Eszterke utazik - másfél óra masszív szenvedés

Imádom olvasgatni azokat a fórumokat, ahol a távolsági buszjáratokkal és a fővárosi tömegközlekedéssel utazó emberek leírják a tapasztalataikat. Jókat szoktam nevetni a hihetetlennek tűnő sztorikon, és sokszor csóválom a fejem egy-két hajmeresztő történet olvasásakor. Most sokszorosan visszanyalt a fagyi, mert szombaton én is olyan élményekkel gazdagodtam, amikre nem számítottam, amikor reggel felkeltem. 

A rend kedvéért el szeretném mondani, hogy 8 éven keresztül napi 60 km-t utaztam a középsulimba, és vissza. Ezután 5 és fél évig vonatoztam rendszeresen haza Pécsről, majd kb 3 évig Kecskemétről. Jelenleg a fővárosban tömegközlekedem évek óta. Elég sok érdekes dologgal találkoztam utazásaim során, olyan helyzetekben láttam néhány embert eközben, amibe ők biztosan nem szerettek volna kerülni soha, az tuti. Néha halálosan unom az idióta utastársaimat, és gyakran gondolkodom el azon, hogy honnan szalajtották őket. És miért pont én találkozom velük úton-útfélen?? Fekete öves buszozónak/vonatozónak gondoltam magam szombat délutánig, akkor azonban elszakadt az a bizonyos cérna. Hú, de nagyon elszakadt. Elmesélem :)
Egy hosszú, kígyózó sor végén állok  a buszmegállóban. Előttem kb. ötvenen várakoznak. Többen méltatlankodnak amiatt, hogy a busz későn áll be a megállóba, néhányan vitatkoznak valakivel telefonon, az előttem álló csaj pedig hisztizik a pasijának a nagy semmi miatt. Irigylem a problémáit, szeretném, ha csupán annyi gondom lenne nekem is, hogy szombat estére van-e elég pénzem bulizni menni. De még ennél is jobban örülnék annak, ha nem kellene mások magánéletével foglalkoznom. A srác csendben tűri a hárpia kirohanását, lesüti a szemét, és néha bólogat. Közben látom rajta, hogy legszívesebben fogná a csajt, leütné egy serpenyővel, betömné a száját és hetekig magára hagyná egy pókokkal teli veremben, hogy gondolkodjon el magán. Ha jobban belegondolok, a srác elég higgadt akár ahhoz is, hogy sorozatgyilkos legyen. Mégsem tudom sajnálni a csajt, hiszen talán én is belökném a pókos verembe. 

Mikor beáll a busz a megállóba, sorban felszállunk rá. A nénik úgy tolakodnak és lökdösődnek, mintha díjnyertes birkózók lennének. Összevesznek egymással a helyekért, pedig full üres az egész busz, a gurulós tankjuknak is bőven van helye.  Úgy szidják egymást, hogy még a pókvermes csaj is eldugul, és figyeli a ketrecharcot. Mintha az életük múlna azon, hogy hányadiknak szállnak fel a sárga csodára. 

Miután a bokszolók végre elfoglalják a helyüket, én is keresek magamnak egy kellően elszeparált ülést, ahol nem találnak meg a magányos vándorok, akiknek egyetlen életcéljuk, hogy kiöntsék nekem a lelküket az utazásom teljes hossza alatt. Szerencse, hogy tél van, és a fejemre húzhatom a kapucnimat, így nem talál senki elég szimpatikusnak a társalgáshoz. Elcsendesedik a busz, mindenki  fészkelődik. Először nem tudom én sem, hogy mi a bajom, de hamar rájövök. Egy TÖRPEBUSZRA szálltam fel. 175 centi magas vagyok, nem vagyok túlságosan égimeszelő sem, de a törpék táborát sem erősítem. Az előttem lévő ülés olyan közel van hozzám, hogy a térdemből/lábamból legalább 10 centit le kellene vágni/faragni ahhoz, hogy elférjek rendesen. Már annyira bele vagyok épülve a székembe, mint A Karib tenger kalózaiban a halott lelkek a Bolygó Hollandi hajótestébe, ám így sem férek el sehogyan. Magam alá húzott lábbal ülök, és közben azon gondolkodom, hogy mi lehet a bűnöm, hogy az egyetlen törpeszállításra készült buszt találom meg a sok másik közül. 


