Béna selfiek,vidám fotók

Mostanában még mindig divatos a selfie készítés. Úton-útfélen belebotlok egy csomó olyan fotóba, ami iszonyatosan előnytelen, sablonos, unalmas. Mégis mindenki annyira odavan érte, hogy a gyártók már annyi méretben és színben készítenek selfie botot, hogy választani is nehéz közülük.


Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy miért jó mindig ugyanabba a pózba beállni, ugyanúgy vigyorogni vagy szexisenésmenőarccal nézni, hogy aztán öten lájkolják és hatan odaírják hogy "szép vagy" és "hű azok a szemek". De biztosan én vagyok sekélyes. 
Ha valahova kirándulunk, vagy nyaralni megyünk, mindig rengeteg fotót készítek. Na, nem azért, hogy azonnal felrakjam a netre és várjam a kommenteket. Nem is azért hogy eldicsekedjek vele, merre jártunk. Egész egyszerűen nagyon szeretem visszanézni -mondjuk télen- a nyaralási képeket, ahol nagyon barna és vidám voltam a csini kis egybe ruhámban a hótaposó helyett. A családomnak mindig azonnal eljuttatom a fotókat, hogy nekik is sok örömet szerezzenek (akár pont télen egy forrócsoki mellett). 


Ha bulizni, moziba, shoppingolni mentünk, csináltam néhány képet, aztán következő évben nagyokat nevettünk rajta. T.-vel elég sok helyen jártunk már, így sok közös fotónk van. Köztük néhány selfie is. Mégsem került fel egyik sem a facebookra, hogy melléírhassák az ismerőseim, hogy "jó kép, irigyellek" vagy hogy "csini vagy". Szerintem ha valaki jól érzi magát a bőrében, őszintén mosolyog a kamerába, az tényleg mindenkinek feltűnik. És az az őszinte 1-2 like sokkal többet ér, hidd el, mint amit ki kell könyörögni. Különben is, nem a lájkok száma a mérvadó, hanem az, ha a fotókat visszanézve utólag is boldognak látod magad rajtuk. Mint mi T.-vel. Immár 29 éve. 
A mai napi kincsem tehát a selfie mentes esti netezgetés, csupa őszinte, vidám képpel.




A málnaszínű blézer nyomában

Nem sok ember van az ismeretségi körömben, aki igazán megérti, milyen nehéz és életbevágóan fontos egy csinos, málnaszínű blézer nyomára bukkanni. Biztosan lehet találni az üzletek polcain piros, fekete, vagy akár bézs színű blézert, de málnaszínűt nem.


Egyszer (vagyis sokszor) elmentünk F barátnőmmel a Duna plázában lévő Hádába. Mindig megnézzük ha van egy kis időnk, hátha valami szuper dolgot találunk. Az őszi kabátkák között találtam is egy nagyon szép, élénk málnaszínű blézert, amibe elsőre beleszerettem. Sajnos nem az én méretem volt, max haspólónak tudtam volna használni, hiszen már a magasságom miatt eleve ki volt zárva hogy hordani tudjam. F tudja igazán, milyen csalódott voltam, mert tudtam, hogy kevés az esély arra, hogy turiban még egyszer ilyen kincsre bukkanhatok.



Néhány héttel később egy Humanaban nézelődtünk, ismét valami jó kis leárazás volt. F-nek jó szeme van ahhoz, hogy a régi rongyok között kiszúrja a spéci árut. Nem egy, de nem is kettő felsője származik olyan turiból, ahova más még csak be sem tenné a lábát. H&M, Marks & Spencer, Dorothy Perkins, Orsay és hasonló márkájú darabok azok, amiket az ilyen közös vásárlások alkalmával találunk. Egyszer csak váratlanul megakadt a szemem egy blézeren, ami málnaszínű volt, pont a méretemben, szép pöttyös béléssel. Nagyon örültem neki!! F ragaszkodott hozzá, hogy felpróbáljam, hogy még véletlenül sem hagyjam az üzletben. Bár igazán apróság, és valószínűleg másnak nem jelent semmit, de nekem ez egyfajta közösen elejtett zsákmány. 

Szeretem, ahogyan F és én vásárolgatás közben meg tudjuk váltani a világot. Ilyenkor helyreáll a világ rendje, körülvesz a sok csodálatos szín, minta és anyag. Rápillantunk egy-egy shoppingoló társunkra, és azokra a ruhákra, amiket a kosarukba tesznek, ha kell, gonoszkodunk is egy picit. De ez bőven belefér. Főleg ha közben ránk mosolyog egy málnaszínű csoda.




Lucy Dillon - Elveszett kutyák és magányos szívek

Tényleg hiszek abban, hogy minden napban van valami jó. Sőt, vannak olyan napok, amiket mindig érdemes utólag is számon tartani, mert megváltoztatták valaki életét, mindennapjait. Mostanában, mondjuk az elmúlt 2-3 hónapban, volt pár ilyen nap a családom életében. Az egyik ilyen nevezetes alkalom Bella érkezése volt.


Egy családi buli alkalmával a nagynéném megkért arra, hogyha van egy kis időm, nézzek utána a magyarországi kutyamenhelyeknek, mert szeretne befogadni egy kutyát. Két napra rá, hétfőn dolgozni mentem, és a munkahelyemre érkezve, az egyik munkatársam azzal fogadott, hogy nem tudok-e valakit, aki befogadná a kutyusát, Bellát. Ahogyan a nagynéném és anyukám mondani szokták, nincsenek véletlenek. Pár hétre rá Bellácska már T-hez költözött Bécsbe. Ezen a héten nem romantikus regényt hoztam nektek, hanem olyat, ami visszaadja az igaz társ megtalálásába vetett hitünket. Lucy Dillon Elveszett kutyák és magányos szívek című könyve egy olyan világot tár elénk, ami sokunknak biztosan ismeretlen. 

