Kettyós karácsony

A mi családunkban olyan karácsonyi hagyományok vannak, amik nagyon régi emlékeket idéznek fel bennem. Ünnepek idején szívesen gondolok a régi karácsonyok melegére, izgalmára, gyermeki sóvárgására. Annyira vártam december 24.-e minden mozzanatát, hogy már hetekkel előtte izgultam. Talán innen ered a menthetetlen vonzalmam a karácsony iránt.



A szüleim rengeteget kísérleteztek, zsonglőrködtek, varázsoltak hogy sikerüljön titokban tartani a Jézuska misztikumát. Ha egy mesében lettek volna, azt is mondhatnám, hogy megküzdöttek volna a hétfejű sárkánnyal, az óriásokkal, kicseleztek volna néhány undormány bibircsókos boszorkányt és Csipkerózsikát is fel kellett volna valahogy ébreszteniük hosszú álmából. 

Mivel minden részletnek passzolnia kellett, ezért minden évben mindig mindent ugyanúgy csináltak. Hiszen a Jézuska sem tenne másképp. Édesanya és édesapa pedig rendíthetetlenek a mai napig. Csak ma már nem kell órákat ülnöm a kádban míg feldíszítik a fát. No, de nem vágok a közepébe, kezdem az elején a szüleim karácsonyi küzdelmeinek krónikáját (hogy még szépen is alliteráljak).

Már egy hónappal karácsony előtt elkezdtek engem és az öcsémet kérdezgetni, hogy mit szeretnénk a Jézuskától. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy nagyjából 6 és 13 éves korunk között minden alkalomra Legot kértünk. Z.-vel ezerszer átlapoztuk az aktuális katalógust és felírtuk az áhított készletnek a cikkszámát. Persze jó sok ilyen volt...Maga az ajándékvásárlás rész nekem kimaradt, gondolom lepasszoltak minket addig a nagyszüleinknek. 





Nálunk mindig a mézeskalács volt a fő süti. Minden évben segítettünk anyunak kiszaggatni, aztán sütés után díszítettük is cukormázzal. Ezt úgy kellett csinálni, hogy anyu előkészített egy üres pici zacskót, amibe beletöltötte a ragacsos fehér trutyit, kivágta a zacskó csücskét, és indulhatott a díszítés....ja, persze az a lyuk mindig valahogy túl nagy lett, így orrán száján dőlt a lötyi. Anyu csapkodott, szitkozódott, mi pedig a díszítés végére nyakig ragadtunk. De ez mind így volt rendjén. Anyu sem akart minket közben tisztogatni, nem szólt hogy a mézeskalácsok összevissza lettek cicomázva, és nem dirigált a tökéletesség erejéről. Igazi gyerekek lehettünk.  Közben KIZÁRÓLAG a Kormorán: Betlehemi királyok albumát hallgathattuk, mert ez volt hagyomány.



Nagyon szerettem, hogy Szenteste napján egész nap otthon lehettünk, akkor nem kellett nagymamázni. Amivel amúgy nem volt bajunk, de kimaradtunk volna a teendőkből. Apukám már reggel "odatette főni" a halászlét, anyu pedig viszonylag jó helyzetben volt, mert előre megcsinálta a legtöbb köretet és salátát, így maradt ideje mindenre. A halászlét apu passzírozta, de én mertem hozzá mindig a levet és a halat. És kiszedegettük a hatalmas szálkákat. Ebédre csak valami könnyűt ettünk, mert tartogatni kellett a pocakot estére. Így anyu krumplit sütött félbevágva, amit megvajaztunk,megsóztunk.

Ebéd után be kellett ülnünk a tesómmal a kádba. Apu felhozott a garázsból egy deszkát, amit keresztbe tett a kádon, és kaptunk kis tálkákban almát, mandarint, sütitropitperecet, hogy amíg a szüleink díszítik a fát, mi csendben maradjunk. Miután bekajáltuk a fél karácsonyi kínálatot és anyu már hatszor utánatöltött nekünk meleg vizet a kádba, már kezdtünk irtóra unatkozni, kisorsoltuk öcsémmel magunk között hogy ki kiabáljon, hogy "Mikor jöhetünk kiiiiiii?". A válasz legtöbbször az volt, hogy "Még egy picit fürödjetek, csak akkor jön a Jézuska, ha tiszták vagytok!!!"- gondolom még időre volt szükségük a díszítéshez. Anyu azt mesélte, hogy az ajándékokat többnyire este csomagolta, miután lefeküdtünk. 

Szenteste estéjén, amikor megérkezett a család, már nem lehetett bemenni a nappaliba. El volt torlaszolva az ajtó, hogy a Jézuska zavartalanul dolgozhasson. Néha megfordult a fejemben hogy vajon a plafonig érő fát hogyan hozza a Jézuska, de anyu megnyugtatott, hogy a kinyitott ablakon keresztül. Ezután nem volt kérdésem, hiszen elég nagy volt az ablak és sokszor volt nyitva szellőztetés miatt. A nagypapám mindig korán elkezdett cukkolni minket, leselkedett az ajtón, kulcslukon, anyu pedig elkezdte sütni a halakat. Mivel minden egyszerre melegedett, ezért valami állandóan leverte a biztosítékot. Apu akkor még dohányzott, kint állt úgyis a teraszon, így anyunak csak kiabálnia kellett, hogy "Papiii, csinálj már valamit, hát nem igaz hogy ennek minden karácsonykor így kell mennie". 

Anyu!! Azóta már biztosan rájöttél, hogy enélkül szinte túl nyugodt lett volna minden.

Nyaggatunk mindenkit hogy mikor jön már a Jézuska, a válasz mindig az volt, hogy majd ha kisült a hal...ami csak félig volt igaz, mert azt is meg kellett várni hogy besötétedjen. Az a fránya hal se akart soha megsülni..legalábbis mi úgy éreztük.



Maga a csengetés-Mennyből az angyal-csillagszóró-ajándékozás-ajándékbontás már csendben, nyugalomban és vidámsággal telt, ma is arra emlékszem vissza legszívesebben. Akkoriban volt még hó is karácsonykor, ami nagyon nagy kincs, bármit megadnék hogy most is legyen. A karácsonyok szépsége a mai napig megvan, bár egyre kevesebben állunk mindig a fa körül. Tudom, hogy ez az élet rendje, de a legjobb akkor is az volt, amikor még a két dédi is ott volt velünk. A halsütés hossza, a várakozás izgalma és az ünnep meghittsége évről évre nem változik -de már nem kell a kádban három óra hosszát áznunk.

Nektek hogyan zajlik a készülődés december 24.-én?

Címkék: