Az első blogszületésnap - avagy hogyan és mit csináltam egy év alatt

2015. 05. 28.-án kezdtem el írni a Napi Kincsek Tárházát. Egy nappal előtte, 27.-én, mikor befejeztem a legeslegelső bejegyzésem megírását, olyan ideges lettem, hogy "le akartam fújni a bulit". Arra gondoltam, hogy vajon miért lenne bárki is kíváncsi arra, amit én írok? Aztán rájöttem, hogy igaza van azoknak, akik noszogatnak, soha nem tudom meg a kérdésre a választ, ha nem vágok bele. Ennek ma van egy éve.


Sokszor csak ülök és azon gondolkodom, hogy milyen jó dolog történt velem aznap. Nem olyan könnyű ám a kincskeresés, mint ahogyan azt az elején gondoltam. Gyakran rá kell magam kényszeríteni (főleg egy esős, nyirkos délután) arra, hogy igenis felfedezzek magam körül valamit, ami vidám, ami kedves számomra, ami vicces, vagy ami lelket önt belém. Az elmúlt egy évben szerencsére sokkal több olyan nap volt, amikor alig vártam, hogy megoszthassam a napikincsem veletek, mint amikor hajtóvadászatba kezdtem utána. Most szeretném nektek megmutatni, mi az, amit az elmúlt egy évben csináltam, honnan indultam és merre tartok. (Ja, igen, a tervek másodpercenként változnak, előre is bocs az ugrándozásért)

Soha életemben nem voltam feltűnő jelenség. Nem szerettem a középpontban lenni, nem szerettem szerepelni. Az a tipikus barna szemű, hosszú barna hajú, copfos lány vagyok, egyik kezemben könyvvel, a másikban egy pórázzal, aminek a végén egy fehér kiskutya cirkál. Azóta már egy fekete is. Nem vagyok az a törtető, karrierista alkat, nem célom újságokban szerepelni, nem akarok olyan blogger lenni, aki mindenáron tör-zúz előrefelé az ismertség eléréséhez. 

Nem vittem véghez nagy dolgokat, és semmiben sem vagyok kiemelkedő tehetség. Kamaszkoromban lázadtam, aztán lenyugodtam. Bár 5,00 átlaggal végeztem az egyetemen, nem vagyok egy stréber típus és nem is találtam még meg álmaim hivatását, mégis minden nap boldog vagyok a családommal, a párommal és a kiskutyáinkkal. A blogírás teszi igazán kreatívvá az életemet, bár azt hiszem, más területeken is igyekszem színessé varázsolni a napjaimat.


A legelső blogbejegyzésemben Pacmanről írtam, aki egy irodaház ablakán csücsült. Ő adott nekem lendületet a bloghoz, így a mai napig hálás vagyok neki. 


A hónapok alatt rengeteg minden változott a bejegyzésekben. Vannak köztük olyanok, amik igazán bolondosra, flúgosra sikerültek, vannak (azt gondolom) kissé elgondolkodtatóbbak és vannak, amik az élményeimet mesélik el. Ahogy teltek a hetek, hónapok, úgy alakult, hogy öt különböző kis halmazba soroltam a bejegyzéseimet.

Saját kincsek: velem, vagy a legszűkebb családtagjaimmal kapcsolatos élmények, észrevételek, információk ebben a halmazban laknak

Közelik kincsek: ebben azok a bejegyzések csücsülnek, amik ugyan nem túlságosan személyesek, mégis olyan történések/vicces jelenetek adtak hozzá ihletet, amik a barátaimhoz, nagyon kedves munkatársaimhoz, vagy pedig  ismerőseimhez kapcsolódnak

A nagyvilág kincsei: itt olyan kincsekről, olyan márkákról, szolgáltatókról olvashattok, amikkel jártamban-keltemben találkoztam, és amik nagyon megfogtak, számomra értéket képviselnek

A pasi: ez a rovat a családom férfi tagjainak, de leginkább a páromnak az idegesítő, vicces, vagány, "tipikus pasis" dolgait mutatja be, vagy éppen figurázza ki

Könyvek szerdája: itt olyan könyvekről olvashattok, amelyeket érdekesnek találtam (sajnos ezt a rovatot mostanában nagyon elhanyagoltam, pedig én egy könyvet maximum 3-4 nap alatt ki szoktam végezni)

Sok olyan bejegyzés van, ami kicsit a feledés homályába veszett, de a többségüket nagyon-nagyon szeret(t)em. Vannak kedvenceim, amiket imádtam írni, és olyan kedves emlékeket idéztem és elevenítettem fel velük, melyek minden alkalommal mosolyt csalnak az arcomra. 

Ezek közül a kedvenceim talán ezek:


Karácsony előtt kipattant egy ötlet a fejemből. Mindig nagyon érdekeltek az adományozási akciók, de sosem értettem, hogy hogyan tudnak az emberek pénzt adni bármilyen szervezetnek anélkül, hogy tudnák, pontosan hova is kerül a pénzük, mire fordítják az általuk adományozott összeget. Így megszerveztem egy saját ajándékozós lehetőséget Melinda (a Karácsony imádók oldalának szerkesztőjének) segítségével és közreműködésével. Az Árvácska Anya és Csecsemőotthon intézményvezetője, Nagy Csabáné Judit mindvégig támogatott és biztatott az elhatározásomban. 2015. december 18.-án, délután a párommal elindultunk Nágocsra, hogy személyesen is találkozhassunk a gyerekekkel. Az akció sikeresen zárult, én pedig nagyon boldog voltam. Jó dolog jóra használni a blogot!!


