Forrest Gump - az életfilozófiám legjava!

Eddigi életem során soha nem láttam megrendítőbb, szerethetőbb, nagyszerűbb és emlékezetesebb filmet a Forrest Gumpnál. Egyszerűen annyira elvarázsol minden jelenete, hogy képes vagyok már az elején is sírni, amikor elkezd a néger nőhöz beszélni a padon. A történet pontosan leírja és bemutatja azt a világot, amiben hiszek, és amiben jól érzem magam. 

Mert "mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos."


Tom Hanks zseniális színész, Forrest szerepében minden gondolatot olyan csodálatosan ad át, hogy az ember soha nem felejti el, ha egyszer látta. Nem véletlenül kapott Oscar díjat a szerepért 1995-ben. A film végigveszi az élet nagy kérdéseit, és ennek a furcsa figurának az egyszerűnek tűnő gondolataival magyarázza meg, hogyan legyünk kitartóak, mennyire szerethetjük a családunkat, vagy hogyan éljünk színesen. Ha az életem különböző szakaszaiban igazán szükségem van arra, hogy emlékezzek, mi az ami számít, és mi nem, akkor csak megnézem a filmet és máris jó helyre kerülnek a gondolataim. "Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább." A film megtanított arra, hogy nem számít, honnan jövünk, és merre tartunk, ha gyermeki őszinteséggel és naiv jósággal állunk a világhoz, mindig legalább ugyanennyi jóra számíthatunk. "Azt hiszem, rajtunk múlik, hogy mi a rendeltetésünk. Ki kell hoznunk a legjobbat abból, amit Istentől kaptunk." 

Fontos számomra, hogy nyitva hagyjam a szívem, hogy mindig új embereket ismerjek meg, és odafigyeljek rájuk. Lehetünk egymástól teljesen különbözőek, érdemes egy esélyt adnunk arra, hogy valóban megismerjük a másikat, mert lehet, hogy olyan élményeket köszönhetünk majd neki, amelyről azelőtt nem is álmodtunk. „Soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében!” Az élet mindig úgy sodorta elém a barátságokat, hogy maradandó nyomot hagyjanak a szívemben, és tudom, hogy minden okkal történt eddig velem. Még akkor is, ha összevissza jöttek emelkedők és lejtők, mindig tanultam belőlük valamit, amitől most sokkal többnek érzem magam. "Én nem tudom, hogy a mamának volt-e igaza, vagy pedig Dan hadnagynak, (...) hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése, vagy csak úgy ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de én azt hiszem, mind a kettő igaz. Talán mind a kettő megtörténik velünk egyszerre."

Forrest végtelen optimizmusa talán megdöbbentheti a nézőt, de egyben lenyűgöző is, hogy a vietnámi háborúban megtalálta a szépséget, amikor felnézett a tiszta égboltra éjszaka, és a csillagokban gyönyörködött. Hát nem lenne érdemes tanulni tőle? Ti felnéztek az égboltra éjszaka? Élvezitek a napfelkeltét reggelenként? Gyönyörködtök a tiszta vizű tóban, mint Forrest? Én szeretnék. Vagy legalábbis szeretném megpróbálni. 


Amikor ezt a bejegyzést írom, éjszaka van, és a filmet nézem. Nem vagyok álmos, csak bámulom a tévét és figyelem, hogyan öleli át egymást Jenny és Forrest a háborúellenes tüntetésen a vízben állva, és hogyan sírja el magát Forrest örömében azon, hogy a kisfia nem szellemi fogyatékos....és mindig újra visszatekerem a kedvenc részeimet. És megint újra. 

Nézem, hogyan sportol Forrest az egyetemen, hogyan harcol a seregben, hogyan futja körbe a fél világot, hogyan pingpongozik, hogyan táncol Elvisnek, hogyan találkozik az elnökkel, hogyan lesz milliomos a rákhalászatból, hogyan nyírja a füvet a kiskocsiján, hogyan szeret tiszta szívből és hogyan neveli a kisfiát, és nem akarok másmilyen lenni, csak olyan, mint a fogyatékos srác a fura hanglejtésével és bézs öltönyével. Élvezi az életet és megküzd a sorsával, de így teljes az élete. 