Rachel, a menő városi nő a nagynénje után örököl egy kutya menhelyet. Miután leutazik vidékre, megtapasztalja, mivel jár egy menhely irányítása, milyenek a magányos, kidobott kutyák, és hogy valószínűleg sokkal többet képes érezni egy-egy bolhás korcs iránt, mint gondolta. A könyv bemutatja, hogy mennyire csodálatos lehet a kutya-ember barátság, hogy milyen fajta kutyák milyen típusú emberekhez passzolnak és hogy mennyit segít egy állaton és egy gazdin, ha hű társra találnak egymásban. Egy labrador, egy tacsi vagy egy spániel mind-mind más vérmérsékletűek, más igényűek. Így vagyunk ezzel mi emberek is. Nehéz megtalálni az igazi társunkat, akivel egy életre boldogok lehetünk. A különbség csak annyi, hogy egy kutya akkor is hű marad hozzád, ha életed legrosszabb formáját nyújtod. Rachel kutya menhelye egy örökbefogadási nap szervezésével próbál segíteni a társra vágyó kutyáknak és embereknek abban, hogy megtalálják az igaz barátjukat. 

A könyv nagyon vicces, az írónak borzalmasan jó a humorérzéke, minden oldalát imádtam. Sajnáltam amikor a végére értem. Azoknak ajánlom, akik meg szeretnének ismerkedni ezzel a világgal, és azoknak, akik már lubickolnak az általa nyújtott élményben. Ha nem vagy kutyabarát, akkor pedig azért olvasd el, hogy jobban megismerhesd magad. 

Bellácska és T. is hű társai egymásnak, bár T. valószínűleg áldott engem párszor, hogy kölyök kutyát hoztam a nyakára. Talán én tudom a legjobban, hogy milyen csodálatos érzés nevelni egy ilyen kis vakarékot. T. pedig bátran állja a sarat és küzd a kis neveletlen, befogadott, überokos fehér golyóval. (aki zöld hínárt eszik, nemakaromtudnimit nassol a fűben, alagutat ás a Kőrös holtága alatt a túloldalra és bogáncserdőben hempereg)



Hallgass Shakespeare-re!!!

Szinte mindenkinek van olyan élménye, emléke, ami Shakespeare nevéhez köthető. Mivel az iskolában is kötelező megismerni a drámáit, így még el sem lehet kerülni a vele való találkozást. Persze nem könnyű olvasni, hiszen nagyon oda kell figyelni, hogy valóban megértsd a mondanivalóját, de máshogyan nem is érdemes. Az értő olvasás segít közelebb kerülni a műhöz.

Egyszer egy antikváriumban rátaláltam erre a Shakespeare Négy dráma kötetre. Nagyon örültem neki, tudtam, hogy a nagymamámnak fogom ajándékozni karácsonyra. Régen sokszor elmesélte nekünk, hogy az iskolában gyerekként a Szenivánéji álomból kellett vizsgáznia. Nem volt nehéz számára ez a feladat, hiszen nagyon szerette az irodalmat, szívesen tanult, szivacsként szívta magába az új ismereteket. Most megtaláltam a mama polcán ezt a könyvet, és bár összeszorult a szívem, mégis jó érzés volt újra fellapozni. Van egy kedvenc idézetem a Hamletből, ami nagyjából el is mondja, hogy hogyan élte a mamám az életét. Tanulhatnánk belőle.



"A gondolatnak nyelve sose keljen
Nálad, se tettre ferde gondolat.
Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
Kémlelve rostáld meg barátidat,
Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;
De minden első jöttment cimbora
Üdvözletén ne koptasd tenyered.
Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,
Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
Füled mindenki bírja, szód kevés;
Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.
Öltözz, miképp erszényedtől telik,
Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,
Mert a ruha jellemzi emberét,
S a franciák közt a jobb rangbeli
Legválasztékosabb főmester ebben.
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja. Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz." (Shakespeare: Hamlet, dán királyfi)



Mesteri amatőrök

A torták világa mindig lenyűgözött, annak ellenére, hogy sosem rajongtam annyira a süteményekért. Míg régen csak a híres cukrászdákban lehetett marcipános, díszes, virágos, különféle alakú tortákat látni, addig ma már akár otthon is elkészíthetők ezek a finomságok. Kreativitásra, türelemre és cukrásztehetségre nyilván szüksége lesz annak, aki belevág, de hidd el, ha elhatározod magad, működni fog!


A szomszédunkban (vagyis az utcánkban, de mi mindig szomszédokként és barátokként emlegetjük őket) lakik A. és a lánya, D. Mindkettőjüket régóta ismerem és nagyon örültem, amikor megtudtam, miben mesterkednek (szó szerint) otthon. Emlékszem arra, hogy A. mindig is finom ételeket/sütiket készített, szerencsére gyerekként jó párszor volt lehetőségem megkóstolni a remekeit. Mikor elköltöztem otthonról, D. még középiskolás volt, és nem annyira érdekelte a konyha világa. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor először mesélte anyukám, hogy milyen ügyes tortákat készítenek. Amikor a nagypapám 85. születésnapját ünnepeltük A. és D. elkészítették a papa kedvenc borának a hordóját, szőlő levelekkel, címkével, évszámmal. Tulajdonképpen szinte bármilyen mintát és feliratot meg tudnak valósítani, kreativitásuknak köszönhetően a nagypapám csodálkozva és büszkén nézte a saját Cserszegi Fűszeres tortáját. 

