Újra Kecskeméten

Kecskemét központjában mindig van valamilyen rendezvény. Mikor még ott laktam, a belvárosban biciklizve gyakran megálltam megnézni az árusokat, a jobb programokra pedig mindig elmentem, mint pl koncertekre, musicalekre vagy sportvetélkedőkre.


2013 augusztusában költöztem haza Kecskemétről. Meleg nyári nap volt, kicsivel több, mint két évvel ezelőtt. Nagyon vártam már, hetek óta készülődtem, ami nem volt egyszerű törött csuklóval. A gipszemmel hazaköltöztem egy időre a szüleimhez, mert lehetetlen küldetés volt egyedül, bal kézzel boldogulni, de a dobozolás miatt persze vissza kellett utaznom az albérletbe. Az utolsó kecskeméti napomon elsétáltunk a központba, ahol éppen a Hírös Hét fesztivál volt. Megnéztük az árusokat, kirándulgattunk, fagyiztunk, és próbáltuk jól érezni magunkat. D.-nek ez mindig jól ment, ugyanis valamilyen különös oknál fogva (bár nincs kecskeméti kötődése) imádja a várost. Minden pontjáért rajong. Szinte boldog, amikor a hírekben mutatják, vagy olvas róla valahol. Amikor apukám lejött a költöztető kocsival, viszonylag gyorsan összecuccoltunk. D. nagyon mérges volt rám, mert törött kézzel is cipekedtem. (De próbálja valaki meggyőzni azt, akinek anyukám/nagypapám vére csörgedezik az ereiben.) Nem tudtam nézni ahogyan az én 40 doboznyi kacatomat mások cipelik, így muszáj volt segítenem nekik. Előző este már volt időnk körbejárni a környéket, az ismerős helyeket, ahol annyit sétáltunk Hamival, így viszonylag hamar hazamentünk.



Azóta egyszer mentünk csak Kecskemétre, akkor sem hosszú időre. Találkoztam M. barátnőmmel, kicsit sétálgattunk, beszélgettünk, aztán haza is tértünk. Nem vágyódtam soha vissza, de D. már azóta vagy tucatszor mondta, hogy leutazhatnánk. A mai Napi Kincsem az, hogy megtaláltam a fényképezőmben azt a képet, ami az idei augusztusi Hírös Héten készült rólam. Történt ugyanis, hogy nyaralásból hazafele menet megálltunk a hírös városban. Akkor döbbentem rá, hogy már két éve felköltöztünk, amikor megláttam az árusokat. Milyen gyorsan telik az idő..gyakran eszembe jutnak a volt kollégáim, akikkel nagyon szerettem együtt dolgozni. Olyan vidám napok voltak, hogy máig nagyon kedvesek számomra. Szívesen hallok róluk, vagy örülök ha látom a fényképeiket. Két-három év alatt annyi minden történt velem, mint az előtte lévő 6-7 évben összesen sem. De így szép az élet, ha zajlik. M. különösen kedves a szívemnek. Amilyen apró kis nő, olyan nagy a szíve. A fél világ belefér minden nagyobb megerőltetés nélkül. A közös mászkálások hamar összehoztak minket, és csak később vallotta be, hogy nem fogadott az elején olyan kitörő lelkesedéssel, mint amennyire később megszeretett. Általában mindenkivel nagyon kedves, mégis, valahogy hamar kiderült, hogy könnyen tud azonosulni a gondolataimmal. Amikor másban nem bíztam meg, ő mindig mellettem volt. Segített nehéz helyzetekben mérlegelni, döntést hozni, és erőt adott a kemény napokon. Akkor is pontosan tudta, hogy mit érzek, mire gondolok, amikor nem is számítottam rá, és sosem nézett bolondnak, mikor felvázoltam az aznapi nyomoromat neki. Olyan lány, aki nem terem minden bokorban, akinek fontos a barátság, még nagy távolságból is.



Ez a rövid kétórás nézelődés D.-vel idén valahogy segített abban, hogy nem csak a volt kollégákra gondolok vissza szeretettel, de lassacskán a várost is sikerül megkedvelnem. Ha másért nem, akkor a rendezvények sokszínűsége miatt. ( és az is fontos, hogy most is beszerezhettem egy gyönyörű, kőből készült gyűrűt az árusoknál) A belváros sok pontjához fűznek emlékek, és nem egy olyan üzlet van a plázában, ahova akár egy M.-mel közös fotót is kirakhatnának rólunk, annyit tértünk be hozzájuk. Még a végén Kecskemét arcai is lehetünk...



A kagylós szendvics

Úgy gondolom, hogy a párkapcsolatok nagyon csalókák kívülről nézve. Ha valakin azt látod, hogy jól megvan a párjával, keresed rajtuk az "ezcsakafelszín" jeleit, mert azt gondolod, hogy nem lehet minden tuti jó. Ha pedig egy rossz kapcsolattal szembesülsz, bólintasz egyet, hogy hát igen, ez jellemző előbb utóbb minden kapcsolatra. De mi van a színfalak mögött?
 
Egy nap úgy mentem dolgozni, hogy D. kagyló alakú zsömlés szendvicset csomagolt nekem, mint tavitündérnek. Kedvenc munkatársam, és nagyon jó barátom, T. azóta azt mondogatja nekem, hogy milyen nyálasak vagyunk, és menjek a francba különben is. Sokat szoktunk ezen nevetni, mert gyakran rájön a cukkolhatnék. Az a helyzet ugyanis, hogy D. mindig próbál meglepni valami kedves gesztussal, legyen az egy csomag gumicukor mikor görcsöl a hasam, vagy egy extra jó üdítőkülönlegesség a legmelegebb nyári napon. Hogy nincsenek véletlenek, abban egészen biztos vagyok. Mikor már nagy részét megírtam ennek a bejegyzésnek, T. szólt, hogy van számomra egy jó kis fotója. Vízparti sétájuk alkalmával találtak ugyanis két szerelmes kagylót. Persze rögtön eszembe jutott róla a kagylós szendvics, és külön örülök annak, hogy mióta blogolok, nem T. az egyetlen, aki írt vagy szólt nekem, hogy "Eszti, fotóztam neked valami napikincset". Iszonyatosan jó érzés, hogy más is keresi a kincseket maga körül!!!


Szóval ott tartottam, hogy D. és én. Az úgy volt, hogy Esztergomba jártam középiskolába. És D. is. A buszon ismerkedtünk össze, tök véletlenül. Ő 14 volt, én 16. Hamar jó barátok lettünk és sok mindent megosztottunk egymással. Tudod, van néhány (2-3) ember (fiú vagy lány) mindenki életében, aki kitalálja a gondolataidat, aki pontosan ugyanúgy lát mindent ahogyan te, vagy ha nem, akkor érdemes vele megvitatni mindent. Na, ő ilyen volt. Reggelenként mindig foglalt helyet nekem a buszon és délután is többnyire együtt jártunk haza. Aztán megszakadt köztünk minden kapcsolat, miattam. Sok év után mikor újra felvettük egymással a kapcsolatot, ugyanolyan jókat tudtunk beszélgetni és mindig volt egymás számára mondanivalónk. Tudod, amikor nem kell gondolkodni, nem kell kitölteni az időt, csak beszélsz és beszélsz és észre sem veszed, de órák teltek el. 

Mióta párkapcsolatban élünk, ez semmit sem változott, és amióta együtt élünk, olyanok a napjaim, mintha valamelyik kedvenc filmemben élnék. Gyakran megyünk "randizni", mindig valami szuper vagy éppen aranyos helyszínt vagy programot választunk magunknak. Szeretünk moziba járni, vásárokat, kiállításokat nézni, és a Velencei tavon strandolást sem vetjük meg. 

Hogy szoktunk-e veszekedni? Egyértelműen igen a válasz. Azt gondolom, hogy nincs olyan kapcsolat, ami attól lenne jó, hogy a főhősök nem veszekednek. Mindenkinek vannak olyan hangulatingadozásai, amitől a másik a falra mászna legszívesebben, és nyilvánvalóan annak is van oka, ha másik nincs jó passzban. A lényeg talán az, hogy próbáld megérteni a párodat vagy vegyél egy nagy levegőt, és gondold azt magadban, hogy "úristen de egy idióta hisztérika vagy, le kellene önteni egy pohár vízzel". Mindegy, csak foglalkozz a másikkal. Hogy könnyen beszélek? Ha mást nem is, azt pontosan tudom, milyen vergődni egy kapcsolatban.  És most nagyon élvezem a kagyló formájú szendvicseket, a piszkálódásokat azért, mert jövőre öreg 30 éves leszek, míg ő még sokáig élvezheti a húszas évek csodálatos pillanatait.

 Már nem kell keresnem egy olyan "Edwardot" magamnak, amilyen a Twilightban van, mert nekem sokkal de sokkal jobb van. (és ez vonatkozik az összes Rómeóra is) Egy igazi romantikus, de nem csöpögősen nyálas párom, aki vigyáz rám, ha megint készülnék átesni valamin (árkon, sámlin, kiskutyán), ha hisztis vagyok, akkor inkább nevet egy jót rajtam és napjában többször felhív, hogy hallja a hangom. Érzelgős volnék? Lehet..de olyan jó élvezni egy jó kapcsolat minden kis apróságát. Még a Twilightot is megnézte velem moziban, cserébe pedig én a TED2-t vele..ez az, ami tényleg a másikért van. Hogy a komoly dolgokat ne is említsem. Azoknál nem is kérdés, hogy egymás mellett vagyunk-e. Ki más érthetne meg jobban, mint aki 13 éve ismer?

(Kedden esti ügyeletes voltam a munkahelyemen. Mire hazaértem, a lakásban tökéletes rend és tisztaság fogadott, a fürdő ragyogott, a konyhában egy pohár sem volt elől, és a belépésem előtt száradt meg a padló. A sütőben készen várt a rakott makaróni. Nagyon jól esett. D. ilyen és kész. Tudta, hogy sz*r napom volt, és meg akart lepni. Imádom.)

Amikor a korán is túl korán van

Nagyon szeretek korán kelni. Az a típus vagyok, akinek elegendő néhány óra alvás, mégis képes pörögni napközben. Esténként hamar elalszom, és másnap szívesen kelek akár ötkor is, ha szükséges. A teljes naphoz nyilvánvalóan szükségem van energiára, de ezt nem csak az alvásból merítem. Vannak olyan napok is, amikor reggel 8-kor úgy érzem, máris annyi minden történt velem, hogy akár jöhet is az este.


Van két "szuper" kutyánk. Általában jól kijövünk velük, de néha, amikor anyukámnak nagyon kutyázhatnékja van, bizony nagyon szoktunk örülni egy kutyamentes hétnek.  Mindig elhatározzuk, hogy mennyi helyre megyünk, mennyi mindent csinálunk majd úgy, hogy nem kell hazamenni időre, de valahogy mégis mindig az van, hogy a második nap után hiányoljuk a kis bolondokat. Anyukám, aki a kutyáinknak csak "Nagyi", kicsit el szokta kényeztetni az ebeket. Előételnek szalámis ízű kockasajtot, főételnek virslit, desszertnek jutalomfalatot szolgál fel a kis semmirekellőknek. Este aztán jól beisznak a sós ételekre, és ott kezdődik a baj. A kutyák most is voltak anyukáméknál, és le is zajlott a megvendégelés, ám ezt követően hajnali 03:30-kor arra keltem, hogy a fehér eb nagyon zúz. Hát persze hogy ki kellett engednem, és akkor persze már a feketét is. Minden szuper lett volna, ha vissza tudunk aludni, de ez lehetetlen volt annak köszönhetően, hogy a fehér kutyának szeretetkitörése volt. Mire végre kizártam a szobából és csend lett, csörgött az ébresztőóra. 

Sebaj, gondoltam, hosszú még a nap, majd valahogy összeszedem magam. Ez nem is ment nehezen, mert amikor kiszálltunk az öcsémék autójából, a menyasszonya felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a labort, ahol dolgozik. Nagy örömmel követtük őt, mert finoman szólva más a munkakörünk, munkahelyünk. Voltak elképzeléseim K. munkáját illetően, hiszen sokat hallgattam öcsémet, ahogyan órákig, napokig, hetekig, aztán évekig mesélte a különböző "roppant érdekes" kémiai kísérleteket, de sosem voltam az igazi "Dexter laboratóriumában". Elöljáróban annyit, hogy nagyon nem úgy nézett ki, mint egy átlagos önkormányzati fenntartású épület. (persze ez nem is az) Ezt onnan tudom biztosan, hogy kettőben is dolgoztam/dolgozom, tehát bőven fel tudnék sorolni 2-3 vagy inkább 100 különbséget a kettő között. Kezdjük azzal, hogy K. irodája vidám, tágas, és barátságos. A különböző helyiségeken ahogy keresztül vezetett, rengeteg érdekes és felismerhetetlen műszerrel találkoztunk, bár K. mindegyikről elmondta hogy mire kell használni. A mondatainak a felét sem értettük, viszont érdekes volt hallgatni, hogy hiába van egyetemi diplomája K.-nak és nekem is, "kicsit" eltér egymástól a komfortzónánk. Az egyetlen szó amit megjegyeztem, az a kromatográf volt, és arról sem tudom, hogy micsoda. Én, mint közszolga teljesen más dolgokat találtam érdekesnek, mint talán illett volna, így az ott készített fotóimon hazaérkezve azt láttam, hogy megint a színes, vidám, vagy éppen vicces dolgok kötöttek le. Pl az a felirat, hogy "Ne kapcsold le a Héliumot". Nálunk ilyen nyilván nincs kint a falon, helyette a "Az épületben tilos a dohányzás" című nagyon unalmas tábla lóg. Nincsenek mindenféle veszélyre figyelmeztető matricáink, helyette vannak viszont kutyusos, cicás, hercegnős matricák az ügyes kisfiúknak és kislányoknak. 

A legjobban mégis talán a gázálarc tetszett, ami a bejárat mellett lévő állófogason lógott, mintha csak egy egyszerű kabátka lenne. Rögtön eszembe jutott róla egy-két kedvenc apokaliptikus témájú filmem, és szerencsémre K. megengedte hogy felpróbáljam. Szuper érzés volt. Mostmár tudom, hogy zombitámadás esetén cuki leszek gázmaszkban is.

 
Mikor D.-vel kijöttünk az épületből, nagyon nevettünk, mert még mindig nem volt negyed 8, és a reggel szinte most kezdődött az emberek többségének. Mi akkor már megküzdöttünk a kutyákkal, tök sötétben felöltöztünk, elkészültünk, beautóztunk Pestre, megkromatográfoltunk mindent amit tudtunk, körbejártunk egy egész labort, megnéztük hogyan vizsgálják a kandallókat, különböző fagyállókat, kaptunk ajándékba lufikat, és egy kis mini üveget is, elmentünk a Mekibe, és még a spárban is betáraztunk üdítőből. Olyan intézménylátogatáson voltam, ami százszor izgalmasabb más helynél. Ezek után kinek van kedve dolgozni? Méltó befejezése lett volna a napnak, ha reggel 8kor hazamegyek, és egész nap Szökést nézek egy energiaitalos doboz és egy anyukám által csomagolt megatízórais szendvics kíséretében. Sajnos, még nem szedtem össze annyi félretett pénzt a szánalmas kis fizetésemből, hogy azt tegyek egész nap amit szeretnék, de ezért kárpótolnak az olyan reggelek, amikor láthatok egy rakat kicsi tégelyt, amiben a színes gyurmából kivont színek sorakoznak. 




