Amire nagyapáink tanítanak...

Amikor pici lány voltam, sokszor álmodtam arról, hogy nagy koromban majd szuper munkám lesz, hogy élvezni fogom az életet, ilyen vagy olyan csudajó tulajdonságaim lesznek, elsajátítok néhány érdekes képességet, hobbit. Hittem abban, hogy a boldog jövőt ügyesen tudom majd megalapozni felnőttként.


Amikor gyerekkorunkban Visegrádon nyaraltunk a nagyszüleinknél, annyi élménnyel gazdagodtunk, amennyit más talán egész életében nem szerez. A tesóm és én alig vártuk ezeket a nyarakat, hiszen tudtuk, hogy nagy kalandok részesei lehetünk. A nagymamám ilyenkor a kedvenc ételeinket főzte, a nagypapám pedig hajlandó volt velünk őrültködni.  A nagypapámmal mindig szoros volt a kapcsolatom, valami láthatatlan kötelék volt köztünk mindig. Öcsémmel és a fiú unokatesómmal sok "fiús" programot csinált, amikbe engem is mindig bevont. Megtanultan snapszerezni, ultizni, és sakkozni is. Nem vett lányszámba, ugyanolyan keményen kellett vernem a blattot, mint a fiúknak. Megtanított kicserélni a defektes bicikligumit, megolajozni a láncot, használni a satupadot és beverni egy szöget. Csupa olyan dolog, amit azért tudok csak, mert anno begyakoroltuk. És bár a papa férfi szabónak tanult, én sosem tudtam elsajátítani a varrás, szabás tudományát, de megtanított az igazi becsületes férfias kézfogásra, amit napokon keresztül tesztelt is. Megtanított arra, hogy hogyan kell jól szeretni majd a társamat, bár erre nem igazán trenírozott. Rávezetett arra is, hogy igenis hatalmasakat lehet toccsanni gumicsizmával a pocsolyákba, hogy gyűjthetem az utcán lévő poros kavicsokat, és hogy a strandon a legjobb móka ha követ dobunk a medence aljára és kibúvárkodjuk. Mikor anyukám szülni ment öcsémmel, a nagypapámra bízott engem. 2 éves voltam. Azóta nem a testi épsége árán, hanem a szeretetével vigyáz rám. Mindig elmondja hogy szerinte milyen szép vagyok és megköszöni ha meglátogatom. Pedig ez természetes, hiszen még mindig annyi mindent tanulok tőle. Sőt, az aranyköpéseinek többsége csak most lát napvilágot.

Édesapám apukája egészen más típus volt, mint a másik papám. Az ő fegyvere a humor volt, mindig minden helyzetben tudott mondani valami olyan dolgot, amivel megnevettetett, vagy éppen heccelt. Gyakran becsapott valamivel, figyelte közben az arcomat, hogy mikor esik le a poén, és ha célba ért, olyan nagyokat nevetve röhögött ki, mint senki más. Megtanított buborékot, vagyis fröccsöt készíteni még kicsi koromban, és aztán figyelte ahogyan büszkén csináltam meg neki. Ma már ezért minimum megbélyegeznék őt a kiskorú veszélyeztetésével. Nem tudom. Én boldog voltam. És kiskorúnak szintén az voltam. Megtanított arra, hogy ha az ember küzd, akkor elérheti a saját határait. Ezt még bőven kell tanulnom, ahhoz képest, hogy a félig lebénult oldalával dolgozott a kertben, a béna kezét nehezéknek használva, én tanulhatok még bőven. Ennek ellenére megőrizte a vidámságát, az életszeretetét, buborék nélkül is. Imádott kártyázni, imádott velünk lenni. Egyetlen szem fogával sosem tűnt gondozatlannak, mindig inkább az tűnt fel, hogy este is munkásruhában volt. Mindig dolgozott valamin, mindig benne volt a tenni akarás. Este füstfelhőbe burkolózva nézte a vetélkedőket a Tv-ben, vidáman, jókedvűen. 
Mindkét nagyapám keze munkája benne van anyukámék házában, ami az igazi otthonom. Együtt, összefogva, jókat nevetve, szinte barátokként tartottak össze. Karácsonykor egymás mellett ülve várták az ajándékokat, szülinapokon elsőkként ültek le ultizni. Megtanítottak arra, hogy a család szeretete, a gyakorlatiasság, a becsület, a küzdés, a munka iránti alázat és a kitartás nagyon fontos. Remélem jó úton haladok, csak azt sajnálom, hogy nem keverhetem már mindkettőjüknek azokat a buborékokat. Pedig keverném én.

Egy idős bácsi a Deák téren gyufaszálakból kockákat gyárt. Annak idején anyukám édesapja is tudta ezt. És gyufásdobozból és befőttes gumikból még citerát is készített. Ha lesznek gyerekeim, megmutatom nekik azt, amire a nagyapám tanított. Akár a pocsolyába ugrálást, akár azt, hogy mi az a buborék. Aztán jöhet a gyermekvédelem, ha akar, majd elmesélem, mi is a jó abban annyira.

És arra is rájöttem, hogy a boldog jövőt igazából gyermekkoromban alapoztam meg. Általuk.



Állati jó!

Otthon annyi állatot tartunk, hogy állatkertet vagy állatsimogatót is nyithatnánk. Pici koromban nem voltam annyira állatbarát, mint most, bár kutyánk és két pintyünk mindig volt. Mostanra azonban annyira felhalmozódtak a kis haszontalanok, hogy lassan leltárba kell vennünk őket.


Ha fel kellene sorolnom, hogy milyen állataink vannak, a következőképpen tenném:
Nekünk az albérletben van: kutya,kutya, teknősbéka, teknősbéka, hal
Anyukáméknak: papagáj, macska (igazából gigamacska, szóval elmegy 2-3-nak is)
Öcséméknek: macska (nem túl nagy, annál több kaktuszt eszik)

(Ezen kívül otthon van egy rakat pók, de ezeket inkább nem számolom, már attól is rosszul vagyok ha rágondolok. Vagyis rájuk. Ahogyan olyan undorítóan mozgatják azokat a gusztustalanul hosszú fekete lábaikat. Ahogyan átrohannak a szobán, vagy leereszkednek a plafonról, esetleg a fürdőkádban várnak lesben. Iszonyatosan gyorsan menetelnek a cél felé, ami mindig én vagyok. Hiába fújom le őket rovarirtó híján spray-vel, hajlakkal, bútortisztítóval, Domestossal, ezek csak jönnek és jönnek tovább rendíthetetlenül. Kicsit elkalandoztam. Szóval vannak pókok is.)

A fent felsorolt állatokban az a jó, hogy több pénzt kell miattuk az állatorvosnál hagyni, mint a CBA-ban. Valami betegségük/nyűgük mindig van, a legváratlanabb pillanatokban, amikor nincs állatorvosi ügyelet, állatpatika, és internet sem, hogy azonosítsuk a kórt.

Gyerekkorom óta mindig voltak teknőseim. Néha szegénykéim cserélődtek, de nagyon szeretem őket. Jelenleg is kettő lakik nálunk. Ők velem költöztek Pécsre, Pécsről, Kecskemétre, Kecskemétről, Dunakanyarba, Dunakanyarból. Időközben néha előfordult egy-két probléma velük. Pécsen például az egyik békának hallójárat gyulladása volt, így rendszeresen antibiotikumos inekció kúrára kellett vinni az állatorvoshoz, míg a páncélpuhulás miatt időtlen időkig vártuk, hogy a teknős kidugja a hátsó lábát, hogy el tudjuk fogni, és megkaphassa a kalcium szurit. A napokban az egyik békának begyulladt a szeme, úgyhogy kamillateával teli lavórban pancsol rendszeresen. 

Mindig vágytam egy halra, de sosem vettem, pedig régóta álmodoztam arról, hogy veszek neki elsüllyedt hajóroncsot, kiskastélyt és növényt a vízbe. Végül rászántam magam. Kiválasztottam egy gyönyörű narancssárga, picike aranyhalat. A halacskánknak volt társa is. Kettő egymás után. Hogy mit csinált velük, azt nem tudom, de valahogy kipurcantak. Pedig Zorró igazán jól passzolt Flekihez. Most Fleki szingliként él, de valami biztosan nem stimmel vele. Akkora nagydarab, hogy beleférne három másik halacska. Rendesen eszik, úszkál, lassan három éve. Nem tudom meddig élnek az aranyhalak, de az a hely, ahol a hasa kellene hogy legyen, most egy hatalmas hordó, szóval bőven van tartaléka szűkösebb időkre.

