Amikor az a huncut kollégium belép a gyermek életébe

Ma reggel volt egy kis időm otthon, így netezgetés közben tévéztem. Általában nem találok semmi normális műsort, de most leragadtam a Szívek szállodájánál. Még sosem néztem végig az egész sorozatot, de már régóta tervben van, főleg a mai rész után. Rory a középiskola után a Yale-re megy tanulni, ez a rész pedig a kollégiumba érkezését és a beköltözést mutatta be. Erről eszembe jutott az a nap, amikor engem költöztetett a családom Pécsre, az egyetem egyik koleszába. 


Nem kevés párhuzamot véltem felfedezni Rory és a saját költözésem között, így jót mosolyogtam tévézgetés közben, míg magamban nosztalgiáztam is egy kicsit. Képzeljetek el egy lányt, aki a szivárvány összes színében pompázó ruhatárral rendelkezik, és valahogy mindig úgy alakul, hogy azokat magára is ölti egyszerre. Mint egy szivárványpóni. 

Kicsit olyan rockeres/hippis/csöves/csajos volt a stílusom, és mivel az érettségi utáni nyáron egy étteremben dolgoztam, szakítottunk a barátommal és egész nap robotoltam, marhára le voltam fogyva, ennek hála még több fura göncöt aggattam magamra. Szőkére volt festve/melírozva a hajam, ami baromira nem illett hozzám, és olyan kislányos pofim volt, hogy alig ismerek magamra a fotókat nézegetve. 

A költözés előtt annyi holmit pakoltam össze táskákba, dobozokba, és zsákokba, amennyi - már akkor látszott, hogy - egészen biztosan nem fér el egy kollégiumi szobában. Eleve nehezen szereztem szobát, mert az egyetem úgy gondolta, hogy nem indokolt az elhelyezésem a koleszban, bár több, mint 300 km-re laktam Pécstől. 

Az indulás napján nekem evidens volt, hogy a teknősbékával utazom. Miután apukám, anyukám és az öcsém bezsúfolódott egy hadseregnek is elegendő ruhaellátmány és cipőgarmada mellé az autóba, én még ölembe kaptam egy komplett akváriumot, amiben vígan lubickolt a teknősöm. Mivel hegyen lakunk, ezért a meredek utcákon 2 perc alatt kiderült, hogy nagyon nagyon rossz ötlet volt teknősbékával elindulni, így útközben a békát kitettük a nagymamámnál, és némileg több hely maradt a kocsiban. Apukám bekészített fúrót, kalapácsot és szögeket is, anyukám pedig felhívta a figyelmemet arra, hogy a sok ruha mellett talán nem ártana plédet, takarót, párnát, és egy kevés írószert is bekészítenem. (Azt azért hozzátenném, hogy egy hatalmas szatyorban a kedvenc könyveim is velem jöttek + igen méretes parafatábla is, a discman-em és a kedvenc cédéim társaságában.) Tipikus hebrencs, lökött 19 éves kamaszként készültem életem első legizgalmasabb kalandjára. 


Miután leparkoltunk a családi autóval a kollégium épülete előtt, az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy hatalmas. Anyukámnak az első mondta pedig az volt, hogy "te jó Isten, Eszterke, itt fekszik egy drogos a parkban....na, most indulunk is haza". Tény, hogy elég leharcoltnak nézett kis a srác, és tény, hogy dél környékén öntudatlanul feküdt azon a padon, de azt hiszem anyukámat inkább az érintette mélyen, hogy az addig otthon lakó, egyetlen lánya egy teljesen új világba csöppen, ami marha messze van tőle, és nem látja majd, ha a drogos srác engem is kokainnal kínál egyik este. Persze nem kínált, de ha megtette volna, nyilván nem fogadom el. És ezt anyukám is nagyon jól tudta, de jól tudom, hogy sokkal boldogabb lett volna, ha Pestre járok suliba. 