Az akcióról itt olvashatsz bővebben: 

Nagyon fontos számomra, hogy megköszönjem azoknak a szeretetét, akik naponta erőt adnak nekem, így született egy olyan bejegyzés is, ahol felsoroltam azt a sok jót, ami körülvesz engem. A lista természetesen folyamatosan bővül, én pedig igyekszem viszonozni a szeretetet.
A következő linkre kattintva olvashatod el: 

Néhány számomra kedves blogger segítségével elkészült egy kétrészes bejegyzés, ami az összefogásnak köszönhetően igen népszerű lett, nagyon boldoggá tett az, hogy ezek a bloggerek vállalták velem az együttműködést. A facebookos MBBK csoportban pedig egy rövid közvélemény kutatást követően útjára indítottam egy kis South park figurás játékot is (mindenki megalkothatta magát pici figurának), ami remek mókának bizonyult, és sokan vettek részt benne.

Kukkantsatok bele:


A legnépszerűbb bejegyzésem az lett, amiben az életfilozófiámat foglaltam össze néhány mondatban. Hihetetlen öröm számomra, hogy nagyon sokan osztottátok a véleményem, és egyetértettetek velem abban, hogy az élet csupán akkor lehet értékes, ha igazán ÉLÜNK. 

A bejegyzést itt találjátok:

A végére hagytam (nem véletlenül) azt a bejegyzést, ami miatt úgy érzem, hogy már "megérte" blogolni. A nagyszüleim egymás iránt érzett és mutatott szeretete olyan útravaló számomra, amit tovább szeretnék majd adni a leendő gyermekeimnek és unokáimnak is. Nem volt könnyű szavakba önteni az érzéseimet, de imádom tudni azt, hogy a nagymamám még el tudta olvasni a bejegyzést.


A blogolás bizony nem könnyű hobbi, erre igen hamar rájöttem. Nehéz minden gondolatomat úgy megfogalmazni, hogy azokat rajtam kívül más is megértse, és méltónak találja arra, hogy elolvassa. 

Időközben az Éjjel-Nappal Balaton egyik bloggere lettem, saját profillal. A munkatársaim, a szülőfalum lakói, az ismerőseim, a barátaim, a családom, és a párom az elmúlt 365 napban minden nap támogattak és biztattak engem. A blog facebook oldalán az elmúlt év minden napjára jut új lájkoló, és a bejegyzéseimet összességében annyian tekintették meg, hogy ezért  tényleg érdemes volt megosztani a kis irományaimat (és persze lepkék repkednek a boldogságtól a hasamban). Remélem, a jövőben hasonló kedvvel olvassátok a következő bejegyzéseket is, mert nagyon számítok rátok. 

A Napi Kincsek Tárháza tovább bővíti felhozatalát, a vonat robog tovább, reményeim szerint még több színnel, izgalommal, eredetiséggel. Köszönöm, ha velem tartasz. 

Bulizz hatalmasat egy bulihajó fedélzetén!

Aki a Balaton mellett nyaral, számos szórakozóhely közül választhat, amennyiben szeretné megmutatni, hogy ő valójában a táncparkett verhetetlen ördöge. Sorra nyílnak a jobbnál jobb és színvonalasabb klubok, discok és kisebb zenés büfék. Ha azonban valaki valami különlegeset is ki szeretne próbálni idén, azt javaslom, mindenképpen bulizzon egyet a Krisecco Bulihajók egyikén.


A Krisecco Bulihajók 11 különböző helyszínről indulnak, többek között Siófokról, Badacsonyból, Balatonlelléről és Keszthelyről is. Ennek köszönhetően bárhol nyaralunk a tó mellett, könnyedén foghatunk magunknak egy közeli bulijáratot. A hajók 20.45 és 21.00 óra között indulnak, hétfő kivételével minden nap. A program időtartama 1,5 és 4 óra között mozog, amiért a felnőtteknek 2000-3000, míg a gyerekek után 1400-1800 Ft-ot kell fizetni.


A Balatoni Hajózási Zrt. honlapján érdemes körülnézni, mielőtt nyaralni indulunk, hiszen az új és modern hajókon kívül indulnak igazi retro járgányok is (mi mással, mint retro zenével). Tavaly Siófokon nyaraltunk, és éjszaka éppen a kikötőben sétáltunk, amikor kikötött egy ilyen bulihajó. Már messziről hallottuk, hogy közeledik, a társaság olyan hangosan énekelt a fedélzeten, hogy hozta a hangjukat a víz. Akkor megfogadtuk, hogy ebben az évben mindenképpen részt veszünk egy hasonló bulin.



Egy barátnőm, Melinda már kipróbálta az élményt a barátaival, és így mesélt róla: „Már évek óta járunk nyaralni a Balcsira, és mindig láttuk a kikötőkben a bulihajókat, de eddig nem próbáltuk ki. Tavaly nyáron volt az első ilyen alkalom, és nagyon szuper volt. Kb. este 9 vagy 10 órakor indult a hajó, rengeteg ember szállt fel, már előre megvettük a jegyeket (…), felszálltunk és 1 órán keresztül buliztunk. Sokkal másabb élmény, mint egy discoban, mert olyan szabadnak érzi magát ott az ember a vízen, egy hajón. Ha akarsz, csak állsz az ablaknál és fújja a szél a hajad, ha akarsz, táncolsz. Jobbnál jobb zenék voltak, mi azt hiszem, hogy retro hajón voltunk, ahol retro zenék szóltak. Táncoltunk is egy csomót, lehet ismerkedni, sokkal másabb élmény tényleg, mint ha elmész egy sima szórakozóhelyre. Egyébként az 1 óra bulizás ott sokkal többnek tűnik, de tényleg egy óra az egész. Amikor már a vége felé jártunk, és haladtunk vissza a kikötőbe, még a dj-től lehetett kérni egy-egy utolsó számot, és mindenki énekelt, tapsolt, táncolt, még azok is, akik vártak már a következő indulásra a kikötőben. Szóval mindenképpen megérte, és remélem idén is megyünk!”