Hami kutyánk irtó sok balhéban benne van, és sokszor igencsak rosszul sül el a vége a mókázásainak. Néha akkorákat ugrik az asztalnak, hogy minden alkalommal azt hiszem betörik a feje. A védőoltásra allergiás. Ezt persze akkor tudtam meg, amikor este 11-kor feldagadt a szemhéja akkorára, hogy nem tudta kinyitni a szemét. Az állatorvosi ügyelet 10.000 Forintért be is engedett a kapun, majd ezt követően kapott a kutyus egy kalcium inekciót. Órákon át figyeltem ahogyan alszik, és néztem, hogy emelkedik-e a mellkasa. 

Daisy kutyánk allergiás mindenféle szárnyasból készült kutyakajára. Ami önmagában remek dolog. Szinte az össze finom jutalomfalat, konzerv, virsli tele van baromfihússal, így hatalmas kreativitást igényel részünkről a kiskutya táplálása. Hat éves koráig egyébként semmi baja nem volt, most jött rá az ötperc. A pici háta tele volt sebekkel, az állatorvos beállította a mikroszkóp alá, úgy vizsgálta. A könnycsatornája is be volt gyulladva, arra csepegtetőt kapott. Élmény volt gondoskodni róla, jobban izgultunk érte, mint bármikor egymásért.

Anyukámék macskája igazi túlélő kandúr. Rengeteg nyílt sebe volt már, sokat harcolt a környező házakban lakó nő egyedekért, rácsaptuk a farkára az ajtót és a fején is voltak már akkora sebek, hogy csoda hogy Pocak él. A papagájnak, Paulnak gombás lett a lába, 5000 Ft-ért vásárolt apukám ecsetelőt rá. (persze mondta, hogy abból akár 5 új papagáj kiférne, de mégis ő segített kenegetni) Öcsémék macskája, Zseton felfázott, és vizeletmintát kellett vinni az állatorvosnak vizsgálatra. Egyik sem egyszerű eset, mindegyiknek megvan a maga bolondsága.  A csapat most bővült Bella kutyával. Kölyök még, elég ha ennyit mondok. Ha csupa kiállításra készülő, mintapéldány lenne, azok nem mi lennénk. Rosszak, büdösek, betegesek, de a mieink.

Neked is vannak otthon kis élősködőid?


Listáim listája

Van egy mániám. Na jó, nem csak egy van, de ez nagy precizitást igényel. Mindent, amit lehet, listába szedek, feljegyzek valahova, emlékeztetőbe írok. Van 3-4 pici füzetem, néhány noteszem, határidőnaplóm, post it papírom, és a telefonomban egy tucat jegyzet. Miért van erre szükség? Egyszerű: imádom ha valami szépen rendszerezve van. És van is egy új kedvencem, amitől hatékonyabb lehetek.

Ismeritek Purinkát? Én húsvétkor láttam először a munkáit fent a várban egy vásáron. Mikor megláttam, tudtam, hogy nekem teremtették azt a sok mindent, amit készít. Csupa színes termék, rengeteg ötlettel, vicces részletekkel, sajátos humorral. Mivel nagyon szeretek írni, ezért a munkái közül elsősorban a kapcsos mappák, jegyzetfüzetek, naplók és receptfüzetek ejtették rabul a szívemet. Ezeken kívül készít még másokat is, aki kíváncsi, keressen rá a nevére facebookon,vagy vásárolhat a www.purinka.meska.hu oldalon is tőle. 


Ha nyaralni indulunk, ha hazautazunk hétvégére, ha közeledik a karácsony, vagy a nagybevásárlás ideje, leülök és türelmesen listát készítek arról, hogy mit kell vennem/vinnem/beszereznem/előkészítenem. Ezután ellenőrzöm a lista pontjait, kiegészítem ha szükséges és gyakran le is fénymásolom. Ha glamour vagy joy napok közelednek, felírom magamnak, hogy az aktuális szezonban milyen ruhára, cipőre, kiegészítőre lesz szükségem, és ezt a listát viszem magammal a vásárlásra is. Van egy könyvlistám és egy filmlistám, ahova a leendő szerelmeim nevét írom, így csak rá kell pillantanom szülinap, névnap, és a különféle ünnepek előtt. Elolvasom előre a kritikákat, utánanézek interneten, megnézem, hogy mit mondtak róla azok, akik már olvasták/nézték. Így fontossági sorrendet készítek, gondosan ügyelve arra, hogy külön legyen romantikus lista, krimi lista, zombis lista, stb. (Írók szerint különválogatva.)
Nyaralás előtt összeszedem a gondolataimat és feljegyzem az összes szükséges pakolni valót egy irtó hosszú listára. Ha vonattal megyünk, az állomások nevét is felírom az indulási és érkezési időpontok mellé. Külön listán vezetem a pasis nyaralós pakolni valókat és a nőit. És persze ami a kutyáknak kell. Ezen belül kicsi listákat is készítek, részletezem a tárgyakat fürdőszobai/ruha/vegyes kategóriákba.
Van egy bevásárlólistám, ami általános, és van egy ami időszakos.  Egész évben gyűjtögetem az infót, hogy ki minek örülne karácsonykor, minden megjegyzésnél előkapom a noteszemet, és gyorsan le is írom magamnak az ötleteket. Van szűk-család listám, és olyan is, ahova mindent feljegyzek, amit szupernek gondolok, és utólag találom ki, hogy kié lehetne. Végül pedig van olyan lista is, amire azokat a témákat írom fel, amikről mindenképpen szeretnék írni a blogon.



Mindig az a típus voltam, aki a kupiban is megtalálja a szükséges dolgokat, akit csak a határidő motivál, akinek a tisztaság sokkal fontosabb a rendnél. Úgy látszik én is igencsak öregszem, próbálom tudatosan levetkőzni ezt a rossz szokásomat, és törekedni a rendszerességre, a rendszerezésre, és az önfegyelem gyakorlására. A munkám során ez amúgy is elengedhetetlen, a privát dolgaimban pedig igencsak szükséges és célszerű. Ebben nagy segítséget nyújt a rengeteg listám, amiket egyszerűen imádok írni.

Van egy csomó színes tollam, ceruzám, és a legfontosabb: rengeteg noteszom.  Mindenféle formájúak, vastagságúak, színűek. Azt hittem mindenem megvan egy jó kis listázáshoz, de mikor megláttam Purinka csodáit, már tudtam, bővítenem kell a repertoárt. Igazán szép, csajos dolgai vannak, élvezet őket nézegetni, és elképzelni, hogy melyik füzetbe vajon mit lehetne leginkább írogatni. Most összeszedtem a kedvenceimet, amik a leginkább illenek hozzám, és várom, hogy eljöjjön az én időm. Remélem, Purinkának pedig rendesen fogy a portékája, és ezáltal többen jutnak vidám noteszekhez, receptfüzetekhez. Már csak a kívánságaimról kell egy lista, arról, hogy melyik termékek tartoznak a gondolatbeli top 10-be, és hogy kiknek szeretnék Purinka-művet ajándékozni. Persze sorrendben.



Szeretnéd kölcsönkérni valamelyik listámat? 


Veszett fejsze, elveszett óra..

Veled előfordult már, hogy elhagytál vagy elvesztettél valamit? Hogy utazás közben valamit a buszon vagy vonaton felejtettél? Vagy egyszerűen csak kerestél, kutattál valami után, de azt egész egyszerűen elnyelte a föld? Néha aztán ezek a tárgyak megkerülnek, elővarázsolódnak, néhányuk hollétét örök homály fedi.

Több mint egy hete elhagytam az órámat. Tudom hogy valahova letettem, mindig ráfűzöm a sötét színű fa gyűrűmet. Azóta akárhol keresem, nem találom. Az órának mára már csak érzelmi értéke van, 18 éves korom óta hordom. Ajándék volt a szüleimtől. Egyedi, érdekes és nagyon kedves a számomra. Sokszor kicseréltettem már benne az elemet, és már megküzdött vele az órás is. Szétszerelte, kitisztította, összerakta. Amikor kiválaszthattam, hogy melyik órát szeretném, még nagyon drága ékszer volt, mára elég sok helyen megkopott már. Amióta megvan, betegesen figyelem az időt, ragaszkodom az órához, melyet a jobb csuklómon hordok az elejétől fogva. Pedig jobb kezes vagyok. Tudom, hogy tudnom kellene hova tettem, de sajnos fogalmam sincs róla.

