Akasztják a hóhért - A második szülinapom - avagy "A nap bloggere" voltam

Mindig imádtam a születésnapomat. (Meg a névnapomat és a Karácsonyt is.) A születésnap olyan ünnep számomra, ami varázserővel bír. Ezeken a napokon a szüleim mindig olyan ételt/programot/ajándékot találtak ki, ami számomra a legcsodálatosabb volt. Mindig izgatottan vártam a július 8.-át. Ilyen izgatott voltam most február 10.-én is, amikor én lehettem a Nap bloggere.


Nem írtam még korábban a blogon a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségéről, pedig nagyon szeretem a csoportot. Mivel zárt csoport, ezért kérni kell hogy csatlakozhasson valaki, de ez mindössze pár percet vesz igénybe, ami nem nagy ár, ha egy kincsesláda tartalmába szeretnénk belekukkantani. A csoporton belül van egy játék, aminek a résztvevőjeként február 10.-én én lehettem a Nap bloggere. A kis társaim feltehettek nekem kérdéseket (a bloggal, a blogolással, vagy csupán velem kapcsolatosan), és az én feladatom "csupán" annyi, hogy megválaszolom egy bejegyzésben. Ezt a bejegyzést olvassátok most. 

Olyan kérdéseket kaptam, amiknek több okból is nagyon örültem. Sokat közülük nem boncolgattam még a blogon, és nem is biztos, hogy valaha megtettem volna, így viszont mégis. 

Akasztják a hóhért. 

Máskor én kérdezgetek, én foglalkozom másokkal. Most saját magamat teszem nagyító alá. Nem könnyű. 


Emlékszel a pillanatra amikor először felismertél egy napi kincset és meg is fogalmaztad magadnak, hogy ez az?

Mindig úgy jártam - keltem minden városban és községben, ahol laktam, hogy figyeltem az engem körülvevő ingerekre. Korábban soha nem fotóztam le valamit azért, mert "hatott rám", inkább csak megéltem a pillanatot. Az első napi kincsemet soha nem fogom elfelejteni, mert annál azt éreztem, hogy ezt meg kell mutatnom másoknak is. Hogy közvetítenem kell olyan emberek felé, akik talán nem mindig gondolnak arra, hogy egy-egy apróságnak milyen varázsereje lehet. Az első bejegyzésemet Pac manről írtam, akit post it papírokból kiraktak egy iroda ablakába. Akkor már tudtam, hogy ez egy napi kincs. Azt szerettem volna, ha sokan látják, és velem együtt örülnek annak, hogy vannak ilyen jó kedélyű, kreatív irodai dolgozók. Nem a népszerűségre hajtok. A napi kincseket szeretném eljuttatni mindenkihez. És ez Pac mannel kezdődött.




Mesélsz a kapcsolatodról?

A párom D., a legjobb akit kívánhatok magamnak. Volt egyszer egy "A kagylós szendvics" című bejegyzés, ahol írtam róla, de aki olykor bekukkant a blogra, gyakran találkozhat vele, hiszen sokat szerepel. "A pasi" rovatom főként róla szól. D.-vel a középiskolás évek alatt ismertük meg egymást, egy buszon utaztunk. Nagyokat bandáztunk, mivel ő messzebbről utazott, foglalt nekem helyet. (és ezután még további 30 km-t utaztunk Esztergomba) Azokban az években barátok voltunk. Végigkísérte a rockosabb (kockás nadrág, rengeteg karkötő, hosszú kék körmök, Metallica) és rappesebb (Eminem póló, fejemen/derekam körül/csuklómon kendő, iszonyatosan bő cipő)  Eszter alakulását. Később aztán elszakadtunk egymástól. Ahogy mondani szokták, elsodort az élet.. Sok év után újra találkoztunk, és onnantól már egyértelmű volt mindkettőnknek, hogy együtt a legjobb. És megkapta a nem rocker, nem rapper, hanem a lányos lány, gumicukorkedvelő, rózsaszínmániás, vattacukor fan felnőtt (???) Esztert. 14 éves kora óta ismerem. Ő az a típus, aki kicsit zárkózott, de könnyen megszeretteti magát másokkal, utál a középpontban lenni, de ha más miatt nem, a humora miatt általában figyelnek rá, leránt a földre ha túlzásba viszek valamit, de hagy szárnyalni, optimista, vidám, érdeklődő. Szereti a kutyákat, ahogy én is, szeretünk együtt utazni, országot járni, Vészhelyzetet nézni az esős napokon és lemenni egy napra a Velencei tóhoz, ha kisüt az első napocska. Jó ember, jó társ és olyan vicces/gyagyás/bolond pasi, akit mindenkinek kívánhatok! 