Daniel Glattauer - Örökké Tiéd

Van az a szerelem, amikor repkednek a pillangók a hasadban. Persze sokan azt gondolják, hogy ez csak valami buta hasonlat, de azok a bizonyos lepkék valóban ott laknak, ha a megfelelő ember mellett vagy. Ha pedig nem, akkor gyakran nagyon nem vagy jó helyen.


Ezen a héten egy olyan könyvet ajánlok a figyelmedbe, amiben mindennel találkozhatsz, csak igazi szerelemmel nem. Daniel Glattauer Örökké tiéd című könyve olyan világot tár eléd, ahol megismerheted a beteg elme fojtogató ragaszkodását. A történet egy Judith nevű nőről szól, aki egy "véletlennek" köszönhetően megismerkedik egy Hannes nevű építésszel. Kezdetben a sok romantika, figyelmesség és apró kedvesség csupa jót ígér, ám úgy tűnik, nem minden az, aminek elsőre látszik. Idővel már egyáltalán nem tetszenek a nőnek az ajándékok, sőt, már a gondolattól is rosszul van, hogy meglepetést találhat az ágyán. A legkevésbé sem vágyik utazásra vagy lánykérésre. Akkor lenne boldog, ha visszakapná a szerelemmentes, régi, saját kis világát. De Hannes a nyomában van. Éjjel-nappal.

Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretnék látni, hogy milyen az a szerelem, ami örökre szól -de csak az egyik fél részéről. A másik belebolondul abba, hogy nem menekülhet, nem reménykedhet és nincs kiben bíznia. A történet felétől majdhogynem két őrült játszmáját figyelhetjük. A csendes üldöző és a saját épelméjűségét megkérdőjelező üldözött hangtalan küzdelme magához bilincseli az olvasó figyelmét, és nem ereszti.

A lepkék az ilyen történetekben már az elején elszállnak, nem dübörögnek a pocakban eszetlenül. Az érzelmek pedig kétségkívül beteg képzetek gyártmányai. Érdekes könyv, tanulságos. És megtanít menekülni a zakkantak elől.


Kacsafutam

Te hallottál már a Kacsafutamról? Én tavaly láttam róla először képeket, de akkor nem tudtam még, hogy mi értelme ennek a kacsaúsztatásos őrületnek. Persze -mivel imádom a furcsaságokat- nagyon tetszett és szerettem volna jobban megismerkedni vele. Idén már előre készültem a programra, és nem bántam meg.


Augusztus utolsó hétvégéjén D.-vel kitaláltuk, hogy széppé tesszük a nyár végét, és kirándulunk kicsit. Mivel terveztük, hogy ellátogatunk az újpesti Városnapokra, ezért tökéletesen útba esett a Lánchíd, és ezzel az idei Kacsafutam is. Maga a rendezvény arról szól, hogy az előre megvásárolható, névvel ellátott kacsákat egy hatalmas gyűjtőedénybe teszik, amit aztán lezúdítanak a Lánchídról. A kacsák úsznak, úszkálnak -lehetőleg minél gyorsabban- a Dunán lefelé a CÉL felé. Amelyik kacsa előbb ér célba, annak tulajdonosa szuper nyereményekkel gazdagodhat. A kacsák ára adományba megy az UNICEFnek, így még jótékonykodni is lehet a remek szórakozás mellett. Mi sajnos lemaradtunk a kacsavásárlásról, de szurkolni azért elmentünk. 
Közös visszaszámolás után a kis hápik csak úgy potyogtak a vízbe, akik ott voltak, egy hatalmas sárga kacsavízesést láthattak. Ezután a többezer kacsa irgalmatlan tempóban vágtázott a cél felé, ahol csónakok várták a versenyzőket. A programot összekötötték koncertekkel és sztárparádéval is, amit mi már nem néztünk meg. Nekünk a lényeg a sok kacsa volt. Aki bővebben szeretne olvasni az idei Kacsafutamról az ITT megteheti.

 Természetesen utólag nyomon követtem, hogy milyen a sajtóvisszhangja a programnak és nem lepődtem meg, amikor egy-egy cikk alatt durva, ocsmány hozzászólásokat találtam. Nagy kedvencem, amikor a híreket olvasó jónép anélkül kommentelget és mond véleményt, hogy utána olvasna a programnak. Így például sokan elmondták, hogy milyen undorító, hogy az állam kacsák vásárlására költi a pénzt és nem a kátyúk betömésére, hogy milyen környezetszennyező, hogy a kacsákat a vízben hagyják a verseny után és hogy ez a műanyag bizony nem bomlik el csak több száz év múlva. Sosem szoktam reagálni az ilyen megjegyzésekre, de most megtettem. És nem a kacsák védelmében. Hihetetlen számomra, hogy mennyi negatív, rosszindulatú, buta szájtépő ember van hazánkban. A kacsák árából ugyanis, mint már írtam, adomány lett, és rengeteg kishajó hálókkal várta a verseny végén, hogy kihalássza a vízből a kis sárgákat. Nem a vízben kell lebomlaniuk és nem megy a kátyúpénzből sem erre a "pazarlásra". Ez egy kedves kis program volt, élvezet volt nézni a kis sereget, ahogy a vízen haladt. Ha ránézek D. otthoni DJ kacsájára, amit  a Butlersben vettem, mindig a többi kis társa jut eszembe róla. Bármilyen fogyatékosnak is tűnök, élmény volt részt venni a rendezvényen, és jövőre is megyek. Csak akkor már rajthoz állítom a kis saját torpedómat is.





Szőkék,feketék,barnák-("Meg ne fogd a tehén farkát")

Fodrászhoz menni nagyon rizikós dolog. Ha van olyan fodrász, akiben megbízol és már egy ideje hozzá jársz, jobban teszed ha egy hatalmas tekercs szigszalaggal hozzáerősíted magad és nem ereszted. Különben járhatod a várost és találgathatsz, hogy vajon kihez érdemes időpontot foglalni. Persze úgyis tévedsz, és szidod magad egészen addig, míg újra megnő a hajad.

Egy ideje már terveztem, hogy levágatok a hajamból. Nem csak a végéből, hanem valamivel többet. Mondjuk egy jó 20 centit. Mindig az a problémám, hogy mivel extra hosszú hajam volt, extra sokba került a levágása is. Valaki egyszer elmagyarázhatná nekem, hogy egy hosszú hajat, aminek a levágása kb két nyisszantás, miért drágább levágni, mint egy rövid hajat, amivel egy csomót kell bajlódni, hogy formája legyen. Sajnálom arra a pénzt költeni, amit akár egy átlagos halandó is meg tud csinálni. Életemben eddig csak egyszer voltam elégedett a hajvágással, akkor is egy olyan lány csinálta, aki sajnos nem dolgozik a szakmában. F barátnőm is tudna mesélni a fodrászhoz járásról, utána pláza wc-ben utána igazításról, majdnem sírva telefonálásról. Nem egyszerű ez. Egy sima hétköznap elmész egy fodrászhoz, és úgy távozol, hogy közben azon gondolkozol, vajon spanyolul vagy oroszul beszél-e a fodrász, mert hogy magyarul nem ért, az tuti.

