A pasi (és a leendő házi állatkertünk)

Öten lakunk egy háztartásban, és mindannyian kettyósok vagyunk, a magunk módján. Nem mintha bánnám. Az élet így sokkal viccesebb és izgalmasabb, még akkor is, ha néha megnehezítjük a saját dolgunkat.


Korábban egy egész állatkertünk volt itthon, azóta sajnos kevesebb lett a létszám egy királyteknős és két hal elhalálozása miatt, de gondolatban azért szépen haladunk előre. Fejben már egy szamár, egy kecske, egy zsiráf, 20 ló, 100 fő törpetacsi, néhány zebra, és pár majom is tarkítja a házi állatkertünket. Én mondjuk egy komplett teknősfarmnak is nagyon örülnék, de gyanítom, hogy akkor D. ragaszkodna a tyúkokhoz is, úgyhogy arról inkább lemondok. Utálom a szárnyasokat. Marha félelmetesek.

Ez az állatkert mánia akkor gyűrűzött be az életünkbe, mikor a Facebook olyan szemét lett, hogy übercuki állatos videókkal kezdett el minket a nap 24 órájából 23-ban bombázni. Mondhatnék egészen extrém példákat is, hiszen D. szeretne egy tavat a kertünkbe (ami nincs), amiben kacsák élnek, és bármikor kiülhet hozzájuk társalogni. A tavat valószínűleg a társasház bejárata és a bejárati ajtónk között szeretné létrehozni, bár kétlem, hogy a halak szeretik mondjuk a betonpadlót. De gondolkodtunk már egy pandamaci befogadásán is, mert Hami kutyánk nagyon szereti őket, egyet gyakorlatilag naponta le szokott vadászni (mondjuk az plüssből van). 

D. egy kicsit álomvilágban él, de tény, hogy az egyik legnagyobb vágya, hogy kiköltözünk egy farmra (nem, nem a világ végére, csak kellően messze minden embertől) ahol semmi mással nem kell foglalkoznia, csak az állatokkal, meg az álomtraktorokkal, kombájnokkal, prütyögőkkel, és minden olyan járművel, amiről első (száz) látásra meg sem tudnám mondani, hogy mire való. Már kitalálta, hogy Hami kutya kap egy cowboy kalapot és egy kis kertészgatyát, és együtt ülnek majd az aratógépben, ami amúgy programozható is lesz,tehát egyedül is képes dolgozni. Abból kiindulva, hogy Dézi kutyánk mini yorkie méretről német dog méretre nő, amint annyit hall, hogy "Dézi, hol vannak a pipik?", szerintem pásztor, vagy juhász szerepet szán neki D. A kiskutya szemei vérben forognak, amikor a tyúkokat kergeti, szóval én azt hiszem a konyhában maradnék és házi sajtot készítenék, amikor rájön az ötperc. 


A családi kassza szépen gyarapodna a mezőgazdasági munkáknak köszönhetően, én pedig kéthetente csapnék egy kiadós hisztit, hogy milyen messze van a legközelebbi könyvtár, könyvesbolt vagy drogéria, és különben is, halál béna vagyok a farmos élethez, mert szükségem van a pörgésre. Mértékkel. 
Bár nem tudom, hogy D. mennyire imádná élete végéig a farmer szerepet, ám mivel már az ovis farsangon is Jockey Ewing-nak öltözött, gyanítom, hogy Texasban nem lenne gondja még a korán keléssel sem. (Csak legyen kábeltévé, NFL és focimeccsekkel, jégkoronggal, vagy akár hangyafocival...)

Egy dologban egyetértünk. Egyre kevésbé szeretjük azt a hangulatot, ami a fővárosban körbevesz bennünket. Vagy mi változtunk sokat, vagy a többiek, ám tény, hogy egyre többször énekelgetjük a Ladánybene 27 sorait, "kell egy ház, lenn az óceán partján". Oda aztán jöhetnek a pandák, tyúkok, majmok, lovak, zebrák, zsiráfok, csacsik, teknősök, és a törpetacsik is százasával!

Te beállsz a sorba?

Szeretném, ha a világ ugyanolyan szép lenne, mint régen. Ha nem kellene nőgyógyászhoz kísérnie a gyermekjólétis munkatársaknak a 12 éves terhes kislányokat, és nem állnának be a 14 éves srácok minden áldott hétvégén a kosárpályán. Persze tudom, hogy a világ régen sem volt mindenkinek szép, de más volt. Nagyon más. 