Elkezdek olvasni, közben pedig messengeren és viberen beszélgetek. Megbékélek a jelenlegi helyzettel, csak érjünk marha gyorsan Visegrádra. Miután elindul a busz, csendben telnek a percek, csodák csodájára nem fázom, nincsenek tízcentis rések az ablaknál, ahonnan bejöhet a menetszél. Bármikor el tudnék aludni, mert éjjel sokáig olvastam, de valami nem stimmel, érzem. Nem tudom még, hogy mi, de felnézek a telefonomból, és elkezdem figyelni a környezetemet. 

Mikor hátrafordulok, egy baromi ronda szempárral találom szembe magam. A pasi csendben ül, de elég közel ahhoz, hogy átlépje az intim szférámat (ami az én igényeimet tekintve igen nagy). Meredten nézi a fejemet. Mivel mögöttem ül, ezért nem látja az arcomat, csak a hajamat, a nyakamat és a fülemet. Egyik sem elég különleges ahhoz, hogy bámulni kelljen. De akkor mit néz? Mire leesik. Ez valami perverz lehet. Tökmindegy mit néz, akkor sem helyénvaló a dolog. Megírom a páromnak és M. barátnőmnek, majd aztán Zs.-nek is, hogy itt valami nagyon nem vicces dolog zajlik. Egyszer hátrafordulok és megkérdezem tőle, hogy van-e valami baja, de a válasz az, hogy dehogyis. Félek elaludni mert ez az idióta még a végén belenyal a fülembe, vagy letép egy tincset örök emlékbe a hajamból, amit aztán otthon felhasznál a kis sorozatgyilkosos képzelgéseihez. Vagy nem is tudom, mi van ezeknek a fejében. 

Előttem kettővel egy 12-13 éves forma srác ül, és hangosan liheg. Már régóta ül, nem futott a buszhoz, nincs pánikrohama, csak liheg. A Jóisten sem tudja elképzelni, mit csinálhat az ülésen, nemhogy én. De nem is merek belegondolni, mert van egy olyan érzésem, hogy az elég undorító lenne. Még jó, hogy rálátok, nem úgy, mint a perverz fülnyalogatós cimbimre a hátam mögötti széken. Aztán arra gondolok, "ha apukám itt lenne, belőletek már régen jó kis finom trágya lenne a kertünkben az üvegház alatt".

Egy óra után már nem zavar, hogy törpebuszon utazom, hogy olyan benzinszag van, mintha azzal tusoltam volna otthon elindulás előtt, és hogy embertelenül fáradt vagyok. Csak arra hajtok, hogy elérjek épségben Visegrádig anélkül, hogy felállnék, és behúznék egy hatalmasat a két kedves kis utastársamnak. Gondolatban persze már lenindzsáztam őket párszor, teleszórtam a testüket mérges hangyákkal, és megwoodooztam a következő két életüket is. De aki rám néz, az egy teljesen békés barna copfos lányt lát, beteg gondolatok és szemmelgyilkolás nélkül. Jól is van ez így. Nem kell kiteregetnem a boszorkánymester fantáziálgatásaimat másnak. A perverz leszáll valahol Leányfalun, én pedig megnyugszom, a lihegős a kisebb falat úgyis. Hogy ezeknek volt-e gyerekszobájuk régen, nem tudom. De most eléggé el vannak cseszve, amin jó lenne ha sürgősen változtatnának, mielőtt valaki - aki nálam sokkal temperamentumosabb - orrba nem nyomja őket. 

