Mióta blogolok, rendszeresen érnek kellemes meglepetések. Bizonyos időközönként olyan emberektől kapok visszajelzéseket, akikről nem is tudtam, hogy olvassák a blogot, és az is előfordul, hogy ismeretlenek leveleket küldenek a blog facebook oldalán, vagy az email címére. Minden alkalommal meglepnek, de nagyon örülök neki.
Amikor elkezdtem blogolni, és tudtam, hogy a napi kincseimet szeretném megosztani másokkal, elgondolkodtam azon, hogy mindenki számára publikus legyen-e a blog, vagy névtelenül írjam. Rövid tanakodás, D.-vel történő tanácskozás után eldöntöttem, hogy minden bejegyzést úgy teszek közzé, hogy az ismerőseim számára is hozzáférhetőek legyenek.
Mostanában több blogos oldalon olvastam arról, hogy ilyen vagy olyan okból valaki nem örül annak, ha a családja vagy barátai rátalálnak a blogjára, mert azon olyan tartalmat közöl, amit nem szeretne megosztani velük, esetleg sokat és sokan kritizálnák. Én ezt eddig nem tapasztaltam.
Igyekszem vidám, ötletes és érdekes dolgokkal szolgálni, melyek nem közelítik meg a privát szférám határait és nagyon hálás vagyok a biztatásokért.
A munkatársaim szóban és írásban is hozzá szoktak szólni a bejegyzéseimhez vagy a képeimhez, és gyakran kapok tőlük pozitív visszajelzést, megerősítést. Néhányan igazi barátként támogatnak. Többen gyakori szereplői a blogos történeteimnek. A családom az elejétől tudja, hogy blogolok. Na, nem mindenki, de akik igazán fontosak számomra, azok igen. Változó gyakorisággal olvasnak, olykor naponta, van hogy 2-3 naponta visszaolvasnak, a tesóm pedig olyan húszasával, harmincasával nézi egyszerre a bejegyzéseket. Nagyon örülök a hozzászólásaiknak is, mert a személyesebb történeteknek általában ők a szereplői.
A párom a kezdetektől fogva támogat, sőt, igen hosszú ideig rugdosta a hátsómat, hogy egyáltalán elkezdjek végre írni. Saját bevallása szerint ő a "legnagyobb rajongóm", aki mindig elmondja, hogy mit gondol az aznapi kincsemről, és ő az első, aki felhívja a figyelmem a lehetséges kincsekre. Ja, és A pasi rovatomat róla írom.
Nem gondoltam, hogy bárki kíváncsi lesz a mondandómra, mégis úgy tűnik, néhány embernek örömet tudok csempészni a napjaiba. Nem a lájkok száma érdekel, vagy hogy hogyan növelhetném a nézettséget. Vannak olyan bloggerek, akiknek ez az egyik fő céljuk. Én szeretem, ha van, aki hozzám hasonlóan vidámnak talál egy szitut, és esetleg meg is osztja velem. Ha találok valami izgalmas dolgot, és tudom, hogy napikincs lesz belőle. Ha tapasztalok valami meglepő és érdekes apróságot, amit másoknak is mindenáron meg akarok mutatni.
Anyukám néha szokott szólni, hogy ez vagy az mondta neki a faluban, hogy olvassa a blogomat, és ilyenkor mindig melegség járja át a szívem. Facebookon rám írnak páran, hogy "olvasom a blogodat", "jó a blog" vagy "szeretem a napi kincseidet", és ilyenkor tudom, hogy néhányan rajtam kívül is elkezdik majd keresni a kincseket. "Rááll a szemük."
A "kedvenc olvasómat" még szeretném nektek bemutatni.
T. barátnőm -még a legelején, mikor elkezdtem írni a blogot- mesélte, hogy a nagymamája kedveli a blogomat. Gyakran kinyomtatta neki a bejegyzéseimet, hogy ő is el tudja olvasni. Egy olyan nénit képzeljetek magatok elé, aki kinézetre olyan, mint az Agatha Christie filmek Miss Marple figurája. Picike, törékeny, de belevaló. Párszor bejött már a munkahelyünkre, és minden alkalommal a nagymamám jutott róla eszembe (főleg mikor nyáron szalmakalapban és halásznadrágban láttam). T. a kinyomtatott bejegyzéseimet lefűzi, és úgy viszi mindig haza a nagymamájának, aki egyszerre olvassa el őket, egymás után mindet. T. rendszeresen szállítja neki az újabb adagokat, és a nagymamája a múltkor személyesen is megdicsért. Nagyon jól esett, bár nagyon zavarban voltam :) "Napikincsek-könyve" van...igazán megtisztelő!!!
Mi másért érné meg blogolni???
Címkék: Kincsek