Az elmúlt kb 15-20 évben rengeteg dolgot hagytam el. A kisebb tárgyaktól a viszonylag értékesebbekig. Persze az esetek többségében én tehetek róla, elég hóbortos vagyok, könnyen elfelejtem hogy mit hova tettem (biztonságos helyre). Van vagy 5-6 táskám, amiket felváltva hordok, így talán nem is csoda, hogy ez-az elkallódik. Vannak viszont olyan tárgyaim, amiknek az elvesztése kifejezetten idegesít, és nem is nagyon tudok túljutni rajta. 

Volt egy kedvenc gyűrűm kamaszkoromban. Egy színváltós hangulatgyűrűről volt szó, nem volt értékes, és különösen szép sem. Talán pont egy búcsúban szerettem bele. Amikor beköszöntött a nyár, lementünk strandolni a Dunára (a Dunakanyarban semmivel sem koszosabb a víz egy átlagos uszodai medence vizénél), és a hatalmas lubickolás közben a gyűrű lecsúszott az ujjamról. Kellemesen homokos volt a talaj, ami sajnos ez esetben nem segített nekem a kutatásban. Hamar betemethette a hullámzó víz miatt a gyűrűt a homok, én mégis hosszú ideig kerestem búvárokat megszégyenítő módszerrel. Ami azt jelentette, hogy mivel a felkavarodott vízben nem lehetett látni búvárszemüggel semmit, és a víz amúgy is csak térdig ért, vakon tapogatóztam, a térdemet felvágták az apró kagylók, és több liter homokos vizet nyeltem. A gyűrű nem lett meg.

Szintén kamasz koromban történt, hogy elhagytam a fényképezőgépemet. Tudjátok, voltak azok a filmes, feltekerős fényképezők, amik néhány képet tudtak csak készíteni, viszont azok többségébe belelógott az ujjunk, vagy homályos lett a fotó. Sokba került előhívatni a képeket, és mire elővettük, tekergettük a fényképezőt, addig a pillanat elszállt. Na, hát én imádtam a saját gépemet. Már akkor is nagyon szerettem fotózni, minden nyaralásra, szülinapra, táborba elvittem magammal a fényképezőmet, és talán ennek köszönhető, hogy a családunk majdnem minden régi fontos eseménye meg lett örökítve. Egy alkalommal a nagybátyámékhoz utaztunk, Visegrádnál keltünk át a Dunán komppal. Mikor le akartam fotózni, hogy hogyan fodrozódik a víz menet közben, hát...kicsit beleejtettem a Dunába a gépet. Édesanya! Most hozzád szólok! Ez majdnem 15 éve történt, szóval akár, ha gondolod, el is felejthetjük ezt az egészet. Már amúgysem használnánk, és ha eddig ez rejtve maradt, hát borítsunk az esetre most is fátylat!!!
Nem volt kérdés, hogy mi legyen. A gép örökre a Duna fenekén fekszik majd, míg én halogattam a történtek beismerését. Telefonnal így is megoldottam a mérhetetlenül fontos pillanatok fotózását, tehát már nincs értelme haragot tartani az elveszett tárgy miatt :)

Egy időben az öcsém sportot űzött a tornacucca elhagyásából. Akár Szentendre, akár Esztergom felé utazott, mindig a buszon felejtette a tornazsákot, zacskót. Már nem is lepődtünk meg azon, mikor bejeletette hogy megtörtént a dolog. Szentendrén egy igencsak bigott elveket valló iskolába járt. Vagyis a tanárok voltak azok, az iskolával nem lett volna baj. Anyukámék kénytelenek voltak gyorsan pótolni a tesipólót és cipőt, hiszen máskülönben (a tanárok gondolkodásmódja szerint) a bűnök bűnjét követte volna el az egész családom, mely kihatott volna a felmenőinkre és a leendő gyermekeinkre is. Na, nem is járt oda Z. sokáig, szerencsére anyukámék átiratták Esztergomba szakközépiskolába, ahol ugyan nem volt olyan messzemenőkig tökéletes és hibátlan az oktatás, mint az előző gimiben, de a tesóm boldog lehetett a huszonhatszor elhagyott tesicucca ellenére is. Sőt, megengedték neki, hogy sima utcai ruhában tesizzen, ugyanis a mozgás szeretete ebben az iskolában nagyobb érték volt, mint az élére vasalt póló, hypoval fehérített zokni és kiváló formájú masnira kötött cipőfűző viselete.

Néhány hónapja lomtalanításkor kipakoltam a tárolót, ami az albérletünkhöz tartozik. A tárolóhoz csupán egyetlen kulcsunk van, és az is elveszett, miután végeztem a rakodással. Mivel a helyiségből kikerültek a lomok, így a gardróbunkban lévő üres dobozok, téli ruhás zsákok nagyon kényelmesen elfértek volna benne, ha nem hagyom el a lakáson belül a kulcsot. Az ajtó előtt sorakoztak az előkészített, és éppen felesleges dolgok, amiket sajnos vissza kellett raknunk a gardróbba a kulcs hiánya miatt. Napokig kerestem a fémkulcsot, hiszen tudtam, hogy egy 40-45 m2-es lakáson belül nem tud valami szőrén szálán elveszni. Végül olyan helyen találtam rá, ahol akár azonnal észrevehettem volna. Idegeskedtem, dühöngtem miatta minden álló nap, hiába. Elég lett volna ha megnyugszom, és akkor biztosan hamarabb meglett volna. 
Remélem hogy az órám eltűnésével kapcsolatban a titok nyitja ugyanez, vagyis meg fogom/fogjuk találni hamarosan, ugyanis szívesebben tárolnám a polcon kedves emlékként, minthogy valahol elfekvőben egy táska, szatyor mélyén legyen. Méltatlan lenne a közös emlékeinkhez, de méltó a hebrencs természetemhez. 


Te is hagytál el valami számodra igen fontos dolgot?


Amikor a plafon is leszakad

Leszakad a plafon- ezt a kifejezést akkor szokták használni, ha valakit hazugságon kapnak. Ha akkorát hazudik, hogy azt már a plafon sem bírja. De mi van akkor, ha a szó szoros értelmében leesik a plafon, mire hazaérsz?

Éppen Kecskeméten laktam a sokadik albérletemben, amikor egy csodálatos napon arra értem haza, hogy leszakadt a plafon. Kimentem a bejárati ajtóig, aztán vissza a szobába, hátha csak képzelődtem. (Hiszen a filmekben is lejátszódik a hősnők szeme előtt egy jelenet, aztán csak később derül ki, hogy az nem is történt meg) Persze ez megtörtént. Nem vagyok valami nagy építész vagy kőműves, nem tudom mi miatt történhetett, annyi azért biztos, hogy jó nagy darabok potyogtak. Kb. öt méteres körzetben minden romokban állt.


A kiskutyám akkor éppen a "nagyinál" nyaralt, így az ő élete biztonságban volt, a virágaimé már kevésbé. Letört a levelük, leestek az ablakpárkányról a földre. Ami ennél sokkal mókásabb volt, az az, hogy a földön heverő hatalmas plafondarabokon kívül mindent beborított a fehér por. Nem csak a padlót, de a könyveket, tévét, apró kis díszeket, és az ülőgarnitúrát is. Ez tipikusan az a helyzet, amikor nem igazán szeretne az ember ott, abban a helyzetben és időben lenni. Sőt, legszívesebben azt mondaná, hogy oké, én most elmegyek, csináljatok vele valamit. De ki? Egyedül laktam. Ennek persze vannak előnyei is, de sokkal több hátránya. Aki olyan bénázós típus, mint én, nem tud kinek hisztizni, hiába toporzékol, nincs kinek előadni a műsort. Magadra vagy utalva, egyedül kell megoldani minden olyan helyzetet, amit szívesen kihagynál az életedből. Csak telefonos segítséget tudsz kérni az otthoniaktól. Mint amikor elfelejtettem visszatekerni a mosógép szűrőjét mosás előtt, így az egész víz, aminek a kádba kellett volna folynia, a fürdőszoba padlóján kötött ki. Persze ezt is csak akkor vettem észre, mikor már a folyosón is tudtam volna úszni. Felhívtam apukámat, hogy mondja meg, mit csináljak, hisztiztem egy sort, aztán még kettőt, végül pedig mindent otthagytam, és lementem a kisboltba gumicukorért. Az eladóval nagyon jól elbeszélgettünk, nagyon sajnált, de boldog volt, hogy nem kell segítenie nekem. Ezután szivacspapucsban beálltam a hideg vízbe és mélytányérral mertem a vizet a földről a kádba. Alig tartott 3 óra hosszat az egész. A gumicukor az első fél órában elfogyott, a lakás tele volt vizes lábnyomokkal, és az a bizonyos toporzékolás sem maradt el. Felszedtem a linóleumot, ami alatt egy kisebb tó bújt el. Napokig próbáltam kiszárítani az ablak és páraelszívó nélküli pici helyiséget, aztán feladtam. A szivacspapuccsal korcsolyáztam a padlón inkább még 3 napig.