Mikor a nagymamám ünnepelte a születésnapját, szintén A. és D. készítették el a tortáját. A mama kedvenc színe a sárga volt, mióta az eszemet tudom. Akár ruhában, hálóingben, akár törölközőben, nem volt kérdés, a sárga volt a befutó. A tortájára ezért gyönyörűséges sárga virágok kerültek, hol apróbbak, hol nagyobbak, ízlésesen elhelyezve a torta tetején. Emlékszem, milyen boldog volt a mama, mikor meglátta. Mindig szerette a virágokat, könnyű volt neki szinte bármivel örömet szerezni. Régen mikor nekünk volt születésnapunk, igyekezett széppé varázsolni azt, ezért most különösen fontos volt, hogy ő kapjon valami nagyon szépet. Bár gyakran volt pipa ránk, ha a tortára felraktuk a számgyertyákat, vagy éppen annyi gyertyát ahány éves volt éppen, mert számára mindig túl soknak tűnt az évek száma. Emlékszem, mindig kihangsúlyozta, hogy elegendő a torta gyertya nélkül is. 

A tesóm már ezer éve Valencia szurkoló. Imádja a narancssárga ruhákat, a denevéres mintát, a címert, a zászlójukat, mezeket, stb. Az ő tortájára nem is kerülhetett más, mint a Valencia címer, rajta egy hatalmas fekete denevérrel. Még a nevét is ráírták. Neki is nagy volt az öröme, természetesen ezerszer lefotóztuk a tortát, hogy örökre meglegyen az emlék. 


A. és D. tortáinak nem csupán a külalakja szép, de az íze is finom. Ahogy egyre idősebb leszek, úgy egyre kevésbé szeretem a krémes állagú cukrásztermékeket, de az ő tortájukat mindig megkóstolom. Apukámnak is ők készítették el az 50. születésnapjára a tortákat, mindkettő remekmű lett! Élményt nem csak nagyon drága ajándékokkal lehet szerezni, fontos, hogy igazán személyre szabott dolgot találjunk ki. És ez 100 százalékig az. Aki szeretné velük felvenni a kapcsolatot, írjon nekem bátran, szívesen közvetítem. Mert ezt érdemes!
Remélem, ha majd 40 éves leszek (mert a 30-at nem fogom ünnepelni, az tuti), én is kapok majd A/D torát ajándékba. Addigra talán megtanulok én is sütni, mert a mostani tudományommal vannak azért gondok. Nem is kevés. Elég annyi hozzá, hogy a cukor és a só, a porcukor és a liszt nem összekeverendő!!!




Az igazi kutyaúszás

Lassan hét éves lesz a kiskutyám. Ez sok idő, ha arra gondolok, mennyi minden mentünk már ketten át, mennyi költözést, utazást vészeltünk át, jóban-rosszban. Mégis olyan, mintha tegnap szorítottam volna először magamhoz a büdös, koszos, bolhás kis testét abban a műanyag szatyorban, amiben árulták. Egy dolog van, amit egészen mostanáig nem próbáltam ki vele, az úszás. Pontosabban az úsztatás.


Tudom, hogy a kutyák tudnak úszni, sokszor láttam nálunk a Dunában pancsolni őket. Valószínűleg a nagy melegben jól is esik nekik egy kis frissítő. Az én kiskutyám az öcsém szerint egy kínai váza, óvom-féltem, gyakran túlzóan. Éppen ezért nem is jutott eszembe, hogy neki feltétlenül vízbe kéne mennie. Persze láttam rajta minden nyáron, hogy földig lóg a nyelve, de nem akartam levinni a Duna partra a homokba, hogy fürdés után sarasan rohangáljon. Amikor D.-vel a Balatonon jártunk idén, D. a víz fölé emelte Hamit, és rögtön elkezdtek járni a kis lábai, kalimpáltak a vízben. A mostani nyaralásunkon, ahol medence is volt a kertben, D. számára nem volt kérdés, hogy Hami úszik-e vagy sem. Apukám húga, T. is magával hozta Bella kutyáját, aki szintén odavolt az örömtől, hogy úszhat egyet. Én persze sikoltoztam, rohangáltam, hiszen iszonyatosan féltettem a kiskutyámat, aki- mint kiderült- nagyon is ügyesen úszik kisebb távokon. Bár éreztem a kis testén, hogy veszettül dolgozik benne az adrenalin, de meg kell hagyni, a kis kínai váza nem süllyedt el.



Ezek a kutyák azért is viccesek vizesen, mert nagyon soványak. Rengeteg szőrük van, amitől azt is hihetnénk, hogy ducik, de amikor egy pár csepp víz kerül a testükre, a szőrük lelapul és előkerül valódi alakjuk, ami egy pici patkányénak felel meg. Apró, vékony lábacskák, kitüremkedő bordák, hosszú, vékony farok. Miután Hami előkerült a medencéből, és lelapult a szőre, pontosan így nézett ki, annyi különbséggel, hogy a fejét nem rakta a vízbe, így az aránytalanul nagynak tűnt a testéhez képest. Rohangált a fűben, játszott, dörgölte magát a földhöz. Ahogyan az úszás is ösztönösen jött neki, úgy a szárítkozás is. A 40 fokban kb 10 perc alatt megszáradt, még árnyékban is. Valószínűleg a fürdetésért nem volt túlságosan hálás, hiszen kész helyzet elé állítottuk, de a hűsölés ellen nem volt kifogása. 

