Amikor én még kislány voltam

Néhány nappal ezelőtt egy aranyos hatvanas nő ült mellettem a 25-ös buszon. Egy számára ismeretlen, butuska srác magyarázott neki a járatokról, és mivel tudtam egy kérdésére a választ, hát becsatlakoztam a beszélgetésbe. Egyszer csak azt mondta ez az idősebb hölgy, rám célozva, hogy "Látod, a kislány jól mondta a buszokat"... Kislány.. Még ha egy nyolcvan körüli néni mondta volna, az oké, de az, ha egy hatvanas nő ránézésre kislánynak hív, az igazán szívmelengető. Jól esett.



Amikor én még kislány voltam...Így szól egy sor az ismert számból..rögtön ez jutott eszembe a buszos beszélgetés közben. Mert lassan 30 éves leszek. Hogy illendőségből mondják vagy valóban komolyan gondolják-e azok, akik ilyenkor felkapják a fejüket és azt mondják, hogy "Tényleg??? Alig nézel ki 25-nek" - nem tudom. Annyi bizonyos, hogy mindig kislányos arcom volt, alkoholt is csak úgy 24 éves korom környékén tudtam először anélkül venni, hogy ne kérték volna el előtte a személyimet.  

Annyi minden változott a világban közel 30 év alatt, hogy tényleg öregnek érzem néha magam. A cébéá előtt sokszor megbotránkozva figyelem reggel a kamaszokat, ahogy ugyanolyan ruhában álldogálnak egymás mellett, egyik kezükben cigivel, másik kezükben egy energiaitallal, hangosan vihognak, feltűnősködnek, ordítoznak. Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy én is brutális kamasz voltam, csak már nem is emlékszem rá. Vagy szebb színben tűnik fel így "néhány" év távlatából. Talán csak irigykedem rájuk. D-vel sokat szoktam beszélgetni a mai gyerekekről. Annyira másképpen nevelik őket, mint anno minket.

Egy biztos, nekem teljesen más volt a gyerekkorom. Abban az időben elég volt, ha a szüleim odafigyeltek rám, ha olyat és úgy játszottak velem, ami az  életkoromnak megfelelő volt, ha szántak rám időt a sajátjukból. Nem kellett semmilyen számítógépes játék, okostelefon,  hogy lefoglaljon, szerettem az öcsémmel kommandózni a szomszéd üres telken, legózni folyamatosan órákon keresztül, vagy szerepjátékokat játszani, ahol általában én egy anyuka voltam, akinek nagyon oda kell figyelnie a babáira, ő pedig veszettül fakardozott, vagy állítgatta a műanyag bilincsét. Ha néha tévéztünk, akkor is csak mesét néztünk, imádtuk vasárnap délután négykor a Walt Disney csodáit, de azt is szerettük, ha anyukám a régi, dísz nélküli mesekönyvből mesélt nekünk. Esetleg magnókazettát hallgattunk. 

 

Kevés "gyermeket veszélyeztető tényező" vett minket körül, bár apukám akkoriban dohányzott és a nagypapám mellettünk fröccsözött. Rá se hederítettünk, nem akartunk rögtön 10 évesen dohányozni, vagy inni. Nem biztosítottak mindig szülői felügyeletet a játékainkhoz, de nem is csináltunk soha nagyobb hülyeséget annál, mint hogy öcsém telelövöldözte sárcsomókkal a fehér házunk falát (bikaszemét játszott), vagy kitörtünk esetleg 1-2 ablakot, ajtóüveget (jó, néha gyöngyöt is dugtunk az orrunk). Bunkit építettünk, szögeltünk, fára másztunk, és leestünk onnan. Nagyokat nyeltünk a Duna vízből. Imádtam a családomban nevelkedni. Főleg, hogy ez az időszak nagyjából a 90'-es évek volt, amikor még rengeteg olyan dolog volt, ami ma már borzasztóan cikinek számít. Imádtam a piros vezetékes telefonunkat, a kertünkben elkerített méterszer méteres saját veteményesemet, ahol borsót termeszthettem (nem, nem virtuális kertben), és a rengeteg színes "beöltözős ruhát", amiben parádéztunk egy-egy gyerekbulin (mert nekünk nem volt ciki valóban játszani, és ezek nem tudásfejlesztő, zseninevelő játékok voltak). 

Hidd el, tudom, milyen tud lenni néha sok mai szülő és gyerek. Szeretném ha egyszer az ő életükbe is beköltözne a spontaneitás, az önfeledt kacagás és a tervezés nélküli szabadidős elfoglaltság. Irtó jó sodródni az árral, befogni anyut a legokocka keresésbe, vagy aput megkérni, hogy adjon rajzszögeket, hogy teleragaszthassam Leo di Caprioval a falaimat. Ma is ott vannak a kis lukak a falon, ami a vidám kamaszkoromra (és egykori szerelmemre, Leora) emlékeztetnek. Bárcsak minden gyerek az én családomhoz hasonlóban nőhetne fel. Tudnák, milyen csodálatos lehet a gyerekkor.

Te emlékszel, miket "műveltél", zsiványkodtál gyermekkorodban?



A nagy TITOK

Lehet őket utálni. Mondhattok rájuk mindenfélét. Szidhatjátok őket éjjel-nappal, lehet cikizni őket a munkájuk, vállalkozásuk, sikereik, vicces megnyilvánulásaik, szerelmes éneklésük vagy alakjuk miatt. Szabad nevetni azon ahogy szólítják egymást, ahogyan gyereket nevelnek, vagy ahogyan terjeszkednek, tőzsdéznek. Egy biztos, amit most elmesélek, annak részese voltam és nem bántam meg.

Tavaly augusztus végén a leányfalusi strandon éjszakai fürdőzésen vettünk részt. Anyukám, apukám, a párom és én. Láttam a plakáton, hogy Norbi és Réka edzést tart, és nagyon izgatottam vártam. Már sötét volt, mikor elkezdtek készülődni, felálltak a színpadra, várták türelmesen, hogy csatlakozzanak hozzájuk a fürdőzők egy kis mozgásra. Nekem nem volt kérdés, hogy megyek-e, és nagyon örültem, mikor anyukám is úgy döntött, hogy majdnem ötven évesen becsatlakozik, tesz egy próbát. Nagyon sokan tettek még így, egész kis csapat jött össze, dagik, soványak, gyerekek, férfiak, és az idősebbek is. Még sosem kellett fürdőruhában tornáznom, kicsit furcsa is volt most ez a felállás, de ugyanakkor izgalmas is.

                                  

Norbi kezdte retro aerobic-kal. A zene nagyon szuper volt, nagyon élveztük a helyzetet az első öt percig. Rá kellett ugyanis jönnünk, hogy irtó nehéz vele tartani a lépést. Iszonyatosan jó formában volt, pörgött, mászkált le a színpadról, beállt közénk, sürgetett, motivált, közben végig mosolygott, táncolt és énekelt. Hogy tiszta-e a hangja? Most őszintén? Van aki azt hiszi ebben az országban, hogy Norbi egy énekes? Nyilván aki nem szereti őt, még az is tisztában van vele, hogy keményen sportol és ugyanezt kéri tőlünk is. Ha hamis is volt néhol a hangja, őt aztán nem érdekelte, élvezte a mozgást, a lendületet. És nekünk sem jutott eszünkbe, hogy emiatt ítélkezzünk felette, cikket írjunk arról, hogy mennyire ciki a hangja, vagy azonnal kiírjuk facebookra, hogy juj, mit hallottunk. Az a módszer, ahogyan ő tud mozgás közben inspirálni, nagyon hatékony. Ebben azért is vagyok annyira biztos, mert nálam jobban biztosan senki sem utálta a tesi órákat az ordító tesitanárral, sulikörökkel, medicinlabda dobással és szertornával. (mondjuk az is biztos, hogy ahogy csak tudtam, el is kerültem ezeket az alkalmakat) Anyukámmal gyakran néztünk egymásra, alig kaptunk levegőt, mégis nagyokat nevettünk, és elhatároztuk, hogy addig nem hagyjuk abba, amíg a programnak vége nem lesz. 