A plafon leszakadásánál sem voltam kevésbé hisztis. Felhívtam a főbérlőt és a férjét, akik megígérték, hogy rövidesen átjönnek felmérni a helyzetet. Mikor ez megtörtént, leültünk tanakodni, erőt gyűjteni. Megígérték, hogy segítenek, de valahogy nem hajlott a derekunk azon a délutánon. Végül szemeteslapáttal mertük a darabokat vödrökbe, majd hosszú órákon át törölgettük a fehér port, ami minden száradás után ottmaradt a bútorokon. Hiába töröltük át századszorra. Egy kicsi ecsettel nekiálltam letisztogatni a kb. 100 pár fülbevalómat, úgy éreztem magam, mint egy régész. Le is moshattam volna a fülbevalókat, de akkor elszíneződtek volna, azt pedig nem engedhettem. Nagyon vigyázok a kis apróságaimra, bár ez a kis baleset a plafonnal igencsak próbára tette a türelmemet. Hogy ebben mi volt mégis a jó? 

Van néhány olyan alkalom az ember életében, mikor akkora nagy hiszti van készülőben, hogy inkább nevet egyet. Amikor nincs értelme panaszkodni, valamikor úgyis meg kell csinálni a feladatot, ha toporzékolunk, akkor is. A főbérlő, akit  már korábban is ismertem, igazán nagyon kedves volt velem mindig, de soha nem beszélgettünk sokat komolyabban. A férje szintén nagyon kedves, vidám srác, aki könnyen feldobja bárki napját. 

A takarítás ideje alatt nem váltottuk meg a világot, de kellenek az olyan beszélgetések is, amikor könnyed, vidám témák, pletykák vannak a középpontban. Amikor tudod, hogy valószínűleg nem fog köztetek baráti kapcsolat kialakulni, de azt is tudod, hogy nem kell mindenkivel összebarátkozni ahhoz, hogy jól érezd magad a társaságában. Nagy szeretettel gondolok rájuk, és a költözés után egy évvel hírt is kaptam róluk. Hogy mit, az nem lényeg, ami fontos, az az, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát mondás valóban gyakran beigazolódni látszik. Nem hinném hogy ők elfelejtik a leszakadt plafon feltakarítását, már azért sem, mert esélyes, hogy a többi rész is megunja a magaslati levegőt, és szintén lezuhan. Remélem, hogy akkor is lesz egy hasonlóan jó beszélgetésük az akkori albérlővel. Mint amikor az ember találkozik a buszon egy idegennel, rájön, hogy mennyi közös vonásuk van, majd továbbáll és soha többé nem találkoznak. Az emlék maga nagyon kedves, jó rá visszagondolni és jó örülni annak, hogy jelenleg bombabiztos a mennyezet az albérletünkben és a mosógépünkön nem lehet kicsavarni a szűrőt.

Te beszélgettél már egy idegennel egy spontán megtörténő dolog kapcsán?



Hurrá,Bikiniszezon!!!

Mi, nők, imádjuk a bikiszezont. Alig várjuk a nyarat, nagy önbizalommal, felbátorodva indulunk körjáratra, kiválasztani az idei kedvenc bikininket, fürdőruhánkat. Otthon aztán vígan pózolunk benne, a strandon pedig egyenesen szárnyalunk. Büszkén napoztatjuk a pocakunkat, bekajálunk a hamburgeresnél, majd körbejárunk, hogy mindenki lássa a bomba formánkat. Igaz?

Nem. Nem igaz. Úristen, dehogyis! Még csak az kéne. Nem és nem. Soha. Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy direkt felhívjam magamra a figyelmet egy strandon. Eddig sem tettem, ezután pedig főleg nem fogom. Hogy bomba forma? Van egyáltalán olyan közülünk, aki ennyire biztos magában? Talán van, de hogy nem túl sok, abban annyira vagyok biztos, mint hogy imádom az ufózöld színű üdítőket, vagy a patkány formájú gumicukrot az esti ügyeletek alatt. Vagyis 100 %. A  nyaralások előtt a nők többsége (és ezt sok éves tapasztalat és megfigyelés mondatja velem) hihetetlenül elégedetlen az alakjával, sokkal nagyobbnak látja magát mint akár csak egy hónappal ezelőtt (amikor dekára ugyanennyi volt, mint most) és retteg a pillanattól, amikor fel kell próbálni a tavalyi bikinit az utazás előtt. Június végén már igencsak célszerű kitalálni, hogy miben szeretnénk rejtőzködni a strandon ebben a szezonban, és ideje nyakunkba venni a várost egy extragyors vásárlás erejéig. Ami csak öt perc. Vagy tíz. Na jó, lehet hogy van az fél óra, egy óra vagy fél nap is. 

Körülbelül 15 éve minden névnapomra (ami szerencsére májusban van) fürdőruhát kérek, vagy arra pénzt. Anyukám egy idő után meg sem kérdezte, hogy mire vágyom, csak rajzolt egy szuper bomba csajt bikiniben egy borítékra, és beletették az erre szánt összeget. Idén is sikerült beszereznem néhány apróságot, viszont a megvásárlásuk, kiválasztásuk hatalmas küzdelmet, embert próbáló perceket követelt. (vagy órákat)


Idén megneszeltem, hogy a kerületben, ahol dolgozom, a Hádába szuper, vadiúj fürdőruhás láda érkezett. Kb. 1000 darab tüneménnyel, a világ összes színében, mintájával, fazonjában. Magam sem hittem, hogy létezik ekkora választék, és hogy pont a méretemben annyi féle bikinitípus  lesz, hogy fél órát töltök csak a próbafülkében. (ami máskor nekem alig tart 3-4 percig, mert utálom a pici helyet, a nagy koszt és a rossz világítást) Az első és legfontosabb az volt, hogy mindenféle helyre megyünk idén nyaralni, ezért többféle fürdőalkalmatosságra lesz szükségem. Nagyon szeretem a tengerészmintát, van ilyen egyberuhám, felsőm, kendőm, táskám és több kiegészítőm is, így először a kék-fehér csíkos bikinialsóra és a csavart piros felsőre csaptam le. Ez tuti biztos választás, mindenhol csinos, és nagyon kényelmes viselet. Mikor megláttam a tengerész színekben pompázó pöttyös egyberészest, muszáj volt felpróbálnom. Be kell vallanom, nem éreztem mást, csak azt, hogy jöhet a pihenés, strandolás, a napozás, én állok elébe. Fantasztikusan éreztem benne magam.


Választottam egy fekete felsőt egy batikolt hatású alsórésszel, aminek kékes-lilás-zöldes színei vannak, és egy pánt nélküli rózsaszínt egy sötétebb tónusú alsóval. Persze ezekben az a jó, hogy bátran variálhatók egymással, attól függően, hogy milyen kedvünk, napunk, hangulatunk van. Illetve hogy milyen az időjárás, hogy folyóban, tóban vagy medencében fürdünk-e és hogy mekkora aznap az önbizalmunk. Kiegészítőkkel bátran fel lehet dobni, mint ahogyan a nők többsége meg is teszi ezt strandkendővel, lenge strandruhával, vagy törölközővel. Főleg a nők. És nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy az alakjuk takargatása miatt. Akik szeretnek úszni, azok tudják, hogy ezt a tevékenységet igazán könnyen egy egyberészes fürdőruhával lehet megvalósítani. Én mindig imádtam úszni, medencében és folyóban is, ezért idén kerestem egy olyan egyberészest, ami kényelmes, és egyben csinos is. Ez a fekete darab elég mélyen dekoltált, kövekkel van kirakva, és nagyon de nagyon szuper érzés benne lenni. Javaslom mindenkinek hogy nézzen körül a piacon és keressen valami hasonlót, hatalmas a választék, és ebben az évben is nagyon divatos.


