Cuki vagyok - de láss mögé is!

Mostanában elég sok helyen vitatéma a cuki - nem cuki kérdés. Akik nem tartják magukat igazi "cuki lánynak", azok között van, aki abban éli ki magát, hogy mindenféle bántó jelzővel illeti őket, aki pedig cukinak vallja magát, az lépten-nyomon azt lesi, ki zúdít a nyakába egy vödör jeges vizet emiatt.


Jómagam saját meglátásom szerint a cukik táborát erősítem. Ez sokak szerint nagyjából annyit jelent, hogy gyakran mosolygok, nincs agyam és remekül elevickélek a felszínen. Sok pillantásból érzem azt, hogy na, ennek sincs sütnivalója, de mindegy is, csinálja a kis rózsaszín cuki dolgait, hátha attól tényleg változik bármi is. Ezeknek az embereknek üzenem, hogy érdemes lenne megpróbálni a külső mögé is benézni. 

Aki nem veszi a fáradtságot, hogy jobban megismerjen, az nagyon könnyen megfogalmazhatja rólam azt a körmondatot, miszerint "Elvan a sütibaba illatú világában, de biztosan nem foglalkoztatja a migráns kérdés, a társadalmi felelősségvállalás, a napi politikai hírek, a sztrájkok, a környezetszennyezés, vagy az ehhez hasonló lényeges dolgok. Lényeg, hogy meglegyen a napi cukisága, mert abból áll az élete". Sok blogger van, akit úgy piszkálnak mások, hogy közben magát a bloggert egyáltalán nem ismerik. Feliratkoznak a blogjára vagy a youtube csatornájára, megfigyelik és jól kibeszélik. Mert manapság az a trendi. Felőlem aztán jöhet a vizes vödör a fejemre, igenis vannak igazi csajos - cuki dolgaim, amiket imádok, és amik nagymértékben jellemeznek (és amiken nem fogok néhány megsavanyodott, született troll kedvéért változtatni):
  • Gyűjtöm a körömlakkokat
  • Bármikor szívesen plázázok
  • Több cipőm van, mint kellene lennie
  • Imádok babázni (igen, játékbabával)
  • Minden kiskutyát megkönnyezek
  • Kedvencem a rózsaszín
  • Szeretek csacsogni
  • Gyakran toporzékolok
  • Sikítozok ha valami hihetetlenül aranyosat látok
  • Szeretem a csicsás dobozos kozmetikumokat
  • Tíz különböző színű órám van
  • Van hercegnős/hóemberes/rénszarvasos párnám
  • Hosszú ideig nagy műköröm és szolikedvelő voltam


És hogy mi van a cukiság mögött?
  • Imádom fogdosni a csontikat az etetőanyagos vödörben
  • Szeretek vadkempingezni, szeretek ilyenkor a Duna vizében hajat mosni
  • Szeretem a verseket, szeretek olvasni, figyelem a napi híreket
  • Imádok mezítláb mászkálni, még akkor is, ha a nap végére már 2 centi vastag megkeményedett koszréteg van a talpamon
  • Nem csak egy mosolyból áll a fejem
  • Egyetemi végzettségem van
  • Imádom a zombikat, a sorozatgyilkosokat és a lélektani horrort
  • Igyekszem naponta művelődni
  • Gond nélkül megbirkózom a kutyahányással és az összekakilt szőnyeggel 
  • Rendszeresen olvasok történelmi regényeket
  • Megfogom a gilisztákat, büdösbogarakat, és a hernyókat
  • Imádok nyakig iszapos lenni homokvárépítés közben

... és még sorolhatnám.

Könnyen ítélkezünk mások felett, főleg, ha kapásból ráragaszthatjuk a másikra a buta, felszínes, igénytelen, sablonos jelzőket. Saját magunkban azonban ritkán látjuk meg a hibákat. Talán mert nem is nagyon keressük. Mi vagyunk a nagy megmondók, akik odavágják nyersen a tutit, mert az visz előrébb, az segít változni. Én köszönöm, de nem kérek a tutiból. Majd megmondja azt az anyukám, vagy a párom. Mert megmondják. De ők legalább ismernek és elfogadnak annak a "cuki, rózsaszín sipítozós lánynak", aki vagyok (emellett ismerik a belső értékeimet is). Ez a mai napi kincsem.  


A pasi (és a fogyókúra)

Nehéz találni olyan embert, aki még ne gondolkodott volna azon, hogy valamikor fogyókúráznia kellene. Annyi fogyimódszer van, hogy ha minden héten újat próbálnánk ki, akkor is évekig tartana kivégezni mindet (és persze ennyi idő alatt sem tudnánk kiválasztani a számunkra ideális diétát). Most megmutatom, hogy a párom, D. hogyan áll a kérdéshez. 


