A könyv és a tejfog

Mindig is imádtam olvasni. Kicsi korom óta falom a könyveket, műfajra, méretre, színre, témára való tekintet nélkül, ami egy kicsit is megfog, azt boldogan elolvasom. Gyűjtöm magamnak az olyan élményeket, melyeket csak a könyvek adhatnak.

Amikor 9 éves voltam, még nem volt saját szobám otthon, így a tesómmal osztoztunk egy helyiségen. Nagyon szerettük, szerintem az átlagos veszekedéseket leszámítva jó kis szobatársak voltunk. Mivel nem volt hely két ágynak, az emeletes ágy pedig már gyerekes volt és rövid, így egy fotelágyon aludtam. (Kék és zöld színű volt pici mintával.) Nagyon felnőttes érzés volt, kaptam fölé kislámpát, hogy tudjak világítani. Általában 8-9 körül le kellett már feküdni, de ha akartunk, olvashattunk még amíg el nem álmosodtunk. Anyu azt is megígérte, hogy ha elolvasok 10 könyvet, akkor választhatok magamnak egyet a boltban. Emlékeim szerint ez nem valósult meg, az olvasás élménye vált fontossá számomra inkább. Nem mondhatnám hogy nagyravágyó gyerek voltam. Nagyon büszke voltam magamra, ha valahova saját könyvvel mentem, mert azt addig csak a felnőttektől láttam. 



Egyik este éppen olvasgattam, mikor éreztem hogy ki fog esni egy tejfogam. Az a fog nagyon ragaszkodó volt. Talán pont az egyik utolsó. Egyik tejfogam elvesztésére sem emlékszem, talán ezért kötöttem össze ezt az olvasmányélménnyel. (Aminek semmi köze sem volt a fogakhoz) 
Karl May Winnetou című könyve nagy hatással volt rám. Boldogan olvastam Old Shatterhand, Old Death, Old Firehand és Winnetou történeteit. Új, ismeretlen világot ismertem meg, csupa izgalmas, érdekes fordulattal. Mivel a könyv igen nagy méretű és vékonykák a lapjai, ezért arra is különösen büszke voltam, hogy nem egy pár oldalas regényről van szó, hanem egy igazi komoly könyvről. A 9 éves lányok valószínűleg nem olvasnak túl gyakran indiános könyveket, de apukám és anyukám nevelése vagyok. Természetesen imádtam az egészet. Amikor meglátom ezt a könyvet, mindig a mozgó tejfogam jut eszembe és azok az esték, amikor csücsültem a fotelágyamban (az ujjacskámmal a fogamon) és órákig égett a villany. A tesóm inkább mesekazettát hallgatott, amit mindketten nagyon szerettünk. Az olvasás szeretete akkor még nála -tekintve hogy csak 7 éves lehetett- a Lego katalógusok böngészésében merült ki. Micsoda évek voltak... Anyukám néhány tejfogunkat eltette egy picike dobozba, ahol most is bármikor megnézhetjük. Szerencsére túl sok fognélküli fénykép nincs rólam, gondolom már akkor is nagyon hiú lehettem, így már csak emlék a foghíjas olvasgatás is. (ez sem lett megörökítve)



Azóta a könyv minden költözés után helyet kap a polcomon, ahogyan a Lego katalógusokat is szívesen nézegetjük otthon a szüleinknél. Persze ezen kívül sok más emlékezetes könyvet olvastam már, de ez különösen kedves a szívemnek. A kopott zöld borítójával és a tollakkal az elején olyan számomra, mint egy relikvia. Egy kincs.

Neked is van olyan kedvenc könyved, amihez gyerekkori emlék fűz?


Kapaszkodj bele!

Mindenkinek vannak borús napjai. Esetleg hetei, hónapjai. Okozhatja ezt bármi, nem is az a lényeg, hogy mindenáron kiderítsük kinek mi a búja-baja. Fontos hogy ezeken túl tudjunk lépni még akkor is ha azt sem látjuk, hogy mi lesz holnap. Lesz-e holnap.

Amikor szomorú vagyok - és mostanában sajnos ez szinte mindennapos - felteszem magamnak a kérdést, hogy miért pont velem történik ez, miért nem lehet másképpen, hogyan varázsolhatnék mindent vissza abba az állapotba, mikor még boldogan vártam a nyaralásunkat, bepakoltam a bőröndbe a strandmatracot és hittem hogy 6 nap 5 éjszaka nonstop Balaton vár rám. Amikor valamiben nagyon hiszek, valamit nagyon várok, sosem jut eszembe hogy alakulhat másképpen is. Alapvetően optimista beállítottságú ember vagyok, nem szoktam rosszra számítani, vagy a rosszat várni.
facebook-Creative Ideas
Mióta az eszemet tudom, imádom a karácsony ünnepét és mindent ami vele jár. Az illatokat, a színeket, a hangokat, a formákat, a várakozást, a meglepetéseket, az ajándékozás örömét és a csodákat is. Alig várom már szeptember elejétől az adventi időszakot. Nyár közepén ritkán gondolok a karácsonyra, mégis hiszem, hogy nem véletlen az, hogy amikor azt érzem, hogy a szívem megszakad a fájdalomtól, kapok egy jelet. Facebookon a Creative Ideas oldalán tegnap karácsonyi/téli díszekkel találkoztam. Csupa olyan aprósággal, ami filc anyaggal, hímzőfonallal, ollóval és apró gyöngyökkel megvalósítható. Már tudom hogy nincsenek véletlenek. A szomorúságomon nem sokat javít ezeknek az apróságoknak a látványa, de egy-egy vidám pillanat nagy kapaszkodót jelenthet.


facebook- Creative Ideas


facebook- Creative Ideas
Az ünneplő pingvinek, a mézeskalácsbabák, a fenyőfa, karácsonyfa, a madárka és a havas réten futó őz látványa eszembe juttatja a régi közös családi karácsonyokat, amikor a szüleim és a nagyszüleim elém varázsolták meseországot karácsonyi füzérekbe, csillogó csomagokba, várakozásba, aprócska díszekbe csomagolva. Télen vagy nyáron, mindegy, ezek az emlékek boldoggá tesznek. Amikor tehát szomorú vagyok, megpróbálok olyan dolgokra gondolni, mint a régi karácsonyok. A remény hal meg utoljára, mondják. Az optimizmus átsegít mindenen, mondják. De azt miért nem mondja senki gyakrabban, hogy a szeretet okozza a legnagyobb fájdalmat? Vagy annak az elvesztése. Talán erre mindenkinek magának kell rájönnie. A mai napi kincsem a karácsony szépsége, ami mindig ott lesz nekem. Mézeskalácsházzal, hóemberrel, fényképekkel, fényekkel, és álmodozással.


facebook- Creative Ideas

Az apró kérész

Hallottál már a tiszavirágzásról? Csak futólag, de nem tudod hogy mit jelent? Én sem tudtam, soha nem találkoztam ezzel a jelenséggel 2008-ig. A V betűs telefonos szolgáltató reklámja közelebb hozta az embereket ehhez a fogalomhoz, akár csak egy jó reklámnak szánta, akár többnek. 