A beiratkozásnál közölték, hogy lesz majd egy eligazítás, de olyan késői időpontot jelöltek meg, hogy anyukám a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy nem másnap délelőttről beszél-e a felsőbb éves lány. Merthogy "másnap iskola"....Nos, mentem másnap iskolába, és részt vettem az eligazításon is, ahol elmondták, hogy mikor és milyen feltételek mellett lesznek koleszbulik, hol a mosdó, és mikor tudunk úgy tusolni, hogy ne nézze végig még másik ötven lány. Ez igen hasznos volt számomra, hiszen borzalmasan utálom a pucérkodást! 

A lakótársammal csak este találkoztam, gondolom őt is a családja költöztette le. Már ott voltak a cuccai a szobában, mire mi odaértünk. Kicsit megijedtem, amikor megláttam a polcán a Bibliát, amivel egyébként semmi bajom, de tartottam attól, hogy egy szentfazékkal kerültem egy helyre. Ugyan három ágyas volt a szoba, de harmadik lány nem jött. Soha. (mondjuk nem értem, hogy ha volt hely, akkor nekem miért kellett könyörögnöm érte anno írásban a rektornál??). A lényeg, hogy a szentfazéknak vélt szobatárs egyáltalán nem volt szentfazék. Egy tündéri, hosszú hullámos hajú, mosolygós lány volt, akivel ugyan elég keveset találkoztunk (hiszen ő az orvosira járt, én meg a bölcsészekkel töltöttem el sok időt), de nagyon megszerettem, és boldog vagyok, ha facebookon látok róla olykor 1-2 új képet. Ha most ezt olvassa, üzenem neki, hogy mindig nagyon meleg szívvel gondolok vissza rá!!!

Nagyon vidám nap volt a költözés napja. Soha nem felejtem el a családomnak, hogy mindannyian velem jöttek, hogy osztozzanak az élményben. És amíg a filmben Lorelai háromszor is visszaautózott az egyetemhez, mire megnyugtatta saját magát, hogy minden szükséges holmi a lánya rendelkezésére áll a nagy Yale-hez (szőnyeg, új ágymatrac, diszkólámpa), addig az én családom is boldogan konstatálta, hogy lám, (sajnos) nem találkoztunk a folyosón meztelenül parádézó huncut orvosis srácokkal , és nem is nyelt el a nagy épület. Vidáman integettem utánuk, és biztos vagyok benne, hogy anyukámnak potyogtak a könnyei, mint ahogyan most is potyognak, ha hazalátogatunk. Csak most legalább nem kell aggódnia a padon fekvő kétes objektumok miatt.

Családom emlékei - Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből"

Az elmúlt hetekben rengeteg olyan privát üzenetet kaptam tőletek, melyben elmeséltétek nekem a legkedvesebb élményeiteket, melyek a nagyszüleitekhez, dédszüleitekhez kötnek benneteket. Ez a bejegyzés most a sorozat utolsó előtti része, de a blogon található összes cikk közül talán ez az egyik legkedvesebb számomra, ugyanis ezt apukám húga, Kristóf Ibolya (nekem csak Tanti) írta. A fotókat szintén ő készítette. 

A Mama (Eszternek: A bogdányi dédi)


Fotó: Kristóf Ibolya

"Az optimálisan lehetséges 4 nagyszülőből nekem egyet adatott megismernem, ő (édesapám anyukája) azonban simán felért néggyel is. Volt szerencsém egy három (sőt később négy) generációs háztartásban felnőni, annak minden előnyével és hátrányával, nekem mondjuk leginkább pozitív emlékeim vannak.

Miután édesanyám három műszakban dolgozott, édesapám pedig mindenféle hivatalos és nem hivatalos mellékállásban tevékenykedett, bátyáim pedig nálam jó pár évvel idősebbek, sok időt töltöttem a mamával. Sokszor ő vitt bölcsibe és oviba, részt vett az ilyen-olyan szerepléseimen, iskolaidőben pedig minden reggel kiállt a kapuba, hogy elcsípjen valaki ismerőst, akivel utánam küldheti a rendszeresen otthon felejtett uzsonnámat. Emlékeimben ő mindig öreg volt, de nagyon is aktív. Lehetett 40 fok, ő akkor is minden reggel ment a földekre, hátyival a hátán. Ebédidőben hazajött, gyorsan odarittyentette az ebédet. Ha épp arra volt gusztusa, akkor simán nekiállt rétest nyújtani a pár óra kapálás után. 