D.-t már 14 éves kora óta ismerem. Akkor még focista volt, rengeteget mozgott, köszönhetően a gyakori edzéseknek. Kockás hasa volt, és nagyon jó volt az állóképessége. Hosszú évek után találkoztunk újra, és 24 évesen is vékony testalkatú volt. Az utóbbi időben azonban rengetegszer kérdezte, hogy hogyan adhatna le pár kilót, mert úgy érzi, hogy kicsit felszedett magára. 

Nos, ha D. valamibe belekezd, azt buldózer módjára csinálja, tehát a napjaink nagy részét a súlykérdés teszi ki.

Januárban vettünk is egy mérleget, ami azonban igen gagyi volt, kiderült, hogy attól függően, hogy kőre, parkettára, vagy szőnyegre tesszük, más-más számot mutat minden mérésnél. Elég érdekes volt, amikor D. a második, harmadik napon azt kérdezte, hogy vajon hogy az ördögbe' fogyhat/hízhat 4-5 kilót egy nap alatt...mondtam, hogy sehogy, ez teljesen kizárt...


Visszavittem az üzletbe a hibás árut, és kicseréltem egy drágább, megbízhatóbb darabra. Ezen D. belőtte a kezdősúlyát és indulhatott az invázió. Nem hittem volna, hogy ez ilyen központi kérdés lesz D. életében, de nagyon érdekes volt szemlélni a dühkitöréseit, a kisebb hisztijeit, és "Elegem van, én ezt abbahagyom még ma" kitöréseit. Próbálkozott az elején azzal, hogy kevesebbet eszik, este szinte koplal, de ezt néhány napnál tovább nem lehet bírni. Olyan éhesnek érezte magát, hogy muszáj volt valamit ennie. Megnézte a Norbi Update könyveimben a kódokat is. Hosszú órákat szánt a tanulmányozásukra, és elhatározta, hogy nagyjából igazodik majd hozzájuk. Tudom, hogy ezért a mondatomért minden Norbi fan megkövezne, de D. napirendjével majdhogynem lehetetlen igazodni a normális reggelihez, laktató, mondjuk 2-es kódú ebédhez, és 1-es kódú vacsorához. Ő van, hogy délután reggelizik és van hogy 11-kor ebédel. Összevissza mászkál a városban, elfelejt enni, amikor eszébe jut, akkor pedig már lőttek a kódoknak. A koplalásnak köszönhetően a szervezete elkezdett raktározni és hízott további másfél kilót. 

Nos, aki látott már nőt 50%-os Háda leárazáson vásárolni, az nagyjából meg tudja érteni azt a pattanásig feszült, vibráló hangulatot, ami azután állt be a légtérbe, mikor mérlegre állás után kiderültek azok a bizonyos számok. 

Addig a napig D. becsületesen tornázott, edzett otthon, nem kímélve erőt, időt, energiát. A telefonjára letöltött egy edzős alkalmazást is, ami nagymértékben ösztönözte és motiválta őt a mindennapi mozgásra. Az apró hízás után azonban be akarta fejezni a mozgást, mert szerinte az úgysem ér semmit. Mondtam neki hogy talán arra is figyelhetne hogy a hosszú hónapok eredményeként szélesebb lett a válla, így a ruhái is jobbam mutatnak rajta...hát..mit mondjak..nem nagyon hatottam meg ezzel a kijelentésemmel...

Nagy nehezen túllendültünk a mélyponton és újult erővel, taposógéppel és sok-sok salátával megjött D. erőtartaléka. Vagy büszkesége. Vagy makacssága.

D. minden nap rááll a mérlegre továbbra is. Esténként már nem eszik szénhidrátot, kenyér helyett a puffasztott rizst választja, de gyakran azt sem. A hízás természetesen megállt, és ez újabb löketet adott neki a folytatáshoz. Az étkezéseinkben most már minden alkalommal szerepelnek a rostok, és több fehérjét is eszik. Nagyon ügyesen betart mindent, követi a kódokat is, hiszen azok valamelyest utat mutatnak neki a hizlaló és kevésbé hizlaló ételek sűrűjében. Remekül működik a súlyzózás/felülés/fekvőtámasz, amikből sokkal többet meg tud csinálni, mint a legelején, és nagyon jó érzéssel tölti el, hogy érezhetően erősebbek a karjai, vállai. A lába megmaradt a régi focis időkből izmosnak, azzal az égvilágon semmit nem kell kezdenie. 

Néhány napja pedig a mérleg azt mutatta, hogy beindult a fogyás. D. arca olyan volt, amikor meglátta, mint egy halom kiscsoportos óvodásé, mikor megjelenik náluk a teremben a Mikulás. Látják a szemükkel, de nem hiszik el, hogy igaz. 

D. nem tartozik azok közé, akik csak tervezgetik a fogyókúra elkezdését. Belevágott és odafigyel rá. Az elmúlt hónapokban volt itt hiszti, elkeseredés, bánat, izgalom, ujjongás, értetlenkedés és örömünnep is. Nagyon érdekes látni, hogy egy pasi is tud kódok és receptek fölött ülni, vitaminokat vásárolni és külön öröm, hogy nem cukkol a Rubint Réka edzéskártyák miatt sem. 