Pontosan emlékszem rá, hogy a 10. születésnapom előtt egy LEGO katalógust böngésztem, és valami szuper dolgot akartam kérni belőle. A gyerekszobában üldögéltem a fotelágyon, és csak bámultam a csodálatosan színes kockákat. Megbabonázott a látvány, mindig is imádtam ezt az apró, részletes világot. Aztán anyuék az orrom alá dugtak egy újságot, amiben egy álomszép baba volt. Máig emlékszem anyu szavaira: "Eszterke, ez lehet az utolsó alkalom, amikor még babát kapsz a születésnapodra, gondold meg!" Nem tudom, ismeritek-e a Götz babákat, én addig nem találkoztam velük, ám azon a napon örökre a szívembe zártam őket. Persze akkoriban sem volt már olyan gyakori, hogy ennyi idősen még babázzon egy kislány, de egy fiú osztálytársam (akinek bevallottam a babadolgot) megnyugtatott, hogy a "csajok babáznak, a fiúk meg kocsiznak, nincs ebben semmi furcsa". 
A 10. születésnapomon megérkezett Flórababa. Hosszú barna haja, és kerek herripotter szemüvege volt. A ruhája rózsaszín-fehér kockás, alul fodros. Soha életemben nem láttam szebb babát. Még 4 évig játszottam vele. Azt gondolod, hogy ciki? Én nem így látom.

Reggel egy blogos csoportban egy lány egy történetet kritizált, amit Wattpadon olvasott. Azt hittem, hogy leborulok a székről, mikor megláttam, hogy mi az alaptéma. A lényeg röviden: Egy kiscsajnak elutaznak a szülei otthonról, és ő a féltestvérével szexel, mert hát az mekkora fíling, no és persze természetes dolog is. Mindent részletesen leír, semmi célozgatás, semmi madarak és virágok. Persze ezek a kis történetek csak kitalációk, de akkor is borzalmas, hogy egy 12-13 éves lány ilyen sztorikat ír, hát még az, hogy ezeken gondolkodik. Tudom én, hogy változik a világ, és hogy a kőkorszakban, amikor én még kiskamasz voltam, más volt a helyzet, mint most. Nem is azt várom, hogy a 14 évesek lányok még babázzanak, de azért elképesztő, hogy a testvérszexről ennyire nyíltan ír egy kamaszlány. 


Nyilván nem mindegyikük ilyen, és ez csak egy extrém példa, de talán mégiscsak az volt a szép világ, amikor a LEGO figurákat pakolásztam a LEGO tengerparton a nyugágyakba, és megépítettem a kedvenc LEGO pizzaszállító autómat, míg az öcsém a tengeralattjáróval küzdött. Imádtam azokat az időket. Bicikliztünk, lejárkáltunk a Duna partra, és élveztük a gyerekkort. Persze később kipróbáltuk a cigizést, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csentünk el otthonról mondjuk egy doboz sört, de azt hiszem, ez belefér bőven. És ez kiskamasz koromban volt, nem később. Később nyilván megint más lett minden, de teljesen normális kamaszok voltunk, és talán pont ezért rossz látni, hogy merre halad a világ. Igen, tudom, öregasszony vagyok, és baromira konzervatív is, de ehhez ragaszkodom, és nem hiszem, hogy szeretnék változtatni rajta. Próbálok marha elfogadó és toleráns lenni, de olykor nem megy. Amíg családgondozóként dolgoztam, annyi kamasszal találkoztam, hogy sajnos a fenti példánál jóval érdekesebb példákat is tudnék hozni arra, hogy valami nagyon nincs rendben.

Hiszek a mesékben. Abban, hogy az élet szép. Hiszek az egészséges kamaszkorban és annak minden huncutságában, de vannak olyan határok, amiket muszáj szem előtt tartani. Persze nem lehet a gyerekeket vattába csomagolni,  de nem mindegy, hogy milyen értékeket nevelünk beléjük. Ha valami, ez nagyon fontos. Ó, ha tudnátok, hogy kamasz lány ír fantasztikusan izgalmas és eredeti történeteket!! Remélem, hogy sokan olvassák őket is!

Én, a KACAGÓ KÁOSZ! (Önreflexió)

Minden családban van egy flúgos elem, a miénkben én vagyok. Soha nincsen a  fejemben semmi a helyén, és ahogyan az öcsém fogalmazna: az eszem olykor egy halom csillámba hengergetett lepkének a szellemi teljesítményével vetekszik. No, elég annyi hozzá, hogy elég sok dilim van, és még több furcsaságom. És akkor itt jön képbe az a bizonyos. 
Egy dolog mind fölött. 
A karácsonyfa. 


