Lomizás te drága!

Falun nőttem fel. Emlékeim szerint minden évben egyszer szétkapta apukám a garázst lomtalanítás előtt. Rossz bojler, törött bútorok, rémséges edények kerültek elő, és kaptak új helyet a kapunk előtti füves területen. Pár perc múlva érkezett egy platós kocsi és mindent elvittek mielőtt még inthettünk volna egyet búcsúzóul. Mindig érdekesnek találtam ezt a folyamatot.

Mióta városban lakom, legyen az Pécs, Kecskemét vagy (éppen) Budapest, mindig figyelem a lomtalanítás időpontjait, és kitörő lelkesedéssel fogadom az első foteleket, szakadt kanapékat a panelek előtt. Általában ül mellettük valaki és őrzi a "kincseket".

Falun nem szokás meglesni a szomszéd által kidobott tárgyakat, mert ezek mind lomok, és hát mit is gondolna az éppen arra járó, ha rajta kapna minket a kukázáson. Városban ez valahogy másképpen történik. Sokan "sétálni" indulnak délutánonként, és hosszasan nézegetik a kidobott csecsebecséket, persze csak azért, mert éppen arra járnak. Mások direkt azzal a céllal járják az utcákat, hogy kincseket leljenek.


Nálunk a kerületben a rengeteg turista miatt inkább télen lomtalanítanak, így nem a turistaszezon kellős közepén díszítik a kidobott tárgyak a tereket, lépcsőket. Bár ki tudja, lehet hogy az ide látogatók is szívesen találnának a hulladék között teljesen ép, hatalmas virágcserepeket, több emeletes álló polcot, vagy hibátlan állapotban lévő könyveket. 

Egy hatalmas ház földszinti lakásában lakunk. Már az ablakból láttam idén, hogy milyen gyönyörű napra virradtunk, amikor feltűntek az előbb felsorolt fotelek, kanapék a láthatáron. Egész nap alig vártam, hogy beesteledjen és kimehessek kincset keresni. Ilyenkor messziről szemlélem a kínálatot, remélve, hogy valamin megakad a szemem. Ez a valami akár egy kaspó, álló tükör, vagy Agatha Cristie regény is lehet. És persze idén is megtaláltam azt a bizonyos kincset. Egy hatalmas kosarat. Koszos volt, kopott, tele tujaágakkal, pókokkal, pókhálókkal (és nem merek belegondolni hogy még mikkel).


Kivártam a megfelelő pillanatot, mikor senki nem őrizte e becses tárgyat, és igazi kommandós módjára, ragadozókat megszégyenítő gyorsasággal kúsztam oda a kiszemelt zónához. Gondolatban megküzdöttem az utamba álló sárkánnyal, tankokkal és taposóaknákkal. Nehéz küldetés volt, de sebesülések nélkül sikerült megúszni.

Otthon aztán kipakoltam a kosár tartalmát, és beállítottam az egészet a zuhanyba. Körülbelül fél órán keresztül folyattam rá a vizet, ez idő alatt a világegyetem összes pókjának 80 százaléka leúszott a lefolyón. Szerencsére. Ki tudja, lehet hogy a pókok imádják a vizet!!
Közben azon gondolkodtam, mit kellene majd benne tartanom. Mivel van otthon néhány kedves tárgyi emlékem, régi levelek, könyvek, kreatívkodós felszerelés, gondoltam, hogy valamelyiküket elszállásolom majd benne. Végül a kb.200 darab kendőm kapott benne helyet ideiglenesen. 

Nagyon szeretek ránézni a hálószobában ácsorgó kosárra, és valahányszor ezt teszem, eszembe jut a megszerzése után érzett elégedettség és öröm. Valaki ki akarta a dobni talán éppen azért, mert nem akart harcolni a pókokkal és akkora mennyiségű homokkal ami egy építkezéshez is elegendő. Nem akarta lezuhanyozni, leporolni, vagy talán hely sem volt a tárolására. Ez az én szerencsém. Nagy becsben tartom, büszke vagyok a kincsre, ami felvillanyozta a napomat.

Te találtál már valami igazán szuper dolgot lomtalanításkor?




"Csak az a szép zöld gyep..."

Mint már korábban írtam, az I. kerületben lakunk, a Halászbástya alatt. Errefelé panel épületek helyett inkább budai belső folyosós, belső udvaros bérházak vannak. Sajnos a magasságuk miatt a belső udvarok általában sötétek, barátságtalanok, legalábbis a miénk ilyen. Kicsit hasonló ahhoz, mint Poldi bácsiék udvara. 