Bella kutya, aki még eléggé kölyök, már más tészta. Pancsolás után körbejárta az összes tuját, bokrot, gyönyörű gödröket ásott örömében. Hempergett a porban, magára varázsolta a környék sárkészletét. T. nem volt vele szigorú, hagyta hogy a kutya jól érezze magát, majd amikor vége volt a játéknak, fejben akciótervet készített Bella megtisztítására. A por nagy része lepergett a lábáról, vagy felrohant az ágyra és összeugrálta a lepedőt. Kreatív kutyus. 

A lényeg, hogy ezeken a kis fehér vakarcsokon nagyon jókat tudtunk nevetni, még akkor is, amikor kiérve a vízből jól megrázták magukat, és minket beterített a permet. Vagy egy egész tujára elegendő apró növénydarabok.







Emma Donoghue - A szoba

Gyerekkorom óta imádom a könyveket. Rengeteget olvasok, szinte falom a könyveket. Nem válogatok a műfajok között, ami megtetszik,  azt elolvasom, és ha igazán megragad, meg is vásárolom. Hogy miért fontos mindez? Elmondom.

Tegnap este még 19 óra után is az orvosi rendelő várójában ültem, mert a múltheti darázscsípésem az allergiának köszönhetően nem múlt el, hanem iszonyatosan begyulladt. Amíg várakoztam a kis szurimra, addig elővettem a kis könyvemet, ami most éppen a Kétévi vakáció, és elkezdtem olvasni. Néha-néha feltekintgettem, reménykedtem benne, hogy gyorsabban fog haladni a sor és a kb. 20 fő, aki előttem van a sorban, valamilyen varázslatnak köszönhetően hazaszállingózik. Egyszer csak azt vettem észre, hogy sokan csodálkozva néznek rám. Rájöttem, hogy azért, mert ebből a sok emberből én voltam az egyetlen, aki olvasott, a többiek mind telefonoztak. Kilógtam a sorból, pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban szórakoztam náluk. Bár a metrón azért látok itt-ott néhány sorstársat, alapjában véve el lehet mondani, hogy kevesen olvasnak utazás vagy várakozás közben.


Arra gondoltam, hogy szerdánként bemutatok egy-egy könyvet, hátha egy kis ízelítőnek köszönhetően néhányan kedvet kapnak az olvasáshoz. Sokan mondogatják, hogy "nem tudom mit is olvashatnék, nincs semmi ötletem, kritikákat olvasgatni pedig nincs időm". Én mindig szánok arra időt, hogy (persze a teljesség igénye nélkül) elolvassam azokat a bizonyos túlhosszúésunalmas kritikákat, mert kincsekre lelhetek ezáltal.
A mai Napi Kincsem Emma Donoghue A szoba című könyve. Maga a könyv 2011-es, tehát már nem vadi új, talán többen is olvastátok már. A könyv egy Jack nevű kisfiú és édesanyja történetét meséli el, akiket fogva tart egy férfi évek óta. Egy öt éves kisfiú szemével látjuk a történteket, ő meséli el a mindennapjaikat. Az anyukát elrabolták két évvel a gyermek születése előtt, és fogságban hozta világra gyermekét, aki a történetben 5 éves. Nem akarom leírni a könyv összes fontos vagy éppen érdekes részletét, egy dolgot azonban nagyon fontos kiemelnem. A könyvet az első néhány oldalnál iszonyatosan nehéz olvasni. Mivel a gyermek egy 12 négyzetméteres szobában szocializálódik, így a szókincse igen szűk, és roppant különösen fogalmaz. Később persze rááll az agyunk és a szemünk erre a stílusra és nem jelent különösebb nehézséget az olvasása.
Miközben olvastam a történetet, lenyűgözött az a fajta nézőpont, ahonnan a szerző megközelíti a szörnyű emberrablást és az azt követő cselekményeket. Alig tudtam letenni, mindenhol ezt olvastam. A buszmegállóban, a villamoson, a spárban, és a dugóban is a 16-os buszon hazafele menet. Bátran ajánlom azoknak, akik képesek félretenni azt a tényt, hogy nem akarnak szörnyűségekről olvasni, hiszen ez a könyv nem ezt mutatja be. Ennél sokkal színesebb, izgalmasabb. Reményt ad, segít pozitívan gondolkodni, rávilágít arra, hogy a legborzalmasabb helyzetekben is lehet találni olyan szeretetet, olyan szépséget, ami újra hitet adhat. 
A könyv a fenti kék borítóval jelent meg hazánkban, azonban ha a védőborítót levesszük, egy sokkal kifejezőbb képpel találjuk szemben magunkat a könyv elején. Javaslom, hogy ismerkedj meg vele, nem fogod megbánni!

Szívesen olvasnál máskor is könyvajánlást?



Muris mulatósok

Egyik meleg nyári este ismét együtt volt a család. Meccs ment a tévében, közösen fagyiztunk, dinnyézgettünk, mikor éppen vége lett az első félidőnek. És akkor elindult az őrület. Ki gondolta volna, hogy egy ártatlan csatornaváltás meglepetéseket tartogathat? 


