100. bejegyzés - Törpék és óriások

A századik bejegyzés nagyon fontos számomra. Nagy útnak érzem, amit az elmúlt 6 hónapban bejártam. Sosem akartam blogot írni, nem ez volt a célom, de rengeteg mesélnivalóm van. Csupa olyan történet, amitől boldog vagyok, csupa olyan ember, tárgy, és állatka, olyan látvány, történés és emlék, amikből jobb és rosszabb napokon táplálkozom. 

Nyolcosztályos gimnáziumba jártam. A legelső tanévnyitó ünnepségen az Igazgató kérte a többi 7 évfolyamot, hogy segítsék a sok kis új 11 éves tanulót, hogy "ne érezzék magukat törpének az óriások országában". Sosem felejtem el ezt a mondatot, mert bár minden második évben ezt az előre megírt köszöntőt húzta elő a fiók mélyéről, én tényleg úgy éreztem, hogy óriások vesznek körül, de nem voltam törpe. A 8 hosszú év alatt voltak nagyon kedves osztálytársaim és barátnőim, akik miatt szerettem "Dobós" lenni. Azóta sok olyan helyzetbe kerültem, amikor valóban törpe voltam, és sok olyan helyzetbe, ahol sosem akartam óriás lenni. Egy dolog azonban nem hagy nyugodni már lassan két évtized óta. 

Vajon Isten, a Sors, a Végzet, az Univerzum vagy a természet törvényei játszanak-e el velünk, mint picike bábokkal (törpékkel), vagy mi, az EMBERISÉG alakítjuk-e a saját sorsunkat (óriásokként). Nap, mint nap sokat panaszkodunk, mert nem jó a munkánk, rossz a fizetésünk, morcos a párunk vagy egyszerűen csak sz*r az életünk. El vagyunk foglalva a saját nyomorunkkal, és olyan komolyan vesszük az életünket, mintha mi lennénk a Világmindenség központja. Képesek vagyunk pár apró rossz tulajdonság alapján megítélni másokat, tragédiaként megélni a munkahelyi problémáinkat, és annyira beletemetkezni a nehézségekbe, hogy nem ÉLÜNK. Túl komolyan vesszük magunkat. 

Gyerekkorom óta imádok legózni. Egyszerűen megszűnik minden más, ha meglátok egy kupac legókockát. Építek, legófigurákat gyűjtök, legós kulcstartóm van és részt veszek a legtöbb legós rendezvényen. Hogy ciki? Kit érdekel? Megnéztem a Lego Movie-t és egyre nagyobb lett bennem a kérdőjel, hogy vajon mi is csak építőkockák és kis bábuk vagyunk? Mint ahogyan a legó film résztvevői? Nem lehet az, hogy velünk is csak babáznak, játszanak azok a bizonyos "NAGYOK"? Hogy legózás közben mi úgy mozgatjuk a figurákat, ahogyan minket is mozgat valaki? Kitalál nekünk szerepeket, foglalkozást, problémákat, és jelmezeket? Köztünk is vannak "hősök", pincérek, autóversenyzők és voltak kalózok, katonák is. Talán csak varázslótanoncok és jedik nem. És ebből a szemszögből nem számítanak az apróságaink, mert azok csak ideig óráig fontosak. 

Mindig tudni akartam, hogy valójában mekkora vagyok. Egy parányi kis elem, vagy olyan valaki, akinek központi kérdés kell hogy legyen a telefonszámla befizetése, a havi statisztika leadása az életében.