Én nagyon szurkolok neki, hogy ahogyan ő fogalmaz, ne érezze magát "kötözött sonkának" vagy "dagibummbummnak". Látom milyen ügyes, és már nagyon várom, hogy milyen büszkén fog feszíteni azokban a pólókban, amik félre vannak téve, mert eddig kötözött sonkát csináltak belőle. 



5 dolog, amiért visszasírom a 90'-es éveket

Annyi, de annyi jó dolog volt a 90-es években, amit csak azok érthetnek igazán, akik ott voltak, érezték, megtapasztalták. Én azokban az években még igen kicsi voltam, éppen ezért a legjobb gyerekkori élményeim akkorra nyúlnak vissza. Most megosztok veletek 5 dolgot, amikre ma is azt mondom: "Na, ez igazi feeling volt".


1. A Lada és a La bamba

Amikor kicsi voltam, minden évben mentünk valahova nyaralni. Soha nem külföldre, nem is valami puccos helyre. Én mégis úgy éltem meg, mint életem legnagyobb kalandjait. A szüleim úgy neveltek, hogy értékelni tudjam mindazt, amit kapok. Így amikor sátorozni mentünk a Dunapartra, vagy a Tiszára indultunk, már előtte hetekig úgy be voltunk sózva öcsémmel, hogy csak arról tudtunk beszélni, milyen csodálatos küldetésekben vehetünk részt. Akkor Ladánk volt, amit iszonyatosan meg lehetett pakolni csomagokkal, így én magammal vihettem a babáimat, tesóm pedig a nagy becsben tartott kutyakoponyáját. A hátsó ülésen akkor még nem volt biztonsági öv, a szüleim leterítettek nekünk plédeket, és egy hatalmas játszótér közepén ültünk a kocsiban akkor is, ha csak a Szobi révig mentünk sátorozni, és akkor is ha messzebb. Örökre meg fogja dobogtatni a szívem a La bamba dallama, mert a gyerekkori nyaralásainkhoz visz vissza. Mi lehet nagyobb buli annál, mint ha 8-9 évesen letekered a Ladában az ablakot, énekeled az éppen aktuális Gergely Robi - Emanuelle-t, vagy Szulák Andreától a Shoop shoop dalt és a vadkemping vár rád???



2. 40 király

Kiskamaszként egyszerűen odavoltam a Danubius rádió 40 király című műsoráért. Mindig vasárnap ment, és nagyjából délben lett vége. Akkoriban már volt saját magnóm, felvevőgombbal, mindennel. Vasárnaponként vagy a szobámat kellett kitakarítani, vagy pedig a házi feladatot írtam (mert akkor még írtam), és közben imádtam, ahogy 40-től visszafelé meghallgathatom az adott hét aktuális legjobb zenéit. Nagyon vigyáztam az üres magnókazettákra, hiszen azokra vettem fel a kedvenc számaimat. Térdeltem a magnó mellett és füleltem, milyen dallam csendül fel. A számok eleje így soha nem volt meg, vagy pedig a műsorvezető beszélt közbe. Nem volt még youtube.com vagy ncore.cc. Mindenféle popzenét összezsúfoltam a kazettára. Emlékszem, a kedvencem az AD Studio - Páratlan páros volt, amit vagy ötvenszer felvettem, hogy tökéletes legyen. Anyukám általában mindig akkor kiabált fel a tetőtérbe, hogy "Ebéééééd, gyertek gyerekeeeeeek", amikor a top három következett. Sokszor alku, időhúzás, zsörtölődés árán, de ő is megértette, hogy 9-10 évesen milyen fontos tudnom, hogy a Backstreet Boys hányadik helyen végez....


3. Csodák

Én mindig, minden helyzetben őszintén és töretlenül hittem a karácsony csodájában. Már szeptembertől vártam a karácsonyt. Tesómmal elkezdtük lapozgatni a Lego katalógusokat, és hosszú listát írtunk/rajzoltunk arról, hogy minek örülnénk a legjobban (ebből volt kb. 666 dolog...) Ám az ünnepeket nem ezért szerettük. Hittünk a Jézuskában, elhittük, hogy csendben beoson a nappaliba, amíg anyuék a kádba parancsoltak minket, feldíszíti a fánkat fényekkel, gyertyákkal és apró pici figurákkal. Valóságos csoda volt ez! Amikor már teljesen felpörögtünk attól, hogy vajon megérkezett-e már és sikerült-e átpasszíroznia a fenyőfát az ablakon a kis csecsemőnek, csengettek az angyalok és felcsendült a Mennyből az angyal is. Minden egyes percét varázslatként éltem meg. Hiányoznak ezek az igazi csodák a mindennapokból még akkor is, ha az ember próbálja meglátni őket.