Ha Melinda élménybeszámolóját olvasva kedvet kaptatok egy fergeteges bulihajózáshoz, javaslom, hogy kapjátok fel a táncos cipellőtöket és készüljetek, hiszen 2016.07.09.-től már indulnak az első járatok.

Ó már megint egy buta szőke - vagy mégsem?

Hajlamos vagyok arra, hogy valakit első látásra, csupán a kinézete alapján ítéljek meg. Szerintem nem vagyok ezzel a rossz szokással egyedül, hiszen nap, mint nap nagyon könnyen ragasztunk címkéket egymásra. Valaki túl hippis, túl igénytelen, túl macsós, vagy csak egyszerűen "tipikus"  buta szőke? Vagy talán mégsem az?

Tavaly olyan nagyon kifogyott belőlem a lelkesedés a munkahelyemen, hogy a perceket számoltam a munkaidőm végéig. Alig vártam, hogy letehessem azt a bizonyos lantot, és olyan helyre menjek, ahol vidámság, jókedv, lendület vagy éppen bolondozás vesz körül. Valamikor a munkahelyem is ilyen hely volt, azonban ez 2015 év végére teljesen megváltozott. 

Egy teljesen átlagos napon éppen interjúztattuk a jelentkezőket az általunk meghirdetett állásra, amikor besétált Zs., a Barbie baba az irodába. A mai napig nagyon örülök és büszke vagyok magamra azért, mert az ő esetében meg sem fordult a fejemben, hogy buta szőke lenne. Vagy "tipikus" buta szőke...pedig a fotói alapján könnyű mellényúlni.


Nem minden interjún szoktam részt venni, de szerencsére nála pont ott voltam. Egy életre szuper tapasztalat volt számomra. Zs. pontosan úgy viselkedett, olyan dolgokat mondott magáról és a szakmai "előmeneteléről", amiket tanácsként lehet olvasni abban az egymillió "Hogyan szerezd meg a kiszemelt munkát" újságcikken, amikre naponta kattinthatunk mindenféle oldalon (csak aztán a többség sosem elég ügyes ahhoz, hogy meg is valósítsa azt). Ő megnyerő volt, egyedi, jókedvű és hiteles. Az a helyzet, hogy nagyon kampányoltam mellette, mert már első látásra nagyon szimpatikus volt nekem, és szerencsére ő lett a (szerencsés?) kiválasztott. Vagy nekünk szerencse, hogy nálunk van? :) 

Zs. az első naptól velem ül egy szobában. 

Talán ha csak a külsejét csekkoltam volna Facebook-on, lettek volna kérdőjelek a fejemben, hiszen mindig tartottam a nagyon csini, nagyon szöszi, nagyon trendi lányok szellemi képességeitől. A buta szőke jelzőt előfordult már, hogy én is alkalmaztam, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy hibáztam. Annyi minden lehet egy csini pofi és mosoly mögött. 

Amellett, hogy Zs. emelt szinten érettségizett töriből, és előző évben előrehozott érettségit is tett, már csak a nyelvvizsgája választja el a diplomától és az álomfizetéstől (na jó, kit is akarok becsapni??? Egy lépés választja el attól az alamizsnától, amit nálunk a diplomás közalkalmazottak keresnek). Dolgozhatna máshol, ahol jóval többet keres, de ő kitartó és fontos neki, hogy bizonyítson saját magának és a szakmának.


Amellett, hogy okos, még szorgalmas, humoros és kedves is. Vicces látni, ahogyan a netről mindenféle cukiságot össze-vissza rendel, hogy aztán telerakja vele a telefonját, táskáját és íróasztalát. Kevergeti a kis sós-mű tasakos kajáit ebédre és lila termoszból szürcsöli a 3 az 1-ben kávét. Mesél a cicájáról, az életéről, a hobbijáról, a múltjáról. 

Nagy szerencse, hogy megismerhettem. Látom, hogy van esze és szíve. Lehet, hogy sokkal több hozzá hasonló lánynak van, csak nem vesszük észre őket. A buta szőkéket, akik ugyan szőkék, mégsem buták. Értékesek. Ha szánunk rájuk időt a sok címke, előítélet mellett.  


Itt a nyár!!!

Ó
CIÓ
ÁCIÓ
KÁCIÓ
AKÁCIÓ
VAKÁCIÓ
Tegye fel a kezét az, aki olyan sokszor írta fel ezt a táblára, hogy krétaport köhögött egész délután. 

Én biztosan mind a 12 évben kidíszítettem a táblán ezeket a betűket. Sőt, amikor egy tanár, nem értette, hogy miért létfontosságú ez a felirat a sok tananyag helyett, és egy laza mozdulattal letörölte az egészet, újra és újrakezdtem.


Minden reggel akkor viszem ki a kutyáinkat sétálni, amikor a gyerekek már szállingóznak a mellettünk lévő iskola felé. Szeptemberben látom az arcukon az izgalmat, várják, hogy újra láthassák az osztálytársaikat, elmesélhessék, merre jártak nyáron. Amikor beköszönt a tél, látom, milyen kínok között vonszolják magukat a járdán, és csak az ad nekik erőt, hogy rövidesen nem fáznak majd a radiátoroknak köszönhetően. Ha beköszönt a tavasz (és nem esik annyi eső, mint idén), a diákok ledobják a fölösleges göncöket, és két hónapon keresztül minden reggel megfagynak, csak azért, mert nem hajlandók tovább bakancsban és meleg kabátban járni (hiába van ugyanolyan hideg). A bolt előtt már jóval reggel 7 előtt gyülekeznek, kezükben egy energiaitallal és egy cigivel, és bandáznak, a még erőtlen napfényben. 

Ilyenkor, május végén, amikor már elég egy szandál és egy lenge szoknya a lelki boldogságunkhoz, a diákok úgy suhannak el mellettem és a kutyák mellett a suli felé, hogy komolyan mondom, lassan hiányozni fog, ahogyan az időt húzva megállnak mellettünk és a kutyákat "Jajdecukiiiiiiii" visításokkal dögönyözik hosszú percekig. Persze érthető, jobb mint a reggel 8-as matek óra. 