Amikor 18 éves lettem, azt kértem ajándékba, hogy szőke melír kerülhessen a hajamba. Az volt a mániám, hogy nekem mindenáron szőkének kell lennem. Nagyon szépnek éreztem a hajkoronámat, ezután pedig még 1-2 évig apukám segítségével szőkére is lettem festve. Ezzel persze az volt a baj, hogy mivel alapból barna a hajam, nagyon ronda volt ha kicsit is lenőtt a festék. Vettem egy nagy levegőt és megkértem aput, hogy fesse vissza barnára. 3-4 évig kísérletezgettünk mindenféle barna árnyalattal, ami között a gesztenyebarnán kívül a mahagóni, és a csokoládé is szerepelt. Egyik sem volt rossz, de olyan voltam mint a Tesz-vesz városban Csúszimászi, a kukac, nem tudtam megnyugodni. Elkezdtem kísérletezni. Volt nagyon tépett fazonú hajam és frufrum is. Persze már a barna sem felelt meg, jöhetett a fekete szín. Imádtam fekete hajú lenni, mindig alig vártam, hogy újra be legyen festve és csillogjon a hajam. A frufrut is hamar meguntam, idegesített, hogy az arcomba lóg, így (hatalmas kitartás, küzdelem és önfegyelem árán) megnövesztettem. Kb félévente váltogattuk a hajfestékeket, de apu állta a sarat, iszonyatosan türelmes volt hozzám. Amikor izgultam, hogy milyen lesz a végeredmény, csak annyit mondott, hogy "nyugi kislány, bízd csak rám". Tényleg mindig jó lett.


Szépen lassan újra barna lettem. Gyakran irigykedtem, ha a városban valami szuper hajat láttam, de már nem vágytam arra, hogy állandóan más színekben pompázzak. Apu olykor befestette még a hajam, de már nem rendszeresen. Egyik este felhívott telefonon és gyanús hangsúllyal azt kérdezte, hogy amit náluk tartottam a fürdőszobában, az milyen színű festék pontosan. Kiderült, hogy anyukám fejére a 'természetes barna' helyett az én mahagóni festékemet kente (ami fényben nagyon szép vöröses színű). Úgy látszik helyettem most már anyu hajával kísérletezik. Remélem azért a szőke szín nem játszik. Az valahogy tényleg nem illik az imidzsünkbe. Mindketten nagyszájúak vagyunk, temperamentumosak, idegesítően virgoncok. 

Két hete újra rámjött a "csúszimászi" hangulat. Tudtam, hogy azonnal el kell mennem fodrászhoz és amíg még bátor vagyok, le kell vágatnom a hajam. Elmentem egy "Csak hajvágás" szalonba, és kértem, hogy valahogy a vállamig érő legyen a hajam. Amikor azonban a fodrászlány levágta addig, ameddig kértem (igen, egy centivel sem máshogyan), úgy döntöttem, hogy legyen még rövidebb, éppen az államig érő. Most- ha elég mázlista vagyok- copfba tudom fogni, épphogy. Nagyon-nagyon elégedett voltam, szárnyaltam hazafelé menet és azóta is. Persze nem bírtam ki az "aprócska" változtatást (több, mint 30 cm mínusz), így kértem aput, hogy fesse be egészen sötét barnára. (Ami egy hajszál híján fekete, hogy stílusos hasonlattal éljek) Most nagyon elégedett vagyok, de ki tudja meddig. Anyukám örült, hogy hagytam esélyt a hajam megnövesztésére, apukám pedig mindig csak dicsér, most sem volt másképpen. (Igen, iszonyatosan apuci kicsi lánya vagyok) A megújulás mindig jó, lendületet ad az embernek. És D-től is minden reggel sikerül jó néhány bókot bezsebelnem. Már megérte..



Neked is volt már mindenféle színű a hajad?


A szívet melengető város

Amikor nincs jó kedvem, és alig várom hogy az idő minél gyorsabban teljen, gyakran lapozgatom a facebookon a HVG oldalát. Ott mindig nagyon érdekes és színes dolgokat találok. Így történt ez most is.

fotó: twitter
Van egy város Mexikóban, amit egy városrehabilitációs projekt keretében egy graffitis csapat színesre fújt. A kormány kérte fel őket erre az akcióra. Las Palmitas városában 209 ház öltözött a szivárvány színeibe, és ahogyan a hvg.hu írja, a projekt végére a városban megszűnt a fiatalok közti erőszak. A színes városkában először minden -a projektben részt vevő- házat fehérre festettek, majd ezt követően kezdődött meg a további festés. A végeredmény teljes mértékben művészi lett, a színek csodálatosan élénkek, a minták egyediek, az összkép felejthetetlen. Még olvasni is nagyon-nagyon jó volt róla.

Hazánkban is van néhány olyan település, ami annyira elhagyatott, ahol olyan romosak a házak, hogy igazán rájuk férne egy alapos festés. Talán a végén jobban fel lehetne virágoztatni egy-egy ilyen falut vagy kisvárost, és a turisták is szívesen járnának a csodájára. A színek segítségével egészen elképesztő minták is megvalósíthatók, különböző tematika szerint lehetne csoportosítani őket. Lehetnének pöttyös és csíkos utcák, csak piros színű játszóterek, kék boltok, zöld zöldségesek, szivárvány színű ruhaboltok és piros alapon fekete pettyes buszmegállók. Sokkal vidámabb lenne a napom, ha citromsárga járdákon járkálnék, mint annak idején Dorothy, és rózsaszín kerítéseken kukucskálhatnék be a kertekbe hazafelé menet. A mi házunk mondjuk kockás lenne (ha apukámat kérdezitek, akkor zöld-fehér), és a szomszéd ház előtti villanyoszlopon kék minták lennének. 

Ha ilyen színes világban élhetnék, reggel szívesen kelnék fel, vidáman mennék dolgozni és alig várnám, hogy az utcán nézelődhessek. Segítenék a festésben is, sőt, alig várnám, hogy ecsetet ragadhassak, és mindenféle szuper dolgok alkossak. Megosztanám az ötleteimet a tervezőkkel, hátha megengednék, hogy pink lottózók és nonstop boltok legyenek, a turkálók felett színes tábla villogna, lennének méhecske mintás emeletesházak, pillangós kutyaházak és rikító zöld csonti mintás horgászboltok. A színek lehetőséget adnak az önkifejezésre. Ha engem kérdeztek, reszkessen aki az én fantáziámnak teret ad.

Te milyen mintás épületben dolgoznál szívesen?

fotó: twitter 

(http://hvg.hu/kultura/20150727_Lenyugozo_fotok_Igy_nez_ki_amikor_a_korma) 




Agatha Christie - Tíz kicsi néger

A napokban olvastam, hogy a BBC után az Európa Kiadó is megszavaztatta a rajongókkal a kedvenc Agatha Chiristie regényüket. Az eredmény nem lepett meg, hiszen számítani lehetett rá, hogy a Tíz kicsi néger dobogós lesz, és végül be is zsebelte az első helyet. Magától értetődő a választás, bár kétségkívül sok regényt fel tudtam volna még sorolni kedvencemként. 

