A legkülönösebb évem - most hogyan tovább?

Bár nem igazán tudtam, hogy mit várhatok ettől az évtől, de abban az egyben biztos vagyok, hogy teljesen másképp alakult, mint amire valaha számítottam. Nem voltak nagyravágyó terveim, nem mertem nagyokat álmodni, a sors valahogyan mégis úgy hozta, hogy a legkülönösebb, legmozgalmasabb dolgok történtek velem és a legmeglepőbb döntéseket hoztam (szerencsére).


Vannak napok, amikor azon töprengek, hogy vajon milyen úton-módon csinálhatnék a nap 24 órájából 48-at. Annyi mindent szeretnék csinálni, sok tervem, ötletem van, pörgök-forgok, mint egy forgószél, de akármilyen gyors és kreatív vagyok, soha nem elég az időm mindenre. Ez nagyon bánt, hiszen mindig azt érzem, hogy ha egyet előre lépek, kettőt tuti biztos hogy hátra is csúszok rögtön. Ebben az évben sok nehézséggel kellett megküzdenem, amik a lelkemet bántották, ugyanakkor nagyon sok kedvességet és szeretetet kaptam, amit soha nem felejtek el. Készítettem egy rövid vizsgálatot, és arra jutottam, hogy a mérleg egyértelműen a jó dolgok irányába dől el, még akkor is, ha nem érzem felhőtlenül boldognak az évemet. A képeken apróban láthatjátok az év best of eseményeit, a teljesség igénye nélkül. Mutatom miről is van szó.

A legnehezebb számomra az volt idén, amikor elhatároztam tavasszal, hogy felmondok a munkahelyemen, és otthagyom azokat az embereket is, akik megszépítették minden napomat. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vidámmá és felejthetetlenné teszik az idei nyaramat, főleg úgy, hogy végig a fejem fölött lebegett a tény, hogy nemsokára sokkal, de sokkal kevesebbet fogom látni őket. (Erről ITT olvashatsz bővebben) Rajtunk kívül álló okok miatt elmaradt a januárban lefoglalt nyaralásunk, majd ezt követően az ehelyett szervezett pótnyaralás is. Nagyon pipa és nagyon szomorú voltam, nem értettem, hogy egy pár nap balatoni pihenést miért olyan nagy luxus, hogy nem érdemeljük meg. Most sem értem, de nagyon remélem, hogy 2017-ben minden a terveink szerint alakul majd.

A második legnehezebb dolog az volt számomra, hogy betöltöttem a 30. életévemet. Kicsit sem vártam a jeles napot, mert úgy éreztem, ezzel a gondtalan, fiatal éveimet búcsúztatom, éppen ezért már kora tavasszal elkezdtem szervezni egy hisztiparty-t, amire nagyon sok, számomra fontos embert hívtam meg. (Köszönöm azoknak, akik eljöttek, és ottmaradtak velünk ünnepelni!!! És M. barátnőmnek, hogy tűzön-vízen, árkon-bokron, vonaton és buszon keresztül is megoldotta, hogy ott tudjon lenni, és aludni nálunk!!) Kicsit olyan volt az egész, mint egy szülinapi buli, amit 25 évvel ezelőtt anyukám tartott nekünk. Nagyon élveztem, a barátaim mindannyian tettek róla, hogy ne érezzem magam vén boszorkánynak, és mivel ezt júniusban tartottuk, tulajdonképpen a húszas éveim végét ünnepeltük a júliusi 30. születésnapom helyett. (Erről ITT olvashatsz bővebben) Végül július 8.-án a családommal nyaraltam és napoztam a medence partján, amikor bevégeztetett és 30 lettem. Szuper napok voltak, sok pihenéssel, nevetéssel, dinnyével, horgászással, olvasással, némi darázzsal és szúnyoggal. 


Az Éjjel-Nappal Balaton bloggereként lehetőségem nyílt arra, hogy egész nyáron részt vegyek a Plázs Siófok és a Balaton Sound koncertjein. Nagy köszönettel tartozom ezért Földi Ritának, az oldal főszerkesztőjének, egyben a Life and Trend blog bloggerének, akinek a személyében egy nagyon kedves, közvetlen és kreatív bloggertársat ismerhettem meg. A koncertek mind nagyon élvezetesek voltak, imádtam a nyüzsgést, a pörgést és a Balaton illatát. Az egyik ilyen koncertes napot azzal kezdtük, hogy a barátainkkal Balatonfüredre hajóztunk, majd utána Siófokon sétáltunk, gyrosoztunk együtt. A hajózás az egyik kedvenc időtöltésem, ami bármikor kikapcsol és feltölt energiával, mindez pedig nagyon mókás, ha barátokkal teszi az ember. A Plázs Siófok koncertjei nagyon jó hangulatban teltek, a balatoni naplementék pedig szebbek nem is lehettek volna. 

A foci EB alatt egy "bedobomanevemegydobozbaéstalánkisorsolnak" játékkal nyertünk egy háromnapos pihenést a Silvanus Hotel Visegrádba, ami az idei nyár legpihentetőbb része volt. Koktélokkal, medencézéssel, és sok olyan perccel, amikor csak feküdtünk a nyugágyon a tűző napon, és semmi hasznosat nem csináltunk. Imádtuk!


Idén három esküvőn is részt vettem. Időben az első R. barátnőmé volt, aki meglepett azzal, hogy nekem adta a legszebb dobócsokrot a világon!!! Boldogan és csigatempóban lépkedtem vele hazafelé, és legszívesebben minden járókelővel táncikáltam volna örömömben. Minden pontosan olyan volt, mint a tündérmesékben.
A második esküvő T. barátnőmé, a királylányé volt, akinek én készítettem el a csokrát, és aki olyan helyre utazott nászútra azzal a madárral, akihez hozzáment, hogy mi csak egy "tegyükalábunkatközösenegylavórbaésmutassukmeghogyezismajdnemolyanmintatenger" témájú irigykedő képes üzenettel tudtunk nekik boldog pihenést kívánni. A képet a munkahelyünkön készítettük el, R. barátnőm nagymértékű kreativitásának köszönhetően. A harmadik esküvő az öcsémé volt, ahol tanúként én voltam az, aki végig mellette állt a három szertartás alatt, és B. barátom (SBolter Photography) varázslatos fényképezőgépe előtt. Mindegyik felejthetetlen és megismételhetetlen élmény volt. 

Bloggerként több bejegyzésem szerepelt az I love Dunakanyar oldalán, akikkel szeptember óta tevékenykedek együtt. Mivel a Dunakanyarban nőttem fel, így nagyon közel áll hozzám, hogy írjak róla. R. barátnőm férjével, L.-el pedig elindítottuk Az első nap nevű zombiblogunkat, ahol egy saját sztori mellett ajánlókkal, túlélési stratégiákkal és mindenféle izgalmas - apokalipszisre vonatkozó - témakörrel jelentkezünk. Mivel imádom a zombis történeteket, ezért nagyon fontos nekem ez a blog is, és remélem, hogy a korábbinál sokkal több időt és energiát tudok majd ráfordítani. L., mint fotós (ő most emlékeztetne arra, hogy inkább hobbifotósként említsem) nagyon lelkes és roppant ügyes, véleményével és lendületével segíti és megkönnyíti az én munkámat is.