Mi az egyik álmod idén?

Az egyik legnagyobb álmom idén, hogy a születésnapomon együtt legyen a család. Tavaly nyaralás közben apukám hugával vidáman iszogattunk Békésszentandáson a medence közelében, mikor felvetette az ötletet, hogy jövőre (vagyis már idén) a harmincadik születésnapomat ünnepeljük ugyanott. Az ötlet azért kiváló, mert egyszerűen utálom még leírni is hogy 30. Megígérte a család, hogy nagy álmomhoz híven, nem lesznek harmincas konfettik, tiarák, gyertyák, lufik, stb., hanem a 40 fokban ismét, a tavalyihoz hasonlóan belakjuk az ikernyaralókat, egyik medencéből megyünk a másikba, iszogatunk, dinnyézünk, kutyákat úsztatunk, apuval etetőanyagot keverünk a halaknak, anyuval egymás mellé tesszük a napozóágyakat és nézzük a csillagokat, a tesómékkal sz*rrá verjük egymást kártyában, vagy társasban, és az unokatestvéreimmel hatalmas s*ggeseket ugrunk a vízbe. Nekem ilyen az ideális harmincadik születésnap. Együtt lehetek azokkal, akik nagyon fontosak nekem, és nem kell feszülten várnom a köszöntést, a gyertyafújást, a bontogatást. Ez az egyik legnagyobb idei álmom. 
(jövőre azonban mehetnek a szokásos szülinapok, mert azokat is imádom ám!!!)



Van olyasmi amiről nem mertél írni a blogon?
 Ha van, akkor miért volt így?

Láttam, hogy rajtam kívül még 1-2 "napbloggere" is megkapta már ezt a kérdést korábban, és azt válaszolták rá, hogy nincs ilyen vagy nem tudnak róla, hogy lenne. Nekem van. Nem is egy. Két olyan fontos része is volt az életemnek, amiről nem tudok írni. Az egyik egy nagyon fontos baráti kapcsolatom megszűnése, a másik pedig egy hosszú párkapcsolat alatt megélt mélypontom volt, a személyiségemben. Ezekben nem találok semmi olyat, ami napi kincs lehetne, és nem is gondolok rájuk szívesen. Talán nincs is helyük a blogon. Vagy majd egyszer...



Volt már olyan könyv, amit alig vártál, hogy belekezdhess, pedig tudtad, hogy meg fog viselni, mert annyira drámai/horror/érzékeny témát érintő?

Imádtam ezt a kérdést is. Sok olyan könyv van, amiről már előre tudtam, hogy meg fog viselni. Horror/krimi műfajban nem tudok kiakadni semmin, sajnos immúnis vagyok rájuk, viszont imádom őket. Jöhet bármilyen gyilok, belezés, halk suttogás a sötét szobából, nem alszom tőle sokáig rosszul. Vannak viszont olyan könyvek, amiktől igen. Ilyen például az Árnyalatnyi remény (Ruta Sepetys), a Kisdarázs (Viviane Villamont) és az Árvák vonata (Christina Baker Kline). Utóbbit olvasom éppen, és bár nagyon izgalmasnak és érdekesnek találom, de szörnyű érzések kerítenek hatalmába minden egyes oldal olvasása közben. Fantasztikus könyv, olyan történettel, ami utánozhatatlan. 