Nem tudom mennyire emlékeztek a Szerencsekerék című televíziós vetélkedőre, ahol mindenféle témakörben, néhány betű segítségével kellett kitalálni a helyes megfejtést. Én imádtam. Mivel minden csütörtökön Visegrádon aludtam a nagyszüleimnél, így a mamával mindig megnéztük a műsort. Egyik alkalommal a feladvány egy regény volt, amit sajnos nem ismertem addig. Agatha Christie: Tíz kicsi néger. Kértem a mamát, hogy mesélje el, miről szól, de ő csak annyit mondott, hogy egy nagyon jó krimi, el kell olvasni ahhoz hogy igazán élvezzük a lényegét.

Mivel apukám nagyon szereti a krimiket, így megvolt otthon a könyv, amit azonnal el is kezdtem olvasni. Hatalmas újdonság volt, hiszen addig inkább pöttyös és csíkos könyveket olvastam, azt sem tudtam mi fán terem a krimi. 
Ha nem ismered a sztorit, dióhéjban annyiról szól, hogy tíz vendég kap meghívást egy szigetre, amit csak hajóval lehet megközelíteni. Kezdetben nagyon örülnek a titokzatos meghívásnak, ám gyanús lesz egy idő után, hogy a házigazda sosincs jelen. Mikor elkezdenek sorban meghalni a vendégek egy gyermekvers szövegének megfelelően, fény derül arra, hogy mindenkinek van rejtegetnivalója a múltjából. A szigeten lévők természetesen nyomoznak és kombinálnak, próbálják kitalálni, hogy hova rejtőzhetett a gyilkos, azonban hamar rájönnek, hogy a sziget annyira kicsi, hogy a gyilkos csakis egy lehet közülük. 
Agatha Christi regényeiben mindig is azt a fajta türelmes, mégis idegtépős hangulatot szerettem, ami egyedivé és különlegessé teszi a könyveit. Semmihez sem tudnám hasonlítani, nem is akarom. Miután "kivégeztem" a Tíz kicsi négert, elkezdtem begyűjteni és elolvasni a lehető legtöbb A.C. regényt. Mára szépen sorakozva várnak a polcon, majdnem teljes számban. Hiába olvastam azóta több mint száz krimit, ezek mindig a kedvenceim maradnak. 
Annak ajánlom a könyvet, aki szeret maga is részese lenni annak, amit olvas. Aki szereti felgöngyölíteni a szálakat és rendelkezik a kellő mennyiségű furfanggal. (bár közben úgyis elsajátítod azt a fajta gondolkodásmódot, ami ezekhez a regényekhez szükséges)
Ízelítőül pedig álljon itt maga a gyermekvers, ami remélhetőleg meghozza a hangulatot az olvasáshoz.

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.




Egy levél nekem...

Ritkán kapok levelet, pedig szeretem olvasni a nekem szóló sorokat. Persze digitális üzenetem rengeteg érkezik, de más az a kis piros villogó boríték facebook-on, ami néhány szót tartalmaz, és más, amikor ott van az elején a megszólítás, hogy Kedves E...
kulfoldimunka.co
Tegnap reggel nem rajongtam túlságosan azért, hogy dolgozni kell menni, főleg, hogy felkeltem hajnali 3-kor megnézni a Fear The Walking Dead-et. És bár szeretem hétfőnként hajnalban az éledező zombikat bámulni(akik ráadásul még nem is oszlanak annyira), azért simán kibírtam volna egy hosszú hétvégét. Vagy akár munkamentes hetet. Mikor bekapcsoltam a számítógépem, csak arra vágytam, hogy történjen egy hatalmas földrengés, ami elsüllyeszti az aktáimat és megsemmisíti az összes megválaszolásra váró levelet. Mivel szép idő volt és nem úgy nézett ki a helyzet, hogy jönne az áhított világvége, nekikezdtem a munkának. A telefonom jelezte ugyan, hogy van facebookon olvasatlan üzenetem, de még ahhoz is túl hétfő volt, hogy megnézzem. Aztán szólt a bal fülem mellől a kisördög, hogy "Eszteeeer, nézd meg a facebookodaaaat", és mit volt mit tenni, rákukkantottam. 
Megláttam, hogy F barátnőm küldött egy linket, hozzá apró kísérőszöveg volt illesztve. Mikor megnyitottam, nagyon megörültem. Mire végigolvastam, pityeregtem. Olyan szép sorokat írt rólam a blogján, mint hogy "Pont attól vagy szép és különleges, hogy ilyen sokoldalú és páratlanul sokszínű tudsz lenni, akárcsak a szivárvány az égen, ami semmihez sem fogható és még véletlenül sem hétköznapi.".

Az egyetem alatt törekedtem arra, hogy legalább a szigorlatokon és az államvizsgán szuperul teljesítsek, mindig is szerettem szóban vizsgázni, talán ez az egyik erősségem(nem, nem azért mintha kiraknám a kirakatba a melleimet). Igyekeztem magabiztosnak mutatkozni, és naponta igyekszem most is az lenni (a munkám során ez szinte elengedhetetlen). Próbálok jól teljesíteni, és nagyon rosszul viselem, ha ez nem valósul meg 100 százalékosan. Önbizalmam tehát ezen a téren van valamennyi, hiszen ha arra hagyatkozom, amiben (többnyire) biztos vagyok, akkor az támaszt nyújt. 
kajarikbela.hu
 A kis privát életemben már nem mutat olyan magas értékeket az önbizalom mutató, azt hiszem, soha nem is mutatott. De ezzel nincs is baj, enélkül is nagyon boldog vagyok, nem hiányzik a maximális magabiztosság. Mindig próbálgattam a határaimat, gimiben kicsit (nagyon!!) különc módjára öltöztem (kendő a fejemen, hosszú sötétzöld körmök, nyári ruha alatt hosszúujjú felső, stb.), és a szokásaim, hóbortjaim is teljesen az "enyémek" (például hogy ugyanazon az útvonalon járok minden nap, ugyanazon a járdán és utálom ha az intim szférámba másznak). Nekem talán ezek adnak önbizalmat és magabiztosságot. Hogy elfogadnak azok akik szeretnek, olyannak, amilyen vagyok és ezekkel a bolondságokkal együtt is beleférek nekik a "normális" kategóriába. (kivéve talán a gumicukor iránti szeretetemet, ami nem normális egy felnőtt embertől)

Persze néha azért előjön belőlem is a kis nyominger, aki elégedetlen és önbizalom hiányos. Így volt ez pár nappal ezelőtt este is, amikor F barátnőmmel az élet nagy kérdéseiről és kevésbé fontos dolgokról beszélgettünk (gyermekvállalás, divat) . Úgy látszik megihlettem, mert másnap a blogján egy olyan bejegyzés várt, ami levél formájában nekem szólt. ITT  elolvashatod.

Jó, ha az embernek olyan barátai vannak, akik érzik, hogy mikor van szükség egy kis önbizalom tuningra, magabiztosság-tréningre, és megtorpedóznak a vidámságukkal. Akár egy gumicukor patkánnyal, akár egy málnaszínű körömlakkal. Amikor semmi másra nincs szükséged, csak pont arra. 

Szekrények vonzásában

A Wikipédia szerint "a szekrény bútordarab, mely használati tárgyak tárolására szolgál". Eléggé unalmas és száraz megfogalmazás, de a lényeget fedi. Mi van akkor, ha egy szekrény sokkal több ennél? Ha olyan dolgot rejt, amire nagyon vágysz, amivel varázsolni szeretnél, vagy amin nagyon nevetsz, ha kinyitod a bútordarab ajtaját? Megmutatom mire gondolok.
Anyukám közvetlen kollégája, N., az óvodás gyerekek jeleit elkészítette színes papírból és csupa szuper terményből, anyagból. Mivel anyukám jele anno az oviban a szekrény volt, így ő is kapott N.-től egy saját jel-szekrényt, amit ennél aranyosabban és kreatívabban nem is lehetett volna megvalósítani. Maga a szekrényke igazán tündéri, kívülről csak az látszik, hogy tányérok vannak benne. Amikor azonban kinyitod a jobb oldali ajtaját, olyan kincseket találsz, mint a nyári ruhácskák, helyes topánkák, vagy éppen egy vidám, színes kalap. Annyi humort rejt a kis papír bútordarab, hogy többször is ki akarod nyitni az ajtajait.