D. és a legjobb cimborája, O. imádják a mulatós zenéket. Mivel mindketten igazi falusiak, ezért így szocializálódtak. Míg nálunk a sváb faluban főleg sramli zene szólt az utcabálok alkalmával, addig náluk 0-24-ben szólt a mulatós muzsika. Tavaly, amikor D. születésnapját ünnepeltük, a srácok becsületesen koccintgattak. Mivel kerti parti volt, ezért szólt a zene is. O. rendesen felpörgött a mulatós zenére, majdhogynem táncra perdült, kívülről fújta a dalszövegeket. D. ugyanígy van vele. Imádom, hogy mindig tudja Jolly és Kis Grofo új számainak minden sorát, mindig van kedve ismertetni velem ezeket a csodákat. Ha nem is rajongok ezen úriemberek munkásságáért, D.-nek sikerült elérnie, hogy elismerjem, valóban képesek jókedvre deríteni. Persze a közös nyaralásunk alatt Siófokon kétszer is sikerült mulatós aláfestésre gyalogolni, és az a vicc, hogy tök véletlenül alakult így. Esténként olykor még bulizunk is a "nézését meg a járását"-ra, meg a "jön a Jolly hazafelé"-re. Néha azon kapom magam, hogy a dalszövegek is mennek fejből.

Ezen a fent említett estén is nagyon jó kedvünk lett, mikor D. átkapcsolt a mulatós csatornára. Elképedve hallottam, hogy minden egyes számnak tudja a szövegét, első látásra felismeri az előadókat és megfelelő háttérinfókkal is tud szolgálni. Nagyon nevettünk, ahogyan felsorolta az általunk soha nem ismert énekesek nevét, és legismertebb dalaikat, mert valljuk be, egy 27 éves sráctól nem pont erre számítanánk. Ha rajtunk múlik, az ilyen csatornák biztosan nem lennének a kínálatban, de D. mellett ez elképzelhetetlen. Van, amikor annyira rápörög egy-egy újdonságra, hogy rögtön fel kell hívnia az unokaöccsét, vagy O.-t, hogy megossza velük az örömét. (olyan sem fordult még nagyon elő, hogy O.-nak ez valóban újdonság lett volna, hiszen ő is igyekszik lépést tartani a korral-és a mulatós sikerekkel) Emellett persze minketten első szóra pakolnak homokzsákokat az áradások idején, és szívesen őrködnek éjszaka a gáton is. Mert falun ez is szokás. Szerencsére. Akár nótázgatva is dolgozhatnak, sose fogynak ki az "aranyesőből"....

Neked van kedvenc mulatós zenés emléked?




Velem mindig történik valami...

Előfordul olyan helyzet, amikor -ahogy mondani szokták- elindul a vezérhangya. És akkor bizony nincs megállás. Nyaralás alatt ez a jelenség nálam is előfordult. Na, nem olyan formában, ahogyan szerettem volna, de most, hogy már túl vagyok, bátran elmesélem. Ismét tudtam nevetni magamon és a szerencsétlenség sorozatomon. Lássuk csak...



A nyaralás második napját rögtön hányással indítottam. Mostanában nagyon sokat idegeskedtem, és nagyon fájt a gyomrom. Sajnos ezzel nem sok mindent tudtam kezdeni, de tudtam, hogy a pihenés és a nyugalom jót fog tenni. Gondoltam, hogy ezzel le is tudtam a nyomiságot, jöhet a hávájdizsinapfény. Hát nem így volt. Nagyon nem. Történt ugyanis, hogy éppen dinnyét készültem enni a napágyban, mikor megbillent a szék, és...a dinnye a földre toccsant. Mindenhonnan letört belőle egy kis darab, amire gyülekeztek a hangyák és egyéb mászkálók. Rohantam egy kis vízért, hogy megszüntessem a ragadós területet, amikor véletlen felrúgtam az energiaitalos flakont, amiből a dinnyelé mellé folyt a tutti fruttis csoda.

A nyaralás harmadik napján befeküdtem matracozni a medence közepére. Mikor behajlítottam a térdem, természetesen megcsípett egy darázs (amire persze allergiás vagyok). Az volt a nagy mázlim, hogy apukám bedobott néhány kalcium ampullát a táskába, így meg tudtam inni rögtön. Másnapra persze feldagadt a lábam, négy napig pedig olyan iszonyatosan viszketett, hogy egy dörzspapír jól jött volna hozzá. Tavaly és tavaly előtt ügyeletre kellett mennem darázscsípés miatt, annyira feldagadt a helye. Természetesen senki mást nem csípett meg darázs a 8 nap alatt, csak engem. Jellemző...


Fotó:Kristóf Ibolya

Az ötödik napon éppen a medencéből másztam ki, amikor megcsúszott a lábam a kisszéken és konkrétan a földre estem a medence tetejéről. Ennek nyomát a lábfejemen tudnám prezentálni, ahol egy jókora lilafolt jelzi az említett eset megtörténtét. Egy kicsit eltört az a bizonyos mécses, amikor a hatodik napon becsípte a kapu az ujjam, majd rögtön utána leforráztam a csapnál a kezem (ez véletlenül annak volt köszönhető, hogy a csapot fordítva szerelték fel). Akkor azt éreztem, hogy ez a sorozat már több a soknál. És még nem tudtam, hogy utolsó nap, közvetlen indulás előtt kereket kell majd cserélni a kocsin defekt miatt. 

Ami a lényeg, hogy a kezdeti elhatározás, miszerint ez az egy hét szuper lesz, tökéletesen megvalósult. A nyomiságaim inkább csak idegesítettek, mint igazán bántottak volna, de az is igaz, hogy volt időm hozzászokni ahhoz, hogy velem mindig történik valami. És megszokta ezt már a családom is, mindig volt valaki, akivel nevethettem a kis ügyeimen. Az élet mindig szebb így.

Miután megírtam a bejegyzést, anyukám elmesélte, hogy otthon őt is megcsípte a darázs. Egy kalcium pezsgőtabletta elegendő volt. No comment.


