Oké, bocsánat ezért az anyósviccért, de nem bírom ki, hogy egyet se süssek el (és a nénikém kifejezetten imádja a fárasztó vicceket, szóval ha másnak nem, neki tetszeni fog)
- Milyen a jó anyós?
- Amelyik olyan, mint az üstökös: ritkán közelít és akkor is húzza a csíkot.
Szeretem az anyós-vej témát, mert sok olyan cikket olvastam, rádióműsort hallgattam, ahol megkérdezték az utca emberét arról, hogy milyen az anyósával a kapcsolata. Iszonyatosan vicces dolgok derültek ki, amiken aztán sokszor napokig nevettem még a metrón vagy a villamosmegállóban magamban. Például volt, aki azért gyűjtögetett, hogy hozzáépíthessen a garázshoz, hogy ha jön az anyós, külön "lakosztállyal" lephesse meg, saját konyhával, vécével és hálószobával. Így nem kell folyamatosan összefutniuk a család igazi lakrészében. Vajon milyen bájos lehet ez az anyós??? Mindent (filmes, könyves, magazinos tapasztalataimat) összevetve az anyóst pontosan úgy képzelem el a viccekhez, mint az alábbi képen látszik: fog nélkül, gyenge bajusszal, retró szemüvegben, ötfelé lógó mellekkel. A bot és a kézrázás nyilván fakultatív, egyesek félelmetesen csattoghatnak a műfogsorukkal, vagy hideg téli estéket megkérhetik a kedves vejüket, hogy masszírozza meg vén, bütykös, itt-ott szőrös lábukat.
A továbbiakban anyukám és D. kapcsolatát is meg fogom említeni, de le szeretném szögezni, hogy anyukám KICSIT SEM hasonlít erre a hölgyre (nem, nem azért mondom, mert elfogult vagyok). Sem bibircsók tekintetében, sem pedig a kedves mosolyukat összevetve nem passzolnak egymáshoz. Erről a képről egyébként a Christina Applegate féle 1991-es Kipurcant a bébicsősz anyának egy szót se Starek nénije jut eszembe. (Ki emlékszik amúgy a filmre?)
Visszatérve anyukámra, egyik nap kijelentette, hogy hiába írok ilyen témájú bejegyzést, mert ő tudja (később arra módosította, hogy erősen reméli), hogy elég jó anyós. Szó, mi szó, valóban jól kijönnek D.-vel. Persze anyukám sem volt mindig mintaanyós, de szerintem akit igazán szeret, azzal maximálisan kedves és figyelmes. Amikor hazaköltöztem Kecskemétről, először anyuéknál laktunk. A gyerekkori szobámba nagyon kényelmesen berendezkedtünk, és mindig nagyon örültünk, ha apukám feljött bandázni hozzánk. Mindig csak 1-2 apróság miatt jött, de olykor fennmaradt nálunk, és nagyon jókat beszélgettünk. Egy idő után feltűnt, hogy anyu soha nem jön fel a tetőtérbe. Mint kiderült, nem akart a nyakunkon lógni, és ezért szinte egyáltalán nem is jött fel még a lépcsőn sem. Amikor ez mégis megtörtént, már a lépcső közepén ordítozni kezdett, hogy "Hahóóóóóóó, gyerekek! Jövök egy picit, nem zavarok?????"- ezt egyébként a harmadik szomszéd is hallotta valószínűleg. Mikor kérdeztük, hogy miért nem jön, azt mondta, hogy nem akar zavarni, az a mi saját kis birodalmunk. D. és anyukám úgy tudnak egymásnak udvarolni, ami szinte már a nyálasság határait súrolja. Anyukám minden alkalommal, amikor hazamegyünk, kőrözöttet készít D.-nek, a kedvenceit főzi ebédre és vacsorára és igyekszik mindenben a kedvében járni. D ezt úgy hálálja meg, hogy az egekbe isteníti anyukám főztjét, negatív tulajdonságait és "hirtelen jött" ötleteit. Nagyon vicces a dolog, mert az egész egy oda-vissza cukkolás csillámos mintás, cukorkaillatú csomipapírba csomagolva. A kölcsönös tisztelet persze mindkét részről mindig jelen van, így olyan, mintha egy 17-18. századbeli beszélgetést hallgatnánk végig. Persze D. már az elejétől nehezen tegezi a szüleimet, aminek biztosan az az oka, hogy szokatlan volt neki a közvetlen viszony. Az irántam és a szüleim iránti tiszteletből mindig megtartja a határokat, ami nagyon fontos szerintem a köztük lévő hosszútávú, jó kapcsolat megtartása miatt. De azért a huncutságok nem maradnak el, így este, elalvás előtt a lépcső tetején megszólaltatott szurkolói hangkürt éppúgy hamar lett anyukám kedvence, mint a falu közepétől hazáig (ami nem 5 méter) nyomott autóduda vicces, ritmusos nyomkodása.
A családunk női tagjai nem egyszerűek. Nagyon nem. Tehát biztosan van olyan tulajdonságom nekem és anyukámnak is, amitől nem vagyunk mindig népszerűek, de alapjában véve szerintem D. elég jó veje anyukámnak, és anyu elég jó anyósa D.-nek. Biztos sokat segít, hogy drága párom nem büfög hatalmasakat az asztalnál, nem mondja az ebédre, hogy nem volt rossz, de ettem már jobbat is, és nem dobja a koszos zoknit és alsónadrágot a lépcső tetejéről az aljára "mosd ki anyós" rikkantás kíséretében. Anyukám pedig amikor otthon vagyunk náluk, nem tart üvegpoharat a szobám falához, hogy kihallgasson minket, nem jelenik meg nálunk munka után, hogy ellenőrizze a lakásunk tisztaságát és nem kérdezi D.-t minden percben, hogy "Jól keresel? El tudod majd tartani a leendő unokáimat?" A pasi és az anyós téma végére érve, arra jutottam, hogy ha mindkét fél megfelelően odafigyel a másikra, nem kell, hogy utálják egymást. Persze ettől még ugyanolyan murisak az anyósviccek, de érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy vajon az anyós-meny kapcsolatokról mennyi vicckönyvet lehetne megírni?