4. A kis szoba

11 éves koromig az öcsémmel laktam egy szobában. Először csak az én szobám volt, amíg ő anyukáméknál aludt kiságyban. Később, amikor már igazi óvodás lettem, öcsém pedig kis zúzógép volt még, felmenekültem előle a pelenkázó tetejére, ott fűztem  a gyöngyeimet, gyűjtögettem a kincseimet, tudva, hogy a kis ragacsos kezei nem érnek fel odáig. Aztán kaptunk egy szuper emeletes ágyat, aminek én alhattam a felső szintjén, mert én voltam a NAGY. Minden játékunk abban a kis szobában volt, de olyannak éreztük, mintha egy egész birodalom lett volna. Egymással szemben tanultunk, én stréberkedtem, anyu pedig gyakorolt a tesómmal. Abban a szobában báboztunk, babáztam, rajzoltunk, és az öcsém abban a szobában ült az íróasztal tetején és hosszan bámulta az eget, amikor a Hale-Bopp üstököst szabad szemmel is lehetett látni. Miután már túl nagy voltam az emeletes ágyhoz, kaptam egy fotelágyat, saját éjjeli lámpával, mert nagyon szerettem olvasni. Kiskamasz voltam, de továbbra is babáztam. 1997-re a szüleim felújították/lakhatóvá varázsolták a tetőteret, és mindkettőnknek saját szobája lett (ám majdnem minden éjjel egymásnál aludtunk, de az már nem volt ugyanaz). Abba a kis szobába zsúfolódott össze minden játékos - kisgyermekkori emlékem. 



5. A Duna vize

Ha ma azt mesélem valakinek, hogy milyen jó a Dunában fürödni, sokan biztosan komplett bolondnak néznek. Mert a Duna koszos, tele van úszkáló mindenfélékkel, és különben is, ki megy abba bele. Nálunk a faluban a Dunának homokos partja van, büfékkel, röpipályával. Picike koromban is lejártunk a szüleimmel, vittük a homokozóvödröt, lapátot, várat építettem és hatalmasakat lubickoltam a tininindzsa teknőcös úszógumimmal. Nem kaptam el soha semmi betegséget, maximum néha picit megfáztam, köszönhetően annak, hogy mikor már lila volt a szám, akkor is könyörögni kellett, hogy pihenjek egy kicsit a napon. Sajnos az elmúlt években nem nagyon volt lehetőségem lemenni fürdeni, meg igencsak szégyenlős is vagyok, de ugyanannyira tudtam élvezni a vizet huszonévesen kék gipszbe bugyolált karral, mint régen masnis fürdőbugyiban. Hiányoznak azok a nyarak, amikor ebéd után elkezdtünk hisztizni anyukámnak, hogy "Menjünk mááááár a Dunáraaaaa". Termoszban teát vittünk magunkkal, meg gyümölcsöket, és vártuk lent a vízparton édesapát, aki busszal érkezett később. Ővele aztán jól ment a fröcskölés, úszás, homokozás. Anyukám pedig a szokásos kis bokáig érő pocsolyában próbálta átvészelni a meleget.


Imádtam a 90-es éveket. Szuper gyerekkorom volt, remek szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérrel. Minden, ami azokban az években volt, kedves emlék számomra. 

Te miért sírod vissza a 90'-es éveket?


Az Auchan ostroma

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik másik. Meleg tavaszi szellő lengedezett, amikor elindultam dolgozni. Bár benne volt a levegőben a hétvége üdítő közelsége, én mégsem ezt vártam azon a napon a legjobban. Bevetésre készültem. Küldetésre. 


Minden évben tavasszal és ősszel szorgalmasan bújom az Auchan szórólapokat, reklámújságokat azért, hátha előrukkolnak valami hatalmas cipőleárazással. Nem mintha imádnám a balerina- és kis fűzős sportcipőket, bár valójában így van. Ezek a nagyon olcsó topánkák nem bírják ugyan sokáig, csupán 3-4 hónapig tudom hordani őket, mégis ez a mániám. Sajnos szezon végére elvékonyodik vagy leválik a talpuk, hamar felmondják a szolgálatot. Azért választom őket mégis, mert így is, úgy is elvarázsol a színük, mintájuk, vidámságuk.



Mikor D. megígérte, hogy eljön velem az egyik Auchan áruházba balerinabeszerzésre, szerintem még nem tudta, hogy mire vállalkozik. Ahogy meglátta a rengeteg cipőt, önként vállalkozott arra, hogy amíg én válogatok, ő elintézi a bevásárlást. Ennek köszönhetően nyugalomba helyeztem magam és elkezdtem a szelektálást. Rövid időn belül 10 pár cipő került a kosaramba...ajjaj...hát igen, tudtam én, hogy ennek nem lesz jó vége. 