Az álomruha bekopogtat

Életünk részei a ruhák, amiket hordunk. Néhányan talán valóban kicsit jobban odavagyunk értük, mint amennyire szükséges lenne, de ez legyen a legnagyobb hibánk. Hogy is lehetne másképp, ha a boltok, turik gyönyörű kirakatai ott hemzsegnek az utcákon, hívogatóan, csillogóan, mindig a legjobb formájukban. Vannak azonban olyan ruhák, amik arra születtek, hogy műalkotások legyenek. Amikbe elsőre beleszeretünk.


Ez a kép lehetne akár egy avantgárd festmény is, gyönyörű színeivel, az egymás mellett gyűrődő árnyalatokkal. Lehet hogy valaki belelátná a formákba a folytonosságot, azt hogy a színek egymás mellett haladnak valahova, talán még több gyönyörű szín közé. De ez bizony nem festmény, nem is rajz, ez egy ruha. 
Egy nagyon, de nagyon kedves munkatársammal, O.-val nemrégen egy turkálóban kötöttünk ki. A munkatársaimmal nem olyan gyakran járunk (ó, dehogynem) erre a helyre, imádjuk a légkört, a hatalmas választékot, így jó ötletnek tűnt péntek délután itt kikötni. Először csak körül akartam nézni, de amikor ezt megláttam, már tudtam hogy igazi szerelem rám talált ezúttal egy felső képében. Rengeteg egyberuha és hosszú szoknya között bújt meg, szinte beleolvadva a ruhahalmazba. Aztán mikor közelebb mentem, és megláttam, hogy ez nem csupán egy ruha, hanem A RUHA, már igen nagy bajban voltam. O. rábeszélt, hogy méressem le, biztosan nem olyan nagyon drága. Valóban nem volt az. A felső színeihez szinte bármit fel tudok venni, legyen szó cipőről, ékszerről, vagy táskáról. Kicsit hippis, kicsit bonyolult belebújni, de varázslatos. Gondban voltam, mert nem volt egyetlen rövidnadrágom sem, a felsőt pedig szoknyához nem lehet felvenni. O. ismét rábeszélt, hogy nézzem meg a nadrágok vagy a szűkebb fazonú farmerszoknyák között, hogy van-e valami, ami passzol hozzá. Persze volt. Mondanom sem kell, azt is megvettem, de a kettőért együtt sem fizettem 500 forintot (hiszen még 20%-os akció is volt). A felső egy fogason pihen,viszem nyaralni magammal. Nagyon szép. Ilyen csodás árnyalatokat csak megálmodni lehet együtt. Igazán olyan, mint egy festmény.



F. barátnőmnek van egy fantasztikus blogja. (Ahol elérhető: fannigardrobja.blogspot.hu.) Egy bejegyzésben arról a szoknyájáról ír, amit szintén kincsként talált egy üzletben. És valóban kincs. F. egyébként is jó érzékkel választ magának ruhadarabokat, a turkálókban is van szeme a jó és egyedi darabokhoz. Ez a szoknya szuper választás, és legalább annyira nem jön vele szembe az utcán, mint az új felsőm velem. Gondolom mindenkinek van ilyen darabja. Akár egy pár cipőbe, akár egy egyszerű nyári ruhába bele lehet szeretni. Anyukámnak például egy fekete fürdőruhája volt ilyen, nagynénémnek pedig van egy nagyon egyedi, szuper, színes táskája. Én pedig így vagyok az összes kendőmmel. Mindegyik egyedi, különleges. Mind a kb. 300 darab. Így, vagy úgy, de mi, nők, észrevesszük a szépet és nem eresztjük. Hála az égnek, különben rövidebb lennék egy csíkos, mintás nyári felsővel.(köszönöm O.-nak a rábeszélést)

Neked is van kedvenc darabod?







Kendők, sálak, függőség

Sziasztok, Eszter vagyok, kendőfüggő.

Télen- nyáron tele van a város árusokkal, vásárokkal, kirakodókkal, ahol (nem tudom miért), én szinte csak a kendőárusokat látom. Zombi módra, előre nyújtott kézzel, mindenen átvágtatva nyomulok a stand felé, hogy lecsapjak az újabb áldozatomra. Hogy van már hasonló? Ja, hogy ugyanilyenem is van, egy-két apró különbséggel? Vagy elsőre talán kicsit giccsesnek látszik a préda? Sebaj, a problémákat átugrom és megszerzem amit akarok.


Még régen (réges-régen) kamaszkoromban elég extrémen öltözködtem. Legalábbis a mai szememmel nézve. Na, nem voltam tele piercinggel, nem lógott ki semmim sehonnan és hatalmas fültágító sem volt a fülemben, de nem volt egyszerű a "stílusom". Már akkor is szerettem a kendőket, amiből volt egy a fejemen, egy a csuklómon, egy a táskámon és egy nagyobb a nadrágom fölött szoknyaként a csípőm körül megkötve. Botrányos volt. Anyu nem volt olyan boldog tőle, de nem szidott érte, engedte hogy kifejezzem magam. Később szerencsére lekerült mindenhonnan ez a kiegészítő, és a nyakamba költözött. És lássatok csodát!!! Így sokkal csinosabb lettem. Kevésbé vagyok fiús, és látszik a hajam is. (Anyu megnyugvására)
Elkezdtem gyűjteni a kendőket, sálakat. Amerre jártam, amerre kirándultunk, mindenhol vettem egyet emlékbe. Mára kb 200 darab van belőle, ha nem számolom a kisebb darabokat. Majdnem mindegyiket hordom, főleg ősztől tavaszig. Minden évszakra van választék. Tavasszal a virágos, lepkés mintákat választom, nyárra van többféle tengerészcsíkos, ősszel jobban szeretem a narancs-barna-zöld színkombinációkat, télre pedig vannak vastag anyagú, mindenféle színű sáljaim (amik kombinálhatók a sapkáimmal, kesztyűimmel).