Nyári szünetben nekem is mindig talált munkát, nem mondom hogy akkor visongtam örömömben, de biztos hogy jó lecke volt az életre. Hol málnát kellett szedni (reggel vizes, aztán szúr és mikor végre megkóstolsz egy gyönyörű szemet, abban van a poloska...), hol a málnával órákat sorban állni a leadásnál, hol virágot kötözni. A virágkötözés különösen izgalmas volt...a kötözők átlagéletkora kb. 70 év (már az én 10 évemet is beleszámítva!). Akinek kis fantáziája van, el tudja képzelni az elragadtatást az arcomon... Legalább ekkora élmény volt vele a váci piacra menni. Minden árusnál hosszú-hosszú percekig alkudozott. Minden árusnál és mindenre. Aztán végül vagy nem vettünk egyáltalán semmit, vagy visszamentünk az első árushoz és ott vásároltunk. De nem csak a pénzzel tudott takarékoskodni, hanem gyakorlatilag mindennel. Ő mindenkét háborút átélte, az elsőt még kisgyermekként a másodikat viszont már anyaként, nem csoda, hogy megtanult spórolni. A csap alatt mindig volt egy 'plé begre', hogy az egy-egy csepp vizet is felfogja. A tűzhely mellett egy kis doboz, ahol a nem teljesen leégett gyufákat tároltuk, hisz azzal még meg lehet gyújtani az egyik lángról a másikat. A kevés maradék ételnek is megvolt a célja, disznó, tyúk, kacsa, liba...semmi nem ment veszendőbe. Nagyon jól tudott fejben számolni, mire a boltban a pénztárhoz ért, már fejben összeadta a tételeket, közölte a pénztárossal az összeget és közölte, "de azért add csak össze".

Édesapám magázta őt, a saját édesanyját. Egyszer (még alsós koromban) tőlem is megkérdezte, hogy én hogyhogy tegezem őt. Nem nagyon értettem a kérdést, így lett belőle ugyan tegezés, de csókolom Mama köszönés. A köszönést is ő nevelte igazán belém, ahányszor csak mentünk az utcán és fogta a kezem, mindig megszorította, ha jött valaki szemben, gyengéden emlékeztetve engem a köszönés fontosságára. Ötödikes koromig hosszú hajam volt, amit nagyon utáltam. Már rég szerettem volna levágatni, de sem édesapám, de legfőképpen a Mama nem engedte. Aztán egyszer apummal együtt voltunk a fodrásznál és ő beleegyezett, levágtuk a hajamat. Mama elsírta magát mikor meglátott, a fodrászunk pedig olyan kapott érte Mamától a boltban mindenki előtt, hogy máig emlegeti.

Fotó: Kristóf Ibolya
Tőle tanultam meg kártyázni, snapszerozni...az ördög bibliája mondta mindig, de azért ő is szívesen játszott. Már felnőtt koromban, mikor hazalátogattam a kollégiumból, Mama épp a közeli szanatóriumban volt. Fittyet hányva a 20 centis hóra, úgy gondoltam meglátogatom. Sokat késett a busz, kissé átfagytam de odaértem. Benyitok a szobába, 4 kisöreg (átlagéletkor ekkor már kb 80, az én 20 évemet is beleszámítva) zsugázik...konkrétan zavartam őket, így 5 perc után el is búcsúztam. Ugyan hazafele már nem jártak a buszok és vagy egy órát vártam, mire valaki ismerős felvett, de a lényeg, hogy meglátogattam a Mamát :-)