A Harry Potter című könyvsorozat több kötetében is megneveznek egy Borgin and Burkes nevű üzletet, ahol olyan tárgyak is fellelhetők, amiknek a sötét varázslatokhoz van köze. Többek között található bent egy "volt-nincs" szekrény is, aminek a párja a varázslóiskolában van elrejtve. Ezeknek a szekrényeknek az a különleges tulajdonsága, hogy különféle tárgyakat lehet eljuttatni egyik szekrényből a másikba varázslat segítségével. Beteszel valamit a szekrénybe és a másikba tudod varázsolni. 

Egyik reggel a Duna parton sétáltam Hamival és Dézivel, mikor egy nagyon szuper kis szekrényt pillantottam meg. Rögtön a "volt-nincs" szekrény jutott eszembe róla, és jókat nevettem magamban hazafelé menet. A T-home szekrényen az olvasható, hogy "Ez a szekrény tud valami nagyon értékeset, összeköt azokkal akik fontosak Neked." Elképzeltem, ahogyan a kedves Pécs, Kecskemét vagy Esztergom környékén élő ismerőseim beállnak a dobozba és pillanatok alatt az alsó rakparton lesznek a fehér-rózsaszín szekrényben. A családomnak nem kellene kocsival bemászkálni hozzánk, és nekünk sem kellene hévvel, helyi járattal, távolsági busszal, vagy éppen révvel (két kutyával, bőrönddel) utazni. Ellátogatnánk Bécsbe is T.-hez, és megnéznénk, hogyan szuperál a T-home ígérete külföldön. Szeretem, amikor ilyen tárgyakat találok szanaszét a városban, csupa szép dolog jut róluk eszembe. Az pedig manapság igazán nagy ajándék.






Kulisszatitkok bizalmasan -avagy az érem másik oldala-1.rész

Voltál már olyan helyzetben, hogy olyan titkot őriztél, ami nem tiéd? Nem könnyű ám megtartani magadnak valamit, ami igazából nagyon érdekes és legszívesebben megosztanád másokkal is a várakozás izgalmát. Sőt! Állítom, hogy külső szemmel figyelve olyan apróságok is szemet szúrnak, ami a leendő pocakosnak nem.

F barátnőm várandós. Mondhatnám, hogy arra a várakozással teli izgalomra céloztam az előbb, ami a gyermekáldással kapcsolatos, de nem. Pontosan az a fajta izgalom volt ez, amikor még csak tervezték a babavállalást és F odagondolta a dinnyét a lapos hasa helyére. 

tedeinturkey.wordpress.com
1-2 héttel ezelőtt a munkahelyemen egy másik irodába költöztem. Amikor kipakoltam az asztalom fiókjait (ami hatalmas meló volt, mert szorgos hangya módjára imádok gyűjtögetni), olyan dolgot találtam benne, ami miatt hatalmas mosoly került hirtelen a pofimra. Hogy mi volt az? Talán egy régi levél, amit még bénán írtam meg? Talán egy titokban elpusztított gumicukorhegy zacskója? Vagy talán egy szuper buborékfújó, ami jól jön stresszesebb napokon (ami amúgy valóban megtalálható az egyik fiókban)? De nem ám. Ez a vicces dolog egy doboz volt. Méghozzá terhességi tesztes doboz. Mivel még soha nem vettem ilyen tesztet, ezért felhívtam rá a szobában ülő kolléganők figyelmét, hogy ha a kukába pillantanak, ne gondolják azt, hogy én vagyok terhes (amúgy is szemét dolog lenne így a tudomásukra hozni a dolgot). Az a teszt bizony F barátnőmé volt. És mit keresett az én asztalom fiókjában? Falból. Elmesélem.

F és T már egy ideje szerettek volna gyermeket vállalni. F korán beavatott a kis álmukba, még akkor, amikor maga a próbálkozás még nem valósult meg. Eltervezte, hogy milyen lenne nyáron, tavasszal, télen vagy ősszel teherbe esni, melyiknek mi lenne az előnye-hátránya, és különben is, maga a gondolat is rengeteg kérdést vetett fel. Szeretett volna jogsit szerezni, hogy autóval vihesse ide-oda a gyereket, és arra is gondolt, hogy ez a munkahely tökéletesen bababarát. 

Mikor igazából belevágtak a projektbe, nagyon kedvesen sok mindenbe beavatott (nem mindig rajongtam az édes apró részletekért, köszi F!). Iszonyatosan aranyos volt, ahogy az ideje nagy részében azon agyalt, azt számolta, hogy mikor van peteérése és vegyen-e már terhességi tesztet. Akárhányszor drogériában jártunk, ez mindig téma volt, bár nem mondhatnám, hogy nem ez jutott eszébe a hádában, a cébéában, kétszázasturiban, az utcán gyalogolva, az irodában ücsörögve, teafőzés közben, hivatalos leveleket gépelve, háendemben nézelődve, téhómban várakozva és az íbéjen kutakodva. Nekem nem a gyermekvállalás áll jelenleg a toplistám élén (bár nyilván én is szeretnék majd gyermeket), de még így is csodálatos volt figyelni azt a -majdnem fanatikus- várakozást, ahogyan F várta a pozitív jelölést azon a bizonyos teszten. 

Már egy ideje próbálkoztak, amikor F kezdett arra gondolni, hogy bizony már csak a statisztika miatt is lassan tutira össze fog jönni a dolog, így egyre jobban odafigyelt arra, hogy ne szedjen feleslegesen gyógyszereket, és kicsit vidamindúsabb ételeket fogyasszon. Nagyon türelmes volt. Na jó, ez nem igaz!!!! Természetesen be volt sózva az izgalomtól a kis hátsó fele, hiszen nagyon szeretett volna legalább egy borsszemnyi méretű porontyot a hasába. Érthető volt az izgalma és nagyon aranyosan (egy nap alatt tizenötször) elmondta, hogy "de Eszter szólj ha már nagyon unod, hogy állandóan erről beszélek". Nem lehetett unni. Hogyan is lehetne, mikor valakinek a szemében, akit nagyon szeretsz, ekkora lelkesedést látsz? Közben persze sokszor kérdezte, hogy szerintem most vegyen-e tesztet vagy éppen most vagy most vagy most. Vagy esetleg most. (Talán inkább délután?)

Egyik csütörtök reggel éppen ügyeletes voltam, mikor F kitalálta, hogy csinálna egy tesztet. Kiment a drogériába, becsempésztük a mosdóba és indulhatott a kommandó. Nem tartott az egész öt percnél tovább, mégis óráknak tűnt. Maga a teszt negatív lett ugyan, de soha nem felejtem el, ahogy F megkért arra hogy tegyem el a dobozt, mert nálam nincs tétje jelenleg annak ha előkerül a fiókból. F csalódott volt egy kicsit, de igyekeztem felvidítani, és nem is volt nehéz, csupán egy kis csajos téma kellett hozzá. F nagyon vidám lány (még akkor is ha szemétkedő humora van). Ez van na. Kicsit gonosz.