Miért is tölthetném az utazást merengéssel, olvasással, nézelődéssel? Ugyan! Mennyire unalmas lenne!! Kinek hiányoznak a szürke hétvégék, amikor ilyen izgalmasan is telhetnek?! Az esetből annyit tanultam, hogy legközelebb már csak olyan helyre ülök, ami mögött közvetlenül nincs másik szék. Utólag jókat mosolygok az egészen, hiszen sokkal jobb, ha ezt teszem, mintha belegondolnék abba, hogy milyen érzés lehet egy idegen ember nyálas undorító nyelve a fülemben, miközben alszom. Lám, mindennek van jó oldala, csak meg kell látni azt...és akkor meglesz a napi kincs is :)


Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből" (3. rész)

Ez a bejegyzés egy olyan sorozat harmadik része, amelyben a legszebb emlékeinket olvashatjátok nagyszüleinkről, dédszüleinkről. Az enyémeket, és azokét a kedves bloggerekét vagy nem bloggerekét, akik megtiszteltek azzal, hogy elküldték számomra a saját történeteiket. Ismét Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography) képeivel találkozhattok a cikkben, akárcsak az előző részben, mert Andrea fotói pont annyira színesek és szívet melengetők, mint az írások, amiket most olvashattok. 

Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)

Az általam közzétett felhívásra a Nizzka blog bloggere is jelentkezett, és elküldte nekem a történetét. Ő a nagymamájáról ír, akitől azt tanulta, hogy a világon "a legfontosabb a szeretet, a család, a békesség". Ha mindannyiunkra ezt hagyná a nagymamánk, talán sokkal szebb és élhetőbb világban élnénk.

"Emlékszem gyermekkoromból arra a feltétlen, tiszta szeretetre és odaadásra, amit a nagymamánktól kaptunk, hogy mindig azt mondta “Pipikéim, mindegy mit csináltok, de nektek bajotok ne essen, vigyázzatok egymásra, tudjátok, ami eltört, az megjavítható, de titeket nem lehet pótolni!” 

Tőle tanultam azt is, hogy a legfontosabb a szeretet, a család, a békesség. Hogy nem szabad haragot tartani, mert semmi értelme; “Összevesztek, kibékültök!” vagy megbékélsz, elengedsz, de ne tarts haragot. Sőt, legyél becsületes, kedves, és tégy jót, ahogy, ahol tudsz, de azt ne hagyd, hogy eltiporjanak, kihasználjanak, (sajnos ő ezt sokszor megtapasztalta) igenis állj ki magadért, az igazadért. 

És azt is tőle tanultam, hogy ne foglalkozzak más dolgával és az se érdekeljen, ha velem foglalkoznak, “Mondjon, ki mit akar, nem számít!”. Hogy legyen véleményem, de ne ítélkezzek, mert sosem tudhatom nekem mit tartogat az élet, kerülhetek annak a cipőjébe, aki fölött pálcát török, ezért inkább törekedjek arra, hogy magam körül tartsak “rendet”, igen ám, többféle módon :D, mert a tisztaságot, a rend szeretetét, a “dolgosságot” :) is tőle tanultam és te jó ég, napokig tudnám sorolni, hogy mennyi minden tanított még nekem, nekünk, a család többi tagjának. Mama egy fantasztikus ember, csordultig jósággal, szeretettel. Ez a rengeteg jó, amit adott, amire megtanított tett olyan emberré, aki ma vagyok és ezért nem győzök hálásnak lenni. :) Imádom a nagymamám!!!"
Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)


A második "mesélő" a bejegyzésben Viv, aki a Sub Rosa és a Beülős blogok bloggere. Viv a dédnagymamájáról írt történetét küldte el nekem, aki megtanította arra, hogy bízzon a hitében. 