Kérész, Virágzik a Tisza, Molnár Mihály - maghaj / 2012. június 19. 21:46

Azt mondják, a tiszavirágzás olyan jelenség, amely szinte egyedülálló Európában. A nyári napforduló idején rengeteg kérész keresi párját a víz fölött. Az addig iszapban lévő lárvák gyönyörű rovarként érkeznek a felszínre, hogy párjukkal eljárják a násztáncot. Egyetlen napig élnek. Ezt meséli el a reklám is. A Tiszára ilyenkor számos érdeklődő érkezik, hogy láthassa a tiszavirágzást, hogy megtapasztalja, milyen látvány a kérészek tánca. Amikor néhányszor megnéztük egymás után a reklámot, anyukám kezdte nagyon a szívébe zárni ezeket a kicsi állatokat. Átérezte, milyen lehet egyetlen napig élni. Hogy milyen rövid, nyomorúságos kis sorsuk van, és mégis mennyire szép. Ezután beindult a kérészőrület. Anyu minden adandó alkalommal örömtáncot járt, mikor éppen a tévében látta őket, kivágta az újságok oldalairól a kérészeket, amiket többek között vagy nekem adott ajándékba (milyen csodálatosan találó meglepetés volt), vagy pedig belerakta a szakácskönyvébe, hogy mikor palacsintát süt, láthassa a kérész-könyvjelzőjét. Akkoriban karácsonyra kapott ajándékba egy kérészes bögrét is, amit annyiszor használt, hogy a minta le is kopott róla. 

www.naturparkok.hu
Gondoljunk csak bele, valóban mit jelentene, ha egyetlen napig élnénk. Vajon megkeresnénk az igaz szerelmünket? Vagy kipróbálnánk mindenféle őrült dolgot? Én azt hiszem, hogy törekednék arra, hogy mindent láthassak a világból azon az egy napon. Nem az országokat, nem a nevezetességeket, híres látványosságokat. Inkább megnézném milyen színű a tenger, milyen a naplemente a Balatonnál, milyen az illata az epernek, milyen érzés úszni, hajókázni, repülni, kipróbálnám hogy milyen a tapintása egy elefántnak, egy zsiráfnak, delfinekkel fürdenék, megtanulnám, hogy mitől van a virágoknak olyan tengernyi színárnyalata, innék egy szörpöt, vagy csak csücsülnék a vízparton. Megtenném mindazt, amit csak lehet, azért, hogy minden pillanatban éljek. Máshogyan nem érdemes. Hallgatnunk kellene a reklmára és tanulnunk kellene a kérészektől. Úgy kéne élnünk, mintha nem lenne másnap. Nagyszerű lenne.

Többször hallottuk anyutól, hogy szeretne lemenni tiszavirágzáskor a Tiszára, megnézni a kérészeket. Még nem jutottunk el sajnos, de ha megyünk, mindenképpen szeretném megörökíteni azokat a pillanatokat, hogy anyukám ezeket kinyomtatva az összes kedvenc receptjéhez külön-külön képet tehessen. És onnantól kezdve minket is emlékeztetne arra, hogy élvezzük az életünk minden pillanatát.

Te mit tennél, ha csak egyetlen napig élnél?




Ügyetlen vagyok. Ez van.

Vannak akik mindig ügyesen, gyakorlatiasan tevékenykednek, praktikusan gondolkodnak, amikor a helyzet megkívánja, rögtönöznek, elkerülik a baleseteket, megelőzik az elkerülhetetlen, szuperhősök köpeny nélkül is. Na, ez nem én vagyok. Én bénázok. Sokat.

Na, nem mintha nem tudtam volna ezt megszokni az elmúlt...hát sok évben. Annyi, amennyi vagyok. Vagyis alig túl a kamaszkoron. Na igen, talán egy picivel több. A bénázásaimat megszokta a család, a barátok, a munkatársak, ismerősök és kb mindenki. Nem igazán kell megmagyaráznom az adott szituban, hogy vajon mi történhetett. A válasz úgyis csak annyi, hogy véletlenül kidőlt/kiborult/felégett/eltört/eltépődött/elveszett/eldőlt/eltűnt egy párhuzamos univerzumban/beszippantotta a mélység/megadta magát. És különben is, azt sosem én csinálom, valami hiba csúszik mindig a számításba. Nincs biztonságban sem ember, sem állat, sem növény, sem tárgy. Ha mégis, az/ő valahol a Föld másik végén leledzik. Szóval az ügyetlenkedéseimnek se szeri, se száma. Sem kronológia, sem súlyosság szerint nem tudnám sorba rakni, talán inkább csak az a mérce, hogy melyiken nevettünk utólag a legtöbbet.

D. néhány héttel ezelőtt kinyitott egy krémsajtot, és a tubus első megnyomásánál a fele a konyhapultra költözött. Persze nagyon kinevettem, hogy milyen béna, de be kellett látnom, az ő bénasága az enyém mellett "kicsit" eltörpül. Ritkán akciózik, de olyankor én diadalittasan felmérem a terepet és nagyokat nevetek. Egészen addig, amíg elege nem lesz belőle, és fel nem sorolja az én kis magánszámaimat. Na, akkor már nem nevetek annyira. Mindig is ügyetlen típus voltam. Kamaszkoromban mikor megnyúltak a végtagjaim és nem tudtam, melyiknek hol a vége, rengetegszer leestem otthon a lépcsőn, megbotlottam a saját lábamban is. Később azonban színesedtek ezek az ügyetlenségek. Előfordult, hogy otthon úgy főztem kávét, hogy nem raktam alá a kis kiöntőt, így a kávé szépen lassan befolyt a konyhaszekrény mögé, majd az alatt visszacsordogált a lábamhoz. Az tuti, hogy jó kávéillat lett, de anyu nem volt túl büszke rám. El kellett húzni a szekrényt (ami már évek óta beépítve pihent a helyén) és lemosni az egészet.