Norbi után Réka következett, a maga szokásos gyilkos stílusában. Azt hittem, fel sem tudok állni a földről, olyan keményen dolgoztak azok az izmaim, amik eddig tutira nem léteztek, vagy ha igen, még sosem vettem őket észre. (még úszás közben sem, amit kifejezetten imádok) Réka alaposan megmozgatta a hátunkat, lábunkat, fenekünket, derekunkat...minek soroljam? Még a fülem is izmosodott. Annyira kedvesen biztatta a jónépet, hogy nemhogy elmentek volna pihenni az emberek, de még többen jöttek bekapcsolódni a mozgásba. Ő is járkált köztünk, fotókat készített, segített néhányunknak, hogy még hatékonyabbak lehessünk, dicsért, noszogatott. Norbi közben sokunkhoz odament, és szintén dicsérte a kemény munkát, ami nekik valószínűleg kis esti lötyögés volt. A "kínlódásunk" végén persze odamentünk hozzájuk anyuval fotózkodni, mire Réka vidáman odaszólt, hogy "Gyertek csajok". Anyukám csendben megjegyezte, hogy "Ja, ötven éves csaj", de Rékának még erre is volt kedves megjegyzése. 

Még mindig azt mondom, hogy lehet őket utálni, lehet velük szemétkedni, cinikusan csak annyit mondani, hogy "Persze, magasztaljátok csak ezt a két majmot". Egy biztos. Nagyon de nagyon elfáradtam a mozgás után, boldog voltam, hogy kibírtam végig, és büszke voltam anyura, aki szintén pörgött az utolsó ütemig. Jól esett magamba szívni azt az energiát, amivel ez a két ember a közben eleredő esőben is rendületlenül dolgozott. Nem kell foglalkoznod az Update-tel vagy az Alakreformmal, elég, ha azt elismered, hogy ebben mindketten profik. Kár bántani őket, főleg, hogy a rengeteg negatív kritika ellenére is egyre feljebb tornásszák magukat azon a bizonyos létrán, amin néhányan csak alul toporgunk.

Persze azért bevallom, nem titok, imádom őket. Megvan majdnem minden könyvük, edzéskártyák, receptek tarkítják a polcomat. Köszönhetem ezt annak a Ducitréning videókazettának, ami iszonyatosan régen a kezembe került. Akkor még a videó sem volt divat, de én már tornázhattam otthon erre. Akkor megfogott ez az egész életfilozófia, amit ők képviselnek, és bár lehet hogy nem mindennel értek egyet velük kapcsolatban, de ki az, aki hibátlan? Biztosan azok, akik a magas lóról őket szidják. Másképpen magukba néznének és előbb a saját dolgaikat tennék rendbe. 
A nagy TITOK tehát az, hogy addig a napig, amíg nem tornáztam velük, csak gondoltam, hogy milyen szuper lehet két ilyen sportemberrel együtt mozogni, most viszont már azt is tudom, hogy milyen kedvesek, közvetlenek, vidámak. Nem pózoltak, nem voltak sztárallűrök, fotózkodtak, dicsértek, mosolyogtak. Én pedig mosolyogva iszom reggelenként a teámat/kávémat Rubint Réka Alakreformos bögréjéből, amire az van írva, "Én hiszek Benned és segítek". Már tudom, hogy így is van.

Veled is volt már olyan, hogy kellemesen csalódtál valakiben?




A pasi (és a távirányító)

Van olyan férfi, akinek ha tévé van a közelében, az szinte magát a mennyországot jelenti. Nem tudom mi ez a különleges vonzalom, de az biztos, hogy kell lennie magyarázatnak. Gyere velem és próbáljunk együtt a végére járni a dolognak.



Mikor kislány voltam, atomrégi tévénk volt otthon. Persze ezt csak a mostani fejemmel gondolom így, akkor csuda menőnek éreztem magam, ha néha-néha nézhettem valamit (azért csak néha, mert a tesómmal inkább legóztunk, kommandóztunk vagy valami mást játszottunk). A délutáni kötelező pihenéseken alig vártam hogy a tesóm elaludjon, mert akkor kiosonhattam és néztem anyuékkal a Rabszolgasorsot. Nagyon izgalmas volt, igazi nagylány módjára (vagyis csak azt gondoltam) viselkedtem, nem úgy mint a kis pisis öcsém, akinek aludni kellett(ma már imádnám ha aludnom kellene délután). Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor anyukám, mamám vagy a dédim voltak a górék a tévé előtt. Az összes többi esetben viszont apukám birtokolta a távirányítót.

Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy mi ez a tévés méretmánia a férfiaknál. Apukám mindig nagyobb és nagyobb készülékre vágyott, beszerezte hozzá a szükséges antennát, régen pedig még egy fura kis szerkezet is volt a kanapé mellett, aminek a segítségével be tudtuk fogni az osztrák teniszmeccseket és a német nyelven nézhető kung fu filmeket. Olyan csodálatos volt. Apu minden filmet felvett videokazettára, felcímkézte őket, és ereklyeként a polcon tartotta. Ez akkoriban nagyon nagy dolog volt, még arra is volt távirányító, hogy a kedvenc részekre visszatekerjük a filmeket(visszatekerni!!!!szó szerint a szalagot). A távirányítón pontosan tudta melyik gomb mire való, és hogy hányas gombot kellett megnyomni ha a Dallast akartuk csekkolni. Sokszor távirányítóval a kezében aludt el, mi többiek pedig próbáltuk kihalászni ahhoz, hogy meg tudjuk nézni a Barátok köztöt. Ez egyébként a mai napig így megy, csak a Kisváros helyett a helyszínelőket követi feszült figyelemmel és mostanra olyan hatalmas tévé van otthon, hogy sem a miami, sem pedig a tengerészeti helyszínelőknek nem lenne szüksége emellett nagyítóra, vagy zoomolásra.

A párom szintén hatalmas tévéguru, és ugyanannyira jól ismeri fejből a távirányító összes csínját-bínját mint apukám. Állítgatja a képszélességet, beprogramozza a különböző időpont szerint kezdődő műsorokat. Varázsló módjára zongorázik a gombokon. Ez tuti valami pasidolog. Én azt sem tudom soha, hogy a kedvenc műsoraimat melyik csatorna adja, melyik napon vannak és hánykor kezdődnek. A feltevésem az, hogy a férfiak anélkül születnek, hogy kicsit is meg kellene erőltetni magukat ahhoz hogy a tévé és a távirányító összes huncutságát ismerjék. Beléjük van kódolva. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az öcsém, akinek pl elég sokáig tévé sem volt az albérletében, bármikor beállítgatja a csatornákat, szépen, türelmesen. Mindhárom pasi folyamatosan fejben tartja a hét összes tévében közvetített sporteseményét (főleg persze a focit), fejben összerakják a térképet, hogy mikor kell átkapcsolni egyik csatornáról a másikra hogy ne maradjanak le semmi létfontosságú dologról. Gondolkodni úgysem kell azon hogy ezek melyik adón mennek, hiszen az ugye beléjük van kódolva.



A tévé és a távirányító furfangosságai nem igazán nekünk, nőknek valók, mi örülünk ha a férfiak csepegtetnek nekünk az okosságból valamicskét. Így mire véget ér a kedvenc sorozatunk új évada, már tudni fogjuk melyik csatornát kell kutatnunk fejvesztve hétfőnként (persze már feleslegesen). Ha igazán ügyesek vagyunk, szép lassan megtanuljuk messziről megkülönböztetni az összes távirányítót szín, méret és forma szerint. Ez főleg apukáméknál fontos, mert ott ha nincs 7-8 távirányító egy kupacban, akkor egy sem. Régen csak betettem a videóba egy kazettát és máris nézhettem a 90-es évek nagy filmjeit. Ma megkeresem a tv távirányítóját, csatlakoztatom a scartot a tévébe attól függően hogy videózni vagy dévédézni szeretnék, kitalálom milyen bonyolult kódrendszert kell bepötyögni ahhoz hogy a filmhez jussak, majd kisakkozom melyik lehet az a távirányító amire ezután szükségem lesz. Marha jó móka. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor az Aladdin és az Oroszlánkirály között választhattam csak...

Azért is ez a Napi Kincsem, mert tegnap este anyukámmal telefonon arról értekeztünk, hogy ha ő véletlenül egyedül ülne le tévézni, és végre olyan filmet nézhetne amit csak szeretne, akkor biztos, hogy vagy a tévé, vagy a távirányító, vagy a szolgáltató jelent unalmast. Tényleg idegesítő lehet. Nem értünk a távirányítókhoz, még akkor sem, ha rákényszerülünk. Úgy látszik, ez a pasik asztala. Még szerencse, hogy mi, nők annyi minden máshoz értünk...


Karácsonyimádók egyesüljetek!