Decemberben 23.-án D.-től megkaptam a legszebb és legformásabb karácsonyfát, amiről évek óta álmodoztam. Csodálatos az illata, és csupa-csupa piros, arany és mindenféle apró manós díszek vannak rajta, így pontosan olyan a fa, mint a "Reszkessetek betörőkben". Varázslatosan szép! A december még attól volt nagyon szép, hogy egy - a szívemnek nagyon kedves - emberrel dolgozhattam újra együtt novembertől december végéig. Minden napunk vidáman és nagy egyetértésben telt, sok nevetéssel, családi drámával, és 3az1ben kávéval. Tökéletes példa volt arra az elmúlt két hónap, hogy két teljesen más típusú, más korú emberke hogyan tudja kihozni a legjobbat a legmozgalmasabb napokból. Bármikor újrakezdeném!

Részt vettem még idén egy bloggertalálkozón, egy blogger day-en, divatbemutatón, mindenféle programon a barátainkkal, új munkahelyen dolgozom, néztünk stand up comedyt, összetörték az autónkat, édesapával karácsonyfát díszítettem, édesanyával kiválasztottuk a legeslegszebb adventi kalendárium-kisházat, ami a világon létezik, lánybúcsúztam, csalódtam és beletörődtem ismét, és nyaraltam a családommal. Mindeközben D.-vel és a két kis kutyusunkkal (+ a teknőssel) tengettük a boldog kis életünket, és rengeteg könyvet olvastam  abban reménykedve, hogy spontán osztódnak a könyvespolcomon. 

Vidám az életünk, és remélem a 2017-es év még több jókedvet és lehetőséget hoz. Én mindenesetre most biztosra megyek, és a jövő évre merek nagyokat álmodni. Tegyetek így ti is. Csak bátran! Boldog 2017-et!

Karácsonyi csoda a javából

Minden évben megnézek minden karácsonyi filmet, miközben végigkönnyezem azokat a részeket, ahol a szereplők megtapasztalják, milyen az igazi karácsonyi csoda. Most én is részese lehettem egynek, és azt is megkönnyeztem. Én már csak ilyen érzékeny tyúk vagyok, no. 

(Elöljáróban annyit elárulok, hogy egy évtizede hatalmas vágyam egy saját, igazi élő fenyő karácsonykor. Idén úgy volt, hogy veszünk, de mivel az utolsó hétvégén karácsony előtt és az utolsó hét minden napján minimum 19 óráig dolgoztam, a kocsink pedig igen különös dolgokat produkál ismét, és még karácsonyfatalpunk sem volt, megbeszéltük D.-vel, hogy jobb, ha nem veszekszünk, beletörődök, hogy csak jövőre lesz igazi karácsonyfánk. Volt már vita anyuéknál otthon Szenteste napján a karácsonyfatalp miatt, és hétköznaponként, amikor hullafáradtan értem haza decemberben minden este, D. pedig mindig meleg étellel várt, minden kétséget kizáróan a legfontosabb a szeretet és a béke volt számomra.)


December 23.-a van. Dolgozom. Fáradt és kimerült vagyok, közeledik az este 19 óra. Alig várom, hogy végre otthon legyek, mert tudom, hogy még nagyon sok feladat vár rám. Még nem készítettem össze az ajándékokat, nem csomagoltam össze a cuccokat a holnapi utazáshoz, és be kell fejeznem az utolsó simításokat egy ajándékon. Tök nagy a csend, a nyugalom. Már senki nem jön be ajándékot vásárolni, mindenki otthon melegszik a családja körében. A világ összes listáját elkészítettem már, hogy csak ki kelljen pipálnom azokat a részeket, melyeket már teljesítettem a teendők közül. Amint 19:00 lesz, már készülődök is haza. Nagyon hideg van, sokkal hidegebb, mint tavaly. Mondjuk akkor nem is érdekelt, nem dolgoztam ilyenkor. Magamra kapok minden ruhadarabot, ami egy kicsit is melegít, és nyakamba veszem a várost.

Még beugrom 1-2 helyre hazafelé menet, mert én már csak ilyen vagyok. Lehetek bármennyire felkészült, valamit mindig az utolsó pillanatig halogatok. A Sparban egy nagyon kedves, apukám korú eladó nagyot füttyent, amikor meglátja, hogy mennyi csomagot tudok beszorítani kicsi, de dagi tenyerembe. Boldog karácsonyt kíván, és érzem, hogy nem azért mondja, mert kötelező. Nem a pénztárban ül, tulajdonképpen nem is kellene hozzám szólnia, elpakolgathatna a maga kis világában. Mégis megszólít és szimpatikus hangja, kedves szavai melegséggel töltik el a szívem. 

Az utcára kilépve, az ujjaimat vágja a zacskó füle, de hamar olyan hideg lesz a kezem, hogy már nem is fáj annyira. Már nem érdekel a Vörösmarty tér, nem érdekelnek a fények, nem vonz a karácsonyi vásár hangulata, a forraltbor és a kürtős kalács illata, és a sok karácsonyfadísz. Már csak az otthonom nyugalmára és melegére vágyom. 

Átvágok a Deák téren a 16-os kisbusz irányába, amikor meghallom a zenét. Nem hivalkodó, de tiszta, nem hamis. Könnyek gyűlnek össze a szememben, amikor meglátom, hogy egy srác irhabundában és subában harmonikázik. Egyszerű karácsonyi gyerekdalokat játszik, de annyira szépen, hogy hiába nem jellemző rám, adok neki egy kis pénzt. Erre szívesen költök, főleg Szenteste előtt egy nappal. 

Némán vágok át a fagyos szélben a buszmegállóig. Az orrom előtt húz el a busz. Sebaj, szívesen várok este nyolckor a megállóban, miközben nagyon kell pisilnem, és a könnyek miatt csípi a szél a szemem. Mikor megérkezik a busz, és felszállok rá, a sofőr azonnal becsukja az ajtót és rátapos a gázra. Egész úton egyedül utazom a buszon. Se utasok, se hangzavar, se türelmetlenség. Nincs lökdösődés, csak a csend, a karácsonyi várakozás és én. 

Amikor lenyomom a leszállásjelzőt, a sofőrrel megbeszéljük, hogy mi vagyunk az egyetlen lúzerek a tizenhatos vonalán. Nem bántódik meg sem ő, sem én. Felesleges, hiszen nyilvánvaló tény. Mire a bejárati ajtóhoz érek, már teljesen elszakad az egyik szatyor füle, én pedig szokásomhoz híven olyan jóízűt káromkodok, hogy még engem is meglep, mennyire megnyugszom tőle. Előveszem a kulcsom, de már van egy a zárban, nem jutok be a bejárati ajtónkon. D. hangját hallom, a kutyákkal matat valamit, és kér, hogy várjak egy percet. 