De az sem volt túl fényes, amikor nyitva felejtettem a tetőtérben a teraszom ajtaját, amit becsapott a szél. Az ajtóban lévő ablak elrepedt, amit én már csak akkor vettem észre, mikor a tokból az egész üveg (aminek igen nagy súlya volt) szépen a hasfalamnak esett. Az volt a mázlim, hogy az üveg súlyát megfogta a fal, aminek szintén nekiesett, így nem esett nagyobb baj. Na, akkor azért tényleg megijedtem, azt hiszem, tényleg lehetett volna ennek igazán rossz vége. Régebben, amikor anyukámék felszerelték mindenfélével a fenti fürdőszobát, vettek egy nagyon szép bézs zuhanyfüggönyt. Akkoriban nagyon szerettem sötét színűre lakkozni a körmöm, így történhetett, hogy amikor véletlenül leejtettem a járólapra a körömlakkos üvegcsét, abban fekete lakk volt. Az üveg persze azonnal ripityára tört, a lakk pedig mindent beborított. A járólapról és a csempéről sikerült levarázsolni lemosóval, azonban a zuhanyfüggöny anyagáról nem. Azóta is ha hazamegyünk anyuékhoz, a fekete szín emlékeztet arra, hogy szorosan (sőt, hiperszorosan) fogjam az üvegcséimet, ha a körmömet készülök díszíteni. Szerencsére már jobban szeretem a pasztell árnyalatokat, amikkel talán már jobban boldogulnék...(Bár így zárójelben azt is megjegyezném, hogy volt kitől örökölnöm a béna-gént, ugyanis anyukám egyszer úgy nyírt füvet, hogy átment a zsinóron is. Persze úgy, hogy az áram is megrázta)


Korábban az egyik bejegyzésemben már írtam arról, amikor elfelejtettem visszacsavarni a mosógép szűrőjét, és a koszos víz eláztatta a fürdőszobát, de talán nem is az volt a csúcsa az ügyeskedésimnek. Történt egyszer Kecskeméten, amikor igazán hideg tél volt, hogy arra gondoltam, milyen barátságos lenne illóolajat melegíteni a kis mécsesházikóval. Rengetegféle illatot beszereztem korábban, és alig vártam, hogy kipróbáljam. Így történt, hogy mikor már jó illat volt a szobában és a víz is lassan kezdett fogyni a kis tartályban, utána akartam tölteni. Az lehetett a baj, hogy túl nagy lendülettel csináltam, így az egész forró-illóolajas víz beleömlött a tévémbe. Ez még nem a lapos tv, hanem a sima, régebbi fajta (ami tökéletesen működik, gyönyörű éles a képe és a színek is szépek). Kicsit sistergett, kicsit füstölt, aztán kómába zuhant a tévém. Kivittük a teraszra, apukám tanácsára, akit azonnal felhívtam és akinek hisztiztem pár sort, hogy "édesapaaaa, segíts, mit csináljak???????" Tehát kiraktuk száradni. Mondhat bárki bármit, ezek a tévék igazi túlélők, a mai napig semmi baja sincs, szeretjük használni. Igen ám, véget is érne a sztori, hepi end lehetne a vége, ha nem ismételtem volna meg ugyanezt az akciót pontosan ugyanígy a mostani albérletünkben a párom tévéjével. Illóolaj a tévé felett, ami kiborul, tévé sistereg, megint kóma. Felhívtam D.-t, akitől azt vártam, hogy kicsit azért le fog szidni (na jó, talán jogosan), de nem tette. Ezen már csak nevetni tudott. És lássatok csodát, ez a tévé is túlélte. Persze azóta az illóolaj az én kis ékszeres polcocskámon van, amire szintén kiborult már a forró olaj, viszont az én cuccaimra. Ezt már elviselem. De nem is gyújtom be már csak akkor, ha karácsony van, és akkor is csak olyan helyen, aminek a környezetében semmi nincs, amit meg kéne siratnom. 

Így a végére talán még odaszúrnék annyit, hogy amikor a múltkorában lecsót csináltam jó kis kolbásszal, talán jó lett volna szorosabban fognom a tányéromat szedés közben, és akkor nem esett volna ki a kezemből, így a kolbászszaftos lecsó nem csordogált volna végig a fehér konyhaszekrényen, villanytűzhelyen és nem toccsant volna a földön. De szép is lett volna. Aztán miután végignéztük a jelenetet, D.-ből és belőlem kitört a nevetés, gyorsan lefotóztuk, mint a bénaságom egy újabb példáját, aztán folytattuk a napunkat. Megnyugodtunk, hogy nagy változások ezek szerint nem történtek. Hogy végre valami igazán közhelyeset is mondjak, minden folyik tovább a maga medrében. A lecsó pedig a szekrényen.

Te is tudsz hasonló példát mondani?





Ahova mesés lenne költözni

Biztosan ismered azt az érzést, amikor hirtelen meglátsz egy képet vagy egy helyet és annyira lenyűgöz, hogy legszívesebben azonnal megnéznéd, odautaznál és el sem jönnél soha többé. Nekem most pontosan ilyen érzésem volt, mikor megláttam a magyarorszagszeretlek.hu oldalán a Vietnámban található Hoi An városát. Egyébként eszembe sem jutott hogy szívesen mennék Vietnámba. Eddig.


Nem is maga a város az, ami megtetszett, hanem a táj, a víz közelésége és a naplementés fotók. Ki ne szeretne egy olyan helyen lakni, ahol a víz ilyen gyönyörű zöld és nyugodt, ahol bármikor hajózhatna, és figyelhetné ahogyan fodrozódik a víz a csónak körül? Ennél harmonikusabb, idillibb állapotot el sem tudnék képzelni. Mindig is szerettem a víz közelségét, a hajózást, azt az érzést, ahogyan a ringatózás megnyugtat, és átadhatom magam a csendnek. Ha választhatnék, hogy mi az a hely, amit a legjobban szeretek, biztosan egy hajót választanék, ahonnan bármikor figyelhetem a vízpartot, a tovatűnő városokat, és a vizet alattam. 


Ha este leülsz egy plédre a városka tengerpartján, órákon keresztül bámulhatod a naplementét, a vizet, a gyönyörű fényeket és színeket az égen, miközben egy fillért sem költesz, csak élvezed azt, amit a természet eléd varázsol. Rengetegen fotózzák az égboltot, akár éjjel a csillagokat, akár a naplementét, akár az alkonyatot, de kevesebben vannak, akik leteszik a fényképezőt és csak nézik a látványt. Akinek mindennap megadatik, hogy a pálmafák között piknikezhet, az valószínűleg hozzászokott már és talán nem is tudja, hogy ez mekkora kincs. Itt még akár szegényen és nincstelenül is boldog lehet az ember, pusztán azért, mert olyan helyen van, ahol nem a pénz, a napi rutin, a számlák, a teendők, a meetingek, a bevásárlás, a kötelező mosolyok, illedelmes beszélgetések fontosak. Csodás élet lehet. 

Hoi An

Ezek a lampionok is ebben a városban találhatók, gondolom egy üzlet előtt lehetnek. Bécsben láttam tavaly előtt ilyen fényes, színes füzéreket a karácsonyi vásárban és azok is elvarázsoltak. Olyan szépen fel lehet velük díszíteni egy kertet, lelógatni a fákról, a kerítésről, és a teraszról. Mintha egy tündérkert lenne. A lampionok hasonlóan szépek, annyi féle színben léteznek, hogy bárki találhat kedvére valót, és bátran variálhatja. Csak egy kis fantázia szükséges hozzá. Ha ebben a városkában lampionárus lehetnék, úgy érezném, elértem a karrierem csúcsát. Fények, csillogás között a munkahelyen, a fennmaradó időben pedig lógatnám a lábam a vízbe, csónakáznék, vagy bicikliznék egyet, és megnézném, milyenek a rizsföldek, a sárgára festett házak. Felkapnám azt a kis csúcsos kalapot és járnám a vidéket. Ha lenne egy kis házikóm, oda térnék haza a lampionjaim közé. 
Na, ezért gondoltam, hogy mesés lenne ide látogatni. Beindítja az ember fantáziáját. 