Sok időt töltöttem el a nézegetéssel, válogatással, kilóra amúgy is imádok vásárolni. Nagy szabadságot ad. Ez alkalommal összesen nem költöttem e fenti bikinikre 2000 Ft-ot. El is meséltem facebookon néhány kedves kollégámnak, akikkel másnap ki is veséztük a "kinekmielőnyős" és a "naénfelnemveszem" témakört. Persze semmivel sem lettem magabiztosabb, ugyanúgy utálok meztelenkedni, vetkőzni, és nem vagyok egy cseppet sem elégedett. Valószínűleg soha nem is leszek. A nyaralásaimat sosem tudja elrontani ez a tényező, de az azt megelőző időszakot igen. Rettegek attól, hogy vajon mikor kell felvennem először és azzal nyugtatgatom magam, hogy veszek többféle strandpapucsot, van egy-két hatalmas színes törölközőm és néhány strandtáskám is. Bekészítek szalmakalapot, napszemcsit, újságot, gumimatracot az akcióhoz. Élvezem a víz melegségét, a napot és a közelben lubickoló gyerekek viháncolását. Párommal gyakran ráhasalunk egy matracra és a lábunkkal hajtjuk magunkat a mélyebb részek felé. Így lehetőségünk van megmenekülni a cápák elől, mint a Cápa című filmben, és D. nem fél attól, hogy nem ér le a lába. (Ugyanis Duna mellett nőtt fel, de nem tud úszni és utálja, ha ezzel példálózom)


A vásárlás végén egy nagyon kedves anyukával és a kislányával beszélgettem egy kicsit, mikor ráakadtunk a híres Borat film féle fürdőnadrágra. Vagy fiú egyberészesre. Vagyis erre a zöld micsodára. Nagy élmény volt idegenekkel együtt nevetni, és persze a körülöttünk lévők mind felfigyeltek a kincsre. Ehhez képest minden hurka, narancsbőr, lilafolt, aránytalan testalkat, túl kicsi, vagy túl nagy mell túlontúl normális. Úgyhogy nyugi, minden helyzet menthető, köszönhetjük ezt annak a csodásan szőrös fiatalembernek a rikító zöld izében.

Neked megvan már az idei bikinid?






Gondolkodj színesebben!!!

Te szoktál azon gondolkodni, hogyha egy szép teraszt látsz, hogy vajon ki lakik ott? Milyen ember lehet, miért pont olyan teraszt álmodott és készített magának, amilyet most látsz? Esetleg még azt is látod magad előtt, hogy a tulajdonos hol dolgozhat, milyen személyiség?

Nem messze a lakásunktól van egy terasz, ami előtt minden reggel, munkába menet elsétálok. Télen ugyan egy kicsit sivár volt, de már kora tavasszal kezdtem észrevenni a változásokat. A lakás tulaja vagy albérlője kirakott egy polcot, amit kékre festett, és megjelentek a lampionok is. Akkor még nem nagyon értettem, hogy mi célt fognak szolgálni, de kíváncsian vártam az újabb változásokat. Ahogy teltek a napok, nem minden nap jutott eszembe felkukkantani a teraszra, addig a csodálatos napig, amikor észrevettem, hogy a polcra virágok költöztek, a korláton elhelyezett vidám színű cserepekben pedig muskátlik növekednek. A cserepekbe hurkapálcára mini lampionok vannak tűzve, hogy a madarak ne szálljanak a virágokhoz, míg a nagy türkizkék lampionok vígan lengedeznek a nyári szellőben. 
Én ilyenkor már látom magam előtt, hogy a tulaj (persze csak a gondolataimban) egyedülálló nő, a harmincas évei elején. Szeret kint ülni a teraszon, reggel kávézgat, délután levezeti a nap fáradalmait egy jó könyv mellett az árnyékben. Fontosak neki a színek, a vidám díszek, jobban érzi magát a virágok között. Biztosan szeret kertészkedni, élvezettel öntözi a muskátlikat, és szívesen meghívja a barátnőit hétvégenként magához egy jó kis grillezésre és borozgatásra. (Megjegyzem, fogalmam sincs arról, hogy ki lakik ott, még soha nem láttam, és semmi nem is utal arra, amiket az előbb leírtam. Minden a képzeletem szüleménye.)



Apukám húga kint lakik Bécsben. Pici korom óta nagyon kötődünk egymáshoz, nagyon jó a kapcsolatunk. Voltunk már kint nála, gyönyörű helyen lakik, az albérlete pedig hazai és kinti szemmel nézve is egy álom. A közeli parkban sétálva fotózta le nekem azt a házat, amilyet itthon valószínűleg sosem fognak megépíteni. Mindegyik terasz más és más színű. Aki csak kicsit is ismer, tudja rólam, hogy imádom a színeket, főleg az olyan helyeken, amiktől igazán nem várható el, hogy színesek legyenek. A lila, zöld, sárga és narancsos árnyalatok rögtön szemet szúrnak, ráadásul nincs semmi logika abban, ahogyan elhelyezték őket. Persze a gondolataim ha szárnyra kelnek, nincs megállás, máris látni vélem, ki milyen lakást választana magának csupán a terasz színe alapján. Ugye te is figyelembe vennéd ezt a szempontot? Ugye nem lehet nem észrevenni a különbséget?


(igencsak erős általánosítgatásokkal, sztereotípiákkal tűzdelve, de elképzeltem a lakókat a teraszokhoz)
A sárga lakásokban élnek az idősek. Azért választották ezt a színt, mert nyugdíjas korukban sokat vannak otthon, fontos nekik a fényes, vidám, barátságos környezet. Jó hatással van a növényeikre, a meleget ugyan kevésbé szűri, de az idősek fázósak, jól is esik nekik a terasz melege. Minden színhez jól illik, könnyen választhatnak hozzá tapétát a lakásba, és a teraszon lévő cserepes növények színe (piros, narancs, citromsárga) nagyon jól passzol az üveg színéhez. Keresztrejtvény fejtéshez ideális, hiszen ahhoz sok fény kell, és kötögetni is lehet mellette.
A lila színű teraszoknál egyedülálló dolgozó/egyetemista nők élnek. Az egyetemisták olykor lakótársakkal együtt. Mindenféle kiegészítő jól passzol ehhez a színhez, így vásárolhatnak valami helyes ikeás kerti bútort maguknak, ahhoz lila pasztell ülőpárnát, hasonló napernyővel, napozószékkel, helyes koktélos poharakkal. Bulizáshoz, kisebb partikhoz ideális színű fény, a barátnőknek is nagy százalékban bejön ez a szín. Bent a lakásban valószínűleg bézs színű bútorok vannak, halvány cukorkalila szőnyeggel.
A zöld színt mindenképpen a férfiak választják. Erőt, férfiasságot sugároz, azt mutatja, hogy itt aztán csupa macsó lakik. Nem kell ide virág, hinta vagy lampion, a terasz nagy részét egy kis bárpult foglalja el, mellette futópad kap helyet. A pultnál vígan lehet dohányozni, és sörözni, és amikor a haverok elmentek haza, le lehet vezetni a futópadon az aznapi stresszt. Másnaposság esetén is jó kiülni a zöld fényű teraszra, elég sötét ahhoz, hogy ne fájjon a lakók feje, viszont segít regenerálódni a friss levegő és a tetőbe épített hifirendszer.
A narancs színűt ki más választaná, mint a családok. Nagyon vidám szín, hintázáshoz, babázáshoz, teregetéshez tökéletesen megfelel. A lakásban úgyis minden csupa színes, a gyerekek játékaival tele vannak a bútorok, a padló, így úgysincs nagy jelentősége annak hogy milyen a terasz. A férjek kimehetnek pipázni vagy újságot olvasni esténként, az anyukák kiülhetnek a szomszédasszonyokkal egy bodzaszörpre, a kutyák vagy macskák pedig elférnek a sarokban is. 