Mert "az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle."

A nagy hisztimentes palacsinta kihívás

Vannak a Super Marioban azok a részek, amikor mész előre Marioval, ugrálsz a csöveken, és megharcolsz a mozgó kaktuszokkal, halál nyugodtan. Majd aztán felgyorsul minden, menekülsz az ágyúgolyók és a teknősök elől és elveszíted az összes életed nettó 2 perc alatt a kapkodásban. Azt sem tudod mi történt veled, de kezdhetsz mindent előröl, duzzogva és magadban fortyogva. Nos, nagyjából ilyennek gondoltam a palacsintasütés fázisait is.


Az elmúlt 30 év alatt soha nem gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy palacsintát süssek, bár az egyik kedvenc ételem. Hogy miért féltem tőle annyira? 

Élénken él bennem az a kép, amikor anyukám bejelentette olykor, hogy palacsintát süt, mi meg először nagyon örültünk neki, aztán fejvesztve menekültünk a konyhából a ház vagy a kert legtávolabbi pontjába, és marha sürgős és fontos elfoglaltságot kerestünk magunknak. Hogy miért? Mert anyukám palacsintái igazán finomak, mondjuk sorszám szerint a huszadiktól felfele. Az ez előtti példányok olyan hatalmas hisztit képesek az én pici anyukámból kiváltani, amire ezernyi pók sem volt képes kamaszkorában, és most ezernyi, hűtőben mászó csonti sem tud. (Apukám horgászós varázslata, hogy hogyan kerülnek rá a legszebb paprikákra és paradicsomokra a szteppelő csontik a hűtőben. Mindenesetre nagy visítás és ördögűzés volt a vége!) A lényeg az, hogy a palacsinták első húsz példánya általában a kukában köt ki, mert leragad, leég, és különbenis. Édesanya eközben hangosan káromkodik (igen!!!) és megfogadja, hogy SOHA ÉLETÉBEN NEM SÜT TÖBB PALACSINTÁT, ESKÜSZIK MINDENRE AMI ÉL ÉS MOZOG (tehát még a csontikra is). 

Hosszú küzdelem és anyázás után végül megszületik a 21. palacsinta, ami gyönyörű aranybarna pírt kap, kerek, lapos és hívogató az illata. A konyhából fél óra alatt kiszellőzik az égett szag, anyukám ezalatt visszaváltozik anyukámmá, és végleg elűzi hisztikrisztit. Ekkor végre visszamerészkedünk a konyhába, és felmérjük az első mondatából, hogy már aranyosvagyokszépazélet hangulata van-e, vagy kérekmégötpercetkülönbengyilkolok érzése. Utóbbinál még elmegyünk a kert végébe a kutyákkal megnézni, hogy nő-e már a bab, paradicsom, málna, vagy akármicsakneakonyhábanlegyen. 


Ez a nagy palacsintaőrület már egészen korán kialakult nálam. Az apai nagymamámnál úgy kaptunk időről időre, hogy mama összekeverte az "alapanyagot" (ahogyan a nagypapám nevezte) és papa kisütötte őket a lenti nyári konyhában szépen nyugodtan. Közben rikácsoltak a papagájok, papa elcigizgetett, hallgatta a rádióját és mire mi odaértünk hozzájuk suli után, friss, meleg, gőzölgő palacsinta várt az asztalon. Az anyai nagyszüleimnél csak mama palacsintájára emlékszem, pedig néha biztosan a dédi is készített nekünk. Mama belereszelt a tésztájába almát, és tett bele egy kis fahéjat is, így lett tökéletes a visegrádi palacsinta. Ezt a verziót én még nem mertem kipróbálni, csoda, hogy egyáltalán bele mertem vágni a palacsinta kihívásba, 