Tinédzser koromban rengeteg konfliktusunk volt. Egyrészt én sem voltam egyszerű, másrészt a Mama sem. Állt hajnal 3-kor az ajtaja előtti beugróban, arra várva hogy mikor érek haza, hogy elém ugorva (és ezzel a frászt hozva rám) elmondhassa: "ilyenkor kell hazajönni, büdös rüfke??". Mivel nagyon-nagyon kíváncsi volt, a frászt többször sikerült rámhoznia. A legemlékezetesebb, mikor a redőnyt leengedve egy sárga arc nézett be a szobámba...Mama úgy gondolta bekukucskál az ablakon, hogy lefeküdtem-e már. Mindezt a Twin Peaks valamelyik idegborzoló része után, mikor eleve minden Twin peaks rész után benéztem az ágyam alá. Mondjuk a fiacskáját (édesapámat, akit egyébként saját véleménye szerint falhoz kellett volna csapni, olyan vékony volt gyerekként) rendszeresen úgy ellenőrizte le, hogy a legfelső lépcsőn egyensúlyozva, az ablakpárkányba kapaszkodva, egy lábon állva lesett be a nappali ablakán, akár meg 70+ évesen is.


Legendás megjegyzéseit mai napig sokszor emlegetjük a családban. Itt kellene őket idézni, mert abszolút a Mamához tartoznak, csak sajnos a legtöbb (ha nem mind) nyomdafestéket nem tűrő szavakat tartalmaz. Még nagyon-nagyon sokat tudnék mesélni róla. Csupa-csupa jó emlék. A sparhelt melege, az azon pirított kenyér illata, a vasárnapi húsleves és rántott hús (ahol a főtt húsos tálcáról néha egy tarajos kakasfej kacsintott rád), az isteni buktája és madárteje, a frissítő hideg málnakréme, a Jogi Esetek kielemzése, a vicces megjegyzései,...és még sokáig sorolhatnám. Kemény asszony volt, a kor keménnyé tette, de jó szíve volt, sokat tanultam tőle és sokat köszönhetek neki.


Végezetül egy utolsó Eszterhez kapcsolódó emlék. Mikor Eszter megszületett még nem volt vonalas telefonunk sem. Nyári szünet lévén én voltam otthon, mikor a szomszéd jött a hírrel, hogy megszületett a kiscsaj. Felpattantam kis piros bringámra és ezerrel tekertem ki a földekre mamát értesíteni a nagy hírről. Mama eldobta a kapát, hazaviharzott és felkapott egy söprűt, amivel aztán egész nap söprögetett a ház előtt, hogy mindenkinek, aki elment az utcában elújságolhassa a hírt: "megszületett a dédunoka, Eszternek híjják". Büszke volt nagyon. Különösen, mert őt is Eszternek hívták."

A sorozat következő része lesz egyben az utolsó is. A saját emlékeimet fogom nektek leírni, valamint anyukám is mesél majd. Addig is, a sorozat előző részeit a linkekre kattintva tudjátok elolvasni.


Fotóink ereje - mitől olyan fontosak számunkra a fényképek?

Mint ahogyan a bejegyzés címéből is kiderül, nagyon fontosak számomra a fényképeim. Nem vagyok jó fotós, nincs hozzá tehetségem, de rengeteg képet készítek, mert sok olyan pillanat van, amit örökre meg szeretnék őrizni. Néha csak ülök a laptop előtt, és nézegetem őket. Találomra kiválasztok egy mappát, és végigpörgetem. Eszembe jutnak róluk a fontosabb napok és alkalmak, és néhány olyan megörökített pillanat is, ami nem bír nagy jelentőséggel, de boldog voltam, amikor készültek. 


Az elmúlt fél évben két laptopunk is meghalt egymás után. Régebbi példányok voltak, nem is az érintett rosszul, hogy végük, hanem az, hogy az ÖSSZES fotóm rajtuk volt. Olyanok, amiket nem tárolok máshol, olyanok, amik a legszebb pillanataimat őrzik. És bár tudom jól, hogy minden szép emlékünk a szívünkben él örökké, ennek ellenére foggal-körömmel ragaszkodom a képeimhez is. 