És mi van azokkal, akiknek a rózsaszín a kedvenc színük? Ezt a kérdést szerencsére nem sokáig kellett feltenni magamnak, mert a saját szememmel láttam azokat az épületeket, ahol az összes terasz rózsaszín!!! A napfényben csodálatosan csillognak az üvegek, míg télen a komor időjárásban üdítő látványt nyújtanak. Bármikor beköltöznék. És tele lenne a ház csupa olyan bolonddal, mint én. Aki kint tárolná a teknősbékáit, venne magának egy felfújható medencét lábáztatónak, vízipisztolyokat a játék kedvéért, színes szélforgókat a virágok földjébe és különféle formájú és színű locsolókannákat egy helyes polcra. Így jó élni, inkább vagyok stikkes kicsit, de elégedett lennék a rózsaszín teraszommal. (Amihez más berendezés, valljuk be, nem is illik igazán)

Te melyik színt választanád?




Topánkáim birodalma

A nők viselhetnek mindenféle szép, színes ruhákat, de a kényelmes cipő a férfiak kiváltsága.-tartja Laurell K. Hamilton, amerikai írónő. De vajon mitől függ az, hogy milyen cipőben tipegünk, illetve szabad-e nekünk, nőknek kizárólag laposban járni? Mi alapján ítéltetünk?


Jó pár éve igyekszem figyelemmel kísérni az aktuális divatot, érdekelnek a változások, az aktuális trendszínek. Mindig elvarázsol egy-egy szezon maxi ruhája, kiegészítője, vagy táskája. A cipőkért is odavagyok. Na, nem annyira mint Carrie Bradshow, de azért szeretem őket. Ritkán járok magassarkúban, egyrészt a munkám közben kifejezetten zavarna, másrészt szeretem magam szabadnak érezni, az pedig egy magassarkú cipőben nekem nem menne. (és mivel 175 cm magas vagyok alapjáraton, nem is szeretnék égimeszelőként mászkálni a sok 160 centis között). A nőies cipőket viszont imádom, így rengeteg papucsom, szandálom, sarum, balerinacipőm és sportcipőm van, amikben vígan futkorászhatok kedvemre. 
Imádom a leárazásokat is, ha meglátok egy hatalmas táblát, ami ezt jelzi, zombi módjára, téríthetetlenül tartok a cél felé. A leárazás mértékétől függően képes vagyok egynél, kettőnél vagy háromnál több lábbelit is venni. Párom olykor elkísér az ilyen utakra, bár az eredeti cél sosem ez, hanem mondjuk a bolt, a posta vagy a bank. Türelmesen segít a méret, szín, forma kiválasztásánál, csak néha jegyzi meg, hogy úgy emlékszik, mintha lenne már otthon hasonló. De könnyű meggyőzni arról, hogy nincs, csak a szeme káprázott. (majd hazaérve szívesen meg is mutatom, hogy az egyiknek fém, a másiknak fa csatja van) Azt az elvet vallom, hogy minél több árnyalatot érdemes beszerezni minden típusú cipellőben, így könnyedén megvalósítható a tone-in-tone is. Ezek a cuki balerinacipők is így költöztek az otthonunkba. Egy fekete, csipke hatású orral azért, hogy mindenhez passzoljon. Egy eperszínű, mert van egy hasonló felsőm. Egy babarózsaszín, mert a pasztell árnyalatok nagyon szuperek, és könnyen lehet őket variálni. És végül egy pink, ami egy fekete szettet nagyon csinosan kiemel. Mint a Velem nem játszik senki című mesében, amikor a kislány, Pötty, többféle perecet visz haza a családtagjainak, és szépen felsorolja, hogy kinek milyet és miért. 
De érdemes arra is gondolnunk, hogy mi van akkor, ha az összeállításunk csak egy virágos balerinával lenne tökéletes. Vajon sötétre vagy világosra van-e szükségünk inkább? Mindkettőre? Hát legyen. A cipő nemcsak öltöztet, de gördülékeny benne a napunk, ha jól is érezzük magunkat a viselésekor.


A szeszélyes, esős/csepergős napokra is kell gondolnunk, hiszen a világos kis cipellők nem nagyon szeretik a sarat, a mocsaras járdákat, vagy azt, ha felülről ömlik beléjük a víz. Erre a célra vásárolhatunk mindenféle vászoncipőt, tornacipőt, amik a gumi talpukkal remekül bírják a megpróbáltatásokat. Persze ezekből is akkora a választék, hogy nem elégedhettem meg csupán egy egyszerű feketével. A virágosnak azért örülök, mert régóta kerestem ilyesmit, felmértem a kínálatot, aztán ott vásároltam meg, ahol előzőleg nem is nézegettem. A piros tornacipőnek helyes kis szegecsek vannak az oldalán, a kék és a zöld pedig nagyon csinosak és kényelmesek egy rohangálós hétköznapon. Természetesen egy leárazáson vettem őket, nagyon olcsón, egyszeri lehetőség volt. Kicsit azért féltem velük hazaállítani, de D. csak annyit kérdezett, hogy így már van-e minden színben. Nagyon szerencsés vagyok.


Ha igazán beköszönt a kánikula, akkor pedig előkapom a kis pántos papucsaimat, amiket szintén úgy vásároltam meg, hogy tudtam, soha többé nem lesz lehetőségem ilyen csodákat találni. Kényelmesek minden kis ruhámhoz, és egyik sem pont ugyanolyan mint a másik. Munka közben nagyon praktikusak, városi séták alkalmával pedig egyikben sem sül meg a lábam.


Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, másokon nagyon tetszenek a magassarkú darabok, és Hamupipőkét sem tudnám lapos üvegcipőben elképzelni. Egy nő lehet nagyon csinos bárhogyan, hiszen tudjuk, nem a cipő teszi az embert, de nem is a ruha. Próbálkozhatsz mindenféle stílussal, kísérletezhetsz, csak legyél önmagad. A sokszínűség gyönyörködtet, akárcsak a színes cipők. Bárcsak az emberek több időt szánnának arra, hogy az egyes darabokban is megtalálják a szépet, mint hogy csupán magas sarok, márka, irányzat alapján ítélnek meg valakit. Talán akkor el tudnának veszni az olyan apróságokban, mint a színek, formák, minták szeretete. Vagy a balerinacipőké.

Ha vásárlásról van szó, te is mindent meg tudsz magyarázni (magadnak)?


Hol volt, Holnemvolt

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Holnemvolt. Mindannyian láthattuk már régen, mikor még Vidámparknak hívták, most Holnemvolt Parknak nevezik. Végy egy nagy fazekat, töltsd meg a régi Vidámpark nevezetességeivel, adj hozzá némi Manófalvát és néhány tevét, majd jól keverd meg, és megkapod a mesevilágot.


Több vidámparkban is jártam már, de igazán maradandó emlékeim csak a Városligetben található Vidámparkról vannak. Az sem sok. Régen minden gyermeknapon elvittek minket a szüleink az Állatkertbe és a Vidámparkba. Azt tudom, hogy az állatkertben leköpött a teve, és hogy a vidámparkban biztosan ültem a mesecsónakban. Igazából ennyire emlékszem. Vagyis eddig azt hittem.

Néhány hete ellátogattunk az Állakertbe, és ha már ott voltunk, megnéztük a Holnemvolt Parkot is. Mivel kisgyerek nélkül mentünk, így sajnos egy-két játékot volt csak lehetőségünk kipróbálni, bár nagyon szívesen mentem volna én is homokozni. (Talán csak azért nem tettem meg, mert a gyerekek, akik ott játszottak, fele akkorák sem voltak mint én. Ezen kívül a homokozószettem, ami szégyen vagy nem, tényleg van, otthon van anyukáméknál.) Bejártuk a Park területét, ami nem túl nagy, és ebből elég sok helyet foglalnak el az állatok. A sok körhinta, játék, és homokozó mellett megláttam az Elvarázsolt Kastélyt. Tudtam, hogy meg kell néznem belülről is. Régi emlékek kezdtek éledezni. Tudod, arra gondolok, amikor azt hiszed, hogy valami már olyan régen történt, hogy a feledés homályába merült, aztán odaérsz egy bizonyos helyre, és hirtelen minden világosabb lesz. 