Mikor végre beenged, meglátom a kutyákat. A lakásban koromsötét van, csak a két kis dögünket érzékelem, világító, piros karácsonyi fényekkel a nyakukban. Csak a fényeket látom ide-oda cirkálni, amik eközben hangosan ugatnak. Különös fények ezek...annyira nevetek rajtuk, hogy levegőt is alig kapok. Sokszor csináltunk már hülyét belőlük, de ez most mindenen túltesz. D. bevezet a lakásba, és szól, hogy nyugodtan lépjek rá a hófehér, bolyhos szőnyegre cipőben, amit máskor az élete árán is megvéd a koszos, saras talpacskáktól. Mikor fölkapcsolja a lámpát, meglátom a legszebb karácsonyfát a világon. A mi nappalinkban. 140 centi magas, ezüstfenyő. Igazi fenyőillattal, tökéletes ágakkal, szuperszúrós tűlevelekkel. Csakis a miénk. 

Levetkőzöm és bugyiban ugrálok izgalmamban a fa körül. Nem találom a nadrágomat, amitől egyre idegesebb leszek, hiszen már bekészítettem a fa mellé az összes díszt, égősort, manót, hóembert és angyalkát, ami a lakásban fellelhető. Sül a karácsonyi vacsora, mi pedig a fánkat díszítjük kettesben. Beosztjuk a munkát, mindenkinek az jut, amiben igazán ügyes. A karácsonyi csoda itt áll a nappaliban, szikráznak rajta a fények, a piros és az arany díszek. A kutyák alatta mászkálnak, de nem a karácsonyi hangulat miatt, hanem az ajándék kengurus-marhás-nyulas kaja miatt, ami csavargatja a nózijukat. Meghitt, békés és meleg az otthonunk. Pont amiről hazafelé úton álmodoztam.

(zárójelben: R. barátnőm és D. egyik este hosszasan intézkedtek titokban. Mint kiderült, R. szólt D.-nek, hogy menjen, válasszon ki egy szép ezüstfenyőt, adja oda a zsét az árusnak, és hozza haza a fát, mert az, hogy beletörődök, hogy nem lesz igazi élő fánk, még nem tesz boldoggá. D. pedig felkerekedett, és mivel szerzett fát, kénytelen volt talpat is szerezni hozzá. Sikerült. Szerintem nekünk van a 23.-án beszerezhető karácsonyfatalpak közül a legdrágább. Kovácsoltvas, marha nehéz, de gyönyörű.)

MBBK Karácsony - meglepetés angyalkázás

A Magyar Bloggerek és Blogkedvelők közössége által szervezett karácsonyi "angyalkázásban" én is részt vettem idén. Nagyon izgultam, mert olyan blogger nevét kaptam, akinek nem igazán tudtam, hogy mit is adhatnék, és arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy engem ki ajándékoz majd meg. Izgalmas játék, amiben régen nem volt már részem. Most, hogy lezárult, már bátran mesélhetek róla.


A csomagom Babrik Alexandrától érkezett, akinek Szívem a szíved játszótere címen jelent meg idén kötete. A blogos csoportban mindig elolvastam Alexandra bejegyzéseit, és a blogot is napokon keresztül olvastam, miután megkaptam tőle a csomagomat. Szerettem volna jobban megismerni. Az oldalán már a bemutatkozásban is csupa olyan dolgot ír le magáról, ami rám is teljesen jellemző, kezdve azzal, hogy cipőstől gázol át a házon, egészen addig, hogy "hiszek a mosolyokban, az érintésekben és hiszek a könnyekben is. Hiszek a varázsban, az álmokban..". 

Alexandrától egy könyv érkezett hozzám postán. Minden nap néztem a postaládát, kerestem az értesítőt (mert a postások meg sem próbálják kézbesíteni a csomagokat a házunkban), és egyik nap, munka előtt vidám rontottam be a posta ajtaján, hogy átvegyem a nekem szánt küldeményt. Gerlóczy Márton: Váróterem című könyve volt az. Mivel nem vagyok túlságosan nyitott a számomra eddig ismeretlen kortárs szerzők műveire (annak ellenére sem, hogy imádok olvasni), nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy miért pont ezt a könyvet kaptam ajándékba, és vajon hogyan fog rám hatni. Amint lesz egy kis szusszanásnyi időm, máris belefogok az olvasásába. Izgalmas dolog könyvet kapni, erről már számos bejegyzésemben írtam.  Mivel a leggyomorforgatóbb, sorozatgyilkosos könyvektől a romantikus ábrándos történeteken át a történelmi témájú regényekig mindent szívesen olvasok, így ez az ajándék nagyon jó helyre került. 

Köszönöm szépen az ajándékot Alexandra, nagyon örültem a csomagodnak!

Én a Selmade.Black bloggerét, Anniet ajándékoztam meg. Jól ismerem a bejegyzéseit, és őt is (már amennyire meg lehet valakit ismerni a leírt gondolatai alapján), mert igen aktív tagja az MBBK csoportnak. Miután átgondoltam, hogy mit is szeretnék neki ajándékozni, megmutattam a páromnak, D.-nek Annie blogját, aki egész egyszerűen csak annyit mondott, hogy küldjek neki inkább egy csirkét és egy kést ajándékba. Egy beszélgetés során András, az Élményképek blog bloggere a maga sajátos gondolkodásmódjával átgondolta a dolgot, és hozzátette, hogy szerinte a posta nem szállít élő állatot. Nos, így aztán az eleve hamvába holt ötlet nem valósult meg. 

Küldtem Annienek egy kézzel készített gyöngy nyakláncot, és egy másikat, ami azt hirdeti, hogy nem őrültem meg, csak az én valóságom más, mint másoké. Szerintem ez kifejezettem illik hozzá. Küldtem még neki egy zoknit is, mert egyszer olvastam egy bejegyzésében, hogy a rengeteg általa hordott fekete ruha alatt gyakran visel színes zoknit, fehérneműt, így a barátai mindig tudnak találgatni, hogy milyen szín van rajta titokban. Szerencsére Annie vette a poént, meg is írta, hogy jót nevetett, amikor meglátta a zoknit a karácsonyi csomagban. Küldtem pluszban egy kis tehenes radírt is, mint apró napi kincset, ami mosolyt csalt az arcomra egy papírboltban. 

Most, hogy vége az angyalkázásnak, biztos vagyok benne, hogy máskor is szívesen benevezek bármilyen hasonló játékba. A posta - bár rendkívül lassan szállította ki a csomagokat - végül győzedelmeskedett, mi pedig gazdagabbak lettünk azzal az élménnyel, hogy egymás blogjait bújtuk. Szuper szabadidős program volt. 

Karácsony Szamár-szemmel (vallomás)

A legviccesebb karácsonyi mese számomra a Shrekből az angyal. Minden évben kétszer - háromszor megnézem decemberben, és annyit nevetek rajta, hogy a könnyem is kicsordul. A rémes rímek, a karácsonyi kapkodás, veszekedés, majd kibékülés maximálisan lefedi mindegyikünk készülődését, és az ünnepi kavarodást, végül azonban ebben a mesében és otthonainkban is győzedelmeskedik a béke és a szeretet. 


Imádom azt a jelenetet a film elején, amikor Shrek nekiindul, és megküzd a hófúvással, a sziklákkal, jéggel és hóval, hogy eljusson a városba, és utánajárjon egy "Karácsonyról fajankóknak" könyvben, hogyan is kellene tökéletes karácsonyt varázsolnia. Ezt az öt leckét meg kell tanulnia hozzá, annyi bizonyos:

"1. Első, a ház feldíszítése
2. Második, zoknikat a kandalló fölé
3. Harmadik, a lakoma.
4. Negyedik, a karácsonyfa.
5. Ötös lecke, a karácsonyi mesemondás - ha ez megvan, akkor mondjuk, hogy tökéletes karácsonyt csináltam a tökéletes családnak. (...) Család a tűz körül, mindenki átszellemül, boldog, boldog voila."

Bárcsak ilyen könnyű lenne követni az adott pontokat a tökéletes karácsonyhoz!! 

Azt hiszem legelső alkalommal már ennél a résznél beleszerettem a mesébe, aminek azóta is nagy rajongója vagyok. Szamár legalább annyira rá van pörögve a karácsonyra, mint én, Shrek pedig ugyanannyira nem kedveli, mint D. Amikor Szamár ellátogat Shrekhez, mint a legjobb barátja, csak segíteni szeretne neki a készülődésben, meg is jegyzi, hogy "van Shreknek néhány tanácsom, hogy jó legyen a karácsony"- de az ogrét ez egy cseppet sem boldogítja. Tehernek érzi az ünnepi készülődést, úgy gondol a karácsonyra, mint egy feladatra, amit ki kell pipálni. Hozzá hasonlóan, sokan körülöttünk ugyanígy gondolkodnak, ám arra talán már nem jut idejük, hogy lássák, a sok másik Szamár viszont él-hal a karácsony minden apró varázsáért. Megbántjuk olykor egymást a nagy rohanásban, kapkodásban, pedig a legfontosabb az lenne, hogy odafigyeljünk a másikra.


Amikor Szenteste megérkeznek az ogrecsaládhoz a vendégek (akiket persze Shrek a háta közepére sem kíván), a mesehősök feldíszítik a lakást, és sorban elmesélik, ők hogyan élték meg régen a karácsonyt. Talán Szamáré a legviccesebb:

"Beköszöntött Szenteste és én totál kilettem
Mivel egész nap a fát díszítettem.
Hogyha azt kérditek a sok munka hol van?
Megmutatom nektek, miket varázsoltam.
Mert kint a kertben a látvány tökéletes,
Ha megpillantjátok, a szívetek majd repes."

Csizmás Kandúr szülőhazájában - mint tőle megtudjuk -  "a Mikulás egy dögös latin macsó, ünnepi bundája szőrmével kivarrva, fényesre volt fenve karácsonyi karma, piros a csizmája, veres a palástja, kardja olyan ízű, mint a ráksaláta". A legmeghatóbb számomra mégis Mézi (a mézeskalács) története, aki nagyon bájosan kezdi mesélni, hogy "beköszöntött Szenteste, ragyogtak a fények, mellettem ült kedvesem és csak ez volt a lényeg", aztán kiderül, hogy boldogan üldögélt a szerelmével a tévé előtt a sötétben, amíg meg nem érkezett a Mikulás, aki felfalta a kislány mézeskalácsot. Nos, igen, ők voltak odakészítve a Mikulásnak egy szép tányérra egy pohár tej mellé vendégváró falatnak. Ezt a részt mindig megkönnyezem...

A szamár kisebb szívrohamot kap, amikor rádöbben, hogy Shreknek ez az első karácsonya, és ami a legmegdöbbentőbb számára: ezidáig kimaradt ogre barátja életéből a bejgli. Akkora könnycseppek jelennek meg a szemében, mint amekkora a saját sárkány felesége, és úgy lapul hátra a két hatalmas füle a feje tetejére, mintha tavaly december óta simítgatta volna extra tartós zselével.

Mikor Shrek belekezd a saját meséjébe, az már csak hab a tortán.

"Beköszöntött Szentese, patkány sem közeleg
Csak anyából törnek ki néha a szelek
Ogreszomorító látványt nyújt a lakás
Szirupos, mint tündérkakiból egy rakás"


A meséből megtudjuk, hogy a veszekedés hozzátartozik az ünnephez, hiszen Szamár is bevallja, hogy "anyám mindig azt mondta, akkor jó a karácsony ha sír valaki". Nyilván ez nem teljesen igaz, ám én is sok - karácsony hevében kitört - vitatkozásra emlékszem vissza gyerekkormomból. Karácsonykor mindenki izgul, hogy minden a helyén legyen, minden finom legyen és mindenki örüljön az ajándékának. Természeti csapás a karácsony? Lehet, hogy van, akinek az. Sokan gondolják így, pedig lehet, hogy csak az a baj, hogy még nem találták meg az ünnep valódi szépségét. A Shrekből az angyal igenis mély mondanivalóval bír, ha okosan odafigyelünk a részletekre. 

Egy szó, mint száz, a karácsony sok-sok Shrek és Szamár közös küzdelme, élménye, harca és boldogsága. Vitatkozhatunk bármin (hiányzó karácsonyfatalp, gagyi ajándékok, pénzköltés, éppen kifutó halászlé, áramszünet, csomagolópapír hiány, összetört bögrék, odaégett étel), a végén mégis fontos, hogy a szeretet ünnepén együtt legyünk azokkal, akik nagyon fontosak számunkra. Én, mint Szamár, bízom benne, hogy tökéletes lesz a karácsonyunk idén, D., mint Shrek pedig biztosan kiéli magát majd a bejglin és a számára készíttetett ajándékokon. Ahogyan a mesékben mondják, minden jó, ha a vége jó. 


Adj boldogságot INGYEN!

Sok szülő úgy gondolja, hogy ha nincs is elegendő pénze arra, hogy fényűzővé varázsolja a karácsonyt, legalább a gyerek ajándékára bőven kell költenie, hogy ne legyen szegény a Jézuska. Mert a Jézuska bizony látja, hogy mire vágyik egy gyerek, és nem teheti meg egy szülő, hogy csak az ő gyereke ne kapja meg a legdivatosabb, legnépszerűbb ajándékokat. De miért van ez így? Miért nem arra koncentrálnak, hogy emlékezetessé tegyék a karácsonyt? 

Meg szeretném nektek mutatni, milyen volt az egyik legszebb karácsonyom (még ha nem is emlékszem rá)...