"Gyerekkorom legkedvesebb emlékei dédnagymamámhoz köthetők. Emlékszem, ott ültem a konyhaasztalánál és a fiai régi palatáblájára rajzoltam, vagy a régi, elsárgult lapokra igazi, általa hegyezett lúdtollal és üveges tintával firkálgattam. A kis sparheltjén zöldséges fehérbablevest készített, amit savanyú uborkával ízesített. Az ő krumplislepényénél azóta sem ettem finomabbat. A kamra hatalmas asztalánál csokrokat készítettünk és batyukba rakosgattunk, majd másnap egy hatalmas férfikerékpáron kitoltuk a piacra eladni. Saját standja volt, ahol a kertjében termő zöldségeket, virágokat árulta plusz bevételi forrásként. A tornácán sokat gyönyörködtünk a felettünk fészkelő fecskékben, miközben a kedvenc hortenzia-bokrom virágzott mellettünk, vagy éppen kukoricababát készített nekem, úgy, ahogy az ő gyerekkorában is csinálták. 

A „szép” szobájában a régi Singer, lábbal hajtós varrógépén próbált tanítgatni, de olyan tehetségem volt hozzá, mint magához a repüléshez. Azaz semmilyen. A szobában a fő helyen lógott II. János Pál pápa portréja, akit személyesen is láthatott a vatikáni Szent Péter Bazilikában, ahová egy egyházi út során jutott el. Ő volt az, aki megtanított hinni abban, hogy a hit a legnagyobb erő a világon, mert reményt ad. Ott ültünk a kényelmes, oroszlánlábas, karfás foteljében a meleg szoba ablakánál, és miközben mesélt a nem túl könnyű életéről, ittam minden egyes szavát.

Mesélt arról, hogy egy kulák, 7 gyermekes családba született harmadikként, ráadásul lányként! Úgymond idősen, 20 évesen ment férjhez, de egyáltalán nem bánta meg, hogy eddig „kérette” magát. Rendkívül szerette az iskolát, de az apukája a 4 elemi után kivette, mert félt, hogy majd gőgös, pökhendi teremtéssé válik, aki majd lenézi a szüleit. Hiszen a szomszédjuk lánya is ilyen lett! Csodálkozva hallgattam, milyen lehetett anyósékkal egy szobában lakni, és oda három gyereket szülni, és mennyire más szemmel nézték még akkor a porontyokat, mint ahogy most én a fiamra tekintek. A férje – a dédnagyapám – roppant jó ember volt, csendes, visszahúzódó, de valahol egy anyámasszonykatonája is, aki nehezen szakadt el a vaskalapos anyja szoknyájától. Korán elment, a háború alatt mellette robbant egy gránát, a repeszek teleszórták a testét. Dédim 30 éves volt ekkor. 30 éves korára már eltemette a legfiatalabb fiát és a férjét, majd búcsút mondhatott az addigi életének. Néhány konyhai eszközzel, egy kis sámlival és két 10 év alatti fiúval kellett új otthont keresnie, de erős asszony volt, talpra állt, és végül a családja szerető körében élt 92 éves koráig, amikor a gyomorrák végül elvitte közülünk.

Elvesztését nehezen éltem meg, mert 23 éves koromig ő volt a lelki támaszom. Bármit elmondhattam neki, megoszthattam vele a legféltettebb titkaimat, bátorított, erőt adott. Mindig olyan akartam lenni, mint ő, még akkor is, ha teljesen más személyiséget örököltem. Viszont a szemem színe az övé, amiért egy életre hálás vagyok a Sorsnak. Mert ha belenézek a tükörbe, valahol ő néz vissza rám."

Köszönöm szépen mindkettőtöknek, hogy elküldtétek nekem az emlékeiteket!

Rövidesen jelentkezem a következő résszel, addig is, a sorozat előző részeit a linkekre kattintva tudjátok elolvasni:

A pasi (és a pancsolás)

Nem túlzás azt állítani, hogy ha ingyen lenne a meleg víz, a párom, D. addig fürdene minden este, amíg el nem kezdene foszlani a bőre, mint egy többnapos vizihullának. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne ragadjon meg minden kínálkozó alkalmat a pancsolásra. Az albérletünkben csak zuhanyozni tudunk, hiszen nincs kád, de bele sem merek gondolni mi lenne, ha minden este lehetősége lenne teleengedni vízzel. Talán csak napi 1 órát találkoznánk. Fél órát a hazaérkezésem és a fürdése között, majd a fürdése után még egy fél órát alvásig. A fennmaradó időben víg fütyörészés hangja hallatszana ki a fürdőszobából.

A fürdés nálunk mindig központi kérdés, mivel sz@r a bojlerünk, és kb 10 perc után kifogy a használható forróvíz. (Ha esetleg valakinek van bojlermester ismerőse, aki szívesen segítene nekünk ebben a kérdésben, az szépen kérem, szóljon!) Mivel minden este szoktunk fürdeni (mint normális helyzetben oly sokan még az országban), talán nem nagy elvárás részünkről, hogy ne kelljen minden este előadni az egy perces levizezemmagamrögtöntusfürdőmajdazonnallemosommagamról mutatványt. Régi vágyunk egy átlagos ideig tartó, kellemesen forró zuhanyzás kiélvezése némi énekléssel, tánccal körítve. Azt sem bánnánk, ha ezt egymás után kétszer is meg tudnánk ismételni nagyobb szünetek nélkül, amíg újra nem melegíti a bojler a vizet. Ám mivel mindketten igen kreatívak vagyunk, már régóta többórás különbséggel fürdünk, hogy emberi ideig élvezni tudjuk a tusolást. 

Mióta az eszemet tudom, apukám maratoni fürdőzéseket tart otthon a kádban. Ilyenkor hófehérre és sajtreszelő állagúra ázik a bőre, közben néhány órát alszik, horkol, olvas, dúdolgat és néha sütikét vagy összevágott gyümölcsöt eszik. Ez a szokása akkor alakult ki, amikor elkezdődtek hétvégenként a tehetségkutató műsorok, amiket ő ki nem állhatott. Míg mi bekészítettünk minden nélkülözhetetlen dolgot a tévé elé, addig ő ugyanezt tette, csak a végállomása volt más. Egy időben annyira sokszor ült a kádban, hogy ha nem láttuk esténként a nappaliban, evidens volt, hogy a fürdőkádban van. 

Amikor még gyerekek voltunk, szerintem alig várták a szüleim, hogy elhúzzunk a nagyszülőkhöz (ahol mellesleg fejedelmi dolgunk volt!!!!!), és végre nyugalomban fürödjenek, hiszen akkor már volt olyan kisméretű tévénk, amit be lehetett könnyedén állítani a fürdőszobába is. (ilyen tévét mostanában már csak Vágási Feri és Jutka lakásában szoktam látni, ha este az M3 csatornán a Szomszédokat nézzük.) Röviden: hozzászoktam a maratoni fürdőzések meglétéhez körülöttem. 