Még körülbelül két hónap van karácsonyig, de a nagyobb áruházak polcain már legalább két hete sorakoznak a szebbnél szebb árnyalatú karácsonyi izzók, rózsaszíntől a hupikékig terjedő színekben az adventi gyertyák, és különféle méretű és anyagú karácsonyfadíszek. Sokan - talán jogosan - korainak találják még az időt erre az áradatra, de én nem tartozom közéjük. És van még valaki, aki szintén nem.

Vannak azok az emberek, akik szeretik a karácsonyt, vannak akik utálják és vannak akik elvannak vele. Na, én azoknak a csoportjába tartozom, akik rajonganak ezért az ünnepért. Mivel nagyon fontos számomra a karácsony, és az azt megelőző időszak, ezért megkerestem a facebookon a Karácsony imádók oldalát, hogy új öteleteket spejzolhassak be a közelgő őrületre. Már az oldal neve is nagyon megfogott, mert itt valóban olyanok vannak, akik imádják a csillogást, a fényeket, az ünnepi terítést, a karácsonyfát és minden pereputtyát. Az oldalt egy nagyon kedves "fanatikus" szerkeszti, ha megnézitek, majdnem minden órára jut valami újdonság. Állandóan frissíti az amúgy is szuperul tematizált mappákat, így magunk dönthetjük el, hogy kézműveskedős, asztalterítéses, receptes újdonságokat szeretnénk megismerni, vagy pedig boldogan szörfölünk és nézelődünk az idővonalon. 

Azért gondoltam, hogy már most felkészítelek erre a mániámra, mert elképzelhető, hogy a nem túl távoli jövőben több olyan bejegyzés vagy képáradat lesz (ez persze inkább a facebookon ITT), ami az adventtel, karácsonnyal lesz kapcsolatos. Előre is bocs érte, kicsit (nem kicsit) sok leszek valószínűleg. De nyugi, hamar eltelik az a két hónap, és le fogok állni. Itthon persze február végéig biztosan kint lesznek az ablakban a karácsonyi díszek, és az mp3-ban tuti karácsonyi zene fog 0-24-ben szólni.
Kevés olyan dolog van, amit ennyire szeretek. Nem tudom mikor alakult ki bennem ez az érzés, de abban biztos vagyok, hogy a szívem hevesebben dobog, ha meglátom az utcai ünnepi kivilágításokat, ha megérzem a naracsos illóolaj aromáját, vagy ha nyüzsöghetek egy forralt bor illatú, zsúfolt adventi vásárban. Hatalmas gyűjteményem van karácsonyi díszekből, amikre nagyon vigyázok, számomra elképzelhetetlen, hogy ne várjon itthon karácsonyi mesevilág minden nap karácsony előtt. Egész évben feljegyzem a szeretteim "Bárcsak lenne egy..." kezdetű mondatait, így november végén, december elején csak előkapom a listámat, és választok egy apróságot a listáról. Nemsokára olvashatsz majd olyan bejegyzést is a blogon, ami nagymértékben meg fogja könnyíteni számodra az ötletelést és az ajándék vásárlást is. Ebben biztos vagyok. Addig pedig fogadd szeretettel azt a rövid kis interjút, amit a Karácsony imádók oldalának szerkesztőjével, Melindával készítettem. Remélem jó tippeket kapsz tőle, és kicsit jobban megszereted te is ezt az ünnepet.

(ezek a karácsonyi tárgyak, ötletek mind-mind a Karácsony imádók oldaláról származnak)

Napi Kincsek Tárháza: Miért határoztad el, hogy saját karácsonyos oldalt indítasz, és miért ez lett a neve?

Teljesen váratlanul jött az ötlet, egyik pillanatról a másikra. Miután tavaly megnéztem egy karácsonyi filmet, beötlött, hogy csinálok egy oldalt. Még aznap éjszaka meg is csináltam. Semmi előzménye nem volt, hanem ilyen hirtelen jött az egész. A neve pedig egyértelmű volt. Mivel imádom a karácsonyt, innen jött, hogy akkor ez lesz a Karácsony imádók oldala.

Napi Kincsek Tárháza:  Melyik a legszebb karácsonyi élményed? Mióta vagy karácsonyimádó?

Nagyon sok szép karácsonyi élményem van, de én mégis inkább a legszomorúbbat emelném ki. 17 éves koromban, pontosan karácsonykor, 25.-én halt meg a nagymamám, 59 évesen. Beteg volt és így számítottunk már rá. Anyukám mégis abban az évben is megcsinálta a karácsonyt, sütött, főzött, minden úgy volt mint máskor. Nekem ez azt mutatta, hogy az ember mennyire erős tud lenni, és hogy mennyire más értelmet tud nyerni az ünnep olyankor, amikor tragédia történik egy családban. Azért ezt emeltem ki, mert ez egy nagyon meghatározó "élmény " volt számomra.
Már egészen kiskoromban is rajongtam a karácsonyért, alapiskolás koromban is én egyedül díszítettem a fát, és mindennek tökéletesnek kellett lennie. Igazából nem is tudom, hogy valójában honnan ered ez a karácsony iránti rajongásom, szoktam rajta gondolkodni, de nem jutottam semmire.

Napi Kincsek Tárháza:  Szerinted milyennek kellene lenni minden gyerek karácsonyának?

Sajnos nagyon rossz világban élünk. Bele sem merek gondolni, hogy mennyi gyereknek nincs karácsonya. Hogy milyen lenne egy gyereknek a tökéletes karácsony? Ha a szülei szeretik őt, és családban él, törődnek vele, és van idejük rá. Manapság ez a legszomorúbb, hogy nincs idő a gyerekekre. A tökéletes karácsony nem az ajándékokról szól, persze azt is kapjon azért a gyerek, de érezze át, hogy milyen az, amikor meghittségben együtt tud lenni a család. Játszanak, beszélgetnek, finomakat esznek, meglátogatják a rokonokat... Legyen más az ünnep, mint a hétköznapok. Akkor a gyerekben ez az emlék megmarad, és tovább viszi ő is majd ha felnő. A csonka családról egy mondatot még, hogy az ilyen családban élő gyerek karácsonya is lehet tökéletes, hogy ha a szülei jóban vannak egymással, meg tudnak egyezni hogy mikor kinél legyen karácsonykor a gyerek. De ami a legfontosabb, hogy mindkét helyen érezze, hogy szeretik. Ilyen esetben a szeretet nem kevesebb lesz számára, hanem inkább megsokszorozódik, hiszen van két családja is. Amit még fontosnak tartok, hogy a gyerekeknek meg kéne tanítani, hogy nem csak az az öröm, hogyha kapnak, hanem az is, ha adnak. Az adakozás öröme, amikor egy szegényebb gyereknek odaadja a már nem használt játékát, vagy egy ruhát, stb. Karácsonykor ennek még nagyobb jelentősége van. Egy tökéletes világban a szeretet és az egymásra figyelés lenne a legfontosabb egy családban, és nem csak karácsonykor !!


Napi Kincsek Tárháza: Mikor és hogyan kezded el díszíteni az otthonodat?

Nálam a lakás díszítése csak karácsony előtt egy - két nappal történik, amikor már minden szoba ragyog a tisztaságtól. A fát mindig 23.-án állítjuk fel. Persze egyéb előkészületeket hamarabb csinálok én is, pl. saját készítésű díszeket, koszorút. stb. Szeretem, ha minden évben van valami új is. A mézeskalácsot én sütöm mindenkinek, ezért ezt már november végén meg szoktam csinálni.

Napi Kincsek Tárháza: Van valamilyen jó tipped az ajándékok beszerzésére?

Az ajándékok beszerzéséről az a véleményem, hogy csak apróságok legyenek, ne pedig drága dolgok. Nem ettől karácsony a karácsony. Inkább a kézzel készített dolgokat helyezem előtérbe, hiszen ezekben benne van a szeretet, mert ameddig készülnek, addig is arra gondolunk, akinek szánjuk, valamint időt és energiát szánunk rá, és ez megfizethetetlen! Az oldalamon is ezért van annyi kreatív ajándék ötlet, mert ezek sokkal értékesebbek számomra. A mi családunkban nem szokás az ajándékozás. Nincs idegesség, hogy kinek mit vegyünk. Nálunk anyukám csinálja a bejglit az egész család számára, meg még többféle sütit, és tojáslikőrt is. Mi szenteste mindig náluk vacsorázunk, és az együttlét a fontos, nem az ajándékok. Csak a lányom kap ajándékot, mert a gyerekeknek mindenképpen kell hogy legyen valami a fa alatt. Az ajándékok beszerzésére van tippem, mégpedig az, hogy időben kezdjük el, akár már nyáron is, ha meglátunk valamit, ami jó lehet valakinek, akkor meg kell venni, és nem lesz idegeskedés az utolsó pillanatokban. Én ezt javasolnám mindenkinek!