Az egész úgy kezdődött, hogy november elején D. kinézett egy zöld WC kefét, ami SZERINTE remekül mutatott volna karácsonyfaként a nappalinkban. Persze promózta rendesen a szerelem-első-látásra kefét, még a díszeket is hozzáképzelte, remélve, hogy nekem is megfelel majd ez a satnya próbálkozás. Nem felelt meg. Egy héttel később ugyanezt eljátszotta egy 10 centis, zöld üvegmosó kefével, aminek mű-mű-mű hó volt az "ágai" végén. Látványra olyan volt, mint egy atomkatasztrófa. Mondjuk úgy, szépen elmagyaráztam neki azokat a szempontokat, amelyek segítenek megkülönböztetni egy karácsonyfát az atomkatasztrófától. 

Addig húztuk-halasztottuk a karácsonyfa vásárlást, amíg csak lehetett, és amikor eljött az utolsó előtti pillanat, akkor a változatosság kedvéért kicsit összekaptunk azon, hogy honnan fogjuk beszerezni az EZÜST CSODÁT. Megvártuk az utolsó pillanatot, és a Batthyány téren kinéztük az áhított darabot. Vagyis én kinéztem, D. káromkodott. Jó, való igaz, csak nagyobb darabok maradtak, szóval az 1 méteres fa helyett egy 175-ös, terebélyes, hiperszúrós példány volt a legkisebb fenyő, ergo: ilyen fánk lesz és kész. A hazaút gyalog (merthogy gyalog voltunk) általában 10 perc hazáig, most azonban  - két kutyával - nagyjából fél óra volt. 

Életem leghosszabb fél órája.

D. először cipelte a fát, majd vonszolta, végül kb rugdosta. El is nevezte, de nem találok olyan szinonimát, amit le mernék írni bűntudat nélkül, szóval a karácsonyfánk nevét inkább hagyjuk. Két szó, és csupa sípolás. Hogy D. ne legyen csupa tűpárna mire hazaérünk, kölcsönadtam neki a csinos rózsaszín pihepuha kesztyűmet, amit  - hiába játszotta a macsó Popeye-t - örömmel elfogadott. Így a kesztyűm lett tűpárna. A hazaút ugyanolyan sípolósra sikeredett, mint a karácsonyfa neve, hisz séta közben D. leizzadt, rátapadt a ruhája, és a kabátja, viszont kint igen hideg volt....ismeritek azt a bizonyos t*k*m*n a lámpás helyzetet? Hát, ez olyan volt.

Mikor megérkezett a sípolós fánk a nappaliba, feltettem rá a két fényfüzért, és lekapcsoltunk minden más világítást. Nagyjából egy hónapon át minden nap bőgtem egy sort azon, hogy milyen gyönyörű, és hogy ennyire csodálatos sípolós fája csak nekünk lehet.


Ahogyan telt-múlt az idő, a tűlevelek elkezdtek kevésbé kapaszkodni az ágakhoz, és bizony az sem segített sokat, hogy a két kutya minden este őrült módjára nyargalászott, újra és újra elgázolva az 175-ös sípolóst. Innentől kezdve mindkét kutya tűpárnává változott, ami egyre  bizonytalanabbá tette a kis fa helyzetét. Néhány nappal ezelőtt a fa már valóban méltatlan helyzetbe került, mert borzalmasan hullottak már a tűlevelei, így világossá vált, hogy le kell szedni. 

Csendes hüppögés közepette, mosolyogva szedtem le, kétpercenként megsimogatva az ágait. A helyzet az, hogy miközben D. kivitte az utcára a világ legszebb kopasz fáját, legalább annyit káromkodott, mint amikor hazafele rugdosta azt, csak persze akkor tűpárna volt drága párom, most meg inkább csak gyatra favágóra hasonlított. 

A porszívó zsákja és a teljes cső hosszában azonnal eldugult a tűlevél tengertől, és hogy még boldogabbak legyünk, a porszívózsák el is szakadt -amit persze nem lehet pótolni, de némi szorgos sufnituninggal és rengeteg ragasztóval meg lehetett barkácsolni. Annyit ér most, hogy kb semmit, de mindegy. 

Miután kitakarítottam, hazajött a szomszéd, és a kukucslukon át láttam - igen, kukkolok - hogy guggolva azt fotózgatja az előtérben, hogy ottmaradt némi tűlevél lehullva az Ő LÁBTÖRLŐJÉN. Megörökítette a bizonyítékot - gondolva, hogy jó lesz az még egyszer, ha igazán szemétkedni támadna kedve. Mikor D. hazaért, és elmeséltem neki a KEDVES SZOMSZÉD édes tettét, csak annyit válaszol, hogy "Na, legalább megkérhetnénk rá, hogy küldje át a képet, hogy eltegyük emlékbe, ha már azt a finom fenyőillatot nem érezzük..." - és ennél a pontnál boldogan kacagtam a káosz közepén, mert ilyen a mi életünk. 

Összevissza, vicces, káromkodós, kisípolós, színes, bolondos, KACAGÓ KÁOSZ. És így szeretem. Sípolósan.