Miközben azt próbáltam kisakkozni, hogy melyik szépség jöjjön velem, gyorsan felhívtam Zs.-t és F.-et, akikről tudtam, hogy nagyon értékelnék ezt a gesztust. Zs. nagyon aranyos volt, miután beszéltünk, tisztára bezsongott, fel is kerekedett, magával vitte az anyukáját, és ők is körülnéztek egy közeli áruházban. Mivel Zs.-nek akkora a lába, mint egy középső csoportos óvodásnak, nem volt könnyű olyan lábbelit találnia, ami jó rá, ám miután elkapta a gépszíj, visszament a testvérével is, és az Auchan 5 pár cipővel lett ismét szegényebb. 


Hála az Auchan wifinek, F. barátnőmnek fotókat is tudtam küldeni a választékról. Mivel otthon van az ikrekkel, és igen nagy teljesítmény a hatalmas babakocsival utazgatni, ezért abban maradtunk, hogy ő navigál a küldött fotók alapján, és pedig elhozom neki amire vágyik. Néztünk fűzős, bebújós, leopárdmintás és tengerészes darabokat, majd aztán mikor végre sikerült kiválasztani a számára legjobbat, fellélegeztünk, hogy ez a vásárlás sem maradt el.

Mivel posztoltam a blog facebook oldalán egy képet a vásárlásról, így M. barátnőm is cipőbeszerzős hangulatba jött, és ő is hozzájutott néhány vidám darabhoz. Este aztán nagy vidáman küldött képet a zsákmányokról, amik ezentúl az ő kiscsoportos óvodás méretű lábain pompáznak majd. 


Azt hiszem éppen elég ideig válogattam ahhoz, hogy D. megelégelje a dolgot...1 órás válogatás után végül rám telefonált, hogy ugye azért látni már az alagút végét? Hát bizony tudom én azt, hogy nem vagyok egyszerű, és hozzám igenis nagy türelemre és humorra van szükség. Milyen szerencse, hogy neki mindkettőből több zsáknyit hordott össze Török Sándor Kököjszije és Bobojszája, mielőtt a világra jött. Így vásároltunk tehát együtt közösen négyen, a három lány, akik nem ismerik igazán egymást, és én. F. Dunakesziről, Zs. Újbudáról, M. Ágasegyházáról, én pedig Óbudáról. Mire nem jó a telefon és a wifi? 


Elle fashion show 2016 - egy kis bolondozással megfűszerezve

Idén a Várkert Bazárban megrendezett Elle fashion show-n én is részt vehettem, amiért köszönet illeti Fannit, a Fanni gardróbja bloggerét. Sajnos ő nem tudott velem tartani az eseményre, de kitaláltam egy apró kis mókát, amivel meg akartam/akarom lepni. Íme a beszámolóm a divatbemutatókról és a kis huncutságomról.


Az Elle fashion show olyan rendezvény, ahova nagyon nagy örömmel mennék többször is, mert tömve volt vidám standokkal, hostessekkel, ajándékokkal, és persze a divatbemutatók is nagyon színvonalasak voltak. 


Egyedül mentem, de nagyon örültem volna, ha Fanni is jön, mert tudom, hogy néhány furcsa dolog láttán jókat nevettünk volna, kielemeztük volna a show-kat és az embereket is. Arra gondoltam, hogy magammal viszem a tőle kapott könyvjelzőmet, amire rá van írva, hogy "Karnyújtásnyira a boldogság - fannigardrobja.blogspot.hu". Ezt a könyvjelzőt kineveztem Fanninak, így készítettem egy csomó közös képet vele, ahogyan a tükör előtt készülődtünk, az alsó rakparton a Parlamentnél,  és a Lánchídnál sétáltunk, és szépen lassan megérkeztünk a Várkert Bazárhoz is:


Végigjártam minden standot, kipróbáltam, megkóstoltam, lefotóztam és kitöltöttem mindenfélét. Szuper nyereményekre lehetett pályázni, a Vodafone-nál egy piros tűsarkú cipőre, a Heavy Tools-nál ruhákra, táskákra és cipőkre, a Tschibonál vászontáskára, stb... Feliratkoztam a hírlevelekre és reménykedem továbbra is abban, hogy kisorsolnak. A Tschibonál amúgy már meg is nyertem az egyik vászontáskát. Vöslauer vízzel oltottam a szomjam, és gyümölcslevekkel, Somersby termékekkel kísérletezhettem egy pár darab Haribo trópusi mix gumicukor kíséretében. 


Fanni pedig büszkén pózolt a hatalmas Elle fashion show vászon, az Elle magazin és a hatalmas Elle fotófal előtt:


A bemutatók közül az egyik legjobb a Musette show-ja volt, nagyon érdekesek voltak a ruhák, tetszett a színek és a formák játéka, remek anyagokkal fűszerezve. Az én ízlésemnek persze kicsit extrém volt, így a számomra "hordható" darabokat a Gas és a Tschibo show-ja tartogatta. A modellek iszonyatosan szépek voltak, a bemutatók egytől egyig magas színvonallal kápráztattak el. Pap Annamária bőrtáskái igencsak megdobogtatták a szívem.