amely a következőképpen zajlott kis otthonunkban:
  1. D.-vel elhatároztuk, hogy elkészítjük az első közös palacsintánkat.
  2. Mivel mindketten nagy reményekkel indultunk neki a kihívásnak, egymást bátorítottuk, hogy meg tudjuk csinálni.
  3. Végigvettük a hibalehetőségeket. 
  4. Kerámia palacsintasütő pipa. 
  5. Hozzávalók pipa. 
  6. Csontimentes hűtő pipa. 
  7. Szagelszívó pipa.
  8. Hozzáláttunk a tészta bekeveréséhez, ami nagyobb figyelmet és összpontosítást követelt, mint egy nagyobbfajta műtét. Elég a szóda bele? Elég mozgós a lötyi? Kell még bele tej? 
  9. Mivel nem volt viszonyítási alapunk, elkönyveltük úgy, mint "kezdetnek tökéletes" tészta
  10. Elkezdtem kisütni az első darabot, ami nem volt elég folyós, és mivel marha sok olajjal kentem meg a sütőt, így elég vastag és olajos lett szegényke. 
  11. A következőket már ügyesebben készítettem, és hozzáöntöttem a tésztához még vagy 2 dl szódát, hogy VALÓBAN normális állagú legyen.
  12. Kitaláltam, hogy közben elpakolgatok ezt-azt, így lettek kicsit "barnább" darabok is
  13. Abbahagytam a pakolgatást, mert kicsit sok "barna" darab gyűlt össze
  14. D. letüdőzte a fahéjat, miközben összekeverte a porcukorral....pffff....
  15. Nagy harcok árán végre lejött a lekvárosüvegről a tető
  16. A kutyákat hetvenharmadszorra is kizavartam a konyhából mikor már sokadszorra rúgtam bele Dézibe és léptem rá Hamira véletlenül
  17. És akkor kész lettem. Elfogyott a tészta. Az utolsó törpikeméret lett ugyan, de cuki. Próbadarab. 

Eredmény: 

Egyetlen darab palacsinta sem égett meg vállalhatatlanra, és csak a legelső példány került az örök vadászmezőkre (értsd:kuka), valamint egészen elfogadható hangulat uralkodott a konyhában. Nem volt rossz élmény a sütögetés. 

Kóstolás

Mivel örökké elégedetlen vagyok a főztömmel, most D. előrebocsátotta, hogy ha szidni merem a palacsintát, akkor nem szól hozzám egész hétvégén. Úgyhogy nem szidtam. De nektek elárulom, hogy nagyon szerelmes vagyok, mert a palacsinta enyhén (nagyon) sós lett. Nagynéném tanácsa az volt utólag, hogy ilyenkor nevezzem ki sós palacsintának az alkotást és tegyek bele sajtot, sonkát, stb. Így olyan, mintha direkt tettem volna bele egy kamionméretű kanálka sót.

Konklúzió

Egy darabig még nem teszek almát a tésztába, inkább megpróbálkozom a kevesebb só - több lekvár variációval, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Nagyszerű móka volt közösen sütögetni, és ezt azért is mondom nagy örömmel, mert nekünk nincs kertünk, ahova D. menekülhetett volna a kutyusokkal, ha kitör rajtam az édesanya-féle rohadjmegpalacsinta életérzés. :) 


Ismerd meg velem hétvégén Indonézia kincseit!

Hétvégén D.-vel ellátogatunk az Indonéz Nagykövetségre, hogy részt vegyünk az Indonéz Napokon, és a jótékonysági vásáron. Miután Indonézia és én jobban összeismerkedtünk, azonnal elkezdtem irigykedni rá azért, mert annyira színes, izgalmas és varázslatos, hogy ha csak a töredéke lehetnék, már akkor is elégedett lennék az új énemmel. Ahogyan mostanában trendi megjegyezni: tipikus bakancslistás hely ez, annyi látnivalóval, amennyit nem lehet belesűríteni egyetlen posztba, egyetlen hétbe, de talán még évbe sem. 

Ha nem félnék annyira a földrengésektől, a cunamiktól, és minden egyébtől, ami ezekkel jár, bizony isten összegyűjtenék egy kis pénzt repülőjegyre, vagy összetákolnék egy helyes kis bárkát, fognám a kutyákat és D. matrózzal meg sem állnék a 18000 sziget egyikéig. Ott aztán lecövekelnék és addig nem nyugodnék, ameddig nem lenne egy saját kis házikóm, kilátással a vízre és a homokos partra. És hogy bizonyítsam, hogy nem vagyok irigy, szeretettel meghívlak benneteket is erre az utamra, jut bőven hely mindenkinek. Az első állomás nem más, mint Budapest, Városligeti fasor 26., az Indonéz Nagykövetség címe. Gyertek amennyien csak tudtok, és hangolódjatok rá Délkelet-Ázsia különlegességeire. 

