A pasi (és a pucérság)

A legtöbb hirdetés, vagy Tv reklám tartalmából egy idő után csak arra emlékszem, hogy tele volt mini-bikinis csajokkal vagy félpucér modell pasikkal. Ha lehetne, biztos vagyok benne, hogy sok szolgáltató valódi, teljesen meztelen nőkkel reklámozna, én pedig menekülhetnék a kanapé mögé. Nem azért, mert prűd vagyok. Utálom a pucérkodást. No, nem mindig...

Gyerekkoromban a szüleim teljesen egészségesen neveltek minket. Voltak ki nem mondott egyezségek, mint például az, hogy nem rohangáltunk meztelenül egymás előtt a fürdőszobába jövet-menet, de nem kellett különösebben garbóban sem járnom sehova. Azt mondanám, hogy teljesen átlagosan közelítették meg a pucérság kérdését. Valahogy mégis úgy alakult, hogy én kilógok a sorból. Utálok mások előtt átöltözni, mindig is takargattam magam testnevelés óra előtt az öltözőben és az uszodában is...Amikor kamasz voltam, fürdés előtt mindig elordítottam magam hogy senki ne jöjjön be a fürdőszobába még véletlenül se. Rettegtem tőle..

Később, amikor már nagyobb voltam, 19 évesen vesekövem lett. Magas lázzal kerültem be az Orfi kórházba, nem tudtuk még pontosan hogy a vakbelemmel van gond vagy a vesémmel. Az orvos kérte, hogy gomboljam ki a nadrágom az ultrahanghoz és húzzam is lejjebb...nos, az orvos húzta lefelé a ruháimat, én pedig rángattam vissza magamra. Ezért nem csípem a tüdőszűrést, mellkas röntgent, nőgyógyászt sem. Mert le kell vennem a ruháimat.

A családom férfi tagjai ezzel szemben egy kicsit sem szégyenlősek. Sőt!!


Régebben nagyon sokat nevettünk azon, hogy mindegyikünknek mindig akkor kellett sürgősen használni a fürdőt (sminkelésre, készülődéshez), amikor apukám a kádban ült. Hozzáteszem, ő 3-4 órát is szokott pancsolni, még akkor sem nagyon jön ki a kádból, amikor a tenyere már olyan, mint egy fél éve békésen ringatózó vízi hulláé. Egyszer egy mondatban szolidan meg is fogalmazta a véleményét: "B....meg, lassan többet nyitjátok rám az ajtót, mintha a CBA-ba mennétek"...és ez így is volt. (Bezzeg ha hozzám jött volna be valaki, extra hiszti lett volna a jutalma..) Apukám tehát hozzászokott ahhoz, hogy előbb-utóbb valaki rányitja az ajtót. 

Öcsém már valamivel nagyobb falat. Kissé szégyenlős, de ha arról van szó, hogy a Dunában mutatni kellene egy "nagy fehér bálnát", nem sokat teketóriázik, lehúzza a nadrágját és máris láthatjuk lebukni a fehér fenekét. Rendszerint többedmagával mutatja be ezt a látványosságot, így a családi és baráti nyaralásokról sok olyan fotót őrzünk, amikor bálnák serege lepte el a Dunát a Szobi révnél.... Megszoktuk, nevetünk rajta és valószínűleg ez így van jól. 

A harmadik hímnemű körülöttem a kedves párom, D., aki szintén nem arról híres, hogy szégyenlős lenne. Esténként nívós divatbemutatókat nézek végig, különféle témakörökben. Van zuhanyalattpörgökforgok féle, éppenmostmegyekfürdenirázokegyetacsípőmön mozdulat és van kialegnagyobbkanaföldön-erőfitogtatós beállás is. Szeretem hogy nem szégyenlős, mert így rengeteg olyan helyzet van, amikor szakadok a nevetéstől. Bennszülött törzsfőnököket meghazudtoló csípőmozgása van, profi táncos karrierbe is kezdhetne a divatbemutatóin mutatott tánclépések alapján és fitnesz modellek járhatnának hozzá pózokat/beállásokat tanulni.

Mondjuk ki. A pasik körülöttem szeretnek pucérkodni. Ha rajtuk múlna, meztelenül aludnának, meztelenül mászkálnának otthon, és büszkén viselnék férfiasságukat. Nem kellene azon gondolkodniuk, hogy melyik ruhájukat hova dobták le fürdés előtt, hogy hol is vannak, melyik szekrényben bujkálnak a pólóik és hogy vajon megközelítőleg olyan ruhába öltöztek-e, ami az alkalomhoz illik. 

Én szeretem, hogy a családom férfi tagjai minden hiszti nélkül lepisilik a tábortüzet, "fehérbálnáznak" a hangulat kedvéért, és vígan rázzák a feneküket valami jó kis zúzós zenére a tus alatt. A bolondok mindig izgalmasabbak, mint akik élére vasalt ingben, karót nyelt testtartásban élvezik saját "sztárságukat", beosztásukat, pozíciójukat, végzettségüket. Az a bizonyos "fűszer" a férfiakban is meg kell hogy legyen. Ha néha bálnával, hát bálnával :)


Zséda 2016 - Body & Soul

Év végén (magamban, szépen csendben) mindig megfogadom, hogy a következő évben megpróbálok majd változtatni néhány rossz szokásomon. Leszámolok majd a negatív gondolatokkal, még inkább a napi kincsekre fogok koncentrálni, így a lelkem is felfrissülhet picit az előző év sok nyűge, baja után. Elhatároztam, hogy veszek egy határidőnaplót, ami segíthet a célom elérésében, és ahova lejegyezhetek minden - számomra fontos - dolgot.  Nem csak amiatt, hogy ne menjenek ki a fejemből a lényegesebb programok (ami amúgy elég gyakran előfordul sajnos), hanem magam miatt is. 

Fontos számomra, hogy a fejemben rend legyen, és a gondolataimat mindig le tudjam jegyezni valahova. Naplót nem vezetek, így a határidőnapló tűnt a legjobb választásnak. F.barátnőmtől kaptam Zséda 2016 - Body & Soul kalendáriumát, amit el is kezdem vezetni év elején. Most ezt mutatom meg nektek. 


Zséda 2016-os határidőnaplóját fellapozva, több olyan dolog is szemet szúrt, amibe elsőre beleszerettem, és van sajnos néhány olyan is, ami  nem tetszett (kicsit sok a reklám benne). Maga a napló egy kisebb méretű könyv, ami súlyra egyáltalán nem nehéz, így bármelyik női táskában bőven ficánkolhat. Szép az eleje, mint ahogyan az összes benne lévő fotó is igen igényes, művészi, természetes. Fellapozva letisztult, pasztellszínű oldalakat találtam, bézs, fagyikék, pisztácia, és barack színekben pompázva. 

Minden évszak elején "csomaggal" indít utunkra a könyvecske.

Télre olyan kiegészítőket javasol, mint egy sál, egy szép csizma, egy fém óra, vagy egy köves gyűrű. Feltöltődésként azt tanácsolja, hogy használjunk illóolajakat, olvassunk egy jó könyvet, sétáljunk a jégen, együnk egy jó meleg levest, szánkózzunk, süssünk süteményt, vagy hóangyalkázzunk a hóban. Emellett a fagyikék árnyalatú lapok kellemes téli hangulatot kölcsönöznek naplóírás közben. Tavasszal egy vidám sál, egy sportcipő és egy új táska sokat javíthat a téli borús, hideg napok miatti letargikus hangulatunkon. Arra buzdít Zséda, hogy ideje könnyű ételeket enni, kiszortírozni a lakásból a feleslegesen felgyűlt szemetet, palántálni, új, tavaszi ruhákat vásárolni. Egyszóval: megújulni!!!! Nyáron hordjunk bátran szép szandálokat, szalmakalapot, napszemüveget, élvezzük a napsütést, járjunk mezítláb, fürödjünk természetes vizekben, együnk rengeteg gyümölcsöt. (számomra ez a legizgalmasabb évszak) Őszre beszerezhetünk néhány kellemes "ősz színű" sálat, melegebb csizmát, faraghatunk tököt, fontos odafigyelnünk a megfelelő vitaminbevitelre a tél miatt, hallgassunk nyugtató hatású zenét, vagy tegyünk madáretetőt a kertünkbe.  