Anyukám egy kedves ismerőse informatikusként dolgozik, és elvállalta, hogy megnézi a laptopokat. Ő egy varázsló. Pár hónap különbséggel, kétszer mentette meg a fotóimat, mind a kétszer hatalmas kő (sziklás hegység) esett le a szívemről, amikor megtudtam, hogy nem a süllyesztőben végzik. A laptopoknak ugyan befellegzett, de ez a kisebb rossz. Azt lehet pótolni. A képeket nem. 

Mikor a fotók visszakerültek hozzám, elgondolkodtam azon, hogy miért olyan nagyon fontosak nekem (azon kívül persze, hogy pótolhatatlanok). Végigpörgettem mindet, és közben végig mosolyogtam. Már a mappáim neve is megnevettetett, hiszen nem tárolok mindent tematikusan, gyakran csak annyi a megnevezés, hogy "mégjóljön" vagy "blogra", esetleg "disznó". Ez utóbbi a tavalyi disznóvágás képeit fedi, és van köztük néhány gyöngyszem. (apukám húga könyékig véres kézzel, vagy egy hatalmas tál véres belsőség egy üveg házi pálinka társaságában) 

Nem is gondoltam, hogy mennyi szép pillanatot őriztek meg nekem máig a fotóim. Vannak olyan képek, amikre már nem is emlékeztem, és vannak olyanok is, amikre nagyon büszke vagyok, mint például a diplomaosztóm napján, vagy a harmincadik születésnapomon készült fotók. Családi születésnapok, kerti sütögetések, szerelmes pillanatok, kirándulások a kutyákkal, nyaralások, egynapos kiruccanások, esküvők, rendezvények, vidám hétvégék, városok, vonatozás, hajózás, barátok, Dunakanyar, Balaton, Bécs, búcsúzások és köszöntések, nagyszülők, karácsonyok és pillanatfotók. Mennyi szép nap, mennyi szép perc, mind-mind fotókon megörökítve. Szívesen nézem őket, ha hiányzik valaki, ha régen láttam, vagy akár tegnap. Őket nézve érzem a víz, a főtt kukorica, a strandos palacsinta, a virágok, és a parfümök illatát, a születésnapi torták, a bográcsos halászlé, a vattacukor, a grillezett hús és a bodzaszörp ízét. 


Valójában talán nem is a fényképek olyan fontosak számomra, számunkra, hanem az a sok emlék, ami gyakran csak akkor ugrik be, amikor őket nézzük. Hogy milyen színű ülése volt a Ladánknak. Hogy régen dupla ekkora volt anyukámék kertje és a végében eper érett. Hogy a kis piros bicikli, amin tanultunk kerekezni, már a nagynénénknek is nagy hasznára volt régen. Hogy anyukámmal egyszer kínunkban házi készítésű tésztát csináltunk a húslevesbe, mert nem mertünk szólni apukámnak, hogy ötödszörre is elfelejtettünk hozatni vele a boltból. Hogy milyen jó volt már kamaszként is apukám mellett ülni horgászat közben a vadkempingezések alkalmával, és éjszaka beszélgetni a petróleumlámpa fényében. Hogy Bécsben milyen harcokat vívtunk Bella kutyussal, akinek még a háta közepe is csupa sár volt egy-egy séta után. Hogy milyen átkozottul jóképű volt Hami és Dézi már kicsinek is. Hogy hol és mikor és mit csináltam a barátaimmal és hogy milyen brutálisan rózsaszín volt a kisgitár, aminek az öcsémmel szinte a húrjait téptük a nagy zúzás és éneklés közben.

A régen elfelejtett napok megelevenednek, és pár percre visszakapjuk azokat, akiket már elveszítettünk. Mert a fotóinknak ereje van. Nagy ereje. Felidézik még a cseresznyelopás izgalmát is. 

(A képeken egyébként az öcsémmel láthattok.)