Aki látta az Égig érő fű című filmet, biztosan emlékszik arra a jelenetre, amikor Poldi bácsi hazaérkezik az utolsó munkanapján, leszerelt, a botját is átadta már utódjának, és meglátja, hogy az összes ismerőse, szomszédja, barátja azon munkálkodott reggel óta, hogy a szép zöld gyep délután már az ő belső udvarukon is növekedjen. 

A mi családunkban mindenki sír az előbb leírt jelenetnél, persze próbáljuk takargatni az arcunkat, kimászkálunk enni/inni (papír zsebkendőért), de nyilvánvaló a helyzet. Jól is van így. Apróság mindenki számára, de Poldi bácsinak ez maga az AJÁNDÉK. 


Poldi bácsi utolsó napja a munkában
Nálunk nem lakik Poldi bácsi, és nincs zöld gyepünk. Nincsenek padok, nincsenek virágládák. Nincsenek színek, sem folyosón üldögélő öreg nénik, nincs az ég világon semmi, ami a filmben szerepel. Nehéz is lenne kidíszíteni egy sokemeletes házat úgy, hogy az tényleg ízléses, látványos legyen.

Karácsony közeledtével reménykedtem abban, hogy valami dísz azért lesz a bejárati ajtón, esetleg a lépcsők korlátain. Mivel életember soha nem éltem meg még szebb élményt a karácsonyoknál, így gondolom érthető, miért vártam gyermeki kíváncsisággal az első adventi hétvégét. A házban lakó gondnok néni, akit én Főnöknéninek hívok, csodálatos meglepetéssel készült. Mikor indultunk este kivinni a kutyákat, és kiléptem a lakásunkhoz vezető pici folyosóról a zárt udvarra, egy igazi, hatalmas, élő fenyő ácsorgott az udvar közepén, rajta színes égősor és össze vissza díszek. Nem tudom megfogalmazni mit éreztem akkor, abban a pillanatban, csak azt tudom, hogy földbe gyökerezett a lábam. Megható volt látni, hogy egy angyal odavarázsolt nekem 4 héttel karácsony előtt egy fát, amit minden este megnézhetek, és tovább tart az általam olyan nagyon szeretett ünnep. Még aznap este (éjszaka) felfűztük párommal a hetek óta hajtogatott pickwick teatasak csillagaimat (kb 70 darabot) cérnákra, és csendben kilopakodtunk feltenni őket a karácsonyfára. Pár nap múlva Főnöknéni megkérdezte, hogy mi voltunk-e az angyalok, akik meglepték őt a színes csillagokkal. Megcsodálta az összeset és örült annak, hogy valakinek ez még fontos rajta kívül. 





Nálunk ugyan nem lakik Poldi bácsi, de pontosan tudom, hogy mit érzett akkor, mikor meglátta a szép zöld gyepet. Én is láttam a gyepet, csak karácsonyfa képében, amit egy angyal nekem állított. Szeretném ha mindenki átélne egyszer életében valami hasonló érzést, ami olyan boldoggá teszi, hogy még mindig potyognak a könnyei ha rá gondol.
Egész évben várom a karácsonyt, számolom vissza egyelőre csak a hónapokat, és figyelem azt, hogy ki minek örül majd. Listát vezetek, felírom a kívánságokat, és kiadom az érdeklődő "angyaloknak" advent idején. De mindig a fa az, ami lenyűgöz, megbabonáz, rabul ejt.

Neked volt olyan pillanat az életedben, amire nem számítottál előre, mégis végtelen boldogságot éreztél?


Legyünk gyerekek!

Biztosan mindenkinek van olyan hobbija, amihez ragaszkodik, amit nagyon szeret. Ha megkérdezik tőlem, hogy én mivel szeretek foglalatoskodni szabadidőmben, elmondom, hogy szívesen olvasok, gondozgatom a kis virágaimat, vagy eldugott kis üzletekben kincseket keresek. Mások inkább tévéznek, számítógépeznek, kirándulnak. Egyik barátnőm még az egyetem alatt is balettozott, a szüleim egy kedves barátja pedig imádja a vonatokat, a terepasztalokat, hozzá a kis mütyüröket. Anyukám a komoly zene nagy rajongója, apukám horgászik. 


Az öcsém és én gyerekkorunk óta rabjai vagyunk annak a mesés világnak, amit a Lego nyújt számunkra. Míg a kezdetekben csak ismerkedtünk a színes építőkockákkal, később valódi szakértők lettünk. Megszereztük a legújabb katalógusokat, azokat hosszú hónapokon keresztül tanulmányoztuk, kiválasztottuk minek örülnénk karácsonykor. Észrevettük a legaranyosabb részleteket, vágytunk arra, hogy minél több darabunk legyen. 
Azt az érzést nem lehet leírni, amit mi éreztünk egy-egy játékbolt látogatás közben vagy után, hetekig gondolkodtunk azon, hogy milyen újdonságokat találnánk ki, ha a Lego gyárban dolgoznánk. 