A Balin épült Tanah Lot templom a Világörökség része. A 17. századi templomot egy szikla tetején építették fel, ami benn áll a tengerben kb. 50 méterre a parttól. A sziklatemplom felé utazók gyönyörű rizsteraszokban gyönyörködhetnek. Tanah Lot jelentése: Föld a Tengerben. A sziklára épített templom apálykor gyalog is megközelíthető, de dagálykor olyan, mintha a templom a tenger közepébe épült volna. A víz ereje folyamatosan formálja a sziklát.
A monda szerint a 15. századba Niratha pap utazása során megpihent a sziklán, itt töltött 1 éjszakát és érezte, hogy ez egy szent hely, óriási az ereje, ide kell egy templomot építeni a tenger isteneinek. Megkérte a hal
ászokat, hogy építsenek ide szentélyt.

Balit az Istenek szigetének is nevezik, mégpedig a több ezer kisebb és nagyobb szentély és templom miatt.

Korábban már írtam egy 
bejegyzésben arról, hogy mennyire lenyűgöz az indonéz zene és tánc, de ahogy jobban beleástam magam az ország történelmébe és kultúrájába, ezek mellett egyértelműen közel kerültek a szívemhez a templomai, a tengerpartjai és az etnikai, nyelvi sokszínűsége. Az ország nyugati felét ázsiai, elsősorban maláj népek népesítik be, míg az ország keleti felén inkább csendes-óceáni népek, Új-Guinea szigetén pápuák élnekCsodálatosan színes és finoman kidolgozott népviseleteiket látva kedvem támadt sokkal színesebben öltözködni, és azon kezdtem gondolkodni, hogy a jótékonysági vásáron vajon milyen ékszerbe, ruhába vagy táskába fogok beleszeretni. 

Igen, pontosan! Én ugyanis minden vásáron, piacon, bolhapiacon és kirakodón azonnal szerelembe esek valamivel, ami még nincs a ruhatáramban, ami különleges és egyedi.

Az indonéz szigeteken rengeteg táncstílus és ritmus öröklődik, több változatban és színben, mint amennyi nyelv és dialektus van. A táncok a legősibb mítoszoknak azt az üzenetét hordozzák, hogy a mi anyagi, szellemtelen világunk csak árnyéka a valódi szellemi világnak, amelyben istenek és hősök élnek.

Az Indonéz Napok első és második napján is számos érdekes és izgalmas program várja a látogatókat, akik a táncos és zenés bemutatók mellett megkóstolhatják Indonézia különleges ételeit, italait is. Akik hozzám hasonlóan szeretnek a vásárok standjainál nézelődni, azok bátran szemezgethetnek a batik és más kézműves ruhák, kiegészítők és ezüstékszerek között, nem fognak csalódni! 


Borobudur a világ legnagyobb buddhista épülete, a buddhista tanítás kőből épült fellegvára.  i. sz. 800 körül épült a Szailendra dinasztia megbízásából. Építői az indiai mitológiából ismert Meru hegyének megépítésére törekedtek.
Így sikerült megalkotniuk az egész déli félteke legnagyobb építményét.

Nem is lehet kérdés, hogy a képzeletbeli indonéz utazásunk első állomása után mi lehet a második és harmadik, hiszen május 9.-11.-én a Fővám téri Nagycsarnokban, míg május 19.-20.-án Dunakeszin élhetjük át újra azt az élményt, melyet az Indonéziai Nagykövetség varázsol nekünk az ország kincseit felsorakoztatva. 

Ezek után már készen állunk majd a bárkaépítésre és a hajózásra egészen Indonéziáig, ahol kellően el tudunk vegyülni a rendezvényen vásárolt ékszereinkkel, ruháinkkal, és az ott elsajátított tánclépésekkel. Irány Délkelet-Ázsia, üdv néked, világ negyedik legnépesebb országa!