Az emberek természetesen simán össze tudtak veszni bármin, így a "Helyemen ülsz, nem látod?", "Húzz a francba, foglalom a sort" és a "Gyere, kint megbeszéljük haver!! Na mi van, már nem is olyan nagy a szád?" mondatok a végén már meg sem leptek. 

Fanni a bemutatók alatt is serényen figyelt a részletekre:


Nekem a legjobban a Vöslauer márka ajándék - trikóra - nyomtatós meglepetése tetszett, csináltattam magamnak egy "A szépség lefegyverez - az én kardom a mosolyom", míg Fanninak egy "A pólóm S-es, de a személyiségem XXL-es!" feliratú felsőt: 


Mikor hazaértem, kipakolgattam a mindenféle meglepetéseket, ajándékokat, melyek a következők voltak:
  • Vöslauer mentes víz
  • Haribo trópusi mix
  • Gas vászontáska
  • Tschibo vászontáska
  • Magistral ajakbalzsam
  • Enihorn szütyő
  • a Bársony Orvos - Esztétikától egy kis díszes csomagolású csoki
  • Elle magazin
Ezen kívül kaptunk egy halom kupont, katalógust és szórólapot is. Mindennek nagyon örültem, vicces volt a csuklómon a PRESS karszalag is. 

Fanni is benyomott egy kis pohár rozé pezsgőt, a hangulat kedvéért:


Ha nem hisztiztem volna már délelőtt Fanninak, hogy nincs miben mennem, azt hiszem, az nem is én lettem volna. Az eseményre látogatók egyébként mindenféle stílust képviseltek, néhányan nagyon kiöltöztek, voltak, akik kb. melegítőben jöttek, és voltak olyan is, akiknek a szolid elegancia, kisebbfajta kényelem volt a fontos ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Én nagyon örültem, hogy végül nem magassarkúban mentem, hiszen így is annyit mászkáltam, hogy miután hazaértem, menni sem tudtam. Köszönöm Fanninak, a Tschibonak és az Elle-nek a szép napot, a vidámságot és az új élményeket, nagyon jól éreztem magam!!

A pasi (és a fogorvos)

A fogorvosokat az emberek többsége legalább annyira utálja, mint a nőgyógyászokat, urológusokat, esetleg matektanárokat...Azonban abban talán sokak álláspontja közös, hogy az ember nem szívesen nyitja ki a száját egy számára idegen személynek, hogy az aztán 5 centis közelségből vizsgálgassa, fúrja, faragja, (vagy legrosszabb esetben) húzza a fogait. A pasi és a fogorvos téma mostanában nagyon is aktuális a családunkban.


Apukám a napokban kétszer is járt fogorvosnál. Az első alkalom előtt hosszan beszélgettünk telefonon. Alig ismertem rá az én erős, bátor, igazi férfi apukámra, aki egy nap leforgása alatt olyan lett, mint a mesében a víziló, aki félt az oltástól. Ez a víziló annyira rettegett attól, hogy oltást kell kapnia, hogy mire az állatkert összes állata már vígan túl volt az egészen, és élvezhette a napsütést és a nyarat a saját ketrecében, addig ő csak rettegett és rettegett és egyre jobban félt ahogyan közeledett az idő.

Apukám is egész nap az órát figyelte, és mikor végre kiment a fejéből, hogy délután hova is kell mennie, szinte sokkolta a következő percben a felismerés. Nagyon szurkoltam neki, csurom víz volt a tenyerem, alig vártam hogy felhívjon, hogy túlélte-e. És tádáááám, lássatok csodát, túlélte. Pedig még fogat is húztak neki. 

Úgy nőttem fel, hogy tudtam, retteg minden fogorvostól. Én sem rajongok értük, de valahogy ha egyszer muszáj elmenni, akkor kisebb halogatással ugyan, de megteszem. A fájó fognál kevés szörnyűbb dolog van. Családom férfi tagjai azonban még ezt is hajlandóak tűrni hosszú heteken, hónapokon (sőt, olykor éveken) át, csak ne kelljen fúró közelébe menniük.


Nem csak apukám az, aki elsunnyogja a fogorvoshoz járást. Életem párja, a bátor D. is olyan kicsire húzza össze magát, ha előkerül a téma, hogy akkora lesz mint Daisy kutyánk, aki mini yorkie. Tudja magáról, hogy ilyenkor egy gyáva nyúl, de annyira fél, hogy inkább menne vakbélműtétre altatás, érzéstelenítés nélkül, mint fogorvoshoz. 