Szinte látom az arcukon, hogy mekkora örömet szerez nekik pusztán az a tény, hogy nemsokára itt a vakáció. Gyanítom, hogy teljesen mindegy, hogy 60 vagy 6 nap van még hátra, ugyanannyira boldogok a ténytől, hogy a nyár már csak pár lépésre van tőlük. Néhány matekóra, néhány kémiafelelés, egy töri témazáró, és pár angol szódoga választja el őket az édes semmittevéstől. Még a levegőnek is más illata van, a madarak is vidámabban csicseregnek, és a lányoknak fejben már az is megvan, hogy idén milyen bikiniben strandolnak majd. A srácok alig várják a közeli foci EB-t, utánajártak, hol nézhetik együtt a legnagyobb kivetítőn. A kisgyerekek pedig már pontosan tudják, hogy mikor milyen táborba mennek. 


Amikor még alsó tagozatos voltam, minden évben úszótáborba mentem. Hihetetlenül izgalmas és varázslatos érzés volt, hiszen a szüleim megbíztak bennem annyira, hogy elengedtek egyedül (meg persze néhány osztálytársammal) az izgalmakkal és kihívásokkal teli egy hetes álomra. Már hetekkel előtte arról ábrándoztam, hogy vajon milyen programokra megyünk, megnyerjük- e szobaszépségversenyt, és sikerül-e megtanulnom rendesen pillangóban úszni.

Később, amikor már javában kamasz voltam, arra vágytam, hogy az első két szabad hétben addig aludjak ameddig csak szeretnék. Bár gyakran dolgoztam nyáron egy kis plusz pénzért, tudtam, hogy ott a strand, a Duna, ahova lemehetek a barátaimmal hűsölni, pancsolni, napozni. Esténként lementünk a parton lévő kis büfébe múlatni az időt, sokat nevettünk, élveztük, hogy miénk a világ. 

Csodálatos volt anyukámékkal sátorozni menni, mezítláb mászkálni a vízparton, csodaszép köveket gyűjteni, éjjel a csillagokat nézni. Milyen boldog voltam attól, ahogyan a sátrat állítottam, büszke voltam arra, hogy saját sátram, saját hálózsákom van. Már egészen korán valamelyik születésnapomra sátrat kértem, hiszen tudtam, hogy ezt az ajándékot biztosan meg fogom becsülni. Szerettem a szüleimmel együtt nyaralni, mint ahogyan most is szeretek. 

Minden júniusban, amikor végre "megszabadultam" az iskolától, terveket szövögettem arról, hogy mennyi mindent fogok csinálni nyáron. A többségük persze olyan dolog volt, amit lehetetlenség lett volna megvalósítani, azonban azt hiszem, minden nyaram felejthetetlen lett. 

Már akkor tudtam, hogy csak jól sülhet el minden, amikor az iskolám tanárai megengedték, hogy az esztergomi strandon töltsük az utolsó iskolás napokat. Persze nem minden tanár vállalta azt, hogy legyalogol a 40 fokban a hegyről, hogy minket felügyeljen, de sokan meghozták értünk ezt az áldozatot. Szegények!!! Hiszen háromnegyed óra után ugyanúgy 40 fokban gyalogolhattak vissza a suliba a következő órájukra. 

Ó
CIÓ
ÁCIÓ
KÁCIÓ
AKÁCIÓ
VAKÁCIÓ

Imádom ezt a feliratot. Eszembe juttat minden kellemes emléket, minden visszaszámolást, minden meleg júniusi napot, és minden izgalmat. Irigylem azokat a diákokat, akik reggelenként elmennek mellettem és a kutyáim mellett. Az vár rájuk a következő két és fél hónapban, ami rám egy teljes hétig, míg nyaralok. 

Talán mégis elmehettem volna tanárnak, azért az egy dologért, ami miatt mindenki irigyli őket. Néhány szabad hétért a nyár közepén... csuda jó móka volna..


Amikor még "hamvas, fiatal lány" voltam

Kamaszkoromban anyukámmal gyakran vitáztunk. Többnyire azért, mert feszegettem a határokat. Nem kicsit. Amikor túlságosan kifestettem magam suli előtt, mindig ugyanazt a mondatot ismételgette: "Eszterke, ne pingáld már magad annyira! Egy ilyen szép, hamvas, fiatal lánynak nem kell így kinéznie!"- ha annyi ötforintosom lenne, ahányszor ezt hallottam, már én lennék a Haribo vagy a Lego többségi tulajdonosa. 

Egyik este éppen hazafelé tartottam a munkahelyemről, amikor szembejött velem egy srác, két bottal a kezében. Sajnáltam szegényt, mert látszott, hogy nagyon szorult helyzetben van, kért is tőlem egy kis pénzt (amit elvből elutasítottam). A következő mondat hangzott el a szájából: "Ne haragudj, nem azért szólítalak meg, mert pedofil vagyok, vagy ilyesmi..."

Nos, nem akartam hinni a fülemnek....nem mondhatnám, hogy olyan nagyon öreg vagyok, de idén 30 leszek. Mondjuk ki őszintén: nem nézek ki 18 alattinak, bármennyi erőfeszítést teszek is érte. Az alábbi képek között kb. tíz év különbség van. 18 évesen szőke voltam és "hamvas, fiatal lány". A bal oldali képen már egy tízessel "tapasztaltabb" vagyok. Rátok bízom, hogy eldöntsétek, melyiken tűnök megnyerőbbnek (de semmiképpen sem 18 alattinak). 