A Lego szeretete a mai napig olyan erős bennünk, mint 20 évvel ezelőtt, csak talán már nem naponta játszunk vele. Minden rendezvényen, Guinness rekord kísérleten részt veszünk, eltesszük emlékbe az ott szerzett karszalagokat, Okleveleket, karácsonyfadíszt építünk a plázában meghirdetett Lego karácsonyon. (aztán a díszekkel felmegyünk a színpadra a 120 cm-es gyerekek közé, büszkék vagyunk a remekművünkre, és odaadjuk a krampuszoknak, hogy tegyék fel a fára a többi közé) 
Az öcsém is közelebb van már a harminchoz mint a húszhoz, tehát nem pici tesóról van szó...

Gyűjtöm a pici figurákat is, egy-egy üzletben magam válogathatom össze a testrészeket a hajakkal, kiegészítőkkel, így számos kis emberke lapul már egy erre a célra vásárolt fémdobozban. Egy nap bevittem a munkahelyemre megmutatni a kollégáknak a gyűjteményem. Addig-addig rakosgatták, cserélgették a fejeket/ruhákat, míg el nem készült a figura, ami szerintük rám hasonlít:



Nyilván nem hordok hatalmas szívecskés nyakláncokat, illetve menta színű nadrágom sincs, mégis jól esett az, hogy vidám, mosolygós arcot választottak nekem, színes ruhákat, és copfot is kaptam.
Tegnap igen hosszú napom volt, nem is találtam túl sok jót benne, míg rá nem néztem az irodában az asztalomon a kis hasonmásomra. Látva, hogy mások általában hogyan néznek rám, milyennek gondolnak, mosolyt csalt az arcomra. Az ilyen pillanatok melengetik a szívem. (és talán egy kicsit az is hozzátesz a jókedvemhez, ha előkapom a Lego kulcstartómat egy esős, borús, hideg napon hazafelé menet)

           

    
Lehet, hogy ciki ennyire ragaszkodni a gyerekkorhoz, így élvezni még mindig a legózást. Ha az, akkor vállalom. 
Neked van olyan hobbid, ami nagyon közel áll a szívedhez kicsi korod óta? Talán szintén valami játékhoz köthető?
Ne félj attól, hogy gyerekesnek találnak miatta. Gondolj arra, hogy nekem is megvan már a legújabb Lego katalógus. (talán már azt is tudom, mit szeretnék megszerezni belőle)


Tárgyaim lelke

Gyűjtögető típus vagyok.
Fontosak számomra azok tárgyak, amelyek emlékeztetnek valamire, legyen az akár néhány fénykép, mozijegy, vagy ékszer. Bizonyára mindenkinek van emléke régi kirándulásokról, nyaralásokról, fantasztikus színház élményről. 

Sokan megelégednek azzal, hogy téli estéken felidézik a régmúlt kedves pillanatait, nekem ebben segítségemre van több tonna tárgy, különféle dobozkákban, kosárkákban elszállásolva. Rengeteg színes szalag, különféle koncertekről, kiállításokról, bemutatókról, éttermi számlák, amikről biztosan tudom, hogy tipikus egyszer-még-biztosan-jó-lesz-ránézni-és visszaidézni-az-étterem-hangulatát tárgyak.
Ha túl sok minden gyűlik össze, vásárolok néhány helyes kis kosarat a tárolásukhoz. (és így tovább és így tovább)

Édesanyám gyakran mondogatja ismerősök körében, hogy elég furcsán viszonyulok azokhoz a tárgyakhoz, amiknek van valami küllemhibája. Hajlamos vagyok megsajnálni őket, emberi tulajdonságokkal ruházom fel némelyüket. Például biztosan azt a marcipán malackát vásárolom meg egy torta tetejére, aminek hiányzik az egyik füle, hiszen őt így biztosan senki nem választaná. Azt a karkötőt veszem meg, aminek hiányzik egy pici eleme, de tökéletesen használható. Őt sem venné meg senki, hiszen hibás.

Egy téli napon, talán éppen karácsonyi vásár volt, anyukámmal kiválasztottunk egy rózsaszín textil-kislányt az unokatestvéremnek ajándékba. Az árus figyelmeztetett, hogy válasszunk egy másikat, mert ennek a babának selejtes az egyik lába. Na, több sem kellett nekem, szerelem volt első látásra. Kértem anyukámat, hogy mindenképpen ezt vegye meg V.-nek, biztosan örülni fog így is neki.