A könyvespolcomon jelenleg négy olyan könyv várakozik, amibe még nem mertem belekezdeni, szintén a téma miatt. Biztosan betegesnek tűnik, hogy olyan könyveket olvasok, amik ennyire mélyen beeszik magukat a szívembe, de ezek hatnak rám a legjobban. A holtaknak vetett kenyér (Bogdan Wojdowski), a Fél testben ép lélek (Lisa Genova), az Anyám ajándékai (Cecilie Enger) és A lehetetlen valóra vált (Leon Leyson) szintén ebbe a kategóriába tartoznak. 


Hogyan lett megtörhetetlen az optimizmusod?

Mindig optimista beállítottságú voltam, ám az optimizmusom úgy érzem, azóta megtörhetetlen, mióta nyugalmas, de mégis izgalmas, szeretetteli párkapcsolatban élek. Nem a párom miatt, magam miatt érzem így. Végre a helyére kerültek a fejemben a gondolatok, az érzések, így annyira kiegyensúlyozott vagyok, hogy mindenben meg tudom vagy meg akarom látni a szépet és a jót.  Most már bármerre megyek, bármit csinálok, mindenkitől függetlenül hiszek abban hogy csak rajtunk múlik, hogyan akarunk élni és gondolkodni. Persze én sem örülök annak, ha bal lábbal kelek, bokáig elsüllyedek egy pocsolyában, elborít a papírmunka, elejtem a könyvem és az toccsan a latyakban, fordítva veszem fel a felsőmet, vagy otthon hagyom a szemüvegemet. Káromkodok, hisztizek vagy csapkodok jobbra-balra. Ennek ellenére tudom, hogy ezek apró dolgok, amiken nem érdemes sokáig problémáznom. A komoly nehézségekkel megbirkózom előbb-utóbb, (kizárólag?) az optimizmusomnak köszönhetően. 

Milyen film, ill. melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Nagy filmnéző vagyok, sok olyan alkotás van, ami nagy hatással van rám, és amit időnként újra megnézek. No, nem túl gyakran. Ilyen a Fehér leander, a Madárka, a Forrest Gump, a Philadelphia. Ezek a kedvenceim. Mindig elsírom magam rajtuk, megérintenek és olyan gondolatokat ébresztenek bennem, amiktől erősebb leszek. 



Olvasni jobban szeretek, mint filmezni, így talán könyvből még több van, ami hatással van rám. Vannak olyan romantikus sztorik, barátságról szóló történetek, krimik, drámai hangvételű regények, amik együttesen sokat alakítottak rajtam. Reményt adnak, hitet, vidámságot, lendületet. Ezek például:

Milly Johnson: Tavaszi affér és Itt jönnek a csajok 
Lois Lowry: Az emlékek őre
Chevy Stevens: Nincs menekvés
Emma Donoghue: A szoba
Ruta Stepetys: Árnyalatnyi remény
Christina Baker Kline: Árvák vonata

Miért jelentkeztél ilyen későn erre a játékra? 

Nem tudom mennyire jelentkeztem későn a játékra, nem is gondolkodtam ezen még. Vártam a napot, mert nagyon szuper érzés a Nap bloggerének lenni. Nem azért, mert középpontban lehetek, nem azért, mert ezáltal jobban odafigyelnek aznap rám. Igazából csak azért, mert szeretek blogolni, sok színt, izgalmat, vidámságot hozott a blog az életembe. Szóval inkább úgy mondanám, hogy sokáig vártam rá, hogy én lehessek a Nap bloggere.



Legjobb tanács, amit valaha kaptál? És van olyan, amit Te gyakran tanácsolsz másoknak?

