Veled előfordult már, hogy késztetést éreztél arra, hogy bedugd a fejed azokba a fotózkodós táblákba, ahol egy szempillantás alatt kalózzá, hajós utassá, legótűzoltóvá, vagy dagi nyaralós nővé változhatsz? Esetleg jetivé? Mit szólnál Harisnyás Pippihez?
Gyerekkoromban anyukám vezetett
egy babanaplót, ahova feljegyezte, hogy mi akartam lenni három, négy, öt vagy
hat éves koromban. Szerepel a listámon a fodrász, és a fogorvos(!) is.
Időközben már elég sok foglalkozáson elgondolkodtam, sőt, egy ideig voltam pincér,
pultos, bébicsősz és tele marketinges is. Ezek helyett mindig arra vágytam,
hogy királylány, kalóz, utazó, vagy képzőművész legyek. Végül a királylány
valósult meg.
Az elmúlt közel három évben sokat
utazgattunk mindenfelé, részt vettünk szuper kiállításokon, fesztiválokon, rapid
városnézéseken. Gyakran az utolsó percben dőlt el, hogy hova megyünk, mit
csinálunk, és sokszor az időjárással is meggyűlt már a bajunk. Amikor a Balaton
környékén járunk, mindig messziről kiszúrjuk azokat a
"fejbedugós-táblákat", amiket nagyon szeretnek a kisgyerekek. És én. Így rögtön be is álltam kalóznak, aki a vízparton, a friss homokban nagyon boldog, mert talált egy kincsesládát. A vízpart stimmelt, még a papagáj is elmegy, de az a kampókéz nem illik hozzám. Az összes nyári ruhámba beleakadna, sminkelni és fodrászkodni is nehéz vele. Nem beszélve arról, hogy a szandim pántját ugyanúgy mint a gipszemmel, ezzel sem tudnám becsatolni. Különben is mindig tiszta tiplis a lábam.
Amikor a családommal a Margit szigeten jártunk, ráleltünk erre a szuper táblára, és rögtön le is osztottuk a szerepeket. Öcsém lestoppolta az őrült tudós testét, ami valljuk be, nagyon is passzol hozzá. Apukámnak sem volt kérdés, hogy vállalja-e egy fotó erejéig a pingvinruhát, én pedig nem tudtam ellenállni annak a csodálatos piros koktélruhának, kánikulakalapnak és az előttem heverő csirkecomboknak. Szerintem helyes kép lett. Szeretem az ilyen napokat és a családomat, hogy a vidámság és a bolondozás alapállapot, nem kell hozzá meglennie a hangulatnak vagy a megfelelő "helynek és időnek".
Szintén a Balaton mellett álltunk meg autóval, mikor megpillantottam a hajót. Mint már egyszer írtam, imádom a vizet, a hajókat talán még jobban. Egy ilyen csinos emeletes utazóhajóval pedig biztosan csak szép tájakat lehetne bejárni, delfineket, bálnákat látni, megfigyelni az utasokat, vagy kérni egy közös fotót a kapitánytól. A 27. születésnapomra a páromtól balatoni hajózást kaptam ajándékba. Balatonföldváron felszálltunk egy viszonylag nagy vitorlásra, ami kivitt minket a tó közepére, a matrózok leállították a motort, és csak ringatóztunk a vizen, néztük a kisebb vitorlásokat körülöttünk, a naplementét. Térdeltünk az ülésen, hogy jobban lássunk mindent, figyeltük a víz fodrozódását, a parton mászkáló nyaralókat. Ha ezt egy romantikus regényben olvasnám, biztosan kifordulna tőle a gyomrom, hogy hogyan lehet ennyire nyálasan megfogalmazni valamit, de amikor síri csendben figyeled a vizet, a szabadságot éled át. Az utasok többsége egyébként üldögélt a maga ülésén, az első öt percben 600 fotót készített vagy készíttetett magáról, aztán a további 55 percben unakozott az egyhangúság miatt. Más az, amikor minden vágyad hogy hajózz, és más, amikor minden vágyad, hogy megmutogasd a fényképeket az összes ismerősödnek, hogy "Bizony, mi a Balatonon is voltunk már hajózni".
A Millenárison alkalmam volt Harisnyás Pippi bőrébe is bújni, míg az Alleeban levő Lego Store megnyitóján Lego tűzoltó is lehettem. Valljuk be, nem vagyok az a szuperedzett tűzoltó típus, és egy ekkora szerszámot sem bírnék el a kezemben. Hamar elfáradna a karom, elkezdenék bosszankodni, másnap meg nyavalyognék az izomláz miatt. A teherbírásom és a fájdalomküszöböm is jóval egy 5 éves gyerekénél lejjebb van. Nem beszélve arról, hogy itthon csak férfiak lehetnek tűzoltók. (ezt egy igazi tűzoltó mondta nekem, mikor a munkahelyem környékén gyakorlatoztak, és szükségük volt mentenivaló áldozatokra)
Azt hiszem, így utólag visszagondolva, mindegyik tábla mögött nagyon jól éreztem magam, és egyiknél sem nézett rám senki csodálkozó szemmel. Türelemmel kivártam míg az apróbb gyerekek beálltak mögéjük, a szülők lelkendeztek azon, hogy milyen édesek, a gyerekek meg nagyon unták, nem értették, mire ez a nagy felhajtás, mikor sokkal jobb halakat pecázni a Balaton partján, megnézni egy gyerekműsort a Millenárison, vagy igazi Legot vásárolni hogy aztán otthon játszhassanak vele. Nekem pedig csodás emlék mindegyik ilyen fotóm. (amiből még jó néhány van)
Egy dolog azért szöget ütött a fejemben. Az világos, hogy főleg olyan rajzok díszítik a táblákat, amik gyerekeknek valók, de vajon miért van az, hogy sok táblát még csak fel sem érnek a gyerekek? Talán azért, hogy azok a felnőttek, akik szeretik a fejbedugós-vigyorgós fotókat, kicsit magukénak is érezzék ezt a szórakozást? Hogy ne érezzék magukat komplett bolondnak? Valószínűleg nem éreznék, inkább élveznék a helyzetet. És azért is vagyok ebben olyan biztos, mert anyukám, aki a legkevésbé sem bolond, szívesen fényképezkedett jetiként csupán azért, mert régen Boborjánt, a jetit (l'art pour l'art) utánozva ébresztett fel minket reggelenként középiskolás korunkban.
Neked is van ilyen képed?
Címkék: Kincsek