Szerencsémre még mindig "jócskán fiatalabb" vagyok annál a kornál, ami a rémálmaimban üldöz (hiszen még 2 hónapom van a 30-ig), ám vannak olyan dolgok, amik megdöbbentenek és elgondolkodtatnak. Csak hogy néhányat említsek:
  • 12 évvel ezelőtt érettségiztem
  • 5 évvel ezelőtt diplomáztam
  • 16 évvel ezelőtt volt az első randim
  • 18 éve vagyok (elvileg) szemüveges
  • 7 éve van meg a kiskutyám
  • 13 éve nyelvvizsgáztam
  • 15 éve van mobilom
  • 12 éve festem a hajam
  • 19 éve felvételiztem 8 osztályos gimnáziumba
  • 20 évvel ezelőtt kaptam az utolsó igazi babámat
Sajnos cseppet sem érzem magam hamvasnak, ha erre a listára nézek. Sokat változtam az elmúlt években, volt már mindenféle színű a hajam, voltam rocker, kissé hippi, korábban rapper, most meg amolyan keverék vagyok. Imádom a nőies ruhákat, a cukiságokat. Ez 10-12 évvel ezelőtt egy kicsit sem volt jellemző rám, sőt! 

Az arcom átalakult, a hajam hossza mindig változik, azonban a puszifészkeim nem mentek sehova. Egyszer beszélgettem egy 95 éves nénivel, akinek szintén megmaradtak a kis gödröcskék az arcán. Ő mondta nekem, hogy legyek rá büszke, mert az évek elmúlhatnak felettem, de a kis mosolygós lukacskák velem lesznek. Meg az emlékek a vidám, szőke kamaszkorról.


Időközben persze rájöttem, hogy hiába "pingálom" magam, a kevesebb olykor valóban több, és hogy a 2 centi vakolat és arcfelvarrás várhat addig, amíg olyan lesz a fejem, mint egy bulldognak. Szerencsére még nincsenek ráncaim, de ha majd lesznek, örülnék, ha olyan nevetőráncaim lennének, mint anyukámnak. Most kb. valahol a hamvasság és a bulldogpofivá válás között dekkolok. Rohamosan közeleg a születésnapom, és én csak remélni merem, hogy lesz elég lelkierőm emelt fővel kezdeni a harmadik X-et.

Remélem, hogy 10 év múlva, ha idepasszintom majd az aktuális képeimet, még meg fogtok ismerni. Egy tipp: hagyatkozzatok a kis puszifészkeimre, azok nem fognak cserbenhagyni.


Nagy Futam 2016 - Nagy élmény, dögös autók

Idén május elsején rendezték meg a Nagy Futamot a Várkert Bazár előtt. A szervezők minden évben készülnek valamilyen meglepetéssel, amivel még érdekesebbé próbálják varázsolni a programot. Idén sem volt ez másképp. A bejegyzésben megmutatom, milyen egy ilyen rendezvény az én szememmel. 


Nem vagyok az a tipikus fiús lány, sőt! Én sosem szerettem motorozni, focizni, kardozni, stb. Sokkal szívesebben játszottam a babáimmal, rajzolgattam vagy éppen a mesekönyveimet lapozgattam. Mégis, D.-vel már nagyon készültünk a Nagy Futamra, amin már harmadszorra vettünk részt együtt. Ez a rendezvény számomra is nagyon izgalmas és érdekes mindig, bár az is igaz, hogy valószínűleg nem pont azokat a dolgokat figyelem meg, mint azok, akik igazán értenek az autókhoz, motorokhoz. 

A program előtti este D.-vel lementünk a Várkert Bazár előtt sorakozó autócsodákat megnézni és lefotózni, így már nagyon izgultunk a másnapi száguldozás miatt. A jól megtermett biztonsági őrök tenyere háromszor akkora volt, mint a fejem, láthatóan nagyon nagy hangsúlyt fektettek az autók védelmére. Egy-két versenyző már akkor is a helyszínen tartózkodott, köztük Keszthelyi Vivien is a maga 15 évével, gyönyörű megjelenésével és gyilkos tempójával. 


Május elsején már reggel 7-kor kipattantam az ágyból, mert teljesen be voltam sózva a délelőtti program miatt. A lehető legpraktikusabban öltöztem föl, hogy ne kelljen hisztiznem a túl meleg vagy a túl hideg idő miatt (szerintem D. emiatt roppant boldog volt). Már a programkezdés előtt másfél órával elfoglaltuk a helyünket, ezúttal a Clark Ádám térnél, hogy jobban láthassuk az autókat, motorokat, kamionokat. Az útvonal más volt, mint az elmúlt években, gondolom ennek több oka is van. A napokban elolvastam a Totalcar Magazin értékelését az eseményről. Igen lehangoló volt, én teljesen máshogyan éltem meg az egészet. 

Az biztos, hogy tavaly a programon résztvevő kisgyermekes szülők nagyon fel voltak háborodva azon, hogy az F1-es autók hangosak voltak, és a gyerekek sírtak emiatt. Hűha, ki voltak akadva rendesen, hogy a pálya le volt választva kordonokkal, tehát ha ők egy zárt helyet választottak maguknak, akkor bizony várniuk kellett a futam végéig, hogy átcsattoghassanak a babakocsikkal a pályán. Hogy miért olyan logikus az, hogy egy pici babát el kell hozni egy ilyen programra, nem értem. Mint ahogyan az is rejtély, hogy miért nézi valaki a kiskutyájával a Nascaros autókat?? Nos, ennyit a háborgásról. Az emberek nem változnak. 


Délelőtt 11:25 - kor kezdődött a program. Először a minimotorosok vonultak fel, akiket meg lehetett zabálni, annyira aranyosak voltak azokon az aprócska járműveken. Ezt követően elindult a döbbenetes show. Az Audi TT (Keszthelyi Viviennel), a 3 db DTM autó, és a rallye Lada egyszerűen lenyűgöző volt, ugyanúgy, mint Gerhard Berger (volt F1-es pilóta) vezetésével a kissé régebbi F1 versenyautó. Kár lenne tagadnom, hogy a legjobban a Dakar kamionok tetszettek, egyszerűen imádtam nézni ahogy azok a nagy dögök gurultak. D. a három Nascar versenyautót várta nagyon, de Michelisz Norbit is jó volt látni a fekete Hondában, Gyurta Danival az anyósülésen. 

Az biztos, hogy az autók hangja és az a fura fehér, lila és rózsaszín füst, ami a kocsik kereke közül terjedt szét a levegőben, nagy élmény volt. Imádtam azt, amikor már a távolból meghallottuk a motorok hangját, és tudtuk, hogy valami hatalmas, valami gyors vagy valami más izgalmas dolog közeledik. Jó ötlet volt néhány sportolót is bevonni a programba. A tavalyi nagy nevek idén ugyan nem vettek részt a rendezvényen, ám nekünk így is nagyon tetszett minden. Mivel a Várkert Bazártól kb. 10 perc könnyű, kényelmes sétára lakunk, így miután hazaugrottunk az autós program végén, már mehettünk is a légi bemutatót megnézni. 




A délután további részében az autók helyét a repülőgépek és helikopterek vették át. Mivel az idő nagyon lehűlt, és elég hideg szél fújt, ezért nagyon örültünk annak, hogy kicsit megcsúszott a program, és sokkal előbb jöttek a mindenfelépörgő helikopterek és a hatalmas rózsaszín Wizzair Airbus. Tavaly is lenyűgözött a mérete, idén pedig sokkal jobb helyről és sokkal közelebbről csodálhattuk meg. Sajnos a rekordkísérletet már nem vártuk meg, de így is nagy izgalommal néztük otthonról az élő közvetítést (ami közben simán hallottuk a tőlünk max. 100 méterre repkedő repülők hangját). 


Ebben az évben is nagyon sokan voltak kíváncsiak a programokra, sokan méltatlankodtak, sokan lelkendeztek örömükben. Egy dolog biztos, ezzel a programmal közelebb kerültek egy kicsit hozzánk az autók, repülők és helikopterek. Meg persze a kamionok!!! Oh, azok a kamionok!!!


Wellness és pihenés Balatonalmádiban - Ramada AURORA Hotel & Resort Lake Balaton

Te kihasználod a kuponos akciókat? Napjainkban már olyan sok van belőlük az interneten, hogy nehéz kiválasztani melyik a leginkább nekünk tetsző. Mi szinte vadászunk a jobbnál jobb lehetőségekre, hiszen nagyon pihentető tud lenni egy hétvége egy szép városban. Hát még a Balatonnál!


Siófok, Keszthely és Balatonfüred is lehetett volna a célpontunk, azonban mi Balatonalmádi mellett döntöttünk. A kuponnal rendkívül kedvező áron jutottunk hozzá a mi tavaszi, feltöltődős, romantikus hétvégénkhez (ami egyébként hét közben volt). A Ramada Aurora Hotel & Resort Lake Balaton tökéletes választásnak bizonyult, mindenkinek csak ajánlani tudom a helyet. Most nézzük, hogy milyen lehetőségei vannak az ember fiának (vagy lányának?) egy ilyen hotelben tavasszal.
A négycsillagos Hotelt már messziről megláttuk a kocsiból, hiszen magasan kiemelkedik az őt körülvevő nagyobb családi házak közül. Gyönyörű jelenség a rengeteg üveggel, tükröződő felülettel, és a sok emelettel.
Kuponok ide, akciók oda, bizony tartottam attól, hogy az első, vagy a második emeleten lesz a szobánk, hiszen a csodálatos balatoni kilátást nyilván a drágább szobák tartogatják – gondoltam én. Végül a hetedik emeleten egy olyan szobát kaptunk, ami a legmerészebb álmainkat is felülmúlta. A hatalmas ágy, a modern, felújított fürdőszoba és a beépített gardrób mind semmiség volt ahhoz a hatalmas méretű ablakhoz képest, ami elfoglalta az egyik teljes falat. Legszívesebben elsírtam volna magam a látványtól, hiszen az egész Balaton előttünk feküdt. Mivel március volt, ezért nagyon féltünk attól, hogy az időjárás nem igazán fog kedvezni nekünk, ám végül csodaszép időnk volt.

Első dolgunk volt a vízhez lesétálni, hiszen aki igazán szereti a Balatont, az soha nem lehet elég közel hozzá. A napsugarak vígan táncoltak a tó felszínén, olyan látvány volt, mintha az egész gyémántból lett volna. A víz ugyan nagyon hideg volt, de az apró hullámok eszünkbe juttatták azokat a napokat, amikor a nagy nyári melegben már csak a csobbanás adott „erőt és mindent lebíró akaratot”. Végigsétáltunk a parton, kedves régi ismerősként köszöntöttük a kacsákat, hattyúkat és egyéb (fogalmam sincs, milyen fajta, de elég félelmetes) madarakat.


A Hotelben délután 3 után lehetett elfoglalni a szobánkat, és miután már eleget gyönyörködtünk a kilátásban (hazudtam, nem lehet eleget gyönyörködni benne), átöltöztünk fürdőruhánkba, és megrohamoztuk a wellness részleget. A recepción kért köntösök nagyon jól jöttek, hiszen kiderült, hogy a hotelben vannak olyan liftek, amik a szobákból azonnal a szaunákhoz mennek, így nem volt kellemetlen „pongyolában végiglejteni” az egész épületen. A wellness részlegnél volt egy nagy úszómedence, egy kisebb jakuzzi, egy szauna, egy gőzfürdő és egy infraszauna. Mivel a jakuzzi szinte folyamatosan foglalt volt, így mi az idő nagy részében úsztunk, vagy pancsoltunk a nagy medencében, és kiizzadtuk magunkból a mérgeket az infraszaunában.