Selejtes kislány
Mikor elérkezett a karácsony, a rózsaszín baba az én egyik ajándékcsomagomból bújt elő. Anyu úgy gondolta, ha már annyit kampányoltam érte, legyen az enyém. Tulajdonképpen egy ideje elmúltam már 5 éves, ám a babák, a kézműves munka szeretete úgy tűnik nálam örök. Azóta a baba a könyvespolcon ül.
Akárhányszor ránézek, mindig az a pillanat jut róla eszembe, mikor megláttam a vásárban. Ő az egyik legszebb személyes ajándék, amit kaptam. Apróság, selejtes, talán kicsit poros is, de boldog. Vagy nem. Ki hogyan értékeli.



Sárkány ellen sárkányfű

Az elmúlt hetekben gyakran megtréfált az időjárás. Hol szikrázó napsütésre ébredtem, amikor ez ember dúdolászva indul dolgozni, hol pedig esős-felhős napra számíthattam már akkor, mikor a hálószoba falán figyeltem a hajnali fényeket. 

A napsütéses napokon mindig sokkal korábban indultam útnak, reggelit vettem magamnak, és hazafelé is szinte repültem, mert tudtam, hogy kiélvezhetem az előttem álló délutánt. A borús napokon pedig szürke-fekete ruhába öltöztem, és talán csak a nyakamban lévő virágos sál adott némi okot a reménykedésre.

Nagy rajongója vagyok a villamosozásnak, így mindig kihasználom az alkalmat, és sárga járgányra pattanok, amikor csak lehetőségem nyílik rá. Akár napos, akár esős az idő. Gyakran járok a Móricz Zsigmond körtér felé, szeretem arra az üzleteket, és persze villamossal is megközelíthető. Egyszer egy esős napon onnan tartottunk hazafelé a párommal, mikor felfigyeltem a cserepekre. Aki ismeri a környéket, biztosan tudja mire gondolok. Hatalmas, piros cserepek törik meg a tér egyhangúságát, hivatkodóak, szinte az emberekre kiáltanak: -Hé, itt vagyunk, nézz ránk!

Imádom a vidám színeket, formákat. Minden érdekesebb számomra, aminek valami egyedi színe van. Ezek a cserepek vidámmá tettek, amire azon a borús napon nem is számítottam már. Onnantól kezdve már nem érdekelt az eső, az, hogy a szél kicsavarja a kezemből az esernyőt, és hogy a szemüvegem csupa vízcsepp- vagyis nem látok ki rajta rendesen.
Kit érdekel, ha ilyen szép cserepek vannak az utcán???


Másnap a napomat az Obiban kezdtem. 
Arra gondoltam, ha egy teret ilyen vidámmá varázsolhat pár piros cserép, biztosan az otthonunkat is feldobja néhány új szín. Az áruházban rengeteg csodálatos árnyalattal találtam szemben magam, választani is alig tudtam. Végül egy érdekes zöld és egy vidám sárga mellett döntöttem. Vettem bele virágokat is, és az ablakpárkányon kerestem helyet nekik.

Azt hiszem jól érzik magukat az új helyükön. Én pedig szeretek a közelükben ücsörögni, akár esik az eső, akár süt a nap.



Pac man

Albérletünk körül, a környező utcákban gyakran visszük sétálni a kutyákat. Az I. kerületben ugyan a többi kerülethez képest kevesebb üzlet/iroda található, de meglepetés bárhol érhet. Már rengetegszer elsétáltam egy közeli épület előtt, de sosem néztem fel rá, egészen addig a szép napig.

Biztosan mindenki emlékszik a Pac man nevű játékra, amiben pici sárga bogyókat kellett megenni minél gyorsabban, úgy, hogy a többi gülüszemű szoknyás kis szörnyecske ne kapjon el. A mai napig szívesen akadok ilyen játékokra. Szeretem őket, mert arra emlékeztetnek, mikor még csak ismerkedtem a számítógéppel a gimnázium számítástechinka termében. Ügyetlenül rohangáltam a kis sárga fejecskémmel, hátha sikerül megenni idejében a bogyókat.
Pac man
Arra nem számítottam, hogy egy átlagos hétköznap délután Pac man néz majd szembe velem az utcán.

Tehát egy közeli épületben lévő iroda ablaka meglepően viccesen lett feldíszítve. Láttam már korábban is kreatív megoldásokat (pl.dísznövények az ablakpárkányon, mindenféle mókás figura az ablakra ragasztva), de ez mindent visz.

Az iroda "lakói" teleragasztgatták az ablakot fehér jegyzetelős papírokkal, gondosan ügyelve arra, hogy Pac man gömbölyded kis alakja formálódjon belőle.

Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen apróság ennyi vidámságot okozhat. Biztosan a dolgozók is szívesen néznek rá munka közben, de a járókelőknek szintén kedves látvány.
Tökéletes példája annak, hogy ha figyelünk a körülöttünk lévő dolgokra, kincsekre lelhetünk, megtalálhatjuk a napunkban a szépet.

Home made Pac man