D. apukámhoz hasonlóan, imád fürdeni. Kád hiányában inkább úgy mondanám, imád pancsolni. A fent látható ábra tökéletesen ismerteti a zuhanyzását, talán csak 1-2 dologgal tudnám kiegészíteni. 
  • Olyan forró vízben fürdik, amibe bele sem tudom tartani a kezem pár másodpercnél tovább, mert leégeti a kezemet. Mivel szőke és fehér bőrű, ezért néhány pillanat után rákvörös lesz a bőre a melegtől, és úgy néz ki, mint az első nyári napozás után.
  • Lopja a tusfürdőimet. Neki is van vagy 3-4 fajta, de az nem olyan izgalmas, mint amikor tőlem lophat. Néha már csak azt veszem észre, hogy nincs mivel fürdeni, mert őurasága "elfogyasztotta" az én holmimat. Mivel nem szeretem a nagyon csajos illatú tusfürdőket, ezért bátran meri őket használni, a sajátjai meg hónapokig csücsülnek a polcon (amit ugye én nem tudok használni, mert azoknak viszont túl pasis illata van).
  • Kacsákat úsztat. Erre nincs jobb szó. Van 2-3 gumikacsánk, amik kád híján a polcon üldögélnek általában. Miután D. végez a pancsolással, a kacsák valahogyan mindig ott csücsülnek a zuhanytálca alján. Nem hinném, hogy fejest ugranak a polcról....ha fogadni lehetne, én arra tippelnék, hogy D. szépen ráülteti őket a fürdővízre, és amíg ő tusol, a kacsák kiúszkálhatják magukat a lába körül.
  • Valószínűleg sorsdöntő gondolatok rohamozzák meg tusolás közben, mert arra figyeltem fel, hogy amikor kijön a fürdőből, kétszer annyit beszél, mint mielőtt bemegy. Bizonyára miközben végigfolyik a szőke fején a víz, átgondolja a napját, és mérlegeli a rá váró feladatokat is. Olykor bizonyára becsúszik 1-2 Nemzeti Sport cikk a gondolatai közé, mert mindig tusolás után tudom meg, hogy melyik sportágban mikor kezdődik a hajtás, és hogy szeptemberig kell várni, mire újra az NFL lehet a téma. De szerencsére a hazai foci csak most indul majd be.
  • Néha halk dúdolászás hangját hallom, ilyenkor valószínűleg még benne van az aznapi "dallamragadás", így nem tudja abbahagyni az éneklést (mostanában egyre érdekesebb számokat ismerhetek meg neki köszönhetően, bár azt be kell vallanom, hogy zenei téren ő sokkal naprakészebb nálam).
  • Mivel a zuhanykabinból pontosan rálátni a tévénkre (általában nyitva van a fürdőszoba ajtaja fürdés közben), bizony sokszor előfordul, hogy a tévé "magától átkapcsol" valamilyen meccsre, mikor D. fürdeni készül. Ezáltal ő pancsolás közben is láthatja a legeslegszebb, legfifikásabb gólokat, hatalmas vetődéseket és kihagyhatatlan anyázásokat, melyek mindig a BÍRÓ szóval kerülnek egy mondatba. 
Miután végzett a pancsolással (vagyis elfogyott a meleg víz), kiválasztja a fürdőszobában fellelhető legeslegnagyobb törölközőt, és amíg borotválkozik, addig a fenekét rázza a törölközőben, újabb dallamok fütyörészése közben. Alkalmanként "nívós divatbemutatókat nézek végig, különféle témakörökben. Van zuhanyalattpörgökforgok féle, éppenmostmegyekfürdenirázokegyetacsípőmön mozdulat és van kialegnagyobbkanaföldön-erőfitogtatós beállás is. Szeretem hogy nem szégyenlős, mert így rengeteg olyan helyzet van, amikor szakadok a nevetéstől." De erről már írtam A pasi (és a pucérság) című bejegyzésben is.

A fürdőszoba padlóján lévő vízmennyiségben egy nagyobb hajó is elsüllyedhetne úgy, hogy még az árboca sem látszódna ki a vízből, a tükrök pedig csuromvizesek a meleg gőztől. Én élvezem ezt a ceremóniát, mert mindig nevetnem kell, ha meglátom a kacsákat azon a pár csepp vízen, ami megmaradt mutatóban a zuhanytálca legalján. Kicsit olyan a klíma, mintha egy esőerdőben élnék, viszont gőzkabinra nem kell külön költenünk. Az éneklés, egy kis tánc, egy kevés foci, és D. vizes tüsi haja a kacsákkal fűszerezve még vígjátéknak is tökéletes a hűvösebb téli estéken.

Nálatok is szórakoztatóak az esti fürdések?