A legjobb tanácsot azt hiszem egyszer az anyai nagymamám adta nekem. Kicsit furcsán lázadó kamasz voltam (nem vittem nagyon túlzásba a dolgot, de azért anyu olykor kiakadt rám), és a nagymamám békésen figyelgetett. Nem szólt bele, hogy hogyan öltözöm, nem szólt meg a hosszú, ronda kék körmömért, nem piszkált semmiért. Gyakran aludtam fent náluk Visegrádon, gimis koromban minden csütörtökön onnan mentem iskolába. Egyik este éppen történelmet tanultunk együtt (abban nagyon jó volt), és azt kérdezte tőlem, hogy azért öltözöm-e ilyen "egyedien", mert esetleg nem akarom mindenkinek megmutatni, milyen az igazi Eszterke. Arra gondolt, hogy az ő kicsi unokáját vajon szeretik-e azok is, akik amúgy irtóznak a hivalkodó, túlontúl színes vagy furcsa öltözködéstől (és ezáltal szóba sem állnának velem). Bár a mama sosem adott kimondottan tanácsot, de azzal, hogy ezt kérdezte tőlem, elgondolkodtatott. Akkor megfogadtam, hogy megpróbálok közvetlenebb és nyitottabb lenni, hogy véletlenül se maradjak ki semmi jóból és hogy ösztönözzek másokat arra, hogy meg akarjanak ismerni.
Tanácsot a munkám során gyakran kell adnom, de a magánéletemben igyekszem csak akkor tenni, ha valaki kéri. Ha bárkinek adhatnék egy tanácsot, az az lenne, hogy törekedjen a boldogsága elérésére, még akkor is, ha le kell zárnia az élete egy nehéz, problémákkal teli kapcsolatban vergődő szakaszát.

Van olyan ember, akiről tudtad, hogy nem érdemelné meg, de te mégis kedves voltál vele?

Ezt a kérdést egy olyan ember tette fel nekem, aki nem először hívta fel a figyelmem erre a dologra. Valószínűleg van ilyen ember, és az is biztos, hogy F. talán jobban látja ezt kívülről, mint én. Sok mindenkivel vagyok sokáig kedves, talán még akkor is, amikor hatodszorra, vagy huszadszorra bánt meg. Nem tudok egyszerűen lemondani semmiről, amiben egy pici reményt látok. Nehezen zárok ki valakit az életemből, pedig néha minden sokkal könnyebb lenne úgy. Tehát mély önvizsgálatot tartottam és a válasz a kérdésre az, hogy igen. Van olyan ember, akiről tudtam hogy nem érdemelte meg, mégis kedves voltam vele. (De szerencsére vannak olyan barátaim, F., akik felhívják erre a figyelmem.)



A blogon kívül is mindig ilyen pozitív vagy?

Nem tudom mennyire lenne hiteles a blogom, ha jómagam nem lennék pozitív, csak a blog. Szerintem semennyire. Mindig is vágytam arra, hogy olyan ember legyek, aki élvezni tudja az életet, aki bármikor szívesen felül a vonatra hogy megnézze, milyen télen a Balaton, vagy hogy napozzon a Velencei tó partján, aki boldog, ha egy fadarabot lát ringatózni a Dunán, és imádja az orgona illatát. Sajnos hamar fel tudom húzni magam minden apróságon, és olyankor talán a családom vagy a barátaim agyára megyek, de mindig látok/találok valamit, ami kizökkent ebből. Például a kutyáim öröme amikor hazaérek egy nehéz nap végén, a párom mosolya, amikor meglát vagy amikor figyelem a Lánchídról a kivilágított Budai várat, és Halászbástyát. A blogommal ezt próbálom átadni (és fent felsoroltak is igazak rám).

A Nap bloggere játék sokat segített abban, hogy átgondoljak néhány dolgot magammal kapcsolatban. Fontos számomra mások visszajelzése, és hogy ezeket a kérdéseket kaptam, az azt mutatja, hogy a kérdezők időt szántak rám és a blogomra. Köszönöm nekik! Ez is napi kincs.

Megjegyzések