Te is szívesen megnéznéd ezt a helyet?

Bécs


Aki a virágot szereti...

Imádom a tulipánokat. Minden tavasszal figyelem a kertünkben, ahogyan előbújnak a földből. Amikor még csak ők tudják, hogy milyen színűek lesznek. Tulipán témában nem vagyok nagyon válogatós, szeretem a pirosat,  sárgát, rózsaszínt is, de a pasztellárnyalatokat is, amik mostanában teret hódítanak. A virágárusok polcait már februárban figyelem, és néha ugrálok örömömben, ha felfedezem ezeket a virágokat.


Kecskeméten Széchenyivárosban vannak olyan négyemeletes házak, amiknek saját pici kertjük van. Ezeket a lakók többnyire behintik fűmaggal, így ha elmegy valaki a ház előtt, nagyon aranyos, kicsi, barátságos kertben találja magát. Van olyan is, akik a fűmag helyett néhány tulipánnal szerette volna feldobni a saját parcelláját, így egy iszonyatosan kicsi helyre bezsúfolt egy csomó színes tulipánt. Nagyon örültem, mikor megláttam, mert tudom, ha nekem valaha lenne egy ennél nem nagyobb, de nem is kisebb kertecském, én is ugyanígy "rendezném" be. Talán még picike kerítést is tennék körbe, fából, a szélén egy madáretetővel. Mindenkinek, aki ránézne, jó kedve lenne a parányi vidámságtól. 



Nem vagyok nagy világutazó. Ha tehetjük, párommal kiválasztunk egy belföldi "célpontot" a bakancslistánkról, és felkeressük. Rengeteg hely van az országban, ahol még egyikünk sem járt, így bőven van még kihívás. Jobban preferáljuk a magyarországi célpontokat, szeretnénk jobban megismerni hazánkat. Ennek ellenére, azért mindig figyelem tavasszal azokat a híreket, melyek a hollandiai tulipánvirágzásról szólnak. Március-április táján virágba borul Hollandia, és az arra látogatókat csodálatos látvánnyal ajándékozza meg. Az oda utazást ajánló netes oldalakon általában azt tanácsolják, hogy az emberek béreljenek biciklit, és azon tekerve nézzék meg ezt az utánozhatatlan látványt. Bár most éppen Győr és Eger van a listánk elején, erre az útra bármikor elcsábulnék. Nem tudom mikor szerettem meg a tulipánokat ennyire. Régen anyukámék kertjében rengeteg volt belőlük, talán még a dédimnek köszönhetően. Főleg sárgák és pirosak. Aztán évről évre egyre kevesebb lett, de még így is nagyon szépek. Ritkán szedjük le őket, hiszen jobban érzik magukat a kertben. Az utóbbi időben már nem divat virágot szedni vagy ajándékozni. Régen (és talán még most is) minden filmben a férfi főhős egy csokor, vagy éppen egy szál rózsával lepte meg a hősnőt, aki boldogan és pirulva vette át a virágot. Napjainkban ez már nem divat. Már nem kapunk vörös rózsát, mert hisztizünk, hogy nem szeretjük, régi szokás, ciki, elavult dolog, meg különben is mihez kezdjünk vele. Jobban örülünk egy doboz csokinak, amit bármelyik sarki közértben meg lehet venni, mint annak a virágnak, amit külön nekünk választanak ki. Nem értékeljük a romantikus gesztusokat, kikérjük magunknak, mert nyálas, égő. Még szerencse hogy nem mindenki gondolja így. 


Mikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, D. még nem volt itthon, pont annál a résznél toppant be, amikor kifejtettem, hogy mi, nők, nem becsüljük meg annyira a kapott virágot, amennyire kellene. És nem fogjátok elhinni, de kaptam egy szál vörös rózsát...nem ez volt életem legszebb napja, már a reggel sem volt az enyém, de most már úgy érzem, gyönyörű. Van az ember életében néhány olyan "véletlen",amit nem tud megmagyarázni. Anyukám és a nagynéném sokszor mondják, hogy véletlenek nincsenek. Most őszintén? Mennyi esély volt arra hogy leírom a rózsa szót és kapok egy rózsát 2 perccel utána? Az ilyen helyzetek megmelengetik a szívemet. Apukám szerint nem csoda, hogy virágot kaptam, hiszen D. mindig is egy úriember volt, azért mégis van ebben valami borzongató dolog. Úgy akartam befejezni a kis irományomat, hogy elmondom, nem kell nekem Hollandia összes tulipánja, nekem az is elég, amit D. hoz olykor olykor, és hirtelen egy műanyag flakonban kap helyet. De végül kaptam rózsát is, ami szintén nagyon romantikus. A virág, az virág. Úgy örülök neki, mint a főhősnők, amikor a szerelmük meglepi őket. Csak az én virágaim nem kristályvázában vannak. De kicsire ugye nem adunk.

Te szeretsz virágot kapni?






Dinnyés limcsi, törpi-szörpi

A régi magyar ifjúsági filmekben a gyerekek lekváros kenyéren és málnaszörpön élnek. Az anyukák, de főleg a nagymamák nyáron a gyümölcsökből különféle ízű szörpöket készítettek, csinos kis üvegekbe tették, és felsorakoztatták a spejz polcain. Nem volt kérdés, hogy szeretjük-e a szörpöket, az volt és kész. Aztán ahogy múltak az idők, kereskedelmi forgalomba hozták azt a rengeteg szénsavas üdítőitalt, amik felváltották a szörpök helyét. A kóla lett az új szörp.



Az elmúlt 2-3 évben reneszánszukat élik a limonádék, szörpök, gyümölcsös koktélok. Valószínűleg valami élelmes vállalkozó kiagyalta, hogy ha kicsi szörpöt felhígít csapvízzel és beledob egy citromkarikát, akkor jelentős összeghez juthat igen hamar, csekély befektetéssel. Két évvel ezelőtt a balatoni nyaralásunk alkalmával a strandbüfénél örömmel láttuk, hogy van szörp is a választékban. Viszonylag kifizethető áron adták, így ahelyett, hogy vettünk volna egy 2 literes üdítőt, ami 5 perc alatt megmelegszik a napon, gyakran neveztünk be szörpökre. Lekucorogtunk a fűbe, úgy kortyolgattuk. A legtöbb helyen azóta lemásolták már az ötletet, találkozhatunk meggy, bodza, málna, és narancs ízűvel is.