F és T egyszer elutaztak kirándulni, és amikor hazaértek a párnapos útról, F azzal hívott fel, hogy kettő helyett már hárman vannak. Akkorát sikítottam a telefonba, hogy én is meglepődtem. D a nappaliban kicsit sem csodálkozott a reakciómon, hiszen ő is tudta, mennyire szurkolok F-nek és T-nek. Kicsit az a sírva örülős, kicsit hangosan ujjongós, kicsit ágyon ugrálós este volt. Bizony bekapta a legyet a barátnőm. Akkor még nem tudta, hogy két legyet is lenyelt egy levegővel, és hogy az a dinnye bizony dupla méret lesz. De erről majd máskor.

Szeretném, ha F látná, hogy milyen külső szemmel a babavárása, így mindig kicsit lemaradva, de közvetíteni fogom- vagyis az érem másik oldalát is megmutatom. Ajándék neki. Hiszen ő bíztatott még nagyon D-n kívül arra, hogy kezdjek el blogot írni. Ez a blog az övének a negatívja lesz. Legalábbis egy aprócska része. F, te pedig kösd fel a gatyád, és várd a kis porontyokat. Olykor majd emlékezz arra a csendre, ami a munkahelyi mosdóban vett körül minket a várakozás közben. (Most egy darabig nem lesz majd benne részed) 
eszmeletlenvilag.hu




Lois Lowry - Az emlékek őre

Mindenkinek, aki szeret olvasni, akad az életében egy könyv, ami annyira megfogja, hogy szinte bármikor el tudná olvasni. Akár a stílusa, amiben íródott, vagy a humora, mondanivalója miatt szereted azt a bizonyos könyvet, mindenképpen kiemelkedik az összes többi közül. Mert az a kedvenced.

Igen szerencsés vagyok, mert én a "Nagy Könyvvel" nagyon korán találkoztam. 2006-ban olvastam először Lois Lowrytól az Emlékek őrét. Kilenc évvel ezelőtt. Bár mindenhol azt írják róla, hogy gyerekeknek íródott, én ezt másképp látom. Már akkor is így gondoltam, amikor először olvastam.


Vajon egy felnőtt ember képes arra, hogy beleélje magát egy olyan -könyv által megismert- világba, ahol nincsenek érzelmek, illatok, ízek, színek vagy éppen emlékek? Te el tudod képzelni, milyen lenne, ha egyszer csak eltűnnének az évszakok? Nem látnád a tavaszi virágokat előbukkanni a földből, nem élvezhetnéd a nap melegét nyáron, nem láthatnád az őszi falevelek csodálatos színeit és télen nem éreznéd a fagyos föld illatát. Hiányoznának az emlékeid? Hiányozna a szeretet érzése? Vagy talán nem is akarnál élni egy ilyen világban? Ha felnőttként is nehéz elképzelned ezeket a körülményeket, hogyan is érthetné egy gyerek a könyv lényegét? A történet nagyon olvastatja magát, izgalmas a világ, amit az író elénk tár. Jonas, a történet főhőse azt a szerepet kapja a közösségben, ahol él, hogy az emberiség összes emlékét őrizze. Nem csupán a szép emlékeket, hanem a fájdalmat, a szomorúságot, a hiányt, a veszteséget és a gyászt is.

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnék végiggondolni, hogy milyen világban élnek, és mire vágynak valójában. Segít abban, hogy tudjuk, milyen szerencsés hozzánk a sors, hogy ilyen mozgalmas életet szánt nekünk. A mai Napi Kincsem az a könyv, ami nehéz időkben is reményt hoz számomra. Van folytatása is egyébként, Lowry a sorozathoz megírta a Valahol, messze, a Hírvivő és A fiú című részeket is.


A sztorit 2014-ben moziban is láthattuk, végre valahára. Aki nem látta még, és a könyvet sem olvasta, annak azt tanácsolom, hogy először mindenképpen a könyvvel kezdje. Örülök hogy a film is nagyon jól sikerült, részben visszaadja a könyv hangulatát. Persze vannak eltérések, nem is kevés, de az talán jelent valamit, hogy egymás után tízszer is megnéztem. Olvasd el, nézd meg, és adj hálát azért, hogy igazán élhetsz!


Minimagyarország élőben

Eddig nem jártam Szarvason, de még a környékén sem. Sőt, a D.-vel közös bakancslistánkon sem szerepelt ez a helység. Semmit nem tudtam róla, még azt sem, merre kellene elindulnom ha oda szeretnék utazni. Pár napja meglátogattuk a településen a Mini Magyarország nevű interaktív kiállítást, így láthattuk, mennyire szép a város, illetve milyen kis gyöngyszem a puszta közepén.

Egy kis kerülővel közelítettük meg Szarvast és környékét, ugyanis elmentünk még előtte Siófokra is. Mikor a GPS azt mutatta szombaton délben, hogy még három óra az út, nem akartam elhinni. Volt légkondi a kocsiban, de akkor is borzalmasan hosszúnak tűnt az előttünk álló út. Amikor már azt hittem hogy odaérünk mindjárt, még 60 km volt hátra a pusztában. Semmi látnivaló, semmi kis falu, ami elterelte volna a figyelmünket. Kényelmes volt az autó, akár el is tudtunk volna szunyókálni. Ahogyan fent írtam, elénk tárult előbb-utóbb Szarvas városa, ami valóban egy gyöngyszem. Megérte a várakozás. Néhány nappal később ellátogattunk megnézni a Mini Magyarországot. Hazaérve a makettek mellé tettem az "igazi" épületekről készült fényképeimet. Íme:


Esztergomba jártam középiskolába 1997-2005 között. Nagyon szerettem. Izgalmas volt minden nap közel 60 km-t utazni, hamar összebarátkoztam a velem egykorúakkal, sokat beszélgettünk, csak úgy repült idő. Mindig a Régi vám megállónál szálltunk le a buszról, ahonnan már egyenesen rá lehetett látni a Bazilikára. Imádtam ezt a hatalmas épületet, Esztergomról most is mindig ez az első, ami eszembe jut. Hasonló érzéseket táplálok a pécsi dzsámi iránt, hiszen majdnem hat évig csodálhattam a városközpontban lévő épületet. Maga a város is csodálatos, mesés, lenyűgöző, a saját kis varázsával, amit a dzsámi jelenléte még jobban megfűszerez. Mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti, kiránduljon el Pécsre, szívesen készítek egy listát azokról a kötelezőlátnodmertelájulszolyancsudijó helyekről, amiket az egyetemista évek alatt megszerettem.  


Gyerekkoromban rengetegszer el kellett énekelnem a "Cifrapalota, zöld az ablaka" kezdetű dalt. Megnyugtatásul mondom azoknak, akik nem jártak még Kecskeméten, a Cifrapalotának valóban zöld az ablaka, és igen cifra maga az épület. Ez is a központban helyezkedik el, tehát napjában többször is el kellett sétálnom előtte, mikor még ebben az alföldi városban laktam. Annak, aki hozzászokott a jelenlétéhez, fel sem tűnik a mindennapokban, de azért be kell vallanom, az én szememnek iszonyatosan csicsás épület. Egyszer sikerült egy munkahelyi rendezvényre ingyen tombola felajánlásokat boltolnom a Cifrapalota egyik képviselőjével, ami azért is kedves emlék nekem, mert azon a rendezvényen nekem kellett mikrofonnal levezényelni a tombolát, nem kevés unszolást követően. Utálok szerepelni, főleg sok ember előtt, akik mindannyian engem néznek. Márpedig egy tombolánál ez sajnos elkerülhetetlen. 