A Hotelnek van egy konditerme, és egy tornaterme is, nekünk természetes volt, hogy ha ott pihenünk az épületben, akkor ezeket is kipróbáljuk. A futópad, ellipszis tréner, szobabicikli és lépcsőző gép mellett rengeteg súlyzó és mindenféle szerkentyű kapott helyet. Mind nagyon jó állapotban volt, kellemesen fárasztó érzés volt egy kicsit mozogni az igen tartalmas ételek után.


Az általunk kifizetett akciós ár bőséges reggelit és vacsorát tartalmazott, így szerencsére ebédidőben, a továbbiakban is tudtunk szaunázni, úszni és kirándulni (nem tele hassal). Az ételek nagyon ízletesek voltak, bár természetesen akadt néhány vendég, aki a világ összes kincsével sem elégedett volna meg. Reggelire friss gyümölcslevet, minőségi teákat ittunk, míg vacsorára kipróbáltunk néhány igencsak ínycsiklandozó fogást.
Esténként a bárban élőzene szólt, így akik szerettek táncolni, azok hódolhattak e szenvedélyüknek. Nálunk ez csak az egyikünkre vonatkozik, így inkább csak hallgattuk a meglepően jó hangú énekes műsorát egy-egy pohárka rozé és néhány vendég társaságában. A bor nagyon ízletes volt, és kellemesen ellazított a (ki hitte volna, milyen) fárasztó nap(ok) végén.
A legcsodálatosabb látvány a balatoni napfelkelte volt, melyet a szobánk ablakából nézhettünk végig. Ki gondolta volna, hogy a Hotel által nyújtott szolgáltatások (étterem, szaunák, gőzfürdő, jakuzzi, uszoda, fitneszterem, stb.) mind eltörpülnek majd a szobánk hatalmas ablakából csodálható napfelkelte mellett? A kuponozás abszolút megérte, hiszen remek élmény volt az a három nap. A Ramada Aurora Hotel & Resort Lake Balatont jó szívvel ajánlom minden szerelmes párnak, családoknak, időseknek és akár egyedülállóknak is. Mindenki megtalálja a maga szórakozását.



Élettelen életek

Kedves olvasók! Ti, akik most a telefonotokat vagy a monitort bámuljátok! Gyertek velem, és gondolkodjunk együtt az élettelen életekről. Azokról az életekről, amik a kukában landolnak, amik után nem marad nyom. Amik kérész életűek, élmények nélkül. A ti életetek is élettelen? Ti is vágytok valamire, amit nem tudtok megnevezni? Hiányzik valami?


Az emberek jönnek-mennek körülöttem. Én ülök, és csendben figyelem őket. 

Rohannak a postára, mert a sárga csekken a mai dátum van. A postán hatalmas a sor, mindenki türelmetlen, sokan összevesznek egymással azon, ki érkezett előbb. Az orvosi rendelő bejárata előtt tolakodnak a betegek. Néhányan vizeletmintával álldogálnak. Néhányan az ajtónyitást is akadályozzák azzal, hogy elé állnak. Méregetik egymást, találgatják, vajon ki miért jött, mennyi ideig lesz bent az orvosnál. A közértben a bejáratnál már elfogyott a kosár, annyian vannak bent. A keskeny sorok között nehéz közlekedni, fellökik egymást a vásárlók, hátha hamarabb kérhetik a 20 deka sertés párizsit és a 15 deka gépsonkát. A buszsofőr idegesen vezet, minden második pillanatban hatalmasat tapos a fékre, nem érdekli, hogy minden alkalommal valaki előrezuhan a busz elejébe. Ezerrel nyomatja a légkondit, az emberek ujja már kékül a hidegtől.

A taxisok sztrájkolnak, tele van a város dugókkal. Nem jár a busz, nem jár a villamos. A pótló járatok más útvonalon járnak, az utasok akár órákkal később érnek haza munka után. A legtöbb munkahelyen a dolgozókat nem becsülik, vagy nem fizetik meg eléggé. A nők elégedetlenek az alakjukkal, a nőiességükkel, elegük van a férjükből vagy a gyerekükből. A férfiak nem bírják az asszony kitöréseit, aggódnak, hogy hogyan fogják eltartani a családot.

Az emberek kígyózó sorokban várakoznak a telefonos szolgáltatók üzletei előtt, várják, hogy végre az ő sorszámuk pittyegjen a kivetítőn. De soha nem pittyeg. Aztán feladják és hazamennek. A kutyának kellene venni valamit enni, és el is kellene vinni sétálni. De a családból senkinek nincs kedve hozzá. A kutya akkor jó, ha kedvesen alszik a sarokban és csendben van. Az esernyő megint otthon maradt, és gyülekeznek a felhők. Már el is kezdett szemeregni. A járda és az úttest pöttyös a cseppektől. Aztán rákezd, egyre jobban szakad, az emberek haja már csurom víz, a szél hideg, a busz késik. Megy a nép egyenesen előre, mint a robotok. Nem néznek se jobbra, se balra, se egymásra. Élnek a jogszabályok, törvények, rendeletek, házirendek szerint, szokások és megszokások szerint, levegőt is alig vesznek. Előbb költenek mobilnetre. 

Minden nap ugyanez kezdődik előröl, beleeszi magát a napokba az unalom és a "mikor lesz végre holnap" érzés. De a holnapok sem mások, mint a tegnapok. Az emberek meghalnak 20, 30, 40 vagy 90 évesen, úgy, hogy nem csináltak semmi különlegeset. Nem jó ez így. Éljetek másképp ! 