Történt egyszer, hogy napok óta fájt már a foga, míg végre kinyögte, hogy azok a napok bizony évben is mérhetők, kisebb-nagyobb nyugalmi időszakokkal. Képes volt ennyi ideig elviselni a fájdalmat csak azért, nehogy abba a bizonyos fejtámlás, nőgyógyászati formájú székbe kelljen ülnie. Addig-addig várt, míg egyik reggel egy hörcsög mellett ébredtem fel. Szép kis pofazacsija volt, elraktározhatott volna akár 10 napi élelmet is benne. Féloldalasan beszélt és mosolygott. Mivel igen nagy fájdalmai voltak, belement abba, hogy ha kerítek neki AZNAP DÉLELŐTTRE egy fogorvost, aki  tudja fogadni, akkor megcsináltatja a fogát. (Tudom, hogy most sokan gondoljátok azt, hogy az ő foga, nehogymár én könyörögjek...felnőtt ember...stb..igen, de ha az én életem múlna azon, hogy bemegyek-e egy pókokkal teli szűk barlangba, hát bizony már kezdeném is sorban elajándékozgatni a személyes tárgyaimat, és egyéb kacatokat az utókornak. Van olyan félelem, amit igenis nehéz legyőzni)

A legdühítőbb az egészben, hogy amikor végre eljutottunk a doktornőhöz (akinek a nevét azóta is imáinkba foglaljuk), kiderült, hogy D.-nek, aki talán az általános iskolás kötelező fogorvos-látogatáson volt utoljára ilyen rendelőben, csupán csak három rossz foga van, az sem vészes. Sőt! Hallottam, ahogyan az orvos diktálta sorban a fogak számát/nevét az asszisztensnek (ez is jó, jó, rendben, egészséges), és a fejem egymás után lett zöld, sárga, majd vörös..Hogyan lehetséges az, hogy valaki, aki ennyire elhanyagolta az ellenőrzéseket, ilyen mázlista, míg én akár már most elkezdhetek gyűjteni az új fogsoromra??? 


Nos, egy dolog biztos. Bár akkor D., most pedig apukám is hihetetlen bátorságot mutatott a fogorvosnál, ők ketten továbbra is nagy ívben el fogják kerülni azt a bizonyos fúróhangot, azt a bizonyos fogorvosi rendelő illatot és azt a kis fém valamit, amivel a fogakat kocogtatják. Undorító dolgok. Mégis, ha az ember egyszer a közelükbe merészkedik, és felszabadultan lép ki a rendelő ajtaján, úgy érzi, hogy meg tudná menteni a világot egy megsemmisüléstől, el tudna húzni egy traktort a fogaival, vagy akár meg tudna birkózni egy felheccelt, nyáladzó BKV ellenőrrel is. 

Tudjátok, miről beszélek, igaz? 


A Wartburg és a Szulejmán

Nemrégen csatlakoztam a Pesten hallottam csoporthoz a facebookon. Mivel most én is itt élek, rengeteg olyan történettel találkozom, amit szívesen megosztok a többi csoporttaggal. Egy kedves sztorit olvastam ma reggel ezen az oldalon, nagyon megmelengette a szívem, főleg azért, mert D.-vel mi is pont ilyenek vagyunk hasonló helyzetekben. 


A történetet egy I. nevű srác posztolta, akinek ezúton is köszönöm a bácsi nevében, hogy vannak még ilyen segítőkész, empatikus, és kedves fiatalok.

"Két hete történt velem a Mammutba.
Délelötti órákban sietősen befutottam a könyvesboltba, kB két perc alatt meg is találtam amit szerettem volna. Kifizettem annak a rendje és módja szerint majd kiléptem a boltból. Szembe találtam magammal egy idős úriemberrel aki első ránézésre nem igazán tudta hogy hol van. Megtörtént a szemkontaktus, és az ő elveszett lelke rámtalált.
- Bocsánat fiatalember tudna segíteni? Sose voltam itt azt se tudom hol vagyok és keresném a Wartburgomat.
Már mosolyogtam mert tudtam hogy ez nem lesz egyszerű történet. Persze igennel válaszoltam és mivel nemtudta a papa hogy a négy parkoló közül hova parkolt ezért végig lifteztem ( eddig aztse tudtam hogy van lift) az egész mammutot és két és fél óra alatt sikerült megtalálni az öreg országjárót. Közben elmesélte hogymég a Kádár korszakban hogy csempészte NDK- ba a Rubik kockát és szerzett rajta márkát, hogy 90 éves már a Wartburgja meg negyven. 
grin hangulatjel
volt ideje mesélni... 
grin hangulatjel
végülis megtaláltuk és megkérdeztem kiálljak- e neki. Odadobta a kulccsomót és én kétszer olyan fiatal mint a vas és a központi zár világában nöttem fel nem sikerült kinyitni a kocsit,mint kiderült minden ajtónak és a csomagtartónak is van külön kulcs amivel én bajlódtam az pedig az indítókulcs 
grin hangulatjel
nagy nehezen kiálltam mire szeretett volna adni egy ezrest persze nem fogadtam el, amire megkérdezte a keresztnevem hogy ő mint mélyen vallásos katolikus, Hadd említsen meg imáiban. Én mondtam hogy Ibrahim.mire picit elgondolkozott és annyit kérdezett, "a te istened nem fog megharagudni ha megemlítelek???" nagyon aranyos volt. Mondta hogy a magyar tvben csak a Szulejmán az egyetlen értékelhető sorozat és sajnálja hogy a névrokonom pasa meghalt mert így nem lesz olyan izgalmas. 
grin hangulatjel
 aztán beült a kocsiba és elhajtott. ( azért jött Mammutba hogy bemenjen a telekomba mert nem tudta nézni a Szulejmánt) 
grin hangulatjel
szóval igen is legyetek segítőkészek!"