Aztán szépen lassan mindenhol megjelentek ezek a finomságok. A Budai várban egy hatalmas kirakodó vásáron vagy akár a Margit szigeten a büfékben magas üvegtartályokban narancsos, epres, dinnyés ízben is kevernek limonádét. Csodaszép gyümölcskarikákat dobálnak bele, és cuki szívószál jár hozzá. Szuper érzés leülni a Dunapartra fél liter limonádéval, és nézegetni a vizet, a hajókat és a turistákat. Ilyenkor néha elképzelek egy olyan mozgó standot, ahol mindenféle színben kapható frissítők vannak, és mi válogathatjuk össze, hogy hogyan szeretnénk mixelni őket. Milyen jó lenne a Deák téren egy ilyen! Igazán feldobná a környéket, ami lassan már ki sem látszik a sok hirdető és/vagy reklámozó egyház/szervezet/utazási iroda/csipkeárus és turista rengetegtől.
Különböző plázákban, illetve strandokon már sok helyen magas emelvényen koktélos pultok állnak, ahol szerencsére alkohol nélküli, gyümölcsös koktélok is kaphatók, trendi poharakban. Nagyon vidám dolog a szivárvány minden színében kipróbálni ezeket. Én különösen az ufózöld és a hupikék színeket preferálom közvetlenül a rágó ízű pink után. A napomat hamar feldobják az ilyen frissítők. Egyébként a boltban kapható színes szörpöket is szeretjük, ott is van néhány meglepő árnyalat, különféle fantázianevekkel, amihez már nem is kell más, mint néhány mini esernyő és kacskaringós alakú szívószál.


Otthon anyukám rendszeresen főz bodzaszörpöt, és olykor málnából vagy ribizliből is készít több üvegnyit. Nem lehet összehasonlítani a cukros szénsavas lötyikkel. Nemrégen is küldött nekünk két üveggel, amiket nagyon szépen beosztottunk (vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére). Én közben az "Égig érő fűben", a "Kemény kalap és krumpliorrban" és a "Le a cipővel"-ben érzem magam. Igazi nosztalgikus érzés volt inni, amellett hogy a gyümölcsök többnyire a saját kertünkből származnak. Talán elkezdjük végre értékelni az eredeti ízeket, és végül arra vetemedünk, hogy cukor nélkül esszük a gyümölcsöket is, csak úgy magukban. Meglepetés érhet. A ribizlinek és a meggynek savanykás az íze, sőt, az eper sem porcukorral a tetején növekszik. A cseresznyének és a dinnyének bizony van magja, de azt ki lehet venni belőle, és a barack bizony fán nő, nem műanyagdobozkában a cébéában. Így ne csodálkozzunk ha picit meg van nyomódva, néha édesebb, néha savanyúbb. Az egres pedig zöld színű, és igen, meg lehet enni. Szintén mindenféle cukor nélkül. Remélem, hogy sok gyerek úgy növekszik majd, hogy ezt már tudni fogja, és nem kényelmesedik el annyira, hogy csak az a gyümölcs lesz jó, amit előkészítenek neki öntetetekkel, fagyival, cukorral. Az maradjon csak a gumicukroknak, amik szintén szerves részei az éltünknek. Szerencsénkre.

Neked van kedvenc szörpi színed?


ApolKAnalak

Akinek saját konyhája van, általában szépen sorban beszerzi a mindennapi használathoz szükséges lábasokat, tányérokat, poharakat, tálakat és evőeszközöket. Berendezi a polcokat, fiókokat, úgy, ahogyan neki tetszik. Akár praktikusan, akár színek szerint válogatva, a lényeg, hogy igyekszik a saját ízlése szerint alakítani a helyiség auráját. Aki még ennél is jobban törekszik az apró részletek pontosítására, az Apolkát keresi.



Kecskeméten laktam éppen (már annak is örülök, ha visszaemlékszem, hogy melyik albérletben), amikor a párom, D. a születésnapját ünnepelte. Nagyon szerettem volna meglepni valami igazán aranyos, egyedi ajándékkal, így mindenfele nézelődtem, kérdezősködtem, kinek van valami eredeti ötlete. Nem szeretem a sablonos ajándékokat, mint pl. egy üveg bor, így arra jutottam, hogy ha kell, a fél várost felkutatom a kincs után. A megoldásban egy nagyon kedves kollégám, L. segített. Ő már ismerte Apolka kanalait, evőeszközeit, rendelt is tőle korábban. Megnézegettem a honlapját, és nagyjából kitaláltam, hogy mit szeretnék D.-nek.


Mivel D. éppen a 25-öt töltötte, ezért evidens volt, hogy ez a szám szerepeljen azon a kanálon, ami fagyizáshoz éppen kiváló lesz (mert nála nyáron a fagyi a nap fénypontja). Szereti a zöld színt, többek között azért, mert fradista, és szereti a zebrákat is. Úgy, mint a Juventust, és úgy is, mint magát az állatot. Amikor az állatkertben jártunk, rengeteget álltunk a zebráknál, D. mindegyiket megsimogatta vagy ötvenszer, és szerencsére az állatok is nagyon kedvelték őt. Mindig visszalépkedtek hozzá, egészen közel dugták az orrukat a kerítéshez, így könnyű volt babusgatni a kis bűzgolyókat. (D. nem is volt rest) Gondoltam, hogy ha egy zebra is rajta van a kanálon, az nem lehet rossz választás. Így történt, hogy felvettem Apolkával a kapcsolatot, aki több email-ben egyeztetve nagyjából elmondta, hogy hogyan lehet megvalósítani az elképzeléseimet. A végeredményben nem csalódtam, nagyon szuper lett a fagyiskanál. Mosható mosogatógépben is, nem csak kézzel, nagyon strapabíró, és nagyon mutatós. Apolka pedig precízen, pontosan dolgozott, hamar elkészült az ajándékkal, és igazán kedvesen válaszolt az összes primitív kérdésemre.


Amikor a nagynéném kerek születésnapja közeledett, a Táblácska mellett (amit anyukáméktól kapott) szerettem volna még valami személyessel megajándékozni őt, így ismét megkerestem Apolkát. A sok rendelés mellett biztosan nem emlékezett rám, de olyan örömmel válaszolt az üzenetemre, mintha minden nap kapcsolatban lennénk egymással. Meghallgatta az összes kívánságomat, ötletemet, és a korábbi alkalomhoz hasonlóan, most is nagyon gyorsan dolgozott. Mivel most egy 4 darabból álló készletet rendeltem, több munkát is láthattam tőle, hiszen mindegyikre más-más mintát kértem. T.-nek több hobbija is van, próbáltam ezek közül kiválasztani azokat, amik a legjellemzőbbek rá. Így a Fradi szeretete, a fotózás, az olvasás és az utazás négyese tűnt a legjobb választásnak. Apolka rávarázsolta a kanalakra, késre és villára a kívánt képeket, a legaranyosabb és legapróbb részletekkel. Imádtam  őket egymás mellett látni.


