Falun nőttem fel. Emlékeim szerint minden évben egyszer szétkapta apukám a garázst lomtalanítás előtt. Rossz bojler, törött bútorok, rémséges edények kerültek elő, és kaptak új helyet a kapunk előtti füves területen. Pár perc múlva érkezett egy platós kocsi és mindent elvittek mielőtt még inthettünk volna egyet búcsúzóul. Mindig érdekesnek találtam ezt a folyamatot.
Mióta városban lakom, legyen az Pécs, Kecskemét vagy (éppen) Budapest, mindig figyelem a lomtalanítás időpontjait, és kitörő lelkesedéssel fogadom az első foteleket, szakadt kanapékat a panelek előtt. Általában ül mellettük valaki és őrzi a "kincseket".
Falun nem szokás meglesni a szomszéd által kidobott tárgyakat, mert ezek mind lomok, és hát mit is gondolna az éppen arra járó, ha rajta kapna minket a kukázáson. Városban ez valahogy másképpen történik. Sokan "sétálni" indulnak délutánonként, és hosszasan nézegetik a kidobott csecsebecséket, persze csak azért, mert éppen arra járnak. Mások direkt azzal a céllal járják az utcákat, hogy kincseket leljenek.
Nálunk a kerületben a rengeteg turista miatt inkább télen lomtalanítanak, így nem a turistaszezon kellős közepén díszítik a kidobott tárgyak a tereket, lépcsőket. Bár ki tudja, lehet hogy az ide látogatók is szívesen találnának a hulladék között teljesen ép, hatalmas virágcserepeket, több emeletes álló polcot, vagy hibátlan állapotban lévő könyveket.
Egy hatalmas ház földszinti lakásában lakunk. Már az ablakból láttam idén, hogy milyen gyönyörű napra virradtunk, amikor feltűntek az előbb felsorolt fotelek, kanapék a láthatáron. Egész nap alig vártam, hogy beesteledjen és kimehessek kincset keresni. Ilyenkor messziről szemlélem a kínálatot, remélve, hogy valamin megakad a szemem. Ez a valami akár egy kaspó, álló tükör, vagy Agatha Cristie regény is lehet. És persze idén is megtaláltam azt a bizonyos kincset. Egy hatalmas kosarat. Koszos volt, kopott, tele tujaágakkal, pókokkal, pókhálókkal (és nem merek belegondolni hogy még mikkel).
 |
|
Kivártam a megfelelő pillanatot, mikor senki nem őrizte e becses tárgyat, és igazi kommandós módjára, ragadozókat megszégyenítő gyorsasággal kúsztam oda a kiszemelt zónához. Gondolatban megküzdöttem az utamba álló sárkánnyal, tankokkal és taposóaknákkal. Nehéz küldetés volt, de sebesülések nélkül sikerült megúszni.
Otthon aztán kipakoltam a kosár tartalmát, és beállítottam az egészet a zuhanyba. Körülbelül fél órán keresztül folyattam rá a vizet, ez idő alatt a világegyetem összes pókjának 80 százaléka leúszott a lefolyón. Szerencsére. Ki tudja, lehet hogy a pókok imádják a vizet!!
Közben azon gondolkodtam, mit kellene majd benne tartanom. Mivel van otthon néhány kedves tárgyi emlékem, régi levelek, könyvek, kreatívkodós felszerelés, gondoltam, hogy valamelyiküket elszállásolom majd benne. Végül a kb.200 darab kendőm kapott benne helyet ideiglenesen.
Nagyon szeretek ránézni a hálószobában ácsorgó kosárra, és valahányszor ezt teszem, eszembe jut a megszerzése után érzett elégedettség és öröm. Valaki ki akarta a dobni talán éppen azért, mert nem akart harcolni a pókokkal és akkora mennyiségű homokkal ami egy építkezéshez is elegendő. Nem akarta lezuhanyozni, leporolni, vagy talán hely sem volt a tárolására. Ez az én szerencsém. Nagy becsben tartom, büszke vagyok a kincsre, ami felvillanyozta a napomat.
Te találtál már valami igazán szuper dolgot lomtalanításkor?
Címkék: Kincsek