Napi Kincsek Tárháza: Van kedvenc karácsonyi vásárod?

Kedvenc karácsonyi vásárom nincsen, mert itt Párkányban, ahol lakom, csak nagyon kicsi vásár szokott lenni, pár árussal. Viszont szeretünk elmenni Pestre, a nagyobb vásárokba, de inkább csak nézelődni, és a hangulat miatt. Természetesen a bécsi vásárban is voltunk, ami páratlan volt, így talán, ha már meg kell neveznem egy kedvencet, akkor a bécsit mondanám. 

Apránként még több ötletet is láthatsz majd az oldalról itt a blogon, és Melinda is biztosan a segítségedre lesz, ha elakadsz egy-egy készülődési fázis közben. Keresd bátran a facebookon ITT! Egy másik karácsonnyal kapcsolatos ötletemről pedig majd nemsokára hírt adok, remélem segítesz majd a célom elérésében! Melinda még nem tud róla, de szeretném őt is bevonni egy izgalmas akcióba, ami sokak karácsonyát megszépítheti majd. Bővebben erről majd a blogon és a facebook oldalamon olvashatsz. A Karácsony imádók oldala pedig már most is várja azokat a kedves látogatókat, akik akár új karácsonyi ötletre, izgalmas újdonságra hívnák fel a figyelmet, akár csak nézelődés céljából keresik fel az oldalt. A mai Napi Kincsem még két hónapig nagyjából ugyanaz is marad, a karácsony szeretete, a várakozás öröme.

Te mennyire szereted a karácsonyt?

Milly Johnson könyvei

Milly Johnson az egyik kedvenc íróm. A könyveire akkor találtam rá, amikor már egyszerre hatot is lehetett itthon kapni és zsúfolva voltak velük a könyvesboltok polcai. Kedves borítójuk van, mégsem szántam rá magam sokáig hogy vegyek egyet, és meg kell hagyni, a marketingjük sem volt az igazi. Más hasonló könyveket szoktam látni újságok ajánló oldalain vagy népszerű könyvkritikusok fórumain, de ezekkel nem találkoztam.


F. barátnőm a blogján pár napja a barátságokról írt. Arról, hogy vannak olyan barátságok, amik csak úgy jönnek-mennek, és vannak olyan láthatatlan kötelékek, amik valószínűleg mindig egymáshoz kötnek két embert (a bejegyzést elolvashatod ERRE kattintva). Ezen sokat gondolkodtam, mert nekem is vannak olyan barátaim, akikkel ugyan már jó ideje nem tartom a kapcsolatot, mégis úgy érzem, hogy a lelkem egy darabját maguknál tartják. Milly Johnson Itt jönnek a csajok c. könyve bemutatja, hogy négy barátnő hogyan tart össze amikor egyiküknek sem boldog az élete. Hogyan támogatják egymást a céljaik elérésében, hogyan állnak ki egymásért akkor, amikor igazán szükség van rá. (jó, az sem hátrány, hogy egy luxushajón játszódik az egész sztori...talán kizárólag emiatt is elolvastam volna) A könyv fontos jellemzője, hogy nem huszonéves csajokról szól, hanem érett, felnőtt nőkről, akiknek a problémájával, hóbortos szokásikkal, tulajdonságaikkal az idősebb korosztály is gond nélkül tud azonosulni olvasás közben. 

A toplistám (a hat könyvet tekintve) harmadik helyén a Yorkshire puding Klub áll, a maga vidám, színes borítójával, és üdítő, könnyekig kacagtató történetével. Nem értek a terhességhez, és nem is szoktam ilyen témájú könyveket olvasni, de mivel ezt is megvásároltam az író miatt, gondoltam, hogy belevágok. Nem csalódtam, sőt, egyenesen tündéri a történet. F barátnőmnek már korábban kölcsönadtam, de akár most is elolvashatná, mert ilyen nagy pocakkal talán sokkal jobban megérti a történet apróbb részleteit is. Amúgy is nagyon szép kismama, ITT megnézhetitek. 

A toplistámon a második helyezett a Fehér Esküvő (nem, nem azért mert esküvőmániás vagyok). Ez három olyan nő története, aki éppen az esküvőjére készül, és egy esküvői ruha szalonban találkoznak egymással. Mindhárman házasodni készülnek, de nem a jó jelölthöz mennének hozzá és nem a jó időben. Nagyon jól szórakoztam a könyv olvasása közben, hiszen ezek a nők annyira nem illenek össze, hogy valószínűleg egymást kiegészítve éppen ezért lesznek jó barátnők. Aki szereti az esküvőket, a készülődést, az izgalmakat, annak javaslom hogy pakolja be a bevásárlókosárba a könyvet.

Az írónő hazánkban megjelent könyvei közül először a Tavaszi affér fantáziacímet viselő példányt szereztem be (és azóta is ez a kedvencem). Már több munkatársamnak is kölcsönadtam, amellett hogy anyukám és nagymamám is elolvasták. Szuper dolog olyan könyvet olvasni, ami három generációnak is belopja magát a szívébe. Ez a könyv a katasztrofális párkapcsolatokról, a beletörődésről, a szárnyalni vágyásról és az új lehetőségekről szól. A főhősnő felkap a fogorvosi váróban egy szennylapot, amiben egy helyes kis cikket talál arról, hogy ha kitakarítja a lakását, akkor az életébe is változások köszönthetnek be. Persze nem hisz benne, de az a bizonyos kis bogár mégis ott motoszkál a fülében, amikor nekilát a véget nem érő feladatnak. Édes történet, ám nem véletlenül ajánlják azoknak, akik szuper párkapcsolatban élnek. Ha komolyabb problémáid vannak a pároddal, ez a könyv biztosan beülteti a te füledbe is a bogarat az újabb lehetőségekről és a bátor döntésekről. 

Mind a hat könyvet fogadjátok és forgassátok szeretettel. A bejegyzés kicsit csajosra sikeredett, ezért legközelebb- ha nem is gyilokpornót, de- valami szuper krimit mutatok nektek. Ígérem elég véres és beteg lesz. 




Azok a huncut Szomszédok...

Valószínűleg sokan sokféle okból nézték már végig a Szomszédok című sorozatot. Akik akkoriban követték a történéseket, amikor először játszották, azok valószínűleg egyszerűen csak imádták, hogy olyan sorozat megy a tévében, ami hétköznapi kisemberek mindennapjait mutatja be. Akik letöltötték maguknak az internetről, és kívülről tudják az egészet, azok fanatikusok, akik pedig az M3 csatornán nézik az ismétlést, azok emlékezni szeretnének a régi kedves sorozatra.

Nagyon régen ment ez a sorozat ahhoz, hogy igazán emlékezhetnék rá. Még nagyon kicsi voltam, amikor anyukámék rendszeresen követték Vágásiék, Mágenheimék és Takácsék történetét, de halványan rémlik belőle valami. D.-vel naponta követjük az M3 csatornán este 19 órakor, és rendszeresen rácsodálkozunk valamire. A szereplők néha igencsak naívak, a mai viszonyokhoz képest főleg. Imádom ahogyan az árakról panaszkodnak, szidják a politikusokat, a rendszert, az iskolai reformokat, és egymást. Nem jó nekik sem a kisbolt, sem az ABC, az sem ha van munka és az sem ha nincs. Nincs pénzük, de 2-3 hétre mennek a Balatonra nyaralni, sosem sátorral. A lépcsőházban lehet megtudni a legjobb pletykákat, és a presszóban lehet látni a legjobb akciójeleneteket (akkor is ha drogozásról, akkor is ha csempészésről van szó). A mentő mindig mindenhol a legjobbkor jelenik meg és Taki bácsi piros Ladája Budapest összes pontjára 5 perc alatt ér oda.


Nekem mégsem ez a sok minden az, ami a legjobban szemet szúr, hanem az a mérhetetlen mennyiségű huncutkodás, amit a legtöbb szereplő igen gyakran végez. Az egész sorozat egy nagy 80-90-es évekbeli fertő. A szereplők többsége összefekszik fűvel-fával, megcsalja a házastársát, vagy a párját, amire általában hamar fény derül. Nézzük csak szépen sorban:

Vágási Feri: bár a szó szoros értelmében nem csalja meg Jutkát, de igencsak szimpatizál az iskola mindkét testnevelés tanárnőjével, és amikor lehetőség nyílik rá, bizony bájolog néhány sort merő udvariasságból a két szőkeséggel. A hölgyek természetesen mindketten kaphatóak egy kis flörtre, mert hát Vágási Feri nagyon jó partinak számít a maga jófiús külsejével.