Sokan gondolhatják, hogy "ááá,veszek egy csomag kisüthető gyurmát, és ilyeneket bármikor csinálok", de valójában nem hiszem hogy ez ennyire egyszerű lenne. Színes fantáziára, jó kézügyességre, humorra és kreativitásra van szükség ahhoz, hogy igazán cuki munkák születhessenek. Kedvenceim a mesefigurás kanalak, köztük található Süsü, a Kisvakond, Superman, a South Park figurák és Harry Potter is. Ha te is szeretnéd megismerni az ApolKAnalakat, nézd meg a http://www.gyerekevoeszkoz.hu oldalon őket! Én minden böngészéskor találok valami igazán aranyosat, talán majd egyszer magamnak is veszek mondjuk egy lepkéset, vagy teknősöset. Szuper lenne a kis zacskós leveseimhez, kedvenc instant tésztáimhoz (és a valódi ételekhez is). Apolka biztosan partner lenne benne. Apró, színes tárgyak, melyek vidámságot csempésznek az emberek napjába. Milyen szuper lehet annak, aki egész nap ezekkel foglalkozik. Valóságos munka-mennyország.

Neked milyen minta lenne a kedvenced?




A szépség kortalan

Seneca azt mondja: "Öleljük hát az öregséget szívünkre és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele." Egyik nap egy nagyon-nagyon szép idős nénit sikerült lefotóznom a 16-os buszon. Magam sem hittem, hogy lehet idős korban valaki ennyire szép, minden egyes porcikájából sugárzott a nőiesség és a kecsesség. Biztosan 80 felett volt már. Nem tudom, hogy ismeri-e ezt az idézetet, de úgy tűnik, mintha ő ihlette volna.


A néni még három emberrel együtt utazott a buszon. A bácsi, aki vele volt, minden szavát leste, olyan szeretettel beszélt vele, hogy az egész busz őket figyelte. Hófehér, tökéletesen rászabott nadrágkosztümöt viselt fekete blúzzal, csinos fekete cipővel és gyöngysorral a nyakában. Volt a kezében egy pici csokor gyöngyvirág. A haja szintén hófehér volt már, a bőre tele szeplővel, a karján elegáns, régi óra. Sokan utaznak 16-os busszal a Mátyás templomig, ha esküvőre mennek. Sokkal egyszerűbb tömegközlekedéssel megközelíteni a várnegyedet, mint autóval. Azért gondolom, hogy esküvőre mentek, mert mindannyian nagyon ki voltak öltözve. Nem kiránduláshoz, nem városnézéshez, ez a ruha ahhoz egyáltalán nem passzolt volna. 
Azt mondják, hogy az embereknek idős korukra kiül a személyiségük az arcukra. Gondolom a ráncok segítenek formálni az arcot. Ha megfigyeled az időseket a buszon, vagy akár egy üzletben vásárolva, mindegy mit mondanak, a valódi természetük az arcukon szerepel. Ezért nevezzük a szemkörnyéki ráncokat nevetőráncoknak, és előfordul az is, hogy valaki csúnyán öregszik meg. Lekonyul a szája, és szomorú a szeme. Nézz csak bele egy boldog idős ember szemébe, azt fogod látni, hogy sugárzik belőle az energia, a életerő és a jóság. Ez a néni biztosan egész életében hölgy volt. Erről árulkodott a mozgása, a testtartása, az öltözete. Az arcán az tükröződött, hogy elégedett az életével, azzal, ahogyan megöregedett, és azzal, hogy a férje még mindig mellette van. 

Mivel nagyon hozzászoktam azokhoz az idősekhez, akik kiabálnak a metrón másokkal, akik a botjukkal ütögetik a busz oldalát, és méltatlankodnak minden második ember láttán, ezért nagyon kellemes élmény volt végre mást tapasztalni. Sok idős azt hiszi, hogy a kora feljogosítja olyan kedvezményekre, melyek valójában nem járnak neki. Mint például arra hogy a buszon csak egy konkrét helyre hajlandó leülni, ha kell, akár harcol is veled érte, hiába magyarázod hogy szinte üres a busz. Nem hiszem, hogy a korukat kifogásként kellene használni az ilyen felesleges rigolyákra. Vannak olyan egyedül élő öregek, akik kénytelenek egymaguk boldogulni annak ellenére, hogy járni is alig tudnak. Sőt, elmennek kukázni csak azért, hogy legyen mit enniük. És vannak azok, akik ordítoznak 5 Ft miatt a pénztárossal, vagy veled, ha segíteni akarsz levinni a húzós kocsijukat az aluljáróba (nem tudom, talán nekem is a homlokomra van írva hogy el akarom lopni a 3 darab paprikáját és a két kiflijét). 

Nem azt állítom, hogy minden idős embernek akrobatának kell lenni, naponta ötször kell boltba menni és be kell tennie a mosást, miközben főz, vasal, felvágja a sütit és közben megfejti a napilapok rejtvényeit. Csak az lenne fontos, hogy mindig annyit tegyen meg, ami tőle telik, így edzésben tud maradni. Ez a néni a fotón talán már nem vezet háztartást, de fontos neki az, hogy nő maradjon, hölgyként viselkedjen. Addig, amíg fejben nem fárad el, addig minden rendben van. Hajtják a céljai, a vágyai, az önirónia és a napi feladatok. Mivel dolgoztam már idősek otthonában, ezért tudom, láttam, hogy sokan, sokfélék vagyunk. Mindenkinek szíve joga úgy megöregedni, ahogy akar, csak van olyan formája, ahogyan igazán érdemes. 



A néni a buszon szerintem ezt választotta. Megőrizte a méltóságát, a vidámságát és a pozitív kisugárzását. Róla aztán senki nem mondaná azt, hogy "na, az öreglány de kicsípte magát". Helyette mindenki csendben figyelte. Mint amikor hirtelen csend támad egy szobában. És ez így is van jól. A néni talán szebbnek tűnt még ezernyi cicomás menyasszonynál is, akiket csupán a hófehér ruha tesz csinossá, különlegessé. Ő jelenség volt.


A Tisza parti nyarak

Ebben a rekkenő hőségben az ember alig várja azokat a napokat, amikor elmehet egy strandra, vagy természetes víz mellé fürdeni, napozni, pihenni. A nyaralás ennél még csodálatosabb, ugyanis aki a passzív formáját választja, az akár napokig élvezheti a víz hűsítő érintését, a napernyők adta árnyékot és a koktélok által varázsolt "happy holiday" érzést. Emlékszel még, hogy milyenek voltak régen a nyarak?

Nem tudom, ti hogyan emlékeztek, milyen volt régen az időjárás? Szerintem nyáron (júniustól augusztusig) nyár volt, télen pedig (november végétől februárig) tél volt. Nem volt kérdés, hogy ki mikor menjen nyaralni, mint ahogyan az sem, hogy betegyen-e a bőröndbe esernyőt, zoknit vagy nagykabátot.
Amikor iskolás voltam, alig vártam a nyarakat. Nem mintha utáltam volna az iskolát, de aki a Dunakanyarban lakik, az tudja, hogy milyen fantasztikus felkapni a bikinit és lemenni a Dunára fürdeni. Nálunk a faluban biztonságosan kialakított, homokos strand várja a fürdőzőket már évtizedek óta. Mivel anyukám óvónő, így otthon volt velünk a szünidőben. Mindig vártuk, hogy apukám hazaérjen a munkából, addigra összekészítettük a törülközőket, bodzaszörpöt, homokozócuccokat, és fürdőruhában, indulásra készen hisztiztünk az ajtóban. A Dunán aztán összetalálkoztunk mindig a kis barátainkkal, akikkel hatalmasakat pancsoltunk. 