Nemrégen téma volt otthon D. és köztem, hogy mennyit kell-illik-szokás költeni a karácsonyi ajándékokra. Összeszámoltuk, nekünk idén karácsonykor (ha mindenkinek vennénk ajándékot, aki a szorosabb családhoz tartozik) 41 embert kellene megajándékoznunk. Ha azokat az árakat nézzük, amibe ma egy normál könyv, cipő, Lego, ruhanemű kerül, és átlagolunk, akkor valahogyan így nézne ki a családi karácsony:

41 fő - fejenként nagyjából 4500 Ft - összesen 184.000 Ft
ha valamilyen kedvezményt/kupont találok az ajándékokhoz, akkor pedig:
41 fő - fejenként 3600 Ft-os ajándékokkal (20%-os kuponokkal) - összesen 147.600 Ft

És akkor még nem vásároltunk semmit a karácsonyi menühöz, a fához, a díszekhez, és a süteményekhez. Csak én gondolom azt, hogy ezt még olvasni is borzalmas???? Persze nem veszünk ennyi embernek ajándékot, és bár a kézzel készült meglepetés is nagyon értékes, de ember legyen a talpán akinek annyi ideje van, hogy belefér 41 darab kreatív, igényes, személyre szóló ajándék elkészítése decemberben. Nekem biztosan nem fér bele.

Nálunk az ünnepek mindig a közös mézeskalács készítésről/díszítésről, halpasszírozásról, és a közös "Betlehemi királyok" éneklésről szóltak. (Meg még ezer más dologról, ami szerencsére most is ugyanúgy zajlik, mint régen.) Azóta is imádom a karácsonyokat, jó pár bejegyzést is írtam már a témában, ERRE KATTINTVA elolvashatjátok, hogy pontosan egy évvel ezelőtt, advent második vasárnapján mit tettem ki a blogra. Egy szó mint száz, az ünnepek a legdrágább, legtrendibb ajándékok nélkül is szépen kellene, hogy teljenek. Nem biztos, hogy a gyerekek attól lesznek csak boldogok, ha ugyanazt az ajándékot kapják, mint a többi 120 másik gyerek az óvodában, persze rengeteg múlik azon, hogy milyen értékek mentén nevelik őket. 

Most pedig valami (számomra) egészen különleges dolgot szeretnék nektek mutatni. Szombat este régi képeket nézegettünk anyukámmal, és az egyik kép láttán sokat mesélt nekem egy régi, 28 évvel ezelőtti karácsonyról. Édesanya a kérésemre összefoglalta nekem a poszthoz írásához is, hogyan ajándékoztak nekem (és maguknak) boldogságot INGYEN 1988 karácsonyán:

"Az érzés lényege: Két pici gyerekkel a saját otthonunkban karácsonyoztunk 1988-ban. A fenyőfa megvásárlásával nagyjából el is fogyott a pénzünk. Nem estünk kétségbe... Zoló 4 hónapos kisbaba volt, némi színes csörgőt-rágókát beszereztünk ugyan neki, ám igazi öröme a szopizásban-dajkálásban, éneklésben volt akkoriban. Ám a két és féléves pici lányka valami mást kap!!!!! Esténként, amikor elaludtak a kisemberkék, mi munkához láttunk szorgalmasan: édesapa a szuterénban hulladék deszkákból csodás babakonyhabútort fűrészelt, szögelt, kalapált és festett. Én maradék színes papírokból füzéreket, pattogatott kukoricából láncot készítettem a karácsonyfára. Mindent gondosan eldugtunk, mert csak a Jézuska tudhatott róla!!!!! Azon az estén tényleg velünk voltak az angyalok: Eszterkénk akkorákat kiáltott örömében, hogy apánknak hullottak a könnyei... egész este karácsonyi fényben kávéztunk, teáztunk, és persze a babákat is gondosan megetettük!!!! Talán tudatában voltunk, mennyire tetten érhetően boldogok vagyunk..."

Még nagyon kicsi voltam, így sajnos nem emlékszem erre a karácsonyra, de arra igen, hogy hosszú évekig játszottam még a babakonyhával. Anyukám teáskészletét imádtam rendezgetni, és a konyhaszekrénykéhez kapott picike babaágyban milliószor ringattam álomba Marci babámat. Amikor már elég nagy voltam (7-8 éves), apukám kirámolta a garázs egy részét, és berendezte az öcsémnek és nekem játszószobának. Lekerült a konyhaszekrény is, és a kertben már volt helyem tologatni a játékbabakocsit is. 

Majdnem 14 éves koromig babáztam. Ciki vagy nem, én bizony imádtam! 

A hétvégén (egy hetes csúszással) elkészítettük az adventi koszorúkat a családdal. Az előtérben egy nagy asztalra felhalmoztunk minden szükséges hozzávalót, és az egyik dobozban megláttam anyukám kézzel készített, réges-régi színes papír füzéreit. Boldogan nézegettem meg a színeit, és felidéztem magamban a legelső égősorunkat is, ami máig a legszebb számomra!!! Hiába, a karácsony eszembe juttatja a régi emlékeket, a legviccesebb fenyőfa díszítéseket, kapkodásokat, az öcsémmel közösen végrehajtott ajándékgyűjtő akciókat, és megannyi dolgot, ami nem került és nem kerül pénzbe. A gyerekeimnek én is a békés, vidám, és szerény karácsony örömét szeretném majd átadni, mint amilyet nekem adtak a szüleim. A babakonyha és mini teáskészlet használatának élvezetét, a kézzel készített díszek fontosságát, és azt a tudatot, hogy nem baj, ha a testvérük teleeszi magát halászlével karácsonykor, és végighányja éjfélkor a szőnyeget, évek múlva már csak vidám sztori marad, hogy az anyukájuk a szőnyeget térden állva súrolta Szenteste. 

Nagyszerű érzés, ha az embernek olyan szülei vannak, mint nekem. Akárhányszor felemlegetjük azt a karácsonyt, amikor apukám és anyukám pityergett az örömömet látva, nekem is mindig könny szökik a szemembe. Mert az igazi boldogság INGYEN is elérhető.

Óvónéni és Édesanya (az én édesanyám) szemével - Gondolatok a karácsonyról

Anyukám már sokszor bizonyította, hogy remekül ír. Ezúttal a szívemhez legközelebb álló ünnepről, a karácsonyról szól a bejegyzése. Olyan gondolatokat fogalmaz meg óvónéniként, és édesanyaként, amelyeket sokan megszívlelhetnének ebben a mindennapi mókuskerékben (főleg az ünnepek közeledtével). Fogadjátok szeretettel!


Gondolatok a karácsonyról

A cikk Kristófné Ági írása

Íme, megérkezett az év utolsó hónapja! Jelzi ezt sok minden: Mikulásról és karácsonyról szóló dalolás hallatszik ki az óvodák és iskolák ablakain, a boltok polcain és a kirakatokban megjelennek a különböző csokoládédíszek és papírtrombiták, mindenütt színes-villogó lámpafüzérek, e-maileket és üzeneteket kapunk az ünnepekre vonatkozó jókívánságokkal, kedvenc pocsolyáinkon vékony jégréteg csillog, és esetleg (végre egyszer időben!) hóhullás is megörvendeztet bennünket!

És eljutottunk az ünnepkör legfontosabb kérdéséhez: mit jelent nekem-nekünk (kicsiknek és nagyoknak) még csak nem is az ünnep, hanem a készülődés… Az érvényes kérdés, amelyre azért mégsem ártana válaszolnunk (legalább magunkban), hogy az ünnepi inflálódás, díszözön és bóvlidömping közepette az amúgy lélekemelő és izgalmas készülődés kacatgyűjtő, pénzfitogtató „essünk túl rajta”, vagy csendes karácsonyi áhítat. Ha van őszinte válasz, akkor tartalmat, értelmet nyer karácsonyi készülődésünk! Mert igenis számos példát látunk arra, hogy vásári forgataggá válik legszebb ünnepünk, hátborzongató, nagyüzemi ünnepléssé. A polcokon találunk műfenyőből készült adventi koszorút, fröccsöntött jászlat, a hupikék törpikék hangján angolul éneklő műanyag vagy plüss angyalkát, a pásztorok és a háromkirályok háromszázféle variációját, sőt a kisded Jézus minden elképzelhető és elképzelhetetlen megjelenési formáját is!


A készülődésben - vásárlásban a különböző családok átörökítik hagyományaikat gyermekeikre. A konkrétumok (és egyenlőre leginkább csak azok) iránt fogékony apróságoknak elég nehéz a hitvilág hagyományait a szinte felismerhetetlen karácsonyi figurák látványával harmóniában előadni. Természetesen nem biztos, hogy mindenki a karácsony vallási tartalmában mélyül el, de a szeretet-összetartozás-meghittség együttesében mindenképpen. Azt is el kell fogadnunk, hogy változnak az idők, valóban kevesen érnek rá otthon koszorút fonni, gyertyát önteni, különleges díszítéseket kitalálni és elkészíteni. Ám a talmi dolgokat nagyon fontos lenne megkülönböztetni a karakteres értékektől, s ez utóbbiakat gyermekeinkkel megláttatni!

A legnagyobb probléma az, amikor kizárólag a szerzés hatja át az ünnepet megelőző időszakot! Az ajándékozás mértéke, vagy inkább mértéktelensége hihetetlen méreteket öltött! Vannak olyan családok, akik szabályosan túllicitálják egymást a vásárlásban. Ezen emberek esetében a saját készítésű ajándékok szinte nem is okoznak örömet. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy ez az országosan jelentkező és érzékelhető probléma a mi falunkban még nem tudott meghonosodni (mint annyi más devalválódott érték sem)! Óvodánkban kb. százhúsz kisgyermek kétszáz szülőjével és még több nagyszülőjével kerülünk napi kapcsolatba, így ez a következtetés talán megalapozottnak mondható.

Az óvoda csoportjaiban adventi időszakban munkadélutánt szervezünk, ahol a szülők meglepetést készítenek csemetéjüknek. Ezeket a gondosan, esztétikusan, és nagy titokban elkészített tárgyakat később gyakran látni ablakokban, polcon, falon a gyerekek otthonában. Természetesen az apró ujjak is buzgón ügyködnek az oviban a szülőknek készített csodás ajándékokon: aranyfestékkel pingáljuk a fenyőfácskákat, mintázzuk a szebbnél szebb gyertyatartókat és csillagokat, bájosak a hajtogatott angyalkák is (még akkor is, ha kicsit kancsalítanak…)! Így a gyermek a szülőn keresztül, és a szülő a gyermeken keresztül megtanulja megbecsülni a fáradságos munkával készült, személyre szóló ajándékokat! A kicsi gyermek sokszor nem is érti, miért nem kapott ő is olyan drága ajándékot, mint a tévéreklámban látott kortársa. Vagyis: miért nem hozott a Jézuska barbiházat, plazmatévét? Okos felnőtt ezt áthidalja: „Mert a Jézuska pontosan tudja, ki miben ügyes, mivel tud a legjobban és legokosabban játszani!”


Át kell látnunk a karácsony igazi tartalmát: egyikünknek a Megváltó világra jövetele, másikunknak, mint kultúrtörténeti hagyomány adja az ünnep mélységét, közös kell legyen azonban, hogy tulajdonképpen magunkat ajándékozzuk szeretteinknek azzal, hogy gondolunk rájuk. Ahogy a pásztorok ajándékot vittek a kisdednek, úgy adjuk oda szeretteinknek mi is, amire testének-lelkének szüksége van. Az öröm ne az ajándék értékének szóljon, hanem a gesztusnak, annak, hogy „rám gondolt”. Például: kaphatunk ajándékba egy könyvet, ami már megvan…ám olyan kedves szavakat írt bele az ajándékozó, hogy soha nem adnánk tovább. Ebben az esetben a kézzel beleírt néhány sor maga az ajándék!

Adjuk oda magunkat, és fogadjuk be a másikat teljes szívünkkel!

Az óvodában minden egyes vers, dalocska, betlehemes strófa ezt az érzelmi ráhangolódást hivatott megteremteni a kicsikben. Együttes ráhangolódás arra, hogy Szenteste szeretetben tudjon a családjában ünnepelni. Ezért ezeken a gyertyafényes napokon a karácsonyfa alatt beszélgessünk és meséljünk sokat, játsszunk az új társasjátékkal, legóval, babával életkortól függetlenül, legalább ilyenkor száműzzük a televízió sokszor tömeghipnotizáló giccshalmazát. A mértéktelen sütés-főzés helyett készítsük el inkább a legkedvesebb finomságokat—együtt!  Közben lehet titkolózni, „kiskarácsonyt” énekelni, zenét hallgatni, nyalakodni, nagyokat nevetni! Az ünnepi teríték mellett elhelyezett személyre szóló versike vagy jókívánság szintén nagyon meleg gesztus lehet! A család együtténeklése vagy muzsikálása, egy-egy vers-novella felolvasása, régi karácsonyi emlékek felidézése a nagyszülőkkel egészen biztosan örök emlék, lelkeket érintő élmény!

Teremtsük meg hát otthonunkban a saját meghitt, meleg karácsonyunkat mind az igényes díszítéssel és ajándékokkal, mind a lelkünkben élő karácsonyi titokkal!

Olvasd magad vidámra! (Rosie könyvek minden mennyiségben)

Nagyon szeretek könyvet vásárolni, mert az olvasás az egyik legkedvesebb hobbim. Elvarázsolnak a könyvesboltok, amikben olykor hosszú órákon át bolyongok. Az is nagyon különleges számomra, ha valaki könyvet ajándékoz nekem, főleg ha az olyan ember, aki jól ismer, és pontosan tudja, hogy mi fog igazán tetszeni. Így jutottam hozzá Graeme Simsion Rosie projekt című könyvéhez is. Aztán megvettem a folytatást, a Rosie Update-et is, mert Rosie függő lettem. 



A könyv nagyon különleges számomra, mert nem hasonlít semmihez, amit eddig olvastam. Valahogyan más. Varázsa van. Apukám hugától kaptam karácsonyra ajándékba, és szinte azonnal elkezdtem olvasni. Tőle egyébként mindig olyan könyvet kapok, ami telitalálat, akárcsak ez. Fogadjátok szeretettel az ajánlómat.

A könyv főszereplője - bár a cím azt sugallja- nem Rosie, hanem Don Tillman genetikusprofesszor, aki nagyon sikeres a szakmájában, és úgy véli, hogy a magánélete is teljesen rendben van. Csak barátnője nincs. Meg egy csomó minden más, amiről mi, egyszerű halandók nem is gondolnánk, hogy lehet nélküle élni. A történet annyira humoros és egyedi, hogy aki nem rajong az olvasásért, biztosan annak a figyelmét is leköti. 