Mágenheim Ádám: Kőkeményen csapja a szelet a csinos kis szőke ügyvédnőnek, aki biztosan akkor jár a panel épületben, amikor a doktor is, és autóval is csak ugyanazon az útvonalon közlekednek. Elcsattan néhány csók, és lenne még ott több is, csak valahogy mindig megmaradnak a vonal jó oldalán. Hasonló a helyzet Klarisszával is, az unatkozó vállalkozófeleséggel. Teljesen beleszerelmesedik az orvosba, akinek ugyan imponál a dolog, de jobban csípi az ügyvédnőket és a fiatal medikákat. Bizonyám, a vén kecske megnyalja azt a bizonyos sót, még ha nem is teljesen belemerülve. A kis doktornőcske alaposan elcsavarja a Nagy Fehér fejét, még az is megfogalmazódik benne, hogy mi lenne, ha mindig együtt, egy munkahelyen dolgoznának...bele sem merek gondolni..Amúgy a doktor felesége számomra annyira unszimpatikus figura, hogy felőlem aztán még Lenke nénivel is hancúrozhatna helyette Ádám, az sem zavarna.

Szelényi János: Alma férje a legnagyobb kujon a sorozatban, hiszen szinte rögtön összeszűri a levet a házuk építése közben a csinos fiatal építészhölggyel. Ezt követően persze megkörnyékezi a helyes újságírónőt is (vagy fordítva), aki kapva kap az alkalmon és még jóval később, több rész múlva is lohol az erdész után. És ezzel nem teljes a sor, hiszen János összeköltözik valami féltékeny banyával is. Ugyanabban a házban laknak, mint Takácsék. Sosem szerettem Jánost, túl sok ideje volt gondolkodni a nőkön az erdőben sétafikálva.

Taki bácsi: Ő az egyik kedvencem. Lenke néni viszont sokszor annyira házsártos, kotnyeles, és elégedetlen, hogy gyakran kívántam, hogy Taki bácsi bárcsak kedvesebben mosolyogna a taxis vállalkozó idősebb hölgy ismerősére (aki teljesen odáig és vissza van az öregtől).

Mágenheimné (Szikszay) Juli: Na, mint már korábban írtam, ő nem a kedvencem. Bár a kozmetikus férje sem szent, de ő aztán az igazi huncut-világbajnok. Nagyon szeret magának udvaroltatni, általában azok a férfiak tetszenek neki, akiknek sok pénze van és a csillagokat is lehazudják neki az égről. Persze nem kell igazán senkinek, csak a sorozat vége felé szereplő hipergazdag, Dániából hazatérő vállalkozónak, aki viszont mégsem tudott annyit ígérni, hogy Juli otthagyta volna érte a biztos hátteret. Pedig szurkoltam ám nagyon. Annak idején még Gábor Gáborral is jobban járt volna, úgyis együtt töltik idejük nagy részét. Unalmas karakter, a néző szinte alig várja, hogy a férje becsajozzon.

Alma: Őt sem kell félteni. Amikor János megcsalja, ő is lendületet kap, és vigasztalódik Deziré, és a főnöke oldalán is. Elcsattan itt-ott egy pár csók, de persze mindig a férfiak a csalfák. 

Szikszay Etus és Mágenheim Julcsi: Etus egyszerre mindig több vasat tart a tűzben, hiszen Virág doktor, Károly, Gyula úr, és Józsi is odavannak érte. Ernő bácsi ugyan csak csicska a háznál, de ő is talonban tartható. Julcsinak pedig annyi udvarlója van, hogy már követni sem tudom. A külföldről hazatérő lovag, a motoros rendőr, a barátok közt kertész gézája, és egy családos férfi is (csak hogy izgi legyen a dolog). 

Persze tudom én, hogy a való életben is előfordulnak hasonló szerelmi három- vagy sokszögek, de ezt minden este figyelni igencsak vicces élmény. A Barátok közt-öt is néztem egy darabig, de azzal már nem próbálkoznék, hogy onnan összeírjam a viszonyokat. Ahhoz ábrákat kellene készítenem, nehogy bezavarodjak. Mindezzel együtt nagyon szeretem a Szomszédokat, a kedvenceim Böhm bácsi, Taki bácsi és Kutya. Kedves, szerethető figurák, mindig megszépítették az estéimet. Olykor pityeregtem is miattuk, de azt sem bánom. Szomszédok közt ennyi belefér.




Több mázsa betű

Aki szeret olvasni, az tudja, hogy milyen érzés rossz időben bekucorodni egy színes pléd alá valami könyvvel egy bögre meleg tea kíséretében. Vagy akár a vízparton a tűző napon süttetni magunkat, miközben beletemetkezünk egy regénybe. Vagy a metrón véletlenül tovább utazni a kívánt megállónál, mert annyira érdekes a történet, hogy nem is érzékeled a külvilágot. Az olvasás szeretete olyan plusz, ami minden helyzetben érdekességekhez, izgalmakhoz, maradandó élményekhez kalauzol el.

Mindig imádtam olvasni. Gyerekként főleg rövidebb könyvekkel kezdtem, hogy ne érezzem azt, hogy sosem jutok a végére. Aztán hamar eljutottam oda, hogy minél hosszabb könyveket vettem kézbe, hogy soha ne érjen véget a sztori. Mindig volt egy saját kis zugom, ahova visszavonulhattam, és elmerülhettem a történetekben, aztán hosszasan gondolkodtam azon, hogy ha megfilmesíteném, vajon milyen ruhában lennének a főhősök, milyen díszletet választanék és mik lennének a kulcsjelenetek. 


Felnőttként (főleg amióta már van saját pénzem) rengeteg könyvet vásárolok. Többnyire akciósan, hiszen szinte soha semmit nem veszek teljes áron. Figyelem a leárazásokat, kuponos kedvezményeket, beszerzek mindent ami szükséges, és berontok az első könyvesboltba, ami az utamba esik. Bevallom őszintén, hogy emiatt ritkán érzek bűntudatot, mivel még nincs gyerekem, nem előle happolom el a pénzt egy-egy újabb példányra. A régi könyveim otthon vannak, vagy a mamám garázsában, az újak viszont az albérletünkben egy hatalmas polcon. Elég sokat költöztem, tudom, hogy a könyveket a legkönnyebb bedobozolni, ugyanakkor a legnehezebb szállítani. Apukám és D. rengeteget tudnának erről mesélni, "boldogan" emelgették fel a hatalmas dobozokat, majd lépcsőztek vele különféle társasházakban.

Onnan jutott mindez eszembe, hogy a hétvégén a kedvenc nagynénémnek segítettünk. Mivel felújíttatta a házat, ezért a könyveket két borzalmasan hosszú, kánikulai melegben eltöltött délutánon egyedül cipelte le a garázsba. Mondta ugyan, hogy sok van belőle, és hogy elfáradt, de nem gondoltam át, hogy vajon a sok az mennyit jelent pontosan. Most azonban amikor lementünk apuval és D.-vel a garázsba, tátva maradt a szánk. Van az a helyzet, amikor az ember szeret olvasni és vannak könyvei, és van az a helyzet, amikor szeret olvasni, de öreg koráig sem rágja át magát a saját könyvein. 


Elkezdtük felhordani a lépcsőn, de hamar kiderült, hogy az a pár darab, amit én elbírok kényelmesen, igencsak kevés, és azzal bizony vagy egy hétig törpölhetek, mire mind a szobába kerül. D. azt tanácsolta, hogy én csak a portalanításukkal foglalkozzak, míg ők majd cipekednek. Na, a vége az lett, hogy apukám közben egy kicsit olvasgatott, kicsit pipázott, kávézgatott, D. folyamatosan lépcsőzött, én  pedig izgatottam olvastam a könyvcímeket. 

Az egy dolog, hogy a Tom Sawyer kalandjai, a Dan Brown regények és egymillió útikönyv mind-mind megfordult a kezemben, de hogy a Matematika 1.,Matematika 2., Mikro- és makroökonómia könyv eddig miért nem landolt a kazánban, az rejtély. Hideg estéken milyen szuper lehet egy Piackutatás kötethez bújni, vagy egy brutálisan nagy német szótárat babusgatni... Ezeket most D. szépen felcipelte (szerencsére nem a 10. emeletre) az összes díszes albummal együtt. Amikor a kedvenc nagynéném, T. megérkezett, már a könyvek nagy része a szobájában volt. A polcra pakolás és a kategorizálás az ő feladata lesz.

Abban azért mindannyian megegyeztünk, hogy ezentúl csak kisméretű könyvet ajándékozunk egymásnak, de a legjobb az lenne, ha teljesen áttérnénk az ebook-ra. Akkor nem kellene cipekedni, viszont nem is lehetne érezni az új könyvek semmihez sem hasonlítható illatát. A hideg, szeles, esős napokra én inkább azokkal mászok a pléd alá, az ebook olvasót inkább a metróra, vagy utazáshoz viszem magammal. Végezetül ajánlom, hogy a lenti képekhez hasonló helyet találjatok magatoknak egy jó könyv mellé (és válasszatok földszinti lakást költözéskor).








A pasi (és a ruhapróba - újra lendületben)

A múltkor, ha emlékeztek, arról meséltem, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket D-vel, amikor elindultunk télikabátot vásárolni neki. Pont a Glamour napok közeledtek, így előre felkészültem, kivágtam egy rakat kupont, és izgatottan vártam a bevetést. (Ha nem olvastad a bejegyzést, ERRE kattintva megteheted.) Megmutatom hogyan sikerült az akciónk.

A párom, D. pontosan úgy képzelte el a Glamour napi vásárlást, mint ahogyan gondoltam. Előre megbeszéltük az Árkád legelső üzleténél, hogy nem kötelező vásárolni, csak nézelődünk. Az elképzelése az volt, hogy idén olyan télikabátra akad, ami szürke, szövet, és egyben nagyon sportosan elegáns fazon is. Mi, nők tudjuk, hogy arra általában semmi esély, hogy olyan ruhát találjunk, amit elképzelünk magunknak, hiszen úgyis csak azokból tudunk válogatni, amik éppen az üzletek polcain kelletik magukat. Na, D fordítva gondolkodott. Ő a fejébe vette, hogy csak és kizárólag olyan kabát jó neki, amilyet elképzelt. Megnéztük az összes "kuponos" üzletet, türelmesen végigjártuk a boltok sorait, de nem találtunk olyat, ami egy kicsit is hasonlított volna az áhított darabhoz. Tudni kell, hogy jelenleg a kínálat kimerül az ún. pufi dzsekikben, amik iszonyatosan nagyok és mint a nevükből ki lehet következtetni, elég pufin mutatnak mindenkin. Egy üzletben már találtunk egy majdnem megfelelő darabot, de D bízott abban, hogy lesz annál jobb is. Egyébként nagyon szórakoztató dolog vele a vásárlás, mert ha nem neki kell ruhát nézni, akkor miután felmérte a terepet, vidám megjegyzéseket tesz a furcsábbnál furcsább ruhákra, és mindenre rá akar beszélni, amit leemelek a polcról. Nem szereti ha csak ő van a középpontban, mindig szeretné, ha én is kapnék valamit. Imádom :)


A múltkori vásárlásunk végén ráakadtunk a Pull&Bear-ben egy szuper kabátra ami pont olyan volt, mint amit megálmodott (persze nem volt hozzá kuponom). Nem túl hosszú, nem túl elegáns szürke szövetkabát, aminek kapucnija is van, amitől igazán sportos hatást kelt. Szinte tökéletes volt. D amúgy az ilyen -több éven keresztül hordható- darabokat szereti olyan üzletekben megvenni, ahol lehet hogy igen drága minden, de minden bizonnyal nagyon tartós is. Így a stílusához igazodva a Retro, a Devergo, a Pull&Bear vagy esetleg a H&M üzleteiben szoktunk keresgélni. A többi ruhája persze sokkal elérhetőbb áron lett beszerezve, de abban biztosak vagyunk, hogy egy Retro magas szárú, bélelt cipő jó lesz a következő teleken is. Ebből kiindulva igen jó választás volt a megtalált szuperkabát is, amit végül mégsem vettünk meg. Való igaz, amire az ember sok pénzt ad ki, nem árt jobban megnézni, gondolkodni rajta otthon, majd azt követően döntést hozni. 

Így történt, hogy tegnap ismét ellátogattunk a Pull&Bear-be, és addig merészkedtünk, hogy fel is próbálta a kabátot. Mintha rá öntötték volna. Illegette magát egy kicsit a tükör előtt, és úgy döntött, felpróbál egy sapkát is az üzletben. Merem remélni, hogy nem csak azért tette, mert a múltkor szóltam neki, hogy télen ne vágassa nagyon rövidre a haját, nehogy megfázzon a fejbőre és idő előtt kopasz legyen. Mivel szép aranyszőke haja van, tényleg kár lenne érte. Egy szó, mint száz, vettünk sapkát is a kabát mellé. Otthon újra felpróbálta őket, és nagyon elégedett volt a választásával. Hozzá kiválóan passzol a tavalyi Kik-es szezon végi leárazáson 290,-Ft-ért vásárolt szuper férfi körsál is. 

Azért sem értem, mi ez a vásárlás fóbia a férfiaknál, mert mint most is, bebizonyosodott, hogy nagyon ügyesek tudnak lenni, ha akarnak. D. a biztonság kedvéért végigjárta még a pénztárnál történő fizetés előtt az egész üzletet, hogy felmérje a kínálatot, ami igazán öröm volt a szívemnek, mert halványan emlékeztetett arra, ahogyan például régen M barátnőmmel Kecskeméten, vagy mostanában F barátnőmmel a Westendben járjuk a boltokat csillogó szemmel. 
Természetesen elhaladtunk a Six mellett, ahol 50 százalékos leárazás volt, így D rábeszélt, hogy alaposan nézzek szét. Vásároltam egy gyönyörű pici, szolid nyakláncot és hozzá a Rossmannban egy gél lakk hatású körömlakkot. Jó kis délután volt, férfi hiszti nélkül. Tavasszal majd megismételjük, ugyanis akkor nyilván szükség lesz tavaszi cipőre. Akkor újra jöhetnek a Glamour napok, vásárlás előtti körút, néhány nap múlva ruhapróba és a tényleges költekezés. Remélem akkor is szert teszek egy hasonló nyakláncra (mint fő fő felderítésért járó jutalomra).



Marian Keyes - Rachel vakációja

Vannak olyan könyvek, amiket vásárlás után hamar elolvasok, és vannak olyanok is, amiket a polcon altatok egy ideig. Akár hónapokig is. Nem azért, mert nem akarom elolvasni, hanem mert egyszerűen ránézésre tudom, hogy még nincs itt az ideje. Aztán egy váratlan ötlettől vezérelve hirtelen kézbe kapom őket és rájövök, hogy sokkal korábban el kellett volna olvasnom. Ez a könyv pont ilyen.

A Rachel vakációja című könyvet azért vettem meg, mert a témája ha nem is pontosan vág a szakmámba, de majdnem. Általában nem szeretem azokat a filmeket, könyveket, amik droggal, droghasználattal kapcsolatosak (mert leginkább egy alvilági hangulatot idéznek, tele bandákkal és fegyverekkel), talán egy-két kivételtől eltekintve. Egy hatalmas Ulpius házas akció keretében vettem meg ezt a könyvet, kilenc másik mellett. A könyvet elolvasva már azt gondolom, hogy teljes árat is érdemes fizetni érte. 


A könyv főszereplője (talán a címéből ki lehetett következtetni) Rachel, egy 27 éves drogfüggő lány. A szülei elviszik egy rehabilitációs intézetbe egy majdnem sikeres öngyilkossági kísérletet követően, ahova Rachel pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni indul, de korántsem sikerül neki a tervezett holiday. Gondolom mindenki kitalálta, hogy a történet kb arról fog a továbbiakban szólni, hogy a lány sikeresen leszokik a drogokról, rátalál a szerelem, rendezi a kapcsolatot a családjával és végül elmondja, hogy milyen rossz drogozni, sosem használja többet. Hát ha őszinte akarok lenni, én is ezt gondoltam a sztoriról, mint ti és majdnem 60 százalékban így is van, ám nem a korábban megszokott sablonos, előre kiszámítható módon. 

Az intézetben szembesül azzal, hogy milyen ember volt eddigi felnőtt élete minden napján, és hogy már gyerekkorában is egy furcsa szemüvegen keresztül látta a családját és az egész világot. A barátai, a pasija és a testvérei mind-mind annyi oldalát látták és szerették, amiről ő addig nem is tudott, vagy amit nem is remélt. 