Minden évszaknál van bőven hely arra, hogy a fontos infókat feljegyezzünk magunknak. Nekem az is lényeges, hogy legyen helyem a jegyzeteimnek, hiszen sok bejegyzéshez gyakran az utcán, közlekedés közben találok valami motiváló gondolatot. Külön tetszett, hogy a karácsonyról, az ünnepre való felkészülésről is szó esik, mint ahogyan a könyvben lévő idézetek sokszínűségét is meg kell hogy említsem. Van idézet a Simpson családból, Coco Chaneltől és az Igazából szerelemből is.

A kedvencemet be is másolom ide, mert egy olyan filmből van, amit sohasem láttam még, de ez a pár rövidke sor mégis arra ösztönöz, hogy mihamarabb megnézzem. Talán új napi kincsre bukkanok. Sosem lehet tudni.

"Néhány ember azért született, hogy a folyó partján üldögéljen. Néhányan azért, hogy megcsaphassa őket a villám. Néhányuknak jó érzéke van a zenéhez. Vannak akik művészek. Vannak, akik úsznak. Vannak, akik értenek a gombokhoz. Néhányan színészek. Néhányan pedig anyák. És vannak, akik táncolnak."

(Benjamin Button különös élete)



Balaton körút Te álom!!!

A bakancslistánkon szinte első helyen szerepelt a Balaton körút. Sok más mellett ez volt az az álmunk, amit együtt szerettünk volna megvalósítani. Nem akartunk minden településen minden nagyobb nevezetességet megnézni. Nem ez volt a cél. Sokkal inkább az, hogy élvezzük a szabadságot, keressük a lehetőségeket és az élményeket.



Amikor D.-vel elterveztük, hogy körbeutazzuk a Balatont, már az elején leszögeztük, hogy csakis autóval tudjuk megvalósítani azt, hogy akkor és ott állunk meg, amikor valami igazán megfog minket. D. magára vállalta az autóbérlést, míg én, szokásomhoz híven hosszú listát készítettem településenként azokról a helyekről, amik számunkra érdekesek lehetnek. Kinyomtattam egy Balaton térképet is, hogy végig tudjam követni az útvonalat (hiszen akkor még sajnos nem tudtam sorban a településeket). Magamhoz képest viszonylag kevés ruhát csomagoltam, nem raktam be minden napra 5-6 szettet. Fontosabbnak tartottam,hogy legyen nálunk esernyő és zárt cipő is, hiába volt nyár. Ez végül nagyon jó ötletnek bizonyult. 3-4 nappal utazás előtt lefoglaltuk a szállásokat, ezen kívül sok készpénzre nem volt szükségünk, nem terveztük, hogy kiköltekezzük magunkat. Elhatároztuk, hogy a különféle, egymást követő városok tábláinál fotózkodom majd, hogy a végén egy egész sor ilyen fényképem legyen. 

Az első nap Budapestről indultunk és Balatonboglárig mentünk. Balatonvilágosnál (ami a leges legelső volt a sorban) tönkretettem a bérelt autó jobb első ajtaját. Jó, hát ez tőlem egyáltalán nem volt meglepő húzás, ám annyira azért mégsem örültünk neki. Onnantól kezdve mindenhol ahol megálltunk, a kocsi jobb oldalával D.-nek rá kellett állnia kb a kerítésekre, hogy ne lehessen hozzáférni az ajtóhoz. A Siófok - Balatonföldvár - Balatonszárszó - Balatonlelle útvonalat már rengetegszer bejártuk együtt, főként azért, mert általában ott szoktunk nyaralni és olyankor ellátogatunk a környező városokba is. A kikötőket sehol sem hagytuk ki, mindenhol körbejártuk a hajókat, leültünk kicsit a vízpartra, és elmerengtünk azon, hogy mennyire csodálatos a Balaton színe és illata. Szinte semmi nem vetekszik vele. Balatonbogláron aludtunk egy helyes kis szálláson, aminek az éttermében este jól belaktunk az egész napos mászkálás után. Siófokon körbejártuk az egész aranypartot, kiélveztük, hogy nem kell kapkodni. Fürdeni esélyünk sem volt, ugyanis meglehetősen hideg volt (nyári időhöz képest) egész hétvégén. Mivel eddig még sosem voltam Balatonbogláron, ezért külön örültem, hogy este tettünk egy sétát a mólón, ahol sokáig néztük a horgászokat és a naplementét. 


Másnap a Gömb kilátónál kezdtük a napunkat. Bár D. nem szereti a magasságot, ez a kilátó azonban minden pénzt megért (jó, hát kb 300 Ft volt), a maga különleges formájával, és a csodálatos kilátással a Balatonra. Minden olyan településen megálltunk az autóval, aminek van vízpartja, így szerencsére megismerkedhettünk Fonyóddal (ami az egyik kedvencem lett) és Balatonfenyvessel is (amibe D. szeretett bele). A második nap az időjárás nem igazán kedvezett nekünk, hiszen Keszthelyen is utolért minket az eső (ennek köszönhetően egy jót ettünk Vonyarcvashegyen) és Szigligeten is. A várat így nem tudtuk sajnos megnézni, viszont megnéztük, hogy milyen Szigligeten az esős - szeles Balaton és egy kisebb esőmentes sétát tettünk így is Badacsonyban. Aznap estefelé értünk Balatonszepezdre, ahol sok évig nyaraltam anyukámékkal gyerekkoromban. A szállásra érve még ömlött az eső, később viszont át tudtunk menni Révfülöpre kicsit mászkálni a mólóra, ott már igazi (bár kicsit hűvös) balatoni esténk lehetett. Büfés palacsintával, kisütős husival. Másnap felkerestük a régi családi nyaralás helyszínét, ahol sajnos már csak üresen álló, félig lerobbant épületeket találtunk. 

Tihanyban hatalmasat kirándultunk, körbejártunk mindent, mászkáltunk a kompnál és fent a központban is, végignéztük a picike boltokat, az apátságot és természetesen az utánozhatatlan balatoni kilátást is!!!! Balatonfüreden szintén hosszabb időt töltöttünk, szikrázó napsütésben sétáltunk a Tagore sétányon, ahol hatalmas kirakodóvásár és rengeteg stand volt. Maga a kikötő egyszerűen mesés volt, nekem ez volt az egyik legszebb... de hát mit is várhattam, hiszen imádom a hajókat!!! Alsóörsön D. megetette az összes fellelhető kacsát, és üldögéltünk a mólón egy kicsit, ami pontosan olyan, mint Révfülöpön. Balatonalmádiba érve az időjárás kezdett ismét eléggé szeles lenni, de a kikötőt itt sem hagyhattuk ki, mint ahogyan Fűzfőn és Kenesén sem. 


Az utazásunk kezdőpontjához visszatérve nézegettük kicsit a balatonvilágosi strandon a hatalmas hullámokat, és hálát adtunk az égnek, hogy nem ilyen időben kellett az egész hétvégét eltöltenünk. D.-nek persze meg kellett néznie, hogy mennyire hideg a víz, így a hullámoknak köszönhetően nyakig vizes is lett. Hazafelé igen nagy dugót jósoltak, mondván, hogy a nyár utolsó hétvégéjén mindenki vasárnap este készül a hazaútra. Hazafelé egész végig a hétvégéről beszélgettünk, aminek most is a hatása alatt vagyok. Olyan csodálatos volt szabadon utazgatni, minden nekünk tetsző helyen megállni, és olyan élményeket szerezni, amikkel soha nem találkoztunk volna, ha kizárólag a híresebb látványosságokat céloztuk volna meg. 