Volt egy család, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatunk régen. A szüleink is jóban voltak egymással, míg mi, gyerekek jókat játszottunk mindig együtt. Hárman lányok és az öcsém. Korban majdnem ugyanott voltunk, így jó móka volt, mikor a szüleink bejelentették, hogy együtt fogunk nyaralni a Tiszán. Amelyik nyaralásra vissza tudok emlékezni, akkor öt éves voltam. Volt egy fekete fürdőbugyim, aminek egy hatalmas (mondhatni, gigantikus méretű) rózsaszín masni volt a hátulján. Én úgy gondoltam, hogy sokkal jobb lenne ha az a masni a bugyim elején lenne, így megfordítottam, és kész voltam a strandolásra. Anyukám nem engedte, hogy így induljak el, mert a bugyim hátulja enyhén szólva is tanga fazon lett ezzel a megfordítós akciómmal. Felmentem duzzogni a tetőtérbe, és vártam, hogy mikor ismeri be, hogy igenis sokkal szebb az én terveim szerinti fürdőbugyi. Végül lett egy másik bugyim is, ami zöld volt, és több masni is volt az elején. (Azt hiszem végül én nyertem)


A. és M., a másik családból a két kislány, nagyon jó kis nyaralóstársainknak bizonyultak. Sokat bolondoztunk, összemértük a törölközőnk, strandpapucsunk és fürdőruhánk szépségét, rohangáltunk a  teraszon, és kiélveztük a nyaralás minden percét. Sokat dinnyéztünk, szörpöztünk, és énekeltünk. Hogy mit? A Film meldódiák magyarul című kazettát, melyen énekel Gergely Robi, a Padödö, Szulák Andrea, és a kedvencem is hallható, a Halászkirály legendája. Ez a kazetta összeolvadt az emlékeimben lévő csodálatos élményekkel, így, miután akár már le is lehet tölteni az albumot, minden nap hallgathatom a nyári slágereket. Minden alkalommal azonnal a tiszai nyaralás jut eszembe róla. Felnőtt fejjel utánanéztem, hogy milyen számok találhatók pontosan a magnókazettán, így megdöbbentett, hogy a Flashdance, a Grease, a Cocktail, és többek között a Pretty Woman dalai is szerepelnek rajta. Most még nagyobb örömmel hallgatom. 
Ezeket a nyarakat már nem hozhatom vissza és talán nem is kell. A barátságok is jócskán lazultak azóta, keveset látjuk egymást. Ha megkérdeznéd A.-t, M.-et és az anyukájukat, E.-t, hogy hogyan emlékeznek vissza a régi tiszai nyaralásokra, biztosan azt mondanák, hogy a megposhadt dinnye, a WC helyett a kertben elhelyezett bogyók és a hisztik ellenére is a legjobb nyarak voltak. Gondtalanul, boldogan, kiélvezve a sok izgalmat, az utazást, és a kerti sütögetéseket. 

Amikor nyaralni indulok, mindig azt remélem, hogy a La Bamba dallamai és a dinnye íze a régi nyarakat idézi majd. Többre nem vágyom. Nekem nem kell a fényűzés és az Aranypart, szívesebben vagyok jó társaságban olyan helyen, ahol valódi élményekhez juthatok.





Akiknek zöld-fehér a vére

A mi családunkban azoknak, akik szeretik a focit, zöld-fehér a vére. Mondhatja bárki, hogy a vér valójában piros vagy vörös színű, én akkor is szilárd meggyőződéssel állíthatom, hogy nálunk nem az. Nincs alkudozás, nincs könyörület, a sasokat szeretjük. Hangosan, őrülten és örökké.




Sosem rajongtam a fociért. Kicsi koromban az öcsémtől mást sem hallottam, mint az aktuális meccsek állását, a legszuperebb focisták nevét, életkorát, mezszámát, honnan hova igazoltak, milyen színben debütálnak idén, milyen plakát van a sportújságban, 24 évvel ezelőtt ki milyen gólt lőtt, és melyik ficakba. Iszonyatosan untam. Nem azt, ahogyan mesélte, mert az nagyon aranyos volt, hanem a témát. Semmit nem értettem belőle. Nagyjából egy órán keresztül tudtam hallgatni, aztán kezdődtek a bonyodalmak. Ha megmondom, hogy unom, azzal lehet hogy megbántom. Ha tovább hallgatom, azzal megrövidítem a saját életem 5 évvel. Ha másra terelem a témát, az feltűnő. Így aztán két reakciót használtam váltogatva. Az egyik az volt, hogy elkezdtem mosolyogni. Szó nélkül. Így Z. rájött, hogy kicsit túlságosan beleélte magát a mesélésbe. Mikor már elszakadt az a bizonyos cérna, csak annyit mondtam, hogy "uncsiiiiiiiii". Szegénykém ezen valóban megsértődött és faképnél hagyott. 

Akkor persze a magyar és külföldi foci is terítéken volt. 

A magyar csapatok közül egyértelműen a fradi volt nálunk mindig a befutó. Talán a cumisüvegből a tej is zöld-fehéren csordogált a szánkba, Ferencvárosban születtünk, és 3 éves korunktól betéve tudtuk a fradiinduló szövegét. (és sok szurkolói dalét is) Úgy növekedtünk, hogy tudtuk: a fradinak szurkolunk. Apukám igyekezett belénk nevelni a zöld-fehér szeretetet, és az öcsémnél nagy sikereket sikerült elérnie. Z. azóta is nagy drukker. Apukám húga szintén fradista, ő ráadásul nem csak a focit kedveli, de a kézilabda is nagyon közel áll a szívéhez. És persze az sem lepett meg, mikor kiderült, hogy a párom is a sasokat csípi. Minden meccset megnéznek, gyakran lelátót építenek a nappaliból, és közösen ordítoznak, káromkodnak, méltatlankodnak. Az úgy működik, hogyha a fradi éppen nyerésre áll, az hatalmas büszkeséggel tölti el a kis csapatot, ha bénáznak a srácok, akkor a bíró anyukája csuklik. Az új dili, hogy nem találják elég félelmetesnek a csapat új sas kabalaállatát. Jó, valóban kicsit csirkének néz ki, de annyira cuki a pofija, hogy én képes lennék akár a kabalaállatnak is szurkolni csupán a külsejéért. Szánalmas kis feje van, csóró kis tollai, de barátságos és vidám. (bár gondolom, hogy nem ez volna a cél) Szívesen magamra ölteném a jelmezt és rohangálnék fel s alá a stadionban.