Vannak olyan színek vagy párosítások, amikről nem gondoltam, hogy passzolnának hozzám. Nincsen például narancssárga ruhám (sem nadrág, sem szoknya, sem felső, sem egyberuha). Nem mintha nem kedvelném ezt a színt, éppen ellenkezőleg, nagyon is vidámnak tartom, de nem érzem magam jól egy ilyen színű ruhában. Ezért is volt meglepetés, amikor vásároltam egy olyan kendőt, ami narancs-kék-zöld színekben pompázik. Kicsit furcsák így együtt, de meglepően szépek egy fehér felsővel. Van egy másik kendőm, ami fekete, és apró virágok vannak rajta. Magamtól nem biztos hogy megvettem volna, kicsit talán giccsesnek találtam volna, de mivel ajándékba kaptam, gondoltam, felveszem. Nagyon meglepett, hogy jól éreztem magam benne, szinte táncra perdültem az örömtől. Könnyen variálható a többi kiegészítőmmel, és csupa fekete ruhával is nagyon elegáns. Mindkét kendő kellemes meglepetést szerzett. 


Néhány napja éppen az Állatkórházban lévő kiskutyámtól tartottunk haza D.-vel, amikor elsétáltunk egy kendőárus mellett. Mivel más dolgok miatt is nagyon el voltam keseredve, ezért D. meglepett egy gyönyörű királykék árnyalatú kendőcsodával. Igencsak le volt akciózva, és mint már említettem, van még emellett vagy 200 másik, de nagyon-nagyon jól esett ez a gesztus. Az apró pici figyelmességek mindig boldoggá tesznek (és szerencsére D.-nek mindig van valami a tarsolyában, ha fel kell engem vidítani). 


Van egy kendőm, ami már nagyon régóta megvan. Most 2015-öt írunk, és ezt 2005 karácsonyán kaptam. Pécsre jártam egyetemre, és I., akit a gólyatáborban ismertem meg, meglepett egy csodálatosan szép kék-világoskék-púderrózsaszín-pink árnyalatú kendővel. Gyakran sálként használom, mert olyan anyaga van, ami télen is megállja a helyét. Nagyon szeretem. 10 év alatt semmit nem fakult a színe, és amikor viselem, mindig I.-re gondolok, és a kedves, figyelmes természetére. 
Tudom, hogy nem jó szokás a gyűjtögetés, és hogy valószínűleg 4-5 kendővel is kiegészíthetném a ruhatáramat, de mindegyik annyira a szívemhez nőtt, hogy kincsként tárolom őket egy hatalmas fonott ládában. Így, hogy együtt van az összes színárnyalat, valódi kincsesládám van, amiből egy-egy rossz napon is elő tudok húzni valamit, ami rögtön visszavisz arra a helyre és abba az időbe, amikor boldogan választottam ki egy újabb kendőt a kis társai közé.

Neked is van olyan kiegészítőd, amit szenvedélyesen gyűjtesz?



Egy csepp Amerika

Mindenkinek van kedvenc amerikai filmje, főleg, mióta a szolgáltatók ránk zúdítják ezt a rengeteg csatornát. Választhatunk vígjátékok, akció- thrillerek, krimik közül, tengernyi a lehetőség. Ugyanígy vagyunk a könyvekkel. Ma már online nagy kedvezménnyel férhetünk hozzájuk, e-book formájában is megvásárolhatjuk, vagy letölthetjük ami érdekel minket. Így kitárul előttünk a világ.

http://www.dinerm.hu/

Van egy étterem Siófokon, amit már többször is megnéztünk kívülről D.-vel. Igazi amerikai kis beülős hely, bőrülésekkel, retró padlóval és hamisíthatatlan hangulattal. Nagyon szerettünk volna bemenni, de mindig annyi programot csinálunk magunknak nyaralás alatt, hogy ez kimaradt. Most azonban sort kerítettünk rá, és nem bántuk meg. A neve DinerM Amerikai Étterem. Mikor bementünk az ajtón, rögtön kiszúrtam a hatalmas bárpultot kerek székekkel, ahol a régi időkben valószínűleg egy dagadt pincérnő rózsaszín egyenruhában azonnal töltött volna kávét magából a kiöntőből. Mindig lett volna fánk, egy kis csokis süti és banánturmix. Már az étlap is csodálatos volt, csupa igazi amerikai kajával. Persze sima hot-dogot rendeltünk sült krumplival, hogy az alapoknál ismerhessük meg a hely kínálta finomságokat. Egy tündéri pici zászlót is tűztek mellé. Az asztalon kint volt a kecsap és a mustár, ahogyan azt az ember elvárná egy ilyen helyen, a falon pedig a különböző államok rendszámtáblái díszelegtek. Tele volt a helyiség poszterekkel, érdekes ereklyékkel, flipperrel, és pin up stílusra hajazó képekkel. Igazán elvarázsolt a látvány. Pontosan azt kaptuk tőle, mint amiben reménykedtünk. (vagy talán többet is) A kiszolgálás igazán profi, a dolgozók mind nagyon kedvesek, udvariasak, és precízek. A helynek van kerthelyisége is, ahol szintén rengetegen voltak, de mi kifejezetten bent szerettünk volna ülni a lapos, kerek ablakok előtt.