A könyv egy ember magára találásáról szól. Rachel megismerkedik azzal a lánnyal, aki ő maga drogok, alkohol, mindenféle tudatmódosító szer és nyugtató nélkül. Választ kap arra  a kérdésére, hogy miért volt korábban szüksége minden nap valami "kiegészítőre" ahhoz, hogy úgy érezze, hogy szép nő, sikeres karrierista munkaerő, jó barátnő, jó szerető, érdekes személyiség, nagyvilági polgár, vagy csak egyszerűen hogy EMBER. A történet attól szerethető, hogy az egész sztorit maga Rachel meséli el, így a lapokon a pillanatnyi érzéseit, gondolatait olvashatjuk majdhogynem Bridget Jones stílusában. Rengetegszer hangosan nevettem a metrón, miközben Rachel azt taglalta, hogy milyen szerencsétlen. A történet egészét tekintve persze egyáltalán nem vicces az, hogy az alacsony (vagy nem létező) önértékelése miatt szinte soha nem jutott sikerélményhez, de Marian Keyes tollából mégis nagyon humorosnak, és igazán szeretni valónak érezzük a főhőst.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnének bekukkantani Rachel terápiás üléseire, szeretnék megismerni a drogfüggők világát, mindezt egy nagyon szerethető karakter szemszögéből. Izgalmas olvasmány, melynek olvasása közben saját magunkat, gyengeségeinket, és erőforrásainkat is jobban megismerhetjük.


Vágyaim 9+1-es listája

Rengeteg olyan dolog van, amire vágyom. Szerencsére. Az a félig meddig kitartó típus vagyok, akit sok minden érdekel, de ritkán ássa bele magát valamelyikbe maximálisan. Talán azért, mert akkor a többi háttérbe szorulna, és ez az, amit egyáltalán nem szeretenék. Összeszedtem a vágyaim listáját, talán így jobban szem előtt lesznek. Megmutatom neked, mi az, amit 30 éves koromig szerettem volna/szeretnék megvalósítani.

Egyik este egy női magazint lapozgattam, és szembe találkoztam a "30 dolog, amit meg kell tenned, mielőtt 30 leszel" című válogatással. Á, szuper, gondoltam magamban, ez jó móka lesz, talán belevágok a megvalósításba szépen sorban. Amikor azonban elolvastam a pontokat, elhatároztam, hogy készítek egy saját 9+1-es listát a saját megvalósításra váró vágyaimról. Nem volt kedvem ugyanis "szexelni egy szokatlan helyen", "kipróbálni az alul semmit egy napig", "megcsókolni egy nőt", "házassági ígéretet tenni a legjobb meleg haveromnak" vagy "ünnepelni a másnaposságot". Íme a saját listám:
1. Balatonátúszás
Kislány koromban nagyon szerettem úszni. Viszonylag hamar belejöttem, és megtanultam a négy úszásnem közül hármat. A Dunaparton nőttem fel, így sokat gyakoroltam, mígnem annyira ügyesen ment, hogy szólt a tanár a szüleimnek, hogy hátúszásban igen ügyes vagyok. Mivel faluban laktunk, ahol nem volt uszoda, az úszás megmaradt hobbinak. Nem tudtam edzésekre járni. Évekig vettem részt  a jászberényi úszótáborban, ahol egykettőre megtanultam a pillangó úszást is. Gimiben gyógytesis voltam, volt lehetőségem gyógyúszásra járni, mégsem tettem (vagyis a legtöbbről ellógtam). 7 tanóra után egy olyan középiskolás sincs, aki szívesen gyalogolna azért, hogy másfél órát ússzon, majd ezután még 30 km-t utazzon haza volánbusszal. Az úszás szeretete nem múlt el, főleg nyaranta rengeteget lubickoltam. Mindig figyeltem az esti hírekben a Balaton átúszásról készült riportokat és képsorozatokat, és irigykedtem a sok kitartó emberre, akik vállalkoztak a kihívásra. 30 éves koromig szuper lenne legalább elkezdeni készülni egy ilyen megmérettetésre. Az úszástudásom és a magabiztosságom megvan a feladathoz, de nyilvánvalóan az állóképességemen dolgoznom kell.



2. Az álommeló megtalálása
Igazából soha nem tudtam mi szeretnék lenni. Kicsi koromban a fogorvos, tanár vagy a fodrász szakma tetszett, később leginkább rajzolni szerettem és meséket találtam ki, amit a szüleim leírtak nekem. Sokáig igen jó tanuló voltam, aztán inkább a humán tárgyak mentek jól, meg az angol. Mikor a gimi végén eljött a felsőoktatásba jelentkezés ideje, én hosszú ideig olvasgattam a lehetőségek listáját, de nem tudtam, mi is a nekem való szak. A Nemzetvédelmi Egyetemen volt néhány dolog ami érdekelt volna, de azokra a szakokra csak férfiak adhatták be a jelentkezést. Ennek ugye lőttek. Anyu egyik ismerőse szociális munkán végzett, ő javasolta, hogy jelentkezzek oda, mert tartalmas a képzés. Jobb híján tehát oda mentem 5 éves egyetemi képzésre, amit 5,00 átlaggal zártam. De nem ez álmaim munkája, hiába dolgozom a szakmában. Keresem és várom az alkalmat, hogy egyszer igazán azt csinálhassam, ami szívből érdekel. Talán ha megtalálom, rögtön tudni fogom hogy arra születtem.


3. Egy hosszú hajóút
Ha nem ragaszkodnék annyira a páromhoz, a családomhoz, a barátaimhoz és a kutyáinkhoz, már régen egy hajón dolgoznék. Nem, nem ez az álommeló számomra, de a hajózás önmagában nagy álmom. Legyen az csónak, kishajó, luxushajó, nekem mind nagyon tetszenek. Amíg az öcsém régen autós és motoroskártyázott, nekem a hajós kártya lapult a markomban. Bámultam a Queen Maryt, és arról ábrándoztam, hogy egyszer felülök egy hasonlóra. Mivel annyi pénzem nincs, hogy hetekig hajókázzak, sokszor eszembe jutott, hogy talán ha rajta dolgoznék, bejárhatnám a világot. Éjszakánként kiülnék a fedélzetre, nézném ahogyan a víz nekicsapódik a hajó oldalának, és élvezném a ringatózást. Nem csupán a hajózás vonz, hanem maguk a hajók is, ahogyan olyan békésen ringatóznak a maguk hatalmas méretével. Nagy vágyam, hogy részt vegyek egy hajóúton, legyen az tengeri út, vagy egy kirándulás végig a Duna teljes hosszán.


4. Eljutni néhány gyönyörű helyre
Mióta D.-vel egymást boldogítjuk, sok olyan város jött szóba, ahova szívesen elmennénk együtt. Sopron, Nyíregyháza, Veszprém, Kőszeg ugyanúgy a listánkon szerepel, mint Eger vagy Pécs. Egyikünk vagy másikunk talán jobban ismeri ezeket a városokat, de együtt sosem láttuk. Például D még nem látta úgy Pécs városát, mint én, az öt év alatt, míg ott laktam. Ismerem a legszebb helyeket, a leghangulatosabb ösvényeket és szeretném ha ezeket a szépségeket ő is látná. Mikor Szegedre mentünk, ő vezetett engem. Sok helyet nem láttunk még hazánkban, és a bakancslistánkon most ezek szerepelnek. Vannak egynapos terveink és hosszabbak is. A listánkat úgy állítottuk össze, hogy mindketten leírtuk a helyeket, ahova menni szeretnénk és aztán összesítettük. Ha valahova jobban szeretnénk menni valami hirtelen ötlettől vezérelve, előrevesszük a listán és elkezdjük tervezgetni az utazást. Utánajárunk a látnivalóknak, a szállásoknak, és az érdekességeknek, és belecsapunk a lecsóba. Szeretek így élni. Kirándulni, utazgatni és rövidtávra tervezni.