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, imádtam a sztorit, mint ahogyan nagyon szeretem az ilyen aranyos idős embereket is. Egészen mások, mint a "csipkedős nyanyák". Nektek is van hasonló történetetek?? Kérlek osszátok meg velem! Szép napot,


A tulipánok is mosolyogtak ránk...

A Dunakanyarban nőttem fel. Hozzászoktam ahhoz, hogy közel van a Duna, a strand, anyukámék kertje és hazánk cseresznyefáinak 95 %-a. Könnyű a jóba beleszületni és könnyű hozzászokni is. A legjobban most a kertünk hiányzik. A sok tulipán, a barack- és a cseresznyefák virágzása, majd termése.

Az elmúlt öt napban máson sem törtem a fejem, mint azon, hogy milyen jó lenne hazamenni anyukámék kertjébe. Nagyon szeretek Budán lakni, imádom az albérletünket. Az egyetlen, ami itt nincs, az a kert. Bár nem vagyok szuper kiskertész, de mindig is szerettem az udvarunkban bográcsozni, napozni, sütögetni, vagy éppen füvet nyírni. 

Mikor ma megláttam a Moszkva téren, hogy 10 szál tulipán 2000.- Forintba kerül, annyira kiakadtam...el sem akartam hinni, hogy ami otthon a kertben ingyen növöget lassan, azt itt aranyárban adják. Nem csak azért, hogy a sok budai sznobot lehúzzák. Újpesten is és a Deák téren is ennyi az annyi. Rablás. 


Egyszerűen imádom a tulipánokat, szerettem volna hazahozni belőlük, de ennyit sosem adnék ki vágott virágra. Nem tudom, hogy honnan ez a nagy szeretet, de nagyot dobban a szívem, amikor meglátom őket otthon. Régen, amikor még a dédim is kapált a kertünkben, sokkal több volt belőlük, végig a hinta mögött sorakoztak. Sárgán, pirosan. Az egész udvar egy hatalmas festékes paletta lett tőlük, olyan mesésen kiszínezték a képet. Bár nagyon szeretem őket, mégis akkor az igaziak, amikor a kertben vannak. Vázában hamar kinyílnak, és nagyon hamar el kell búcsúznom tőlük. 

Bárhova nézek a kertben, mindenhol emlékekkel találkozom. Az a hely, ahol most az orgonabokor áll, a homokozónk helye volt. Tavasztól őszig homokoztunk kint a tesómmal abban a hatalmas traktorgumiban, amit fű alól szereztek nekünk. Emlékszem, ha nagyon mélyre ástunk, vizes volt a homok, ha pedig jó idő volt, csak úgy hemzsegtek benne a bogarak. Bodobácsok, szarvasbogarak, hangyák...meg azok az icipici milliméteres piros bogárkák. 


Anyukám amikor éppen főzött, csak kikukucskált a konyhaablakon és pont látott minket a homokozóban. Volt, hogy az öcsém rugdosta a labdáját, én pedig a hosszú járdán tologattam Marci babámat a játékbabakocsiban. Vagy bicikliztünk. A kertünk végében eper érett, a másik oldalon pedig egy hatalmas cseresznyefánk volt. A tesómmal mind a ketten fel tudtunk rá mászni, és lehalásztuk magunknak a legfinomabb, legropogósabb cseresznyéket. Olyan szép évek voltak. Letéptük a sóskalevelet a kerítés mellől, és mosatlanul ettük, úgy magában nyersen, mint a friss, napsütötte, forró paradicsomot. 

A kertünkben az volt a legjobb, hogy annyi mindent csinálhattunk, hogy sosem értünk az ötletek végére. Nem unatkoztunk, nem kínlódtunk tévé nélkül. Mindig újabb és újabb terveket szőttünk, amitől annyira bezsongtunk, hogy azonnal meg is valósítottuk őket. Néha málnát is loptunk, vagy kommandóztunk a szomszéd telken lévő gazban. De a legszebbek mindig a tulipánok voltak. 

Remélem egyszer lesz egy akkora kiskertem, hogy minden centijére bezsúfolhatom őket!!! Gyerekként még a tulipánok is mosolyogtak ránk...ma én mosolygok rájuk és integetek a régi vidám emlékeknek.

Ui.: Amikor ma reggel kiértem a szüleimhez, apukám a buszmegállóban ezzel a csokorral várt. Én meg a 11-es út közepén pityeregtem...