Szárnyaljatok, szeressetek, éljetek, érezzetek, ízleljetek, fussatok, vágtázzatok, hahotázzatok, sírjatok, álljon el a szavatok a döbbenettől, a csodálkozástól, a boldogságtól, kérdezzetek, színezzetek, vonatozzatok, biciklizzetek, fagyizzatok, utazzatok, vegyetek kutyát, kaméleont, madárpókot, igyatok szörpöt, egyetek pufit, sportoljatok, szánkózzatok, fogjatok lepkét, másszatok fára, fotózzatok, nyaraljatok, lelkesedjetek, szeretkezzetek, énekeljetek, bukfencezzetek, fújjatok szappanbuborékot. Mindegy, csak éljetek színesebben. Mert az élettelen életek elpazarolt boldogságok.

A fehérrépa és a Karib-tenger kalózai

Az egyik kedvenc filmem a Karib-tenger kalózai. Megvan mind a négy rész díszdobozos kiadásban, láttam őket már vagy ötvenszer. Nem tudom megunni, valahogy mindig találok bennük újdonságot, érdekességet, vagy valami vicceset. Minden fellelhető honlapon utánaolvastam a kulisszatitkoknak, szóval mondhatjuk, hogy Karib-tenger kalózai témakörben kevés újdonságot tud nekem bárki mutatni. 


D. anyukájától kaptunk egy hatalmas reklámszatyornyi fehér- és sárgarépát. Kiborítottam a mosogatóba, hogy megtisztítsam őket, lemostam a földet róluk és levágtam a végüket. És amikor egy jól megtermett fehérrépát fogtam éppen, D.- nek kiugrottak a szemei a helyükről, mint a farkasnak, mikor meglátja a Gyalogkakukkot. Annak a répának a külalakja pontosan olyan volt, mint a Karib-tenger kalózaiban szereplő Davy Jones undormány, nyálkás tintahalszakállának. 

Az volt a legviccesebb az egészben, hogy ez nem nekem, hanem D.-nek tűnt fel először (aki amúgy egyáltalán nem rajong ezekért a filmekért, velem ellentétben). Olyan örömmel és barbársággal vagdostam le a legnagyobb késünkkel a répa "csápjait", mintha a Bolygó Hollandi ragacsos fejű gusztustalan kapitányát öldökölném. 

Nagyon-nagyon nevettem, biztos vagyok benne, hogy D.-vel mi ketten elég flúgosak vagyunk ahhoz, hogy vidám legyen együtt az élet. Azóta minden bolt zöldséges részlegénél odapillantok a fehérrépákhoz, hogy van-e köztük tintahalszakállas.  

Több dolog miatt imádom egyébként a filmet. Annyira, de annyira csodálatosak benne Elizabeth hatalmas ruhái... szeretem benne a kosztümös filmekre jellemző kecsességet, eleganciát, és titokzatosságot. Egy ilyen ruhában bárki mesebeli királylánynak érezhetné magát, főleg ugye úgy, hogy ezek a nők minden nap hasonló ruhákban jártak. 

Mikor egy reneszánsz étteremben dolgoztam nyári munkán az egyetem előtt, hosszú, reneszánsz ruhában kellett felszolgálnom. Imádtam. Kicsit én lehettem Elizabeth Swann (műszálas ingben, pincérköténnyel).



Az meg már csak hab a tortán (ha azt nézzük, mekkora Karib rajongó vagyok), hogy a szereplők a Karib-tengeren utazgatnak össze-vissza egy nagy hajón. Már több bejegyzésben is említettem, hogy imádom a hajókat, bárkákat, de még a csónakokat is. Persze ezekben a filmekben nyilván nem olyan kényelmes, tiszta hajók vannak, mint a Voyager of the Seas vagy a Divina. 

Egy csomó iszonyatosan bűzölgő, koszos, fogatlan kalóz lenne az útitársam, akik el sem merem képzelni, hogy milyen betegségeket hordoznának. Ha jobban belegondolok, én is botrányosan büdös lennék a normális fürdés hiánya miatt, és állandóan vakaróznék a bogaraktól. A hajam egy hatalmas gombolyag lenne, a cipőt pedig már le sem lehetne vakarni a lábamról. 

És vajon milyen gyakran mostak fehérneműt egy ilyen hajón?? Búcsút inthetnék a szolinak, körömlakkoknak, könyvesboltoknak, kávézóknak. Tudnék egyáltalán olvasni? Mi lenne az ősz hajszálaimmal hajfesték nélkül? Szőrösek lennének a lábaim borotva nélkül? 

Na, maradjunk annyiban, hogy ezek után mégsem Davy Jones tintahalszakálla lenne a legnagyobb problémám...


4+1 rossz szokás, amivel őrületbe kergetem saját magam

Annyi rossz szokásom van, hogy akár egy könyvet is meg lehetne tölteni a felsorolásukkal. Alapjában véve persze remélem, hogy ezek a szokások nem mennek a körülöttem lévők, vagy a velem élő D. agyára, de azt hiszem bőven van min változtatnom. Vannak azonban olyan szokásaim, amik sokszor már engem is az őrületbe kergetnek. 


Nagyon sok helyen laktam ezidáig, néha a helyes sorrendet sem tudom már. Minden egyes költözésnél eljátszottam a bedobozolás - bezacskózás - feleslegestárgyakkidobása - szemétszedés körforgást újra és újra. A harmadik, vagy negyedik költözés után rájöttem, hogy az a legegyszerűbb, ha pakolás előtt mindent kidobok a lakásból, amire nincs véresen komolyan szükségem. Mivel gyakran vagyok kupis, ezért beszereztem egy rakat tárolódobozt és kosárkát, hogy rendszerezzem a dolgaimat. Hogy mennyire volt ez jó ötlet? Hmm... sajnos rá kellett döbbennem, hogy nem mindenen segít a rendszerezés. 

Most megmutatom nektek azt az 5 rossz szokásomat, amivel olykor őrületbe kergetem saját magam. Amitől a falat kaparom idegességemben. 

1. Elfelejtett kortyok

Nem szeretem, amikor valaki mindenből meghagyja az utolsó falatