Nagyon sok film van, amit magamtól sosem néznék meg. Nem mintha gondom lenne velük, egyszerűen kívül esnek azon a zónán, amit hajlandó vagyok megnézni. És vannak olyan sorozatok is, amik elég "fiúsak" ahhoz, hogy ne érdekeljenek. Nos, apukámnak, öcsémnek és D.-nek köszönhetően kaptam már mindegyikből eleget.
Vannak tipikus női sorozatok, mint a Veronica Mars, a Szex és New York és a Szívek szállodája. Mind-mind olyanok, amiket nem biztos hogy D.-vel néznék meg. Néhány részbe ugyan olykor ő is belepillant, de nem kifejezetten rajong a hangos női visításért, a tinisztorikért és a fájdalmas szakításokért. Mivel türelmes és békés ember, többnyire leül Fifázni és hagyja hogy kiéljem a női sorozatok iránti függőségemet (amúgy nagyon szeretem a Walking Dead-et és a Gyilkos elméket is), én pedig cserébe hagyom, hogy a Kisváros menjen esténként a tévében. Annyira jó az összhang így, kár lenne elrontani.
Családom férfi tagjai ugyanakkor néhány filmhez vagy sorozathoz olykor annyira tudnak ragaszkodni, mintha azok nézése közben szuperképességekkel lennének felruházva, megjárnák a 66-os utat vagy éppen ők maguk lennének a történetek főhősei. Mondjuk maga Michael Knight.
Kedves párom, D. nagy sorozatrajongó, hozzám hasonlóan. Ízlésünk terén azonban már eléggé sok eltérés mutatkozik, mert míg szívesen nézzük együtt pl a Harmadik műszakot vagy a Vészhelyzetet, addig ő fanatikusan imádja a Kisvárost, a Szupercsapatot, a Knight Ridert, a Magnumot, és a Macgyvert is. (hogy a Rex felügyelőről ne is beszéljek...vagy a Cobra 11-ről) D. pontosan tudja hogy mikor melyik csatornán megy éppen valamelyik, a 90-es évek csodálatos sorozatai közül, és lélekben már reggel hatkor felkészül az aznapi vetítésre. Mindig elképzelem, ahogy napközben az óráját a szájához emeli és szólongatni próbálja Kitt-et, a beszélő autócsodát, Sport szeletből és kulcsokból motort épít a gyorsabb haladás érdekében, Macgyver módjára és a különösen idegesítő emberekkel való beszélgetés közben gyakorolgatja a Szupercsapat Szépfiújának lefegyverző mosolyát.
Ha esténként meghallja a Kisváros főcímdalát a tévében "szinte" ugrál az ágyon és harsogja a KGB - Az én városom minden sorát.
Egyébként zabálnivaló, ahogyan szinte issza Járainak és Hunyadinak szavait, beleéli magát a kommandós jelenetekbe, és szurkol, hogy az illegális határátlépőket még időben elkapják a határőrök. Már a Knight Rider főcímdala közben látom, hogy D.-t egy órára elveszettem, hiszen hogyan tudna ellenállni egy olyan epizódnak, ahol Góliát visszatér??? Kár lenne elmenni egy olyan Szupercsapat rész mellett, ahol Rosszfiút ismét elkábítják, hogy repülőre tudják ültetni...ami repülés közben elkezd zuhanni a tenger vagy a dzsungel felett??? Vagy ahogy Rex felügyelő hatvanadszor is átugrik az ablaküvegen??? D. olyan izgalomban van minden húzósabb jelenet közben, hogy szinte látom magam előtt, ahogy kisfiúként vágyakozott Magnum Ferrarija után, és szurkolt, hogy Macgyver meg tudjon menekülni, miután beásták nyakig a földbe és rászabadítottak több ezer gyilkos hangyát. Ezek a nagysikerű, kicsit már retro sorozatok a mai napig nagy kedvencei kedves páromnak, és ezáltal részei a mindennapjaimnak. Sebaj. Számos stratégiát és ismeretet sajátítottam el nekik köszönhetően, tehát mindent összegezve hasznosnak bizonyulnak/bizonyultak.
Nem úgy, mint apukám favoritjai...
Apukámról tudni kell, hogy amiket általában ő néz a tv-ben, azoknak a műsoroknak a nézettségét egymaga produkálja. Vasárnap délelőtti miseközvetítés egy világ végi kisfaluból, három órás aszfaltbiciklizés, vagy nevenincs darts verseny. Anyukám menekül ha meglátja, ugyanakkor az sem volt sokkal jobb, amikor a 90-es években olyan fimcsodákat nézetett velünk, mint a Piszokos Tizenkettő, A halál ötven órája, vagy a Kedvencek temetője. Emlékszem, egyszer hétvége volt, én 10-12 éves lehettem. Anyu nem volt otthon, apu tévében nézte a Stephen King által írt Christine-t, és nem nagyon szólt rám, hogy nem nekem való a film. Szóval megnéztem. (Aztán pár évvel később nagyon megszerettem a King könyveket, és hasonló félelmetes, furcsa, beteges (stb.) témájú alkotásokat.) A piszkos tizenkettőt és A halál ötven óráját azonban nehezen felejtem el/bocsátom meg neki, ugyanis annyira tragikusan rossz filmet azóta sem láttam, mint az a kettő. Emellett még számos második világháborús remekművet láttunk öcsémmel, aki szintén nem rajongott értük, így olykor csak hosszú alkudozás, hatalmas szócsata árán sikerült valami egyezségre jutnunk.
Szépen teltek, múltak az évek, mígnem öcsém valahogy "átment apuba" és végignézte a létező összes, letölthető régi F1 futamot, és megszerette a második világháborús dokumentumfilmeket is. Ha jobban belegondolok, láthattam volna előre a jeleket, hiszen az Amerikai Saolin című filmet ha nem néztük meg a 90-es évek közepén-végén úgy százszor NÉMETÜL (videokazettáról) egymás után, akkor egyszer sem. Nem értettünk egy szót se belőle, de nagyon odavoltam a főszereplő srácért, így nem is zavart ez annyira.
Egy szó mint száz, nagyon sok pasi műsort ismertem meg hármójuknak köszönhetően. Idővel megszerettem néhányat, de nem az összeset. Kicsit alakítottak az ízlésemen, ezért ma már szívesen nézem a Borzalmak városát, a Magnumot, Rex felügyelőt és Macgyvert is. A többivel is elvagyok, de hasonlóan teszek, miközben mennek a tévében, mint D. a Szex és New York közben...csak én nem Fifázok, hanem átnézegetem a helyes kis noteszeimet, tollaimat, Harry Potter és Twilight gyűjteményemet.
Címkék: A pasi