5. Megtalálni valami igazán szuper dologban a kreativitásom
Mindig szerettem "kreatívkodni". Kiskoromban rajzoltam amikor csak a közelemben volt egy színes ceruza, vagy kréta. Nagyon pontos, aprólékos rajzokat készítettem, nagy hangsúlyt fektetve a színekre és részletekre. Később rajz fakultációt vettem fel, hogy többet rajzolhassak. A tanárom egy igazi idióta volt, aki már akkor belerajzolt az én rajzomba, mikor még csak elkezdtem. Elvette a kedvem a rajztól, mert már nem jelentette ugyanazt a szabadságot és örömet, mint korábban. A zenében is sikerült kiélnem a kreativitásom, évekig zongoráztam, egy ideig szaxofonoztam, jártam zenekarba és az iskolai kórusba is. A zene megnyugtat, erőt és lendületet ad. Amikor hallgatom, megkapom azt a pluszt, amit máshogyan nem érhetek el három perc alatt. Talán egyszer újra zongorázni kezdek. Vagy énekelni egy felnőtt kórusban. Nagyon jó lenne. Kamaszként szívesen csomóztam karkötőket hímzőfonalból. Mindig jó volt a kézügyességem, könnyen megtanultam saját magamtól a technikát, onnantól fogva szívesen készítettem a barátaimnak indián karkötőket, ami akkor hatalmas divat volt. Egy biztosítótűvel a nadrágomhoz fogtam a félkész munkákat, és tanórák közben a pad alatt igyekeztem befejezni őket. Ma már persze ez nem divat. Asztal és ajtódíszeket viszont készítek ma is, egy-egy évszakra különféléket. Van itthon kreatívkodós dobozom, amiben a szükséges terményeket, ragasztópisztolyt és színes bolondságokat tartom.
A kreativitásom jelenleg mégis talán a blogírásban élem ki, ami lehetőséget ad az élményeim, emlékeim, gondolataim "papírra vetésére". Szívesen fordítok rá időt, mert sokkal jobban érzem magam egy-egy szívemhez közel álló bejegyzés megírása után. 


6. Megszeretni sportolni
Mindig utáltam a tesiórát. Az oktatási rendszernek köszönhetően nem állt másból, mint idióta felmérésekből. Ki tud messzebbre dobni, hajítani, ugrani, többet és gyorsabban futni, bukfencezni, cigánykerekezni, vagy kötélre mászni. Minden egyes óra azzal ment el, hogy ezek valamelyikét meg kellett csinálnunk, amire kaptunk egy jegyet és a tanár marha büszke volt arra hogy teljesítette a terv szerinti feladatot. Éppen az tetszik az amerikai filmekben, hogy ott is tornáznak a diákok, de nem így. Aki ügyesen úszik, az az uszodában tesiórázott, voltak akik birkóztak, futottak, szertornáztak. Megkeresték a számukra kedves vagy preferált sportágat és abban próbálták a maximumot nyújtani. Ha ez itthon is így lett volna, talán szebb lenne a tartásom a rendszeres hátúszástól vagy izmosabb lenne a lábam a versenybiciklizéstől. Mivel középiskolásként mi nem sportolhattunk az amerikai gyakorlathoz hasonlóan, én magát a sportot sem építettem be az életembe. Budán lakom, de nem itt dolgozom, nem egészséges szmogban biciklivel dolgozni járni, az uszodalátogatást pedig az ügyeleti beosztásom mellett nehéz rendszeresen megoldani. 30 éves koromra szeretném megtalálni azt a mozgásformát, ami örömet okoz. Amit szívesen végeznék többször egy héten.

7. Önkénteskedni 
Olyan nagyon sosem vágytam arra, hogy önkénteskedjek valahol. Régebben szívesen vállaltam volna valami feladatot a Vöröskeresztnél akár diákmunka keretein belül, de nem tudtam melyik az a terület ahol tényleg szívesen lennék szabadidőmben. Mióta kutyám van, már tudom, hogy egyszer szeretnék majd valami önkéntes munkát végezni valamelyik menhelynél. Az egyetlen problémám az, hogy az összes cuki kutyát hazahoznám magammal. Nekem a kutyák azok, akik igazán kifejezik az egymáshoz tartozás, a hűség, a mindenek felett győzedelmeskedő szeretet és ragaszkodás fontosságát. Azt gondolom, hogy csak az tudja igazán, milyen a majomszeretet, akinek saját kutyája van (jó, meg nyilván akinek gyereke). Egy kutya mindig ott van veled, ha szomorú, ha boldog vagy, ha nem kívánsz a hátad közepére sem senkit és ha valóban nincs senkid. Kutyaeledelgyűjtésben, sétáltatásban ügyes lehetnék. 30 éves koromra tehát szeretnék valami szerepet vállalni az elveszett, elhagyott, menhelyen élő kutyák helyzetének javításában.


8. Megvalósítani a "mindig karácsony" érzést
Imádom a karácsonyt, és az azt megelőző várakozás időszakát. Ez az a pár hét, amikor szinte semmi nem tudja a kedvemet szegni, derűsebben látom a ködös, hideg reggeleket, és minden este "mécsesházikózok". Hetekkel karácsony előtt megveszem az ajándékokat a szeretteimnek, gyakran járok különféle adventi vásárokba nézelődni vagy forralt borozni, és teatasakból csillagokat hajtogatok az irodába és otthonra. Persze furcsa lenne, ha egész évben fennhagynám a díszeket (amik amúgy márciusig fent vannak), de szeretném megtalálni a módját, hogy ne csak karácsonykor érezzem a "karácsony érzést". Egyelőre ezt úgy oldom majd meg, hogy gyakrabban fogom felkeresni a szentendrei karácsony boltot. Télen-nyáron nyitva van, így ha világító égősorokra, angyalhajra vagy égőkre vágyom, meglátogathatom az üzletet. Lehet hogy az álommeló egy saját karácsony bolt lenne??? Esetleg egy hajón??


9. Megtanulni főzni
Amikor elköltöztem otthonról Pécsre, nem tudtam főzni. Amíg még otthon laktam, Anyu megfőzte az ebédet, én hoztam mindig hozzá a petrezselymet a kertből, segítettem hengergetni a szilvás gombócokat, és hasonló csicskamunkákat végeztem. Egy rántást sem tudtam a koleszben vagy utána az albérletben elkészíteni, mindenhez telefonos segítséget kellett kérnem. Anyu minden kajának minden készítési fázisát részletesen lediktálta, így tanultam meg szép lassan az alapokat. Mára azért már sokkal több mindent el tudok készíteni, és szívesen is álldogálok a konyhában. Persze sosem vagyok elégedett a főztömmel, mindig azt gondolom hogy lehetne jobb és jobb, de viszonylag keveset kell kiöntenem azért mert elrontottam. Mivel nagyon szeretem a főzöcskézős vetélkedőket, mindig a tévé előtt ülök és ámulok azon, hogy hétköznapi emberek milyen nagyon ügyesek és kreatívak a konyhában. Szívesen beiratkoznék valami páros főzős tanfolyamra, hogy valami igazán csodálatos tudományt sajátíthassak el (a párommal együtt). 


+1. Megőrizni a családom, barátaim szeretetét
A családunkban mindig nagyon fontos volt az összetartás. A nagyszüleim és a szüleim arra tanítottak, hogy a szeretet és az egészség a legfontosabb a világon, minden más csak másodlagos. Próbálták azt az értékrendszert átadni nekünk, ami szerint ők is élnek. A barátaimmal az a helyzet, hogy csak kevés van belőlük. A gyerekkori, kamaszkori barátságaim megszakadtak, mert mára felnőttünk, egészen más értékeket vallunk magunkénak, olyan emberek lettünk, akik felnőttként már nem barátok. Mivel vándormadár voltam világéletemben (értsd: egy ideig otthon voltak barátaim, aztán a középsuliban egy másik városban, majd Pécsen, Kecskeméten, újra otthon, aztán a fővárosban), így a barátságok nem mindig állták ki az idő és a távolság próbáját. Azok, akik ma közel állnak hozzám, viszonozzák az érzéseimet és szeretnek engem. Ennél többre nem vágyom. Azt szeretném ha 30 éves koromban a szüleim úgy látnának, ahogyan azt gyerekkoromban elképzelték. Ha büszkék lennének rám. A páromról azért nem írtam egyik pontban sem, mert nagyon harmonikusnak érzem a magánéletem. Persze vágyom én többre is, de nagyobb szerelemre, megértésre, izgalomra nem. 


A listán nem szerepel teljesíthetetlen tétel. Olyat sem tudok írni, ami miatt elégedetlen lennék jelenleg. A fenti vágyaim/céljaim csupán még színesebbé, teljesebbé tennék az életem. Talán sokkal tartalmasabbá, mintha a népszerű női magazin tanácsait követve megcsókolnék egy lányt, jó alaposan berúgnék, pornót néznék ha unatkozom vagy bekajálnék bűntudat nélkül egy rakat sütit.