Szereted a meséket? Vagy már úgy érzed, kinőtted őket? Ha még mindig szívesen olvasol olyan történeteket, amik elröpítenek a képzelet és a fantázia világába, akkor ezt a bejegyzést most igazán Neked ajánlom. Nekem az egyik kedvencem.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. M.-nek hívták. Lepencefürdőn élt egy kis fehér földszintes házban az apukájával, az anyukájával és a testvéreivel. Eléggé szűkén voltak a pénznek, de az apuka keresetéből azért szépen éldegéltek. Rajongva szerette M.-et. Édesanyja régen cselédként dolgozott, gazdagabb családoknál szolgált. A gyerekeit megfelelően ellátta, és mivel egy magányosan álló házban laktak, nagy szabadságot tudhattak M.-ék magukénak. Ha boltba vagy templomba mentek vasárnap, begyalogoltak a faluba, ami igen hosszú út volt, sok időt vett igénybe. M. nagyon szeretett sétálgatni, jó levegőn lenni, ezért nem bánta, hogy nem a faluban laktak.
Kislány korában nagyon rossz volt a lába, így - Forrest Gump lábán lévő fémtámaszokhoz hasonlóan - az ő lábait is meg kellett támogatni. Emiatt egy ideig nem is tudott iskolába járni, magántanulóként próbálta elsajátítani a tananyagot. Imádta. Itta magába a tudást, szívesen elolvasta az ajánlott olvasmányokat, magolás nélkül pillanatok alatt tudta a történelmet, és még számolni is szeretett. Amikor a szülei megbízták azzal a feladattal, hogy vigyázzon a tehenükre, vigye el legelni, ő egy regénnyel leheveredett egy fa alá és elmerült a történetben. Kit érdekelt akkor a tehén? M imádott a Dunában fürdeni. Amikor csak tehette, felkapta a fürdőruháját és megmártózott a habokban. Élvezte a víz sodrását, hűvös érintését, természetes illatát. Gyakran
mesélte, hogy amikor a második világháború idején menekülniük kellett
az erdőben álló faházba karácsonykor, ő abban reménykedett, hogy a
Jézuska ott is megtalálja, és megkapja a várva várt kalapot. Nem kapta.
De élete végéig sajnálta. Ahogy nőtt, növekedett, gyönyörű lány lett belőle, akinek a kegyeiért sokan versenyeztek. Végül megtalálta az ő hercegét, hosszú levelezgetés, udvarlási időszak után. Sok barátnője volt, sokan szerették a csodálatos természetét, az okos beszélgetéseit és az életszeretetét. Az összes unokáját saját gyermekeként
szerette, ahogyan a gyerekeit is mindig igazi anyaként támogatta.
M.-nek rengeteg rossz jutott életében. Az
egyik testvérét elveszítette a második világháborúban, eltűnt a
fronton. Soha többet nem kapott hírt róla. M. egész életében tovább
kereste őt, levelekkel bombázta a Vöröskeresztet. Nem adta fel a
reményt. Az elsőszülött gyermekét 5 év szeretet és boldogság után elveszítette, pillanatok alatt. Egy pici sírhoz jártak ki ezután a temetőbe, amin rajta van a kislány arcképe. Egy boldog, gyönyörű kislányé. Talán ez volt élete legnagyobb fájdalma. Soha nem panaszkodott, nem kesergett és nem sírt. Emellett az, hogy leégett a házuk és a hőn szeretett emlékei, könyvei egy kormos kupaccá váltak, igazán semmiség volt. Több komoly műtét, fájdalom, hosszan tartó, lassú kínlódás után egy vasárnapi napon szólították magukhoz hirtelen az angyalok.
Nem ismertem nála boldogabb embert. Minden napot kincsként élt meg, soha nem panaszkodott és soha nem volt gyenge. Az a szeretet, amivel ő szerette az életet, nem mérhető az általam ismert mércékkel. Bölcs, szolid jelleme hamar megmutatkozott. Imádta a gyerekeket, az állatokat és az élet összes apró, jelentéktelennek tűnő parányi kincsét. Remek ember volt. A "kicsi M." mindig megmaradt benne, a lelke mélyén mindig a tehenet legeltető, vörös hajú, szeplős kislány maradt. Így érdemes élni. Olyan erővel és tartással, ami csak a mesék szereplőinek van.
Címkék: Kincsek