Idén a szülinapomra azt kaptam D.-től, hogy elvitt Tihanyba. Már előző évben is jártunk ott, de nagyon megszerettük a hangulatát, így szívesen tértünk vissza. Kocsival mentünk, nagyon hamar le is értünk az iszonyatos melegben. Első dolgunk volt átöltözni és csobbanni a Balatonban, főleg azért, mert arra a délutánra jósolta az időjárás előrejelzés azt az iszonyatosan nagy vihart. Miután kipancsoltuk magunkat, megnéztük magát a várost is, 40 fokban. Nem vagyunk igazán szenvedősek, de minden energiánkat leszívta az a párás, földbedöngölős meleg, ami ott volt. A turistáskodás után rohantunk vissza a hűsítő vízbe. Akár a Balatonból néztük az apátságot, akár mellette álltunk, mindenhogyan nagyon tetszett. Sok fotót készítettem, amiket nagyon szeretek visszanézni. Persze azt sem felejtjük el D.-vel, hogy a beígért hatalmas vihar ugyan utolért minket, de nem sznoboskodtuk végig a kocsiban, hanem kiültünk egy étterem félig fedett kerthelyiségébe, és élveztük nézni a tomboló elemeket. 


Miután Budára költöztünk, a Lánchíd és a Batthyány közé, minden nap találkoztam a híddal, a Parlamenttel és a várral akár munkába menet, akár kutyasétáltatás közben. Nagyon megszerettem. Ki ne szeretne ilyen helyen lakni, gyalogolni minden nap, a korábban megszokott panelrengeteg helyett? Igazán romantikus látvány este kivilágítva, miközben fáradtan andalgunk az esti 35 fokos hőmérsékletben. Egyszerűen imádom ezt az életérzést, amit nem cserélnék el a belváros nyüzsgésére. Bár ilyenkor, turistaszezonban, az ablakban ülő kiskutyáinkhoz a világ összes nyelvén beszélnek a hazánkba látogató kirándulók, ezt is meg lehet szokni. Képzeld csak el, milyen jó lassan mindenféle nyelven megtanulni a "jaaaj, de cukiiii, milyen puha és milyen aranyooooos" mondatot!!! 
Köszönöm a Mini Magyarország Szarvasnak a nagyszerű élményt! Újra eszembe juttatták, mennyire műveletlen vagyok hazánk városai, híres épületei témakörben. De nem baj, van hová fejlődnöm. 




Azok a régi iskolaévek

Az augusztusi hosszú hétvégét a párom szülőfalujában töltöttük. Többek között megnéztünk egy szuper pici kiállítást, a helyi iskola történetéről. Rengeteg régi eszközt, berendezési tárgyat, oklevelet gyűjtöttek össze a falu lakói, ami szépen, egy csokorba rendezve várta a látogatókat.


Azt hiszem nagyon nagy szerencsém van azzal, hogy nem akkor kellett iskolába járnom, amikor ezeket a tárgyakat használták. Kezdjük ott, hogy igen kemény és kicsike padok és asztalok voltak (bár csupa fából készült mind). Ezzel azért van problémám, mert hajlamos vagyok arra, hogy mindenem keresztülessek, zuhanjak, botoljak, vágtázzak. Ezután természetesen mindig lila-kék foltos a lábam, karom, derekam. Biztosan néhányszor összeütköztem volna az asztallal. És akkor még nem beszéltem a tintatartóról. Eleve, tintával írni...katasztrófa. Nem tudok úgy kinyitni egy üdítősüveget, hogy ne önteném magamra a lé felét. Mosogatás közben rögtön fürödhetnék is a kiömlő a vízmennyiségben. Így aztán elképzelhetetlen, hogy én bármit is úgy írjak le, hogy ahhoz a tollamat tintába kelljen mártanom. Régen, mikor általános iskolás voltam, a tanító nénim azt tanácsolta a szüleimnek, hogy rotlinggal írjak. Azért volt erre szükség, mert amit sima ceruzával írtam, az még a huszadik papíron is átlátszott. Marha cselesen csak azzal lehetett rávenni a változtatásra, hogyha könnyen kitörő hegyű ceruzát nyomtak a kezembe. Mivel precíz kislány voltam, és a cerkára vigyázni akartam, muszáj volt odafigyelnem. 


A következő nehézséggel akkor találkoztam volna, amikor a logarlécet kellett volna beüzemelnem. Éppen elég, hogy a kis fából készült huzagós-számlálóst értem, de szerencsémre már azt sem kellett használnom. Ott volt a kis saját bejáratú Sharp számológépem. (amire egyszer a táskámban lévő körömlakklemosó ráömlött, így néhány számítást a félig eldeformálódott gépen kellett megvarázsolnom)
A táblára még az én gyerekkoromban is krétával írtak, nem pedig filccel. Egyik sem jobb a másiknál, hiszen a krétát mindig beletöröltem a ruhámba, a filcet pedig valószínűleg a fehér felsőimmel itattam volna föl. Nincsenek illúzióim. Már nincsenek.

Szerettem iskolába járni. Egy ideig. Utána már mondjuk úgy, utáltam. Mint minden kamasz, nekem is hatalmas probléma volt az a hatalmas mennyiség (egy oldal), amit minden órára meg kellett tanulni, és a matekórák előtt hányni tudtam volna az idegtől. Nem bántom a volt matektanáromat, de remélem egyszer-kétszer (húszszor-huszonötször) átéli majd azt a félelmet, rettegést, amit ő váltott ki belőlem. Ocsmány, megalázó érzés. Egyszer azt tanácsolta, hogy járjak inkább balett vagy faiskolába, ahelyett hogy matekórán ülök. Valahogy 10.-ben azt mondta, olyan buta vagyok, mint egy ősember. De csak egyetlenegy alkalom volt, amikor valóban lecsaptam a krétát és kimentem a teremből, amikor megkérdezte, hogy hogyan lehet anyukámnak két diplomája, ha nem tud nekem semmit sem elmagyarázni a függvényekből. Ez több volt a soknál, de természetesen ő ezt nem érezte. Utána egyszer megkérdezte hogy kihívhat-e a táblához vagy ki fogok e menni a teremből...hatalmas (!!!) vicc volt...gyűlöltem azt az embert és remélem ha egyszer gyerekem lesz, olyan buta lesz matekból, mint egy ősember és olyan boldog lesz, mint amilyen boldog most én vagyok. (Azt még fontos hozzátennem, hogy járhattam volna külön matekra, de a szüleimnek mindig az volt a fontos, hogy azt az oldalamat erősítsék, amiben igazán jó vagyok. Így aztán angolra járattak, és zenét tanultam. Köszönöm nekik! A matekot a mai napig nem használom.)

Volt egy könyv kiállítva, ami igazán megdobogtatta a szívem. Háztartási tudnivalók falusi lányok számára. Ella néni receptjeivel. Mivel falusi lány vagyok, ezért biztosan ebből a könyvből tanultam volna, így valószínűleg hamar tudtam volna főzni, mosni, zoknit stoppolni, sütni és gyereket nevelni. Szeretem ezeket a régi könyveket, valahogy visszahozzák azt a régi életérzést, ami annyival szebb volt ennél a mostani feministavagyokmindentmegoldokhúzzasunyiba hozzáállásnál. 
Az iskolatörténeti kiállítás szuper volt, nagyon igényesen csinálták meg a készítők, odafigyeltek arra, hogy visszaidézzék a régmúlt évek hangulatát, az elemi iskola szépségeit és az egyszerű, de nagyszerű vidéki gyerekkort. Bárcsak mindenki megtapasztalhatná. Mennyi boldog kisgyerek lenne...