Mindent egybevéve ez volt az egyik legszuperebb nyaralásuk. Három nap alatt körbejártuk az egész tavat, lefotóztuk a létező összes táblát és nagyokat beszélgettünk D.-vel. Mivel nem akartunk mindenhol szuveníreket vásárolni, ezért minden kikötőben csináltunk magunknak egy "tekerőst", ami valójában az a pénzérme, amibe egy géppel belenyomathatjuk az adott város jellegzetes képét. A kirándulás végén már lasszóval kellett a százforintosokat fognunk, hiszen nem mindenhol váltottak nekünk szívesen. De az eredmény fantasztikus lett. Mindenhonnan vannak emlékérméink, amiket ugyanolyan szívesen nézegetek egy hideg téli napon, mint a körútról készült fotókat. Azoknak ajánlom ezt a túrát, akik egy időre hajlandók lemondani a wellnessről és nem sajnálják az idejük a Balaton körbejárására. Nem egy hatalmas összeg, azonban hatalmas élmény!! 

Ami bármikor feltölt boldogsággal

Ha választhatnék egy álommunkát, nem sokat gondolkodnék, rögtön tudnám mi az, amit biztosan egész életemben szívesen és kitörő lelkesedéssel végeznék. Karácsonyboltban dolgoznék. Nem elérhetetlen ez az álom, de jelenleg kicsit nehezen tudnám kivitelezni. Hogy honnan a fenéből jutott most eszembe a karácsony, mikor már a fát is mindenki kidobta ahova csak tudta? Hááát, lehet hogy nem mindenki.....



Anyukáméknál aludtam a múlt héten, és amolyan "családi délutánt" tartottunk. Nagyon boldog voltam, mikor megláttam, hogy nemhogy a karácsonyfát nem szedték le, de kint van még az összes dísz, mütyürke, adventi koszorú, lépcsőkorlát dísz...egyszóval anyukáméknál otthon még karácsony van/volt. Egész este minden fény égett, és a bedugott karácsonyfa mellett aludtam a nappaliban. Olyan érzés volt, mint gyerekkoromban, amikor Szenteste, Karácsony első és második napján azon veszekedtünk öcsémmel, hogy ki aludjon aznap a karácsonyfához közelebb. Csodálatos este volt. Ahányszor csak felkeltem éjszaka, mindig úgy aludtam vissza, hogy a karácsonyfát néztem. Legszívesebben egész életemben minden este így aludnék el. 

Újra feltörtek hát bennem a karácsonnyal kapcsolatos boldog érzések, élmények és pillanatok. Megnézegettem a fotóimat, és felelevenítettem az idei karácsonyboltok felkeresését is. A szentendrei bolt ugyanis télen-nyáron nyitva van, így amikor csak egy kicsit is hiányozni kezd az ünnep, csak fel kell keresnem, és csengőszó mellett nézegethetem a csillogóbbnál csillogóbb díszeket, égősorokat, karácsonyfákat. Megmutatom ezt az üzletet, és a budapestit is, hogy te is odalátogathass, ha kezdesz kifogyni a karácsonyi csodákból:


Aki szereti a karácsonyt és szívesen sétálgatna egy karácsonyboltban, az mindenképpen menjen el Szentendrére. Egyszerűen fantasztikus az egész üzlet. Legszívesebben minden napomat ott tölteném. Szikrázó, illatos és az eladók is tüneményesek. Minden milliméteren valódi csodák vannak, akármerre nézek, csupa új dolog tárul a szemem elé. A kiállításon régi karácsonyi díszek is vannak, így felidézhetjük gyermekkorunk karácsonyait is. Az üzletről többet megtudhatsz ITT. Igen, tudom, hogy január közepe van!!!




Egyik legkedvencebb munkatársammal, R.-rel felkerestük (biztos ami biztos) a budapesti karácsonyboltot is. Engem a benne lévő feldíszített karácsonyfák nyűgöztek le a legjobban, igazi mesebeli hangulatot varázsoltak. Olyat, amilyet akkor érzek, ha a Reszkessetek betörőket nézem, vagy amikor mondjuk esik a hó. Jövőre is biztosan felkeresem, és felvásárolom kb. a fele kínálatot. 


 
Fantasztikus érzés volt újra a karácsonnyal foglalkozni, még akkor is ha csak egy délután volt újra az övé és az enyém. Anyukám pontosan tudta, hogy mekkora örömet szerez nekem, ha ugyanúgy találom a lakást, mint december 24.-én. Főleg hogy az idei nem is volt az a felhőtlenül boldog Szenteste. A mostani átlagos szerda délután mégis az volt... ez igazi, hetekig tartó napi kincs nekem...


10+1 jó tanács zombiapokalipszis esetére

A múltkori zombis bejegyzésben arról írtam ITT, hogy mennyire szeretem a zombikat és a róluk készült filmeket. Most megmutatom, hogy melyik filmek voltak rám nagy hatással, hogy melyikből mit tanultam, és hogy mi az az egy dolog, amit soha, de soha nem tennék zombitámadás esetén... 


A zombiapokalipszisos filmek közül vannak kedvenceim és vannak olyanok is, amiket kár lett volna kihagynom, de azért nem vagyok értük oda. Nem fogok senkit sem azzal untatni, hogy felvázolom, melyik miről szól, ki rendezte, és milyen kritikát kapott. A szándékom az, hogy elmesélem nektek, melyikből mit tanultam és azt hogyan alkalmaznám egy közelgő zombiapokalipszis idején. Figyelem! Igen hasznos Eszter-féle tanácsok következnek:

1. Soha ne induljunk felderítő útra olyanok társaságában, akiknél fejben valami nem gömbölyű. Nem hiányzik, hogy egy esetleges támadásnál élő csaliként viselkedjenek.

2. Ne rohangásszunk egy repülőtéren egyedül úgy, hogy tele van minden agyzabálókkal (hiszen teljesen logikus, hogy egy reptéren rengeteg ember alakulhatott át) Ez vonatkozik továbbá a buszpályaudvarokra, kórházakra, plázákra és vonatállomásokra is.

3. Ha beragadunk a családunkkal egy közlekedési dugóba, és furcsán viselkednek a gyalogosok körülöttünk (mondjuk pl rohangálnak, kergetik egymást és beleket esznek), akkor fel kell hajtani a járdára, elhúzni onnan és nem szabad kifosztani az első bevásárlóközpontot ami az utunkba jön. Inkább el kell menni egy kisebb faluba, és ott fosztogatni. Kevesebb zombi, kevesebb esély a halálra.

4. Ne bízzunk a rendőrségben és a katonaságban (úgysem tájékoztatnak időben a gebaszról, viszont nem is tudnak cserébe megvédeni)

5. Ha tudjuk, hogy a zombikat vonzza a hang, ne menjünk egy hatalmas tömeg közé, akik mikrofonba énekelnek vallásos énekeket, mert valószínűleg az egész területet hamar ellepik majd a kis ellenségek, és akkor majd futhatunk a nagyvilágba, hogy találjunk egy repülőgépet ami megment

6. Ne vigyük magunkkal a hőn szeretett kiskutyánkat a felderítő körutakra, mert aztán majd nem értjük, miért harapták meg a zombik, miközben ő minket akart megvédeni

7. Ne akarjunk mindenáron ragaszkodni a saját lakásunkhoz, otthonunkhoz, ha életben akarunk maradni. Ha van annál biztonságosabb hely is, hát üljünk fel a bicajra és tekerjünk arrébb, különben hamar célpontok lehetünk

8. Ne bízzunk abban, hogy egy farm, egy börtön vagy egy elkerített falu meg fog minket védeni bármitől. Nem véd meg. Soha. 

9. Fosztogatás közben először nézzünk szét jó alaposan a házakban, nehogy egy zombi meglepjen véletlenül. A fenének sem hiányzik egy harapás a karjába, mikor olyan remek szórakozásban lehet része, mint a vízszűrés, a dárdafaragás vagy a hetekig tartó vándorlás

10. Ha félünk bárkit is kinyírni, aki éhesen hörögve közelít felénk, adjuk meg magunkat. Egy zombiapokalipszisben ugyanis senki nem fog hetekig felkészíteni mentálisan a gyilokra.

+1. Na és akkor itt van az a film, amit soha nem fogok többször megnézni, mert egyszerűen borzalmas...A Holtak földje...a tanulság: ha a zombik (a filmben lévő jelenetekhez hasonlóan) elkezdenek olyan eszközt használni (bár már régen nem tudnak gondolkodni), mint a géppuska, hát jobb, ha messze elhúzzuk a csíkot az összes lakott területtől a legmesszebb. 


Hogy mi az az egyetlen dolog amit soha nem tennék zombiapokalipszis esetén? 

Nem hallgatnám hetekig a hírekben, hogy mely országokban milyen furcsa jelenségekre lettek figyelmesek, és nem hinném el a rádiónak, hogy a járványkutatók már "dolgoznak a problémán" és pánikra semmi ok. De. Van ok pánikra. Mert a legjobb járványkutatókat már úgyis kimenekítette az USA egy hegy belsejébe fúrt atombunkerbe, így nekünk azok jutnak, akik valószínűleg nem tudnak megállítani százmillió rohangáló, szaporodó zombit...


Erősek és szabadok

Mostanában elég sok cikket, bejegyzést olvastam a feminizmusról, és a női egyenjogúságért folytatott harcról. Természetesen azzal maximálisan egyetértek, hogy a nőket ugyanolyan jogok illetik meg, mint a férfiakat, de vannak olyan területek, ahol igencsak konzervatív elveket vallok. 
 

Laktam már egyedül, egy olyan városban, ahol a szüleimtől messze voltam. Ha problémám volt, akkor azt vagy megpróbáltam magam megoldani, vagy pedig a barátaim segítségét kértem. Ha szükség volt rá, szerelgettem a biciklimet, cipeltem a szatyrokat, szögeltem vagy összeraktam a lapra szerelt íróasztalomat. Egyedül. Nem volt problémám vele, megoldottam, nem tört le a körmöm. (jó, az is igaz, hogy akkoriban műkörmöm volt) Mióta azonban egészséges, normális párkapcsolatban élek, vannak "férfi feladatok" és "női feladatok" otthon. 

Ez nem azt jelenti hogy D. nem szokott mosogatni, vagy mosni, mert bármennyire hihetetlen, sokszor úgy vár haza, hogy nekem csak le kell ülnöm a kanapéra, hiszen előtte ő főzött, elmosogatott, mosott, teregetett, és még mondjuk fel is porszívózott. Nem esik le a karikagyűrű az ujjáról (ami mondjuk mellesleg még nincs is), szívesen segít. Cserébe (na jó, nem cserébe, csak mert természetes), én is próbálok mindig olyan dolgokat megcsinálni, amikkel gördülékennyé teszem a hétköznapjainkat és minimalizálom a nemakarom teendőket. A bojlerbeszerelésnél mindenesetre nem én emelgettem az új bojlert, és ha vasalni kell az ingeket, nem D. lesz az, aki órákig áll a vasalóállvány mellett. Mert igenis vannak férfi és női melók. Nem kötelező ugyan így nevezni őket, de hiszek abban, hogy van amit jó, ha egy nő csinál, és van amit, sokkal jobban jár mindenki, ha egy férfi...nem szeretnék ugyanis soha polcot felrakni, vasbetonba fúrni, villanyt szerelni és hűtőt cipelni.

Egy számomra nagyon fontos barátomnak mostanában nem olyan az élete, amilyet bármelyikünk is elfogadna, vagy elképzelne magának. Sok erőre és kitartásra volt szüksége, hogy az elmúlt hetekben/hónapokban (ugyan gyomorvérzéssel és állandó idegességgel küszködve) eljusson addig, hogy rendeződjenek a dolgai. Biztosan nagyon sok bukkanóra számíthat még a közeljövőben, de nem érdekli, mert tudja, hogy mindig minden megoldódik. Sok nehéz nap és éjszaka áll előtte, és nem tudja hogy mikor simulnak el a dolgai. De valahol mindig mindenre van válasz és megoldás. És ezt ő is tudja. Még sosem írtam én sem az életemet érintő igencsak negatív "élményeimről" és nem is nagyon szeretnék. De annyit azért tudok, hogy nagyon nehéz kitörni egy rossz párkapcsolatból, nehéz nagy levegőt venni és elhitetni magammal, hogy elég erős vagyok egyedül is. Hogy simán megbirkózom bármivel, ha szükséges, és legyőzöm az önutálatomat, a gyengeségemet, a fejemben lévő ezernyi kételyt és kérdőjelet...ehhez annyi időre van szükség, hogy egy örökkévalóságnak tűnik. 


Tudom, és biztos vagyok benne, hogy nincs lehetetlen. Mert mi nők akkor is megküzdünk bármivel, ha állandóan felfázunk a pszichés problémáink miatt, ha gyomorvérzésünk van, ha úgy érezzük, nem tudunk felkelni aznap az ágyból. Nem azért vagyunk mégis képesek rá, mert szupernők vagyunk, hanem mert mindig több és több erőnk és energiánk van. Mindig van egy titkos dugiraktár, ahonnan elő lehet venni egy kis kitartást, vasfegyelmet. Eladjuk a cuccaink felét, hogy legyen spórolt pénzünk, és tudjunk tartalékolni, másik meló után nézünk, addig ütjük a vasat, amíg meleg. Meg utána is. 

Nem vagyok feminista. Nem harcolok és tüntetek fennhangon az egyenjogúságért, nem szidom a társadalmunkat, ha nem tetszik a közfelfogás. Lehet, hogy összetörünk ezerszer, hogy sírva főzünk a konyhában, mert ott nem látja senki, hogy sírva zuhanyzunk, hogy félünk egy műtéttől, egy beavatkozástól, hogy éjszaka közepén ötvenféle lehetséges vésztervet készítünk, hogy egy ideig gyógyszert kell szednünk a mentális egészségünk megóvása érdekében, vagy hogy mindenkivel ordítozunk (fejben vagy fennhangon). Ez mind-mind megváltozik majd. Így vagyunk kódolva szerencsére. Még egyszer mondom, senkinél nem akarunk többek és jobbak lenni. Mindig csak magunknál.




Ápolóink védelmében

Mostanában sokat halljuk vagy olvassuk, hogy a mentők, és az ápolók mekkora mulasztásokkal végzik a munkájukat, mennyire korruptak, hogy hibát hibára halmoznak. Szeretjük megosztani ezeket a bejegyzéseket, és egy-egy esetnél, felkapott és felnagyított sztorinál dörzsölgetjük a tenyerünket, hogy Igen! Mi már előre megmondtuk, hogy a magyar egészségügy mennyire rossz, és mennyi haszontalan dolgozója akad. Akik miatt ez, vagy az lesz a betegek problémája, betegsége...én tudom hogyan dolgoznak a nővérek. Elmondom. 

Amikor az utcákat járva vagy éppen buszon ülve meghallom a mentőautó hangját, összeszorul a torkom. Mindig meg is hatódom, hogy ezek az emberek azért rohannak, azért hajtanak, hogy mások életét mentsék. F. barátnőm felhívott november utolsó napján, hogy elfolyt a magzatvíz, nemsokára megszületnek az ikrek. D. rögtön mondta, hogy elvisz Zuglóba, mert tudta, hogy nagyon aggódom azért, hogy F.-fel és a kis porontyokkal minden rendben legyen. Útközben rengeteg szirénázó mentőautó haladt el mellettünk, és én abban reménykedtem, hogy ha valami probléma adódott, F. már az egyikkel száguldozik a kórház felé. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ne bízzak az orvosokban, vagy a mentősökben. Tudtam, hogy ha F. mellettük van vagy hozzájuk kerül, minden rendben lesz....


Vannak azonban sokan olyanok is, akik - ha látják hogy mentő közeledik - még gyorsan beállnak elé a sávba, vagy átszaladnak előtte az úton, ezzel lényegesen lassítva az autó haladását. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy vajon milyen és mekkora szíve, együttérzése lehet annak, aki erre képes. Mi, magyarok gyakran vagyunk ilyenek. Időben be kell érnünk a Mammut 1-be valami gagyi 10 százalékos leárazásra, ezért a legnagyobb építkezés, dugó és hangzavar közepén lelépünk a zebrára, még akkor is, ha egy mentő közeledik arra. Hát nehogymár neki legyen elsőbbsége! Nekünk aztán olyan fontos dolgunk van, hogy senki nem fogja megérteni azt a 20 másodperces késést, és a kifogást, hogy bocsi, de átengedtem az úton egy olyan autót, aki rohan valakivel vagy valakiért. Bevallom, nagyon mérges vagyok, ha úgy érzem, nem jogosan szidják az egészségügyi dolgozókat. Főleg, hogy a nagymamám is az volt, míg nyugdíjas nem lett.
 
Két és fél évvel ezelőtt az előző munkahelyem egy szociális bentlakásos intézmény volt. És bár szociális intézmény, mégis nővérek dolgoztak benne, akiknek mindennapi feladata volt az idősek ellátása. Olyan részlegen dolgoztam, ahol elengedhetetlen volt az állandó jelenlétük. Éjjel-nappal.

Egyszerűen katasztrófa hogy mi megy itthon, Magyarországon. Iszonyatosan kevés pelenka jár napi adagban, lepukkantak az épületek, a szobák, a folyosók, a fürdetőhelyiségek, vízszerű levesből telerakják a tányérokat a konyhások, de az igazán finom fogásokból szinte mindig kevés "jár". A nővérek száma rettenetesen alacsony az osztályokon ahhoz képest, hogy mennyi feladatot kell ellátniuk. Sok hozzátartozó elégedetlen a munkájukkal de abba nem gondolnak bele hogy mennyi nehézséggel küzdenek minden nap. 

Könnyű szidni a nővért, hogy (szerintük) nincs eléggé meleg zokni a nagyi lábán, hogy miért nem tuszkolnak bele (szerintük) elég vizet vagy vitamint, vagy hogy (szerintük) nem illik a nadrág a pulóverhez. De azt tudja a kedves látogató, hogy a nővér éjszaka egyedül van 20 idősre az osztályon? Hogy ha front van, akár 6-8 súlyos demens, bolyongó, olykor agresszív idős embernek kell egyszerre elmagyarázni, hogy már 30 éve meghalt az anyukájuk, hogy nem mehetnek haza az otthonukba, hogy merre van a Wc, vagy hogy nem rabolta ki őket senki, és az a ruha amit keresnek, éppen rajtuk van. Ebből gyakran persze semmit nem tudnak a rokonok, csak azt veszik észre, hogy az anyukájuknak kicsit hosszú a körme, le kellene már vágni. De azt nem kérdezik meg, hogy a nővér előtte hány embert fürdetett le, tisztázott, és etetett meg akár egyedül (mondjuk mindössze egy óra alatt). 

Én nem azt mondom, hogy mindig mindenki hibátlanul végzi a munkáját, mert olyan ember biztosan nincs. Aki ezt állítja, az hazudik. Ennek ellenére még mindig ugrok arra, ha úgy szidják az ápolók munkáját, hogy nem tudnak róla semmit. Nyilván nekem is vannak rossz tapasztalataim. Csukló röntgen gipszeléssel röpke 6,5 óra alatt...rosszul begipszelt, eltört könyök újragipszelve, véres kórházajtó, nagyszájú beteghordozók...előfordul. Ezért ugyanolyan mérges vagyok, mint bárki más. De ha megfelelően lennének felszerelve a kórházak, a "szocotthonok" és a mentők, ha lenne pénz elég nővért alkalmazni, ha nagyobb hangsúlyt kapna a higiénia, biztosan javulna a helyzet. Elvégre az ápolónők sem azért dolgoznak ezen a területen, mert ennél kényelmesebb és pénzesebb meló nincs máshol.

Támogassuk a nővérkéket. Ne borítékkal, de elismeréssel. Vagy egy kedves szóval, egy köszönömmel. Volt ilyen hozzátartozó is a demens részlegen. Aki elhitette a munkatársaimmal és ma is nagyon kedves ismerőseimmel, hogy ér valamit a munkájuk. Hogy Kata, Aranyka, Annamari, Mónika, Gizus, Kriszti, Erika, Márti, Viki, vagy XY nem fölöslegesen megy be minden nap....ez a mai napi kincsem.

Én kicsi zombim

Annyira, de annyira imádom a zombikat...
Jó, persze úgy mondom mindezt, hogy hivatalosan még eggyel sem találkoztam, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék. Mindenesetre megkajálok minden olyan filmet, sorozatot és könyvet, amiben zombik szerepelnek. 

Valamikor évekkel ezelőtt találkoztam először zombikkal egy filmben. Mivel akkor voltam kiskamasz/kamasz, amikor kezdtek elterjedni az otthonokban a remek Commodore 64-es számítógépek, nem igazán állíthatom, hogy abból álltak a kamasz éveim, hogy filmek tucatjait tudtam volna letölteni, hogy aztán a haverokkal egész hétvégén azok előtt kushadjak. A gimi végén már volt otthon kicsivel jobb számítógép is, de internet nem, úgyhogy a faluban lévő - akkor igen népszerű - internetkávézóban ismerkedtünk a net szépségeivel. Persze néhány osztálytársamnak otthon is volt internet, de hazudnék ha azt mondanám, hogy majd' belepusztultam otthon a hiányába. Nagyon jól elvoltam nélküle, és a barátnőmmel rendszeresen jártunk videótékába (!!!!!!), hogy jó filmekhez jussunk. Na, ott ugyan találkoztam már horrorfilmekkel, és pszicho thrillerekkel is, de zombikkal még nem.


Az ízlésem azóta - ha lehet mondani - még betegebb lett. Mert a zombis filmek nyűgöznek le minden undorító/gusztustalan/rohangálós film közül a legjobban. Pontosabban a zombiapokalipszisok. Az apokaliptikus és posztapokaliptikus témájú alkotásokról majd máskor írok, mert azért azokat is nagyon csípem.

Szóval zombik. 
Meg hogy miért szeretem őket.

Gondoltál már arra, hogy ha valóban megtámadná a világot valamilyen ismeretlen eredetű, vagy az ember hibájából elszabadult/kialakult vírus, és mindenkiből előbb-utóbb zombi, vagy menekülő ember lenne, te melyik csoportba tartoznál? Ha nem nézel ilyen filmeket, valószínűleg nem gondolkodtál még hasonlókon (és az agyadban minden szép rózsaszín, nincs megbetegedve). Én viszont, mivel előszeretettel követem az "élőhalottak vonulását", bizony, minden helyiségben megnézem, hogy merre van az ajtó.. Mert muszáj. Menekülési útvonalat amúgy sem árt mindig nézni, és az sem baj, ha van nálad mindig kés. Csak mert a fegyverekből hamar kifogy a golyó, mire rájössz, hogy a zombiknak valóban a fejét kell keresztüllőni. A szüleimtől kaptam idén karácsonyra egy zombiölő kést. Persze nyilván - mivel ők egészségesen gondolkodnak - nem pontosan erre a célra vették nekem a hiperéles bicskát, viszont nekem rögtön ez jutott róla eszembe. Már tervezgettem egy ideje, hogy veszek magamnak, hiszen mire Újpestről (a munkahelyemről) valahogy hazaérek egy éppen kitörni készülő zombiapokalipszis kellős közepén az I. kerületi albérletünkbe, sokszor kell majd megvédenem magam egy magát éppenhogycsak vonszoló, de agyra annál éhesebb, itt-ott véres cafatokkal díszített, hörgő-morgó, büdös zombitól. És mivel csapatokban vonulnak többnyire, talán célszerűbb lenne motorral dolgozni járni, hiszen nem valószínű, hogy a metró aluljáróban sokáig élve maradnék, miután egy éhes élőhalott megkajálta a metróvezetőt...

Tehát ami nagyon fontos, az az, hogy fejben felkészüljünk egy ilyen támadásra, és hogy otthon legyen minden, amire szükségünk lehet az önvédelemhez. Már beszélgettem arról apukámmal, hogy ha azt hallom a hírekben, hogy Európában valahol bizonyos kutyák elkezdtek furcsán viselkedni, a madarak furcsán szállnak, és hogy emberek különös csoportja nem reagál arra, ha szíven lövik őket a rendőrök, hát én fogom a kis cuccomat, a páromat és a kutyákat, és húzok is ki hozzájuk a Dunakanyarba. Onnan valamilyen hétvégi házba megyünk, ami nincs közel sem a faluhoz, sem pedig az utakhoz. Ez az elsődleges cél. Abban is biztos vagyok, hogy szükségem lesz egy csomó gyufára, öngyújtóra, késre, vízre, és strapabíró bakancsra is. (a filmekben biztosan elpakolnak alapozót, borotvát és dezodort is, mert a nőket ugyan naponta üldözik a zombik, mégis makulátlan a bőrük, nem szőrös a hónaljuk és úgy szexelnek az életben maradt partnerekkel, hogy senki nem öklendezik senkinek a testszagától)

A párom tudja, hogy ha "beköszönt a zombiapokalipszis", akkor biza én leszek a főnök a családban, mert még akkor is túl tudnám élni, ha csak azokra az ismereteimre támaszkodhatnék, amiket a filmek nézése miatt sajátítottam el. (Bár D. mindig azt mondja, hogy ő már az elején felkötné magát, hogy ne kelljen menekülnie.) Én valószínűleg feltörnék egy gyógyszertárat, egy fegyverboltot, és egy sportboltot, hogy megszerezzem azokat az alkatrészeket, amikkel meg tudom magam védeni tőlük, illetve amik szükségesek a túléléshez. Mivel a zombik nem igazán tudnak gondolkodni, ezért valamilyen rafkósabb, kerítéssel körülölelt helyet keresnék magamnak és a családomnak, hogy bőven legyen időnk a menekülésre, ha mégis közelednek.


Még véletlenül sem hiszem, hogy olyan egyszerű dolgom lenne, ha ezek a kis édes pofák valóban ellepnék a várost. Tudom, hogy nincs biztos menekülő hely, hogy bárki szexel ezekben az időkben, érdemes védekezni, mert egy kisbabával nem valami jó dolog osonni vagy elrejtőzni, és hogy előbb-utóbb minden zombi elkezd egyre jobban rohadni, aminek a vége az lesz, hogy rájönnek, hogy a csontok önmagukban nem tartják össze magukat, és akkor nekik annyi. Így aztán csak ki kell várnunk a világvége végét, és újra fel tudjuk virágoztatni a társadalmat. 

Ahol aztán újra mindenki ugyanúgy közlekedik az aluljáróban és mozgólépcsőkön, ugyanolyan üres fejjel vonszolják magukat a leárazások felé és átvágnak mindenkin és mindenen a céljuk érdekében...amíg nem csillapítják az "éhségüket"- mint a zombik.

Én pedig egy zombiapokalipszis esetén is biztosan menekítenék magammal egy jó könyvet, egy fekete szemceruzát, egy kis noteszt, cuki tollal, és egy halom fájdalomcsillapítót, ha a kisujjam hegyét netán beütném valahova. Mert az az igazság, hogy már akkor is halálra tudok rémülni a fájdalomtól :)

Akik napsugarat varázsolnak

Amikor F. barátnőm elmondta, hogy blogot ír, elkértem a címét, hogy megnézhessem. Aztán kerestem még több és több blogot, és találtam is annyit, amennyire aztán tényleg nem számítottam. Nagyjából feltérképeztem, hogy milyen halmazokba lehet őket csoportosítani, azután már könnyen ki tudtam választani azokat, amiket a legszívesebben olvasok, követek. 

Tehát ott tartottam, hogy F. barátnőm, aki - mostmár a fenti kép után gondolom egyértelmű, hogy - Fanni, sokat mesélt a blogolásról. Mindig figyeltem milyen új témákról ír, illetve visszaolvastam - talán 4-5 bejegyzés kivételével - mindent, amit eddig írt. (ami iszonyatosan sok volt...) Nézegettem ahogyan szerkesztgeti a képeket, újítgatja a blogját, mindeközben beszélgettünk a munkahelyünkön történtekről, divatról, könyvekről, esküvőkről, gyerekekről, meg minden másról. Nagyon vidám, közvetlen, optimista lány, így viszonylag hamar észrevettem, hogy mennyi mindenben egyezünk, mennyi mindenről gondolkodunk hasonlóan. Persze nem kizárólag a könyvekről, olvasási szokásokról, stb..., hanem az emberi értékekről, arról, hogy hogyan szeretnénk élni az életünket, és mi fontos igazán az életben. Ő egy dologban pontosan olyan, mint én. Aki nem veszi a fáradtságot, hogy megismerje, az felszínesen ítéli meg, miszerint egy kissé egyszerű cukipofi, csillogós csomagolópapírva csomagolva. Rólam is sokan gondolják ezt..sok visszajelzésben tapasztaltam. Nem zavar. Mert aki ismer, tudja, hogy valóban cukipofik vagyunk csillogó csomagolópapírva csomagolva, és még annyi minden mások is. Mások gondoljanak csak egyszerűnek. Azért szeretem a Fanni gardróbját, mert F. egyéniségét tükrözik a bejegyzések. És van még valami, aminek igazán örülök. Előbb ismertem meg igazán F.-et, mint hogy olvasni kezdtem volna a blogját. Így nem a blogger gondolatait olvasom, hanem a barátnőmét, ami sokkal, de sokkal személyesebbé teszi számomra a bejegyzéseket. A Fanni gardróbjának működik egy társoldala is, a Derült égből ikrek, ami F. azért hozott létre, hogy különválassza a babás bejegyzéseket a gardróbosoktól. Ajánlom azoknak, akik anyukák, anyukák lesznek, vagy csak imádják a babákat!! (ezúton is csókoltatom azokat az embereket, akik folyamatosan beszóltak Fanninak a blogján kommentek formájában, csak mert nem jutott el az elméjükig az a lehetőség, hogy ha nem akarnak terhességről, gyerekekről szóló bejegyzéseket olvasni, akkor ne kattintsanak rá!!!!! Az ilyen emberektől lesznek egy szép nyári napon felhők az égen, ha túl sokan vannak egy szerelvényen, miattuk robban le a metró, és ha túl sokan trollkodnak egyszerre a neten, egy egész városban lehet miattuk órákra áramszünet - így büntethetnek az Olümposzon az Istenek...  )




Az egyik kedvenc blogom a Pillecukor blog. Hogy mi az amit a legjobban szeretek benne? Szilvi lenyűgöző személyiség. Mondom persze mindezt úgy, hogy személyesen nem ismerem, csupán a bejegyzéseit követem a blogon, illetve a facebookon a posztjait. Számos olyan rovata van, amit imádok, a kedvencem a Little Reasons To Smile. Mivel nekem is nagyon fontos, hogy sok olyan élmény, benyomás, pillanat legyen az életemben, amit igazán észreveszek, értékelek, ezért nagyon jó olvasni Szilvi "apróságait". Ilyen pl. "egy új bakancs, zserbó, cseresznye és zöldborsó, esőillat, meleg esték, vagy egy facebookozó idős nénike a buszon". Pontosan úgy veszi észre a Napi Kincseket, ahogy én is próbálom a nap minden percében. 
Ami miatt rákattantam a blogjára, az a 20 napos lomtalanítási kihívás volt. Imádok lomtalanítani és listát írni, Szilvi pedig nem csinált mást, mint írt egy listát 20 napra, hogy mikor mit/milyen helyiséget fog átnézni, lomtalanítani, kiselejtezni. Javaslom mindenkinek akinek olyan kupi, zsúfoltság van a gardróbjában/pincéjében/vagy kamrájában, hogy inkább a tájékára sem megy.  
Az "aduász" nálam a humora. Úgy ironizál, hogy sokszor a könnyem is kicsordul. Anyukám szokta mondani, hogy óvakodjak attól, akinek nincs humorérzéke, mert az bármire képes....nos, Szilvit bátran követhetem ez alapján a továbbiakban is. Ajánlom nektek is!! 

Réka nagyon színes egyéniség. Olyan élettel teli, mosolygós, okos lánynak tartom, akinek nem kell megdolgoznia azért, hogy észrevegye másokban a jót, és bíztasson bárkit a céljai elérésére. Rengeteg féle témáról ír, legyen az rövidke, vidám bejegyzés, vagy komoly, boncolgatós, véleménykifejtős cikk. Rovata, a MaiHab az egyik kedvencem, javaslom, hogy csemegézzetek belőle!! Az, hogy modellként is szokott tevékenykedni, valójában egyáltalán nem látszik meg rajta. Bocsánat, Réka, remélem nem érted félre, elmagyarázom, hogy hogyan gondoltam az előbbi mondatomat. A modellek világa - ha mást nem is veszünk figyelembe, mint mondjuk a tévés-modelles műsorokat - kegyetlen, hajtós, de izgalmas. Így gyakran gondolhatjuk azt, hogy ezeknek a csontsovány, mindigszupervagyok lányoknak ugyan jó dolga van, de üresek, és személytelenek. Vannak ugyanakkor azok, akik modellt állnak valahol vagy valamihez, és közben megmaradnak valódi hús-vér embernek. Aki követi Rékát, illetve a Habfürdőt a facebookon, az láthatja, hogy (ha nem tenne fel magáról modell fotókat) egy szép, mosolygós nemmodell lánynak tűnik, akinek bizony van mondanivalója. Van egy kép, ami a Rooms- your photo place oldalán láttam, mielőtt F. barátnőmmel oda mentünk volna várandós fotózásra. Ez a kép azért tetszik, mert pontosan olyan rózsaszín álomvilágot mutat be, amiben szívesen élnék. Egy szép környezet, egy könyv, és egy hatalmas rózsaszín szoknya. Imádom...és amikor beleszerettem a képbe, még nem tudtam (bocsi, Réka), hogy Vásárhelyi Réka rajta a modell :) Szóval a lényeg, hogy a blogon csupa olyan írás, és kép szerepel, ami inspirál egy hideg, ónos esős szombati napon is. Ja, és imádom a bemutatkozásában a következő mondatot: "van egy férjem aki annyira szeret, amennyire minden nőt szeretni kellene a világon" => mert pontosan tudom, hogy ez milyen...



Mind a három blogot rendszeresen és szívesen követem. Szeretem azt az életérzést ami eláraszt, amikor olvasom őket, szeretem a képeiket, a mondandójukat és az egyediségüket. Azt, hogy lányoknak neveztem a bloggereket, kérlek, nézzétek el nekem, nagyjából egyidősek vagyunk, és igen nehéz lenne másképpen fogalmaznom. Ezenkívül valószínűleg kb 60 évesen is lányoknak nevezném a kortársaimat :)
Sok olyan blog van még, amit nagyon kedvelek és a bejegyzéseket is mindig elolvasom, de a kedvencek, azok kedvencek... Íme a példája annak, hogy hogyan lehet megismerni több értékes embert online chat, társkeresők, illetve "mindenkinekbeszólokdeazérttagjavagyokmindencsoportnak" oldalak nélkül. 

Nektek melyik a kedvenc blogotok?





Kincset a kicsiknek - Az akció eredménye

Szeptemberben és októberben sokat gondolkoztam egy tervemen, amit már régen szerettem volna megvalósítani. Persze rengeteg tervem van, többségét azonban nem tudom, hogyan vigyem véghez, így az ötletek gyakran elkallódnak. Megfogadtam, hogy most másként lesz. 

Amikor elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot a Karácsony imádók oldalával, még nem tudtam, hogy a közeljövőben mennyire izgalmas küldetésben lesz részem. Mindig nagyon érdekeltek az adományozási akciók, de sosem értettem, hogy hogyan tudnak az emberek pénzt adni bármilyen szervezetnek anélkül, hogy tudnák, pontosan hova is kerül a pénzük, mire fordítják az általuk adományozott összeget. Így megszerveztem egy saját ajándékozós lehetőséget Melinda (a Karácsony imádók oldalának szerkesztőjének) segítségével és közreműködésével. Ha még nem hallottál az akciónkról, Erre kattintva elolvashatod.


Az ajándékozás meghirdetését követően, ismerősöktől és számomra ismeretlen személyektől is nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Sokan támogattak és elmondták, hogy mivel ez a kezdeményezés lehetővé teszi, hogy az emberek tájékozódjanak arról, hogy hova küldik a csomagjaikat, sokkal személyesebb és emberközelibb megoldás, mint a pénzbeli támogatás, vagy utalás egy számlára. Az Árvácska Anya és Csecsemőotthon intézményvezetője, Nagy Csabáné Judit mindvégig támogatott és biztatott az elmúlt két hónapban, ami nem csak nagy segítségemre volt, de nagyon megható is volt számomra.


Amikor 2015. december 18.-án, délután a párommal elindultunk Nágocsra, nagy izgalommal vártam a találkozást az Intézményvezetővel és a gyerekekkel egyaránt. Kissé kalandos volt az utunk, és igen hideg idő is volt, de ez nem szeghette kedvünket. Az Otthonba érve a társalgó helyiségben rengeteg gyermekkel találkoztunk, akik rohangáltak, játszottak, közben persze figyeltek, lestek minket is. Az Intézmény vezetőjével, Nagy Csabánéval való találkozást - ahogy mondani szokás - míg élek, nem felejtem el. Végtelenül jó benyomást tett rám a maga határozott, csupaszív, kissé szigorú jellemével. Az a típus, akire az ember bármikor rábízná a lottónyereményét, majd ha visszamenne érte 10 év múlva, az még ugyanott porosodna anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna. Beszélgettünk az Otthon lakóiról, a beköltözésük miértjéről, a mindennapokban előforduló nehézségekről, és a gyermekekkel végzett munka örömeiről.  
Hosszasan elbeszélgettünk, ami azért marad mindig csodálatos emlék számomra, mert ha nem egy "játék ajándékozós akció" kapcsán, hanem csupán spontán történt volna az eszmecsere, akkor is rendkívül sok tudást, tapasztalatot, jóérzést és egy életre elegendő hasznos gondolatot is kaptam volna ajándékba.

Mivel én magam is olyan munkakörben dolgozom, ahol gyakran kerülök kapcsolatba kifejezetten szegény, nehéz sorsú családokkal, bántalmazott nőkkel és gyerekekkel, így nem volt ismeretlen előttem e terület. Mégis, ahogyan Judit elmesélte, hogy milyen helyzetekkel találkozott a 20 éves "pályafutása" alatt, az világossá tette számomra, hogy mindig szükség lesz az olyan személyiségekre, akik elég erősek ahhoz, hogy éveken keresztül bírják a rájuk nehezedő nyomást. Miután kézhez kaptam a csomagok érkezéséről szóló postai papírokat és a válaszlevelet igazoló ajánlott szelvényeket, nem tudtam belelapozni. Egyszerűen képtelen lettem volna elhinni, ha valaki azt mondja, hogy ezen a helyen valaki nem arra használja fel az általunk küldött csomagok tartalmát, amire szükséges. 

Számomra, és azt hiszem mindenki számára aki küldött csomagot, nagyon jó érzés, hogy valamikor, valamelyik gyermek talán éppen most tologatja a csomagokban lévő játék babakocsit, játszik egy babával, egy kártyával, vagy színez a kifestőkbe, nyomdázik a nyomdákkal, belenéz a mesekönyvekbe. Miután Judit felolvasta azoknak a nevét, akik csomagot küldtek, boldogan vettem tudomásul, hogy bizony nem ismerek mindenkit. Vagyis eljutott azokhoz is az üzenetem, akik nem a blogon keresztül szereztek tudomást az ajándékok küldésének lehetőségéről. Egy kedves hölgy még mikuláscsomagokkal is meglepte a gyerekeket.


Bár Nagy Csabáné jelezte, hogy örömmel látna bennünket újra, a december 23.-án tartandó közös karácsonyi ünnepségen is, sajnos erre nem volt lehetőségünk elmenni. Megbeszéltük, hogy amint lehetséges, kapok majd néhány képet magáról az ajándékozásról, és az ünneplésről is. Nem azért, mert szükségesnek tartottam, hanem mert hiszem, hogy rajtam kívül sokaknak lehet jó érzés látni a vidám arcocskákat. Néhány nappal ezelőtt megkaptam e-mailben a bejegyzésben látható fotókat, és pár kedves sort Judittól, aki még az Otthonban tett látogatásunkkor megkért, hogy tolmácsoljam köszönetét, melyet a sajátommal együtt így szeretnék kifejezni:

Nagyon hálás vagyok minden kedves olvasónak, aki a Napi Kincsek Tárháza személyes blogon, a Karácsony imádók oldalán facebookon keresztül, személyes ismerősömként (Dunabogdányiak, munkahelyi ismerősök, barátok, a Dunabogdányi Óvoda dolgozói, anyukámék, apukám munkatársai, nagynéném, valamint a párom) vagy ismeretlenül is támogatott akár csomaggal, akár néhány kedves szóval, biztatással abban, hogy a Nágocson lévő Árvácska Anya és Csecsemőotthon gyermekei kapjanak egy kis figyelmet, "rájuk gondolást" az ünnepek előtt. Ha másért nem, azért mindenképpen hasznos volt a kis tervem, mert sokan elgondolkodtak azon, hogy mennyien élnek nálunk sokkal rosszabb körülmények között, főként csecsemő-, kisgyermek-, és kamaszkorban. 
A magam nevében, a Karácsony imádók oldalának szerkesztője és Nagy Csabáné nevében szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, és remélem, hogy a jövőben még többen részt fogunk venni egy ehhez hasonló küldetésben.


A pasi (és a kávé)

Rengetegszer halljuk a tv reklámokban, olvassuk az újságokban, plakátokon, hogy mennyi káros szenvedélynek vagyunk rabjai, mennyi mindenről kellene lemondanunk az egészségünk megóvása érdekében. Mi pedig ezeket az intéseket vagy meghalljuk, vagy elengedjük a fülünk mellett. Vajon a családom "pasijai" hogyan állnak a kérdéshez?



Kisgyerek koromtól a kamasz éveken át egészen a felnőtté válásomig volt időm hozzászokni apukám dohányzásához. Teljesen természetes volt, hogy rágyújtott, akkoriban nem is volt még ennyire drága a cigi, mint most. (kb. fele ennyibe került, a fizetésekhez viszonyítva nagyjából kifizethető volt.) Kiskoromban még az is előfordult, hogy a boltban mi vettük meg apu cigijét, akkor ugyanis ez még lehetséges volt. Persze, ma már nem is lehet belátni a dohányboltokba, nehogy a gyerek rászokjon arra a fránya cigire...hát...a tesóm sose cigizett, pedig a nagypapáink és apu is előtte dohányoztak folyamatosan (de mindegy, szakadjunk el előtt most). Amikor egyetemre jártam, én (sajnos) cigiztem, aztán apukám egyik napról a másikra leszokott a cigiről, majd valamivel utána én is. Most lesz februárban 3 éve. Egyáltalán nem bánom. Bár az tagadhatatlan, hogy vannak olyan helyzetek, amikor igenis jó dohányozni (pl. egy meleg nyári estén a teraszon üldögélve, horgászás vagy bulizás közben), de nem bánom hogy másra is költhetem a pénzem, többször mehetünk moziba, vagy elutazhatunk wellnessezni.

A párom, D. nem dohányzott soha, talán az energiaital volt az egyetlen gyengéje. Eddig. Mert a mi családunkban bizony nem azért megy jelenleg a küzdelem, hogy letegyünk egy káros szenvedélyt. De nem ám...D. éppen azon van, hogy rászokjon a kávéra. Jó, persze tudom hogy ez nem olyan mintha a játékszenvedély rabjává igyekezne válni, de kicsit akkor is mókás, hogy amíg másnak azt tanácsolják, hogy a vérnyomása, a gyomra érdekében kevesebbet kávézzon, addig D. minden alkalmat megragad, hogy megismerje és megszeresse a különféle típusú kávékülönlegességeket. 


Azt hiszem nagyon jó úton halad. Elmentünk a Mammut I.-ben lévő Cafe Frei-be is, hogy kipróbáljuk, milyen. Friderikusz műsorában sokat beszélt Frei a kávé iránti olthatatlan szenvedélyéről, és nagyon megtetszett nekünk az elhivatottsága. Annak persze külön örültem, hogy a Libri könyvesbolton át vezetett az út a kávézóba (nem, nem vettem könyvet...). Én csak teáztam, de D. kezdésnek kipróbálta az eredeti olasz, klasszikus cappuccinot. A "Frei bögrék" igazán gusztusosak, a kávélapon olyan fotók vannak, amik tökéletesen ugyanolyanok, mint azok az italok, mint amiket kaptunk. Nem volt holmi megszokott "mekis csalás". D. igazi ínyencként fogyasztotta a kis forró italát, közben a nagy mosolygástól ketté állt a füle is. A kávézóban egyébként csak az nem érezné jól magát, aki allergiás a kávé illatára. 

Még ősszel voltunk Egerben, ott is találtunk egy kis beülős helyet. Már akkor láttam az én D.-men, hogy kacérkodik a kávéfüggőség gondolatával. A koffein annyira nem lényeg, hiszen a sok energiaital elfogyasztásának köszönhetően azt hiszem már meg sem érzi. Apukám szintén nagy kávés az utóbbi időben, amikor otthon vagyok náluk, mindig megkér, hogy főzzek egy nagy adaggal. Otthon én is gyakran kávézok, de a szürke hétköznapokon csak 1-1 háromazegybent szoktam meginni reggelenként a munkahelyemen. Eddig csak alkalmanként fordult elő, hogy D. "lopott" pár kortyot a tejeskávémból, mostanában viszont sokszor kéri hogy neki is készítsek egy bögrével. 

A lényeg, hogy most a hogyan-szokjunk-rá-a-kávéra projekt veszi kezdetét nálunk. Sokkal viccesebb nézni, mintha cigizni, vagy akár inni kezdene. Gyanítom, az sem véletlen, hogy a Media Marktban mostanában egyre gyakrabban lessük a Dolce Gusto kávéfőzőket, amivel kapcsolatban van már egy "titkos márciusi projekt" is. A cél, különböző kontinensek országok kávéinak megismerése, és kisebbfajta kávélerakat létrehozása a konyhánkban. A Café Freiből elhozott magazin minden este az ágyunkban alszik el, szépen betakargatva, ezredszer átolvasva (igazán nem mondhatja hogy D. elhanyagolja). Már nagyon várom a részleteket, mert ha mi egyszer valamibe belevágunk, abból semmi jó ki nem sülhet :)