http://www.dinerm.hu/

Mint már említettem, biztosan mindenkinek megvan a kedvenc amerikai könyv vagy filmélménye. Mivel rengeteget olvasok, ezért természetesen találkoztam már olyan papírra vetett jelenettel, mely leírja, hogy az adott szereplő csak úgy beugrott egy reggelizőhelyre Texasban, ami igazi klasszikus amerikai hangulatot idéz, és bekapott egy bacon-ös gofrit, esetleg pirítóst, hozzá kólát vagy kávét. (persze magamat úgy képzeltem el, hogy egy 50-es éveket idéző, pöttyös ruhában belejtek a pult mellé, és kiválasztok valamit a zenegépből...imádom ebből a korból a zenéket) A filmekben szintén így van, akár a Criminal Minds egy-egy sorozatgyilkosos jelenében, akár egy jó kis akciófilmben. Már sokszor elképzeltem tévézés közben, hogy ha egyszer látok egy ilyen helyet, tutira kipróbálom. Nem csalódtam, nagy élmény volt. Ha neked is van kedvenc jeleneted, rajta, látogass el a DinerM Amerikai Étterembe, és éld ki a magad, teljesítsd be e fantáziád elemeit részletesen, és aztán küldj nekem egy fotót! 



Hitchcock nyomában

Nemrégen mikor munka után hazafelé tartottam, a Batthyány téren szembe jött velem egy ocsmány, rikító sárga tollnak álcázott szőrbe burkolózott madárember. Gondolom valami szórólapot osztogathatott, táncikált, ugrált, szinte már szánalmasan bukfencezett, így állította meg az embereket. Nagyon vidám figura volt. Nagyon feldobta a napomat, hogy szívesen pózolt egy fotó erejéig, arra pedig biztosan nem számított, hogy itt kap helyet a kép.


Általában nem csípem a madarakat. Persze azokat igen, akik picik, és színesek, akiket télen etetni kell, édesen totyognak a hóban a szotyimaggal, vagy nyáron a fűben a zsákmánygilisztával a csőrükben. Egyszer, mikor Kecskeméten a Fecske (milyen témábavágó pont a neve) utcában laktam, találtam az udvaron egy törött szárnyú kismadarat. Keservesen csipogott, szomorkodott, már nem tudott repülni, csak reménykedett benne. Bevittem a lakásba, beleraktam egy műanyag edénybe, tettem alá füvet, faleveleket, és hagytam pihenni. Nagyon pici madár volt. Mielőtt még gondolkodhattam volna a sorsán, másnap reggelre meghalt. Kerestem neki egy szép színes teás dobozt, és ástam neki egy gödröt a kertben. Eltemettem. Csak az járt a fejemben, hogy legalább az utolsó éjszakája szép volt. Puha meleg helyen lehetett, és nem vitte el a macska. Nem kívánhatott volna jobbat. Vannak viszont olyan madarak, amik kicsit sem szimpatikusak. Ó, dehogy. Egyáltalán nem. Kiráz a hideg tőlük.
nem-semmi.blog.hu


Aki látta Hitchcock Madarak című filmjét, biztosan tudja mire gondolok. Abban is az elején még csak egy-két balesetet okoznak a madarak, mire aztán a szereplők észbe kapnak, a fekete szárnyasok ellepik a drótokat, oszlopokat, játszótereket, csendben figyelnek, vészjóslóan leselkednek. Aztán egy picit feltuningolt idegállapotban megrohamozzák a házat, szétszedik az ablakokat, ajtókat, embereket. Amikor először láttam a filmet, napokig a hatása alatt voltam. Igaz, hogy nem a legújabb csúcsszuper effektek miatt (hiszen 1963-as),  de a jó időben jó helyen lévő halálosan félelmetes zenei aláfestéstől azért hamar tele volt a gatya. Vannak a filmben műmadarak, maszkok, aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, jó kis horror.

Több költözés után Kecskeméten az Akadémia körúton kötöttem ki. Jó kis albérlet volt, azt leszámítva hogy egy igen nagy varjúcsalád lakott a ház előtti park fáin. Valószínűleg a szűk családon kívül ott lakott az összes sógor, koma, jóbarát, vagyis kb 200 madár. Félelmetes hangjuk volt, minden alkalommal eszembe jutott a fent említett film, az összes undorító, félelmetes részletével. Minden kutyasétáltatás alkalmával visszaszámoltam, és reménykedtem hogy nem emelnek a magasba és szednek szét minket. Borzalmas hangjuk volt. Néhány lakásból légpuskával lőttek a fára, hogy elröpüljenek a madarak és ne kelljen a károgásukat hallani.


Aki Budapesten, vagy nagyobb városban él, biztosan tudja, milyen a galambok rajzása. Amikor azt hiszed hogy van a közeledben 1-2 galamb, az úgy soha nem igaz. Pillanatokon belül lesz vagy ötven, körbe körbe szállnak a fejed felett, úgy, hogy szinte kedved támad őket a falhoz csapkodni. Ha te is így érzel, semmi gond, bevallhatod, ritka undi látvány. És ha a turisták etetik és etetik őket, akkor egy napon arra ébredsz, hogy beköltöznek a kedvenc muskátlid cserepébe. Régen az egyik nagypapám imádta a galambokat. Olyan kis házat vett vagy csinált nekik, hogy ezerszer jobbnak láttam a Barbie házaknál. Mindig szerettem volna egy olyat (mondjuk én a disznóólat is szerettem volna babaházzá alakítani). Ha ma meglátok egy galambcsordát, mindig az otthoni kis dúc jut eszembe róluk. Na, a varjakkal már nem nosztalgiázok, tiplizek arrébb minden alkalommal, amikor egyedül maradok velük az utcán. Hiányzik a fenének egy kis ismétlés a '63-as horrorból....

Te bírod az összes madarat?