Hogy mitől különleges szerintem? 

Don Tillman Asperger-szindrómás. Társas kapcsolatok terén igencsak van mit behoznia, viszont az átlagnál jóval magasabb az értelmi intelligenciája. Az életét átszövi a következetesen összeállított Szabványos Étkezi Rendszer, az aktív testedzés, a munka és az új ismeretek elsajátítása. Sokáig nem igazán érezte úgy, hogy szüksége lenne párkapcsolatra, vagy egyáltalán bármire, ami egy kicsit kizökkenti a katonás menetrendjéből. Aztán jön a feleségkereső projekt és Don élete örökre megváltozik. Rosie nem olyasvalaki, akit logikai úton meg lehet érteni, nem lehet könnyen definiálni, és semmilyen téren nem felel meg Don 16 oldalas feleségfelmérő tesztjének. Pedig Don semmit sem szeret jobban a programok, teendők ütemezésénél. 

A legjobban azt szeretem a történetben, ahogyan az író leírja, hogyan gondolkodik/beszél Don Tillman. Ilyen például, hogy "A narancslé nem péntekre volt beütemezve" vagy "Dave és Sonia öt éve próbálkozik a reprodukcióval". Ebben a történetben egy aspergeres fickó életének alakulását ismerhetjük meg, amit olykor a legkevésbé sem hétköznapi dolgok tarkítanak (mint pl. Borjú Dave születése). Imádnivalóan eredeti a sztori, bármikor szívesen újraolvasom, és ugyanúgy nevetek a poénokon, mintha először olvasnám őket. Jó szívvel ajánlom mindenkinek!

A pasi (és a fehér kutya)

Sokszor mesélek arról, hogy D. és én nagyon szeretjük a kutyákat, van is kettő sajátunk. Amikor D. és Hami (a kutyám) először találkoztak, Hami órákon keresztül csak óbégatott. Kivittem ötvenhatszor sétálni, kapott jutifalatot (vagy ezret), de ő csak ugatott és ugatott. A kapcsolat a kutyám és a párom között (finoman szólva) nem volt szerelem első látásra. No, de még másodikra sem.


Kettejük kapcsolatára D. csak annyit szokott mondani, hogy "olaszos".  Ez a szó maximálisan fedi a valóságot, hiszen gyakran hevesen veszekednek egymással, máskor viszont nagy a szeretet és az egyetértés. Igen nagy harcaik voltak egymással, mire idáig eljutottak. Úgy mondanám, hogy Hamit nagyon lehet szeretni, de egy kicsit macerás kutyus. Egyszer már írtam róla EBBEN a bejegyzésben, ahol így mutattam be:

"Gondolhattam volna, hogy nem véletlen az, hogy ő maradt a testvérkék közül utoljára. Nagy harcaim vannak és voltak vele. Gonosz. Nagyon önfejű, makacs, hisztis. Állandóan őriz valamit, nagyon válogatós. Nem fogad szót, belemegy a legnagyobb bozótba, lop, harap, lepisili a lábát. Nem hagyja magát fésülni, fürdetni sem nagyon. A fejemen alszik, morog ha megmozdulok éjszaka, befekszik a sárba, nyalogatja az esővizet (vagy más kutya vizeletét). Minden neszre ugat, és fél a legyektől. Gyáva egy fajta. Megeszi a teknősöknek vásárolt bolharákot, letüsszent, állandóan a nyomomban van, kiharcol magának mindent. Nincs időkérés, nincs kegyelem. Imádom."

D. is szereti, csak a maga módján. A napjaink azzal telnek, hogy egymást hergelik, borsot törnek egymás orra alá. Annyira vicces, ahogyan újabb és újabb szivatásokat találnak ki, hogy én csak csendes megfigyelőként magamban mosolygok amikor ők harcolnak. Hami általában azzal kezdi, hogy csak ül és néz. Meg sem nyikkan, csak hosszú percekig pislogás nélkül bámul. Ez elviselhető egy ideig, aztán elkezd egyre zavaróbbá válni. D. hiába szól hozzá kedvesen, hiába ígér neki fűt-fát, jutalomcsontot, pogácsát, Hami továbbra is kitartóan és mozdulatlanul bámul. Ezután D. rászól, hogy hagyja abba, mert nagyon idegesítő (de a kutyát ez persze egy szemernyit sem zavarja, tovább élvezi a csendes terrort). Ezután D. már nem bírja tovább, és elzavarja a kutyát - illetve elzavarná, ha Hamit egy kicsit is érdekelné, hogy mit mondanak neki. De nem érdekli. A bámulás mellett elkezd morogni. Ennek köszönhetően kialakul egy "kellemes" alapzaj, ami végigkíséri az esténket. D. mérges a kutyára, nem halljuk sem a zenét, se a tévét, se egymás hangját, miközben Hami boldogan konstatálja, hogy IGEN, ez a nap is az ő irányatása alatt telt el, mi pedig - kis csicskák - örömmel simogatjuk bármeddig őkelme pocakját, ha megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy befogja a kis száját. 

Teljesen a kezében vagyunk.
Néha persze D.-ben is benne van a vágy, hogy bebizonyítsa, ő az úr a háznál, ilyenkor napközben bosszút forral, este pedig arra érek haza, hogy Hamit szivatja. Oltári vicces!! Egyik nap például hazavitt egy csomagot a kedvenc jutalomfalatkájából, kinyitotta résnyire a zacskót és letette a szoba közepére. Hami előtte hasalt, teljes szívéből áhította a kis csontocskákat és D. boldogan nézte egész este, hogy a kutya küzd, harcol, könyörög - de nem szánta meg. 

Ezer és ezer alkalommal bizonyították már egymásnak, hogy méltó ellenfelek, és hogy erőt, bátorságot és időt nem kímélve hülyébbnél hülyébb akadályok elé állítják egymást, ha úgy tartja kedvük. D. mindenféle bolond becenevet aggat Hamira, megtanítja neki, aztán mire észbe kapok, a kutya hallgat arra is, hogy Conchita (D. pedig szénné égeti az utcán azzal, hogy tesztelgeti az új neveket). Volt olyan alkalom, amikor kikötötte a kutyát a Tesco elé egy korláthoz, aztán fotókat készített róla nekem és azon nevetett, hogy milyen szerencsétlen lenne a kiskutya, ha "igazi okos kutyaként" meg kellene minket várnia a bolt előtt.....ja, és mindenféle idióta cselhez folyamodik a lakásban, hogy Hamit becsapja (Hami tulajdonainak eldugása, tálkák kutyaugrálási magasságnál magasabbra pakolása, a kutya kislánynak öltöztetése, stb.)!!! A kutyus ilyenkor három dolgot eszközöl:
  1. Úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog, de titokban bosszút esküszik
  2. Elkezd támadni, és hisztizni (minél hangosabban és erőszakosabban)
  3. Újrakezdi a csendbenülökbámulokésazagyadramegyek mutatványt

Tény, hogy mindannyian jót nevetünk a csatározásaikon, azt azonban be kell vallanom, hogy a sok küzdelem ellenére mostmár hatalmas köztük a szerelem. Ha Hami nem tud viselkedni, D. "lezúzza a fejét", ami azt jelenti, hogy addig birkóznak, amíg a kutya annyira nem liheg, hogy kiissza a kis teknősös tálkájából a vizet és lefekszik egy pihepuha párnára szusszanni egyet. Szeretnek együtt sétálni, aludni és tévézgetni is, morgás, hörgés és mindenféle csel nélkül. Az ő olaszos kapcsolatuk látványa mindig megmelengeti a szívem, és arra emlékeztet, hogy ezek a kis szörmókok azért vannak a világon, hogy beegyék magukat az életünkbe és vidámsággal töltsék azt meg. A fehér kutya ezt sokszor túlzásba viszi, de az ilyen kis kubai csődörök (bichon havanese) heves természetűek, no! Nézzük el nekik!