Arra emlékeztem, hogy mindenféle félelmetes dologgal kell megküzdenem, ha belépek a kapuján. A mozgó székek, zuhanó lépcső, pörgő padló ma már nem okozott akkora izgalmat, de annál jobban tetszett az, hogy már felnőtt szemmel tesztelhettem az akadályokat. Szerintem ment ez már jobban is. Kislányként biztosan nagyon izgultam mielőtt átmentem vagy átfutottam a hatalmas forgó hordón, most inkább rettegtem, hogy megint eltöröm a csuklómat vagy a könyökömet. (túlságosan közel van a nyári szabadság) Párommal hatalmasakat nevettünk, visszaszöktünk az elejére, hogy néhány dolgot újra és újra kipróbáljunk. Hosszan pörögtünk a padlón állva, néztük magunkat az elvarázsolt tükrökben, próbáltunk kitérni a süllyedő lépcsők elől. Annyira vidám volt a bent töltött idő, hogy bármikor szívesen visszamennék, akár minden délután is, hogy újra átéljem.

Mikor megláttuk, hogy a Mesecsónaknál mekkora sor áll, azt gondoltuk, hogy kihagyjuk a megnézését. Van egy nagyon "jó" szokásom. Hiába tetszik valami, nem mindig mondom, inkább csak akkor, ha már elhagytuk azt a helyet. Akkor viszont iszonyatosan sajnálom, hogy korábban csendben maradtam. A párom/barátom/pasim (kinek hogy jó) nagyon, de nagyon türelmes ember. Anyukám szerint engem ezzel a nemes erénnyel lehet a leginkább elviselni. Kissé buldózer típus vagyok.

Tehát D. mindig megkérdezi többször, hogy biztos-e az, hogy nem akarom kipróbálni/megnézni/megcsinálni/megtapasztalni/megvenni az aktuális hiperszuper dolgot. Itt viszont rögtön tudtam, hogy ha nem ülünk be a csónakba, csúnya hiszti lesz belőle otthon.  És ha elkezdődik a "csúnyhisztiáradat", akkor az elől senki és semmi nem menekülhet. Pedig nagyon akar. Így nem volt kérdés, hogy mit tegyünk. Sorba álltunk háromnegyed órán keresztül a tűző napon, végighallgattuk a körülöttünk sorban álló összes gyerek (de sokszor inkább az anyukák) balhéját, türelmetlenségét, de megérte. Megnéztük a Mesecsónak kerítésén lévő mesejeleneteket, mint például Jancsi és Juliska találkozását a boszorkánnyal a mézeskalácsház előtt. Persze mindent lefotóztam minden szögből, mindenhonnan árnyékolva. 
A csónakról annyi emlékem volt, hogy régen (kb 20 éve), mikor egymás mögött az alagútban túl sok csónak torlódott fel, egy fantasztikusan vicces srác egymás után hatszor mesélte el, hogy elázott az alsógatyája. És a körülötte ülő lányok hangosan vihogtak ezen. Most nem torlódtunk fel, lassacskán billegtünk a csónakkal végig a kicsi, szűk folyosón. Sok emlékem jött elő, mikor megláttam Dr.Bubót, Vízipókot, és a Hupikék törpikéket. Hirtelen mindre emlékeztem. A mai mesék közül is sokat szeretek, vannak olyanok is, amiknek már a főcímdalától rosszul vagyok, de a törpikék vasárnap reggelenként igazán meg tudják még mindig dobogtatni a szívemet. A barlangban, csónakázás közben megfigyeltük, hogy a bábuk milyen ősrégiek, tele pókhálóval, a színük is megfakult kissé. Az a szerencse, hogy ugyanolyan vidáman mosolyognak, várják a gyerekeket már évtizedek óta.
Szívesen mentem volna néhány kört még az amúgy 200 Ft-os zsetonnal. Így lehet kevés pénzért élményt venni. 


A Holnemvolt Park egyik büféjénél még a tigrissel és az úszkálás után egy frissítő kávét fogyasztó jeges macival is összefutottunk, bár egyiket sem akartuk nagyon feltartani (és nem is mertük volna). Valakinek még volt annyi jókedve azon a meleg napon is, hogy odaültette őket az asztalhoz kicsit. Nem tudom kinek tűnt még fel, nekem mindenesetre nagyon tetszett. Összegezve az eseményeket, a hiszti elmaradt, a tűző nap ellenére mindenhol nagyon jól éreztük magunkat, túléltük a mozgó lépcsőket, nem akadtunk el a mesecsónakkal és találkozhattunk gyerekkorunk kedves emlékeivel. A fedett helyen lévő műemléki körhinta pedig csak megkoronázta a napunkat, ahogy a rajta lévő kopott, de annál szebb hintók és lovak táncoltak olyan zenére, melyeket csak régi kosztümös filmekben szoktam hallani. Egyszerre volt szép, megható és vidám jelenet annak, aki megállt egy kicsit nézni. A többiek duzzogtak a hosszú sorok, a magas árak és a hisztis gyerekek miatt.

Neked mi a legkedvesebb Vidámparkos emléked?





Szivecske stílusosan

A szerelem egyik legnépszerűbb szimbóluma a szív. Szerepel számos képeslapon, párnán, belevésve padokba, hatalmas giccses lufikon, csokoládékon és létezik plüss anyagból is. De vajon kell-e ennyire hivalkodó formában a képünkbe nyomni mindenen eme szimbólumot?

Szerencsés helyzetben vagyok, nem kaptam még soha egyik fent felsorolt csodából sem. Bizonyára az én hibám, hogy nem vagyok eléggé szentimentális típus, de rosszul vagyok a vörös szívecskéktől. Valentin napkor kifejezetten idegesítenek a szív formájú bonbonok, pólók, direkt erre az alkalomra készített bélyegek. A romantika számomra az apró figyelmességekben rejlik. Egy gombóc fagyit, egy esti sétát vagy egy közösen eltöltött délutánt sokkal jobban tudok értékelni bármilyen szív formába rendezett okosságnál. 
Hogy ne tűnjön úgy, hogy nem vagyok kompromisszumkész, megmutatok néhàny verziót, ami számomra igényesen jelképezi a szerelmet, egyedi, különleges. 

Egy kő formáját sok minden alakítja az évek során, legyen az az elhelyezkedése, hogy mihez ér hozzá, hogyan csiszolódik. Így természetesen nagy öröm felfedezni egy kőben elbújt szívecskét. Ha kirándulni mész, vagy patakparton, vízparton jársz, érdemes keresni akár szív formájú köveket is, szép ajándék lehet bárkinek. Kabalának különösen aranyos.


F.barátnőm nyakában egyik nap egy nagyon szép szív alakú kék medált fedeztem fel, ami visszafogottságával, és a maga bájával szolid romantikát sugallt. Cseppet sem volt tolakodó, harsány, hivalkodó. Pont annyira hívta fel magára a figyelmet, amennyire maga F. is szokta. Nem tudatosan varázsol maga köré figyelmet, egész egyszerűen kislányos stílusa valahogy vonzza azt. Hiszek abban, hogy egy igazán érdekes személyiségnek nincs szüksége reklámra, ahogyan egy igazi szerelemnél sem szükséges szívet tetováltatnunk a homlokunk közepére. 


Ha sikerül rászánni magunkat arra, hogy érzelmeinket papírra vessük, érdemes azt olyan módon tenni, hogy a szeretett személy ne rohanjon hanyatt homlok a világ túlsó felére. Egy kedves piros borítékba tegyünk saját kézzel készített képeslapot, színes lufinak álcázott szívecskékkel. Könnyen elkészíthető, vidám, kedves meglepetés. Nagyon aranyos szülinapi meghívónak, évfordulókra és titkos hódolók számára is. Ki ne örülne egy ebbe eldugott kis üzenetnek, akár egy kolléga akar szép napot szerezni neki, akár maga a nagy Ő.


Ha a gyerekszobát szeretnénk feldíszíteni, és mindenképpen ragaszkodunk a szív formához, semmiképpen se merüljön ki a kreativitásunk a hatalmas, piros párnák mázsányi mennyiségű beszerzésében. Édes kis szíveket varrhatunk filcből, melyeket egymás alá fel lehet fűzni, így az egészen apró csemeték gyönyörködhetnek akár a babakocsinál is ebben, míg nagyobbaknak a függönyhöz is fel lehet akasztani forgónak. Hiába van szív szív hátán, mégis nagyon kedves látvány a csupa kézzel készült apróság.


T., akiről már korábban is írtam, nagyon kedves a szívemnek. Nem csak azért, mert egy királylány, hanem azért is, mert képes meglátni a jót bármiben. Néha ugyan egy kis tuszkolásra van szüksége, de akkor is kiszúrja a szeme a szépet. Kaptam tőle egy homokból csepegtetett szívet, amit egy strandolás alkalmával készített. A pici ujjain folyt végig az iszap és homok, úgy koncentálhatott közben. Magam is nagyon szeretek homokból várat csöpögtetni, vagy akár hidat, medencét, vagy amit éppen a fantáziám diktál. Ha szeretnél valakit meglepni egy egyszerű nyári estén valami kedvességgel, akkor kövesd a királylány példáját, és koszold össze a kezed! Sokkal eredetibb, mint egy bicskával a fába vésni egy szívet. Fáj a fának, bárhogyan is készül. Felesleges. És neked sem árt egy kis pancsolás.


Végül mutatok egy példát arra, amikor akkor ér utól az üzenet, amikor nem is számítasz rá. Egyik nap, mikor dolgozni mentem, egy panel épület aljánál lavíroztam az olajfoltok között, védtem a kis balerinacipőmet. Megláttam, hogy az egyik foltnak szív formája van. Rögtön le is fotóztam. Hogy miért? Azért, mert nem véletlen üzenet ez egy nehéz nap elején, igen is hiszem, hogy azért láttam meg, hogy eszembe jusson, nem lehet olyan nap, amikor minden ránk zúdul és semmi jó nem történik. Csak hajlamosak vagyunk a rossz dolgokra koncentrálni, a vidámak felett pedig elsiklani. Tegyél jót magadnak és légy nyitott a jóra! És ehhez nem szükséges valami nagy horderejű dolog, nem kellenek hozzá petárdák, tűzijáték, vegyél a kedvesednek hazafelé egy hideg üdítőt, kaktusz jégkrémet, vagy mutasd meg az aznapi olajfoltodat!

Neked is van kedvenc szívecskéd?




Ahol a gyökereink vannak

Hiszek abban, hogy az ember bármerre lakhat, bárhova költözhet, a gyökereit soha nem tudja elfelejteni. Mindegy, hogy merre sodor az élet, minden várost, minden albérletet, környéket ahhoz hasonlítok, amilyen az, ahol felnőttem.

A Dunakanyarban laktam 18 éves koromig, egy nagy, kertes házban, saját szobával, biciklivel, terasszal. Igazi kertes ház ez, a szüleim a saját kezükkel építették fel, segítettek benne a nagyszüleim, a többi családtag, és a barátok. Falun ez így megy. A talpam nyoma benne van a betonban, az ajtókereten látni, mikor mennyit növekedtem. Az öcsém diófája mára már gigászi méreteket öltött. Mindig fontos volt nekem a ház, a szüleim megengedték hogy telefessen a szobám falát, aztán azt is, hogy az egész bordó legyen. Hallgathattam a kedvenc zenéimet, füvet nyírtam, vagy egyszerűen csak idióta kamasz voltam. Hosszú kék körmökkel, szőkésre melírozott hajjal.

18 éves koromban nem azért költöztem el otthonról, mert nagykorú lettem, hanem mert felvettek Pécsre az egyetemre. Akkor láttam igazán, mekkora a különbség város és falu között. A városban senki nem köszön a másiknak, mindenki igyekszik nem megadni az elsőbbséget, a tiszteletet- így tartják. Egy egyetemvárosban szerencsére sok az egyetemista, aki nem igazán törődik azzal, hogy hogyan is élnek általában a városiak. A diákok nagy része szívesen ül ki a város közepén egy pokrócra vízipipázni, ördög botozni, sörözgetni. Éjfélkor indulnak az éjjelnappaliba pezsgőt és energiaitalt venni, délelőtt 11-kor reggeliznek, és órákig üldögélnek a dóm melletti lépcsőn. Nézik a tömeget. Nappali tagozatos egyetemistának nagyon jó volt lenni. Minden fesztiválon igyekeztem részt venni, és néhány nagyon kedves lánnyal is megismerkedtem. Ilyen volt pl Sz., akit már említettem. Nagyon szeretett balettozni. Néhány buliban is voltunk együtt, sokat jártunk turiba, felfedezni a legegyedibb és legszuperebb ruhadarabokat. Vagy cipőket. Vagy öveket, táskákat, kendőket. Elsőként jött látogatóba a kutyámhoz, együtt készültünk a pszichológia szigorlatra (ami tragédia volt), és egymás mellett voltunk mikor őt érte tragédia. Pótolhatatlan lány az életemben, ha nem is beszélünk minden nap.
Nagyon megviselt mikor el kellett költöznöm Pécsről. Sírva fogtam a kezemben a kiskutyámat, ahogy elhaladtunk a Pécs áthúzva tábla mellett. Sosem felejtem el a reggeli napfelkelte látványát, amit az ablakból volt lehetőségem minden nap megnézni.


Ezután majdnem három évig Kecskeméten laktam. Az ég talán ugyanolyan szép volt napkeltekor, de magát a várost sosem szerettem meg. Nem szerettem ott lakni. Egyik helyen sem a négy  közül. Nem az albérletekkel volt a baj, talán nem is a várossal, hanem azzal, hogy nekem ott kell lenni. A munkahelyemet szerettem, az ott dolgozó munkatársak széppé varázsolták a napjaimat. Mindannyian mások és mások, van aki közelebb is került hozzám, őszintén meg tudtuk beszélni egymással életünk fontos vagy kevésbé fontos részleteit. Színes palettája volt az emberi jellemeknek. Nehezen tudtam eldönteni, hogy mikor hagyjam ott őket, de nagyon vágytam arra, hogy végre visszaköltözhessek a Dunakanyarba, vagy legalábbis a közelébe. A város, az albérletek, az ottani életem, nem hiányoznak. Egyszer sem gondoltam arra, hogy jó lett volna tovább Kecskeméten maradni, a kedves munkatársakon kívül csak egy felesleges kitérő volt számomra. Barátra ott is leltem, úgy érzem fiúra és lányra is. M. barátnőmmel rengeteget mászkáltunk együtt, miatta még az 50 Ft-os automatás kávét is finomnak találtam. Szívesen emlékszem vissza a közös vásárolgatásokra, pizzázásra, hosszú-hosszú órákon át tartó lelkizésekre. A szívem mégis visszahúzott az otthonomba.

                                      

Amikor végre megtörtént a költözés, nagyon megkönnyebbültem. Nem egyszerű feladat az embernek összepakolnia az "életét" és újra berendezni. A szüleimnél ezután egy fél évig laktunk a párommal. Nagyon szerettem ezeket a hónapokat, szuper munkahelyre kerültem, ahol azt érzem, hogy a kollégáimat nem csak a munkaidő végéig ismerem, akik értik ha azt mondom, hogy ma hisztis leszek és akikkel egyszerre vagyunk nagylányok. Sok nő között azért jó dolgozni, mert sok rokonlélekre akadhatunk. Vagy lehet akár csak egy közös tulajdonságunk, ami összeköt minket, amiről mindig szívesen beszélgetünk egymással. Mivel önállósodtam 18 évesen (természetesen akkor még anyagilag nem, de az életemet magam szerveztem), nagyon vágytam arra, hogy saját albérletet találjunk, ahol immár ketten (plusz egy kutya, két teknősbéka és egy hal) boldogan éldegélhetünk. A sors mellénk állt, találtunk egy szuper albérletet, de bevallom, azért orrhonról már messze nem olyan lendülettel költözködtem, mint Kecskemétről haza. Azóta szerintem aranyosan szervezzük a napjainkat, igyekszünk minden nap randizni, megtalálni a nap szépségét, legyen az egy gombóc fagyi, vagy egy nagy kör a kutyákkal a Margit szigeten.
Mivel a Duna mellett van az albérlet, minden reggel láthatom a vizet, a napfelkeltét, ami végre ugyanolyan szépnek látszik, mint Pécsen volt. Az, hogy Budán lakunk, köztes megoldás. Nem az otthoni házunk a kerttel, a terasszal és a biciklivel, de majdnem. Innen hazamehetek ha honvágyam van, a szüleim mindig nagyon örülnek neki. Elég csak arra gondolnom, hogy akár hajóval is mehetnék, annyira közel vannak. Már nincs szőkére melírozott hajam és kék körmöm, helyette beszereztem egy szemüveget, amivel még könnyebb látni azt, hogy a gyökereimtől nem tudok elszakadni. És nem is akarok.

Neked is van olyan hely, ami annyira közel áll a szívedhez, hogy feladnád érte a jelenlegi kényelmedet, munkádat, vagy barátaidat?