Emlékszem, amikor anyukámék régen a barátaikkal buliztak, minden alkalommal elénekelték a fradi indulót harmónika kísérettel, széken állva. Ha akartam, ha nem, belekúszott a dallam a fülembe. A csapat nem csupán a foci miatt érdekes, hanem azért is, mert a szurkolás sok embert fog össze, a sport szeretete pedig nemes erény. Nekünk pedig van fradi mezünk, sálunk, melegítőnk, de valójában a szívünk az, ami zöld fehér. És a vérünk. (vagyis egyes családtagoké) Én magam furcsa szerzet vagyok. A családom fradista, Újpesten dolgozom és a Diósgyőrnek szurkolok. Na, ezen igazodj ki ha tudsz. 

Neked is van kedvenc csapatod?


Sissi, Tanti és én

Kevés olyan ember van az életemben, akiről tudni lehet, hogy mindig ott lesz. Sajnos tudom, hogy nem mindegyik barátság tart örökké, a laza kapcsolatok is könnyen kihűlhetnek, és a családtagjainkat is elveszíthetjük. Apukám húga, T. születésemtől fogva ismer. Emlékszik arra, ahogyan kisbaba koromban kihullott az a kevéske kis hajam is, és tudja, hogy valójában kicsivel tényleg több eszem van, mint amennyit néha prezentálok. T. az egyik állandó az életemben.


Amikor T. Bécsbe költözött, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Mivel mindig sokat költözködtem, ezért úgysem találkoztunk túlságosan gyakran, de azt hittem, Bécs majd elszakít minket egymástól. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ha összehangoljuk a hazautazásainkat, akkor megoldható a randi. 
12 év van közöttünk, ily formán éppen annyira lehetne az én nővérem, mint ahogyan valójában apu húga. A korkülönbség tehát nem túl nagy. Gyakran meséli, hogy a gimis évzárójára Barbie babával mentem, és hogy milyen sokat voltam vele babakoromban. A becenevét is tőlem kapta, egy sokszor ismételgetett sváb szó után, ami után már képtelen voltam megtanulni a "rendes" nevét. Azóta ezen a néven hívja a család, és nagyon is illik rá. Abba a gimibe jártam, ahova ő, és sokat voltunk együtt nyaralni is. A családi sátorozások alkalmával ha velem aludt egy sátorban, remek bajtársnak bizonyult a viharokban, és amikor hívott a természet, de túlságosan "pókos" volt a sátrunk és a 100 méteres környéke, mindig segített likvidálni a kétes elemeket. Pecázáskor én rakom neki horogra a csontikat, és vele láttam VIP moziban a Sex és New York 2. részét is. (Te jó ég, mennyi imádtam!!!) Előfordult, hogy a kutyám összehányta a menő kocsijának a bőrülését, de ő akkor is inkább csak nevetett a helyzeten és félreállt egy benzinkútnál. Teljesen más típusok vagyunk, én hirtelen és harsány vagyok (olykor), ő inkább csendes és megfontolt. Valahogy ez mégsem ütközik ki, ha együtt vagyunk, inkább nagyon mókás helyzeteket szül. Most, hogy már neki is van kutyusa, SOS üzeneteket bonyolítunk le, és tapasztalatot cserélünk a kis bolondok összes béna szokásáról, tulajdonságáról. Strandoláskor jókat beszélgetünk a medencében a körülöttünk ülőkről, és remekül játssza a ki kicsoda játékot. (kinézünk magunknak valakit a medencében, akiről el kell mondanunk, hogy mi lehet a neve, hol dolgozhat, mi a hobbija, van-e családja, stb. Csak kinézet alapján)  Bár elég jó melója van, és ehetne szuper éttermekben is, sosem utasít vissza egy kis házi kertészlevest, vagy mákos gubát. Nincsenek nagy igényei, vagyis boldogabb egy hétvége pecázás után, szívesebben sütöget szalonnát a Duna parton, minthogy naponta új körmöt vagy sminket készíttessen. Az egyszerűség és a minőség a védjegye, erőssége a humorérzéke és a racionális szemléletmódja. Igen összetett személyiség. 



Mikor 2013-ban meghívott minket magához Bécsbe, nagyon izgatott voltam. Amellett, hogy megnéztünk néhány adventi vásárt (aminél nemigen láttam szebbet életemben), és megcsodáltuk a Schönbrunn-i kastélyt, elmentünk a Práterhez és a Madame Tussaud panoptikumhoz is. Utóbbitól kicsit tartottam, mivel előtte láttam a Viasztestek című "fenomenális" alkotást, de nagy örömmel léptem be az ajtaján. Mivel nagyon szeretem fotókon megörökíteni a nekem tetsző eseményeket, látványosságokat, ezért nekem evidens volt, hogy mindenkivel (szó szerint!!!!!) le kell fotózkodnom a hírességek közül. D. felajánlotta hogy cipeli a piszok nehéz télikabátomat, míg T., a nagynéném iszonyatosan türelmesen kattogtatott a fényképezőmmel, míg én vígan pózoltam mindenhol. Így történt, hogy egy képen szerepelek Einsteinnel, Anna Frankkal, Will Smith-el, Leo Di Caprioval, Elvissel, Johnny Deppel és Rob Pattinsonnal is többek között. 

-

Muszáj volt kipróbálnom, hogyan mutatok Sissi mellett, aki a napernyőjét is megosztotta velem, hogyan néznék ki vízimentőkét Mícs mellett, és mennyire passzolok Lady Gagához szőkén. A lényeg, hogy én meg voltam magammal elégedve, igen körültekintően jártam el az összes bábunál. Ezt talán D. és T. másképpen értékelné. Lehet hogy azt mondnák, hogy unalmas volt, hogy beálltam sokadszorra karmesternek, kormányszóvivőnek, és az éppen a szerepét próbáló Brad Pitt mellé is, valamint próbát tettem, hátha Freud kicsit kikupál. (de nem szóltak egy árva szót sem, így szerencsére lehetőségem volt mindent aprólékosan megnézni)

Az ilyen találkozások, az ilyen alkalmak segítenek közös élményekhez jutni, és még szorosabbá fűzik a kapcsolatomat akár D.-vel, akár T.-vel. (nem mintha ezen múlna) Nagyszerűen éreztem magam az óriáskeréken állva és a forraltbort szürcsölgetve is. Kívánom, hogy ha esetleg még nem láttad, legyen lehetőséged megtenni ezt a kis túrát, mert csodálatos élményekkel térhetsz haza. És hogy a nyár kellős közepén hogyan jutott eszembe ez a téli kirándulás? T.-vel nemsokára megint nyaralni indulunk, és alig várom, hogy lássam, milyen messze ugrándozik ismét a csontik elől, és hogy mennyire tetszik majd neki az összes új bikinim. És majdnem biztos, hogy ismét lesz egy-két vicces alakításunk. (pedig már egyikünk sem szőke/melír)