Mit jelent a család?

Megannyi helyen utánaolvastam annak, hogy mit jelent a család szó. Azért éreztem ennek szükségét, mert a metrón, a cébéában, vagy akár az orvosi rendelőben várakozó embereket figyelve gyakran érzem azt, hogy én teljesen mást gondolok a fogalomról, mint az emberek körülöttem. "Egymással vérszerinti rokonságban álló személyek, a szülő(k), a gyermek(ek) (és legközelebbi hozzátartozóik) közössége."- olvasható a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárában. 

Én teljesen mást értek a család szó alatt. 
Szerencsés helyzetben vagyok, mert összetartó, szeretetteljes, és meleg családi légkörben nevelkedtem, a szüleim mindig minden helyzetben kiálltam mellettem és az öcsém mellett, támogattak, és kellő szigorral terelgettek az általuk helyesnek vélt út felé. És milyen nagy szerencsénk van (és volt)! Bár nem tudom, hogy milyen lehet már körülmények között nevelkedni - hiszen azt nem tapasztaltam meg - ám szociális munkásként éveken át dolgoztam idősekkel, nehéz helyzetben élő családokkal, problémás kamaszokkal. Láttam az élet árnyoldalát, nélkülöző gyerekeket, szexuálisan bántalmazott gyerekeket, laposra vert gyerekeket, meg nem értett kamaszokat, elhanyagolt idős embereket, bántalmazott nőket, drogos, alkoholista, kezeletlen pszichiátriai betegséggel küzdő szülőket. És még sorolhatnám. 

A családom mégsem attól igazi család, hogy nálunk nyugalom volt, béke és szeretet. Ez csak alapja a köztünk lévő köteléknek. Hogy mégis mitől vagyunk mi egység? Nos....

A család az, amikor....
  • apukám három órája ül a kádban és mikor kijön a vízből, azon nevetünk, hogy olyan a tenyere, mint egy többnapos vizihullának
  • anyukám fél órája hisztizik, mert a sokadik "első" palacsinta is odaégett és már akkora a füst a konyhában, hogy mintákat rajzolhatunk bele az ujjunkkal
  • a tesóm kamaszkorában fociedzés után az ölembe dobta a koszos zoknijait, hogy idegesítsen a szagával, én pedig hangosan sikítoztam
  • apukám külön lakrészt épít a házban a horgászbotjai számára, aztán boldogan prezentálja minden arra járónak a két keze munkáját, és mindannyian büszkék vagyunk rá
  • anyukám piskótát süt, és pont akkor csapja le valami a biztosítékot....a piskóta nem sül magasra, anyu viszont a plafonon van (mi pedig megdícsérjük a lapos sütit is)
  • a tesóm az Ace Ventura filmekből a kedvenc jeleneteinket utánozza, mi pedig fetrengünk a nevetéstől, annyira élethű minden mondta és mimikája
  • apukám megtalálja a legunalmasabb tv csatorna leggagyibb, 50'es-években forgatott koreai harcos filmjét, és úgy nézi, mintha egy vadiúj akciófilm lenne (mi pedig halálosan unjuk minden másodpercét, de elviseljük, mert apu már csak ilyen)
  • anyukám mindegyik tehetségkutató műsorban kinéz magának egy-két igencsak unszimpatikus figurát, és addig szenyázik velük, míg már kiszugerálja őket a műsorból
  • az öcsém kénytelen beállni a kocsival a kertbe amikor a vezetést gyakoroljuk, mert én azonnal kiugrom a kocsiból, ha hirtelen kell valamit a kormány mögött bravúroskodnom (és mindezt a teljesen kihalt utcában is tudom produkálni)
  • apukám party szobát készít a tetőtérben és büszkén mutogatja nekünk a felszerelt hangorgonát, discogömböt és hangulatlámpákat
  • anyukám távollátó szemüveg nélkül keresi a rövidlátó szemüvegét a lakásban, és csodálkozik, hogy ebben a házban mindig minden eltűnik
  • a 185 centi magas, erős öcsikém ugrándozva menekül egy imádkozó sáska láttán, mintha gumibogyó szörpöt ivott volna...mi meg nem értjük, hogy mi a problémája
  • apukám huga és az "igen jólnevelt" Bella kutyusa meglátogatnak minket, amivel felborítják a délután nyugalmát és csendjét (és annyit nevetünk öt perc alatt a kiskutya bohócságain, mint máskor egy hét alatt)
  • apukám képtelen veszíteni mindenféle társas- és kártyajátékban, ezért vagy kihagyjuk őt belőle, vagy tudjuk, hogy itt bizony csalásra vagy sértődésre számíthatunk egy-egy parti közben/végén
  • anyukám végigsírja Pavarotti temetésének közvetítését, mi pedig szép csendben elkerüljük még a környéket is messziről
  • a tesóm Valencia sálban, Valencia mezben nézi a meccset, és hangosan ordítozik, mi pedig halálra rémülünk, mikor a legnyugodtam pillanatokban zendít rá
  • apukám hugának remegős, zöld trutyi zselét viszünk a kórházba, aminek semmi hasznát nem veszi, de azért megköszöni a gesztust
És én? Ójaj...
  • állandóan úgy állok neki kávét főzni, hogy az valahol biztosan folyni fog (konyhaszekrény, padló, ruháim, stb.)
  • mindent leejtek, összetörök, mindenben megbotlok, jajgatok, aztán csak mosolygok egyet
  • bénázok, sipítozok, S.O.S. tanácsokért hívom apukámat
  • anyukámat hívogatom főzés közben tanácsokért, ha elrontok valamit
  • a tesómat hívom először rikácsolva, ha a Lego új minifigurát dob a piacra
  • és ha nagyon de nagyon beverem a fejem a szekrényajtóba, akkor telefonon megkérdezem apu hugát, hogy akkor most hülye leszek?
Bőven van flúgos tulajdonságunk, de talán éppen az a legjobb a családunkban, hogy ezekkel együtt szoktuk meg és szeretjük egymást. A sok idegesítő kis aprósággal, amik nagyon hiányoznának, ha nem lennének. Ettől vagyunk mi igazi család. Nem a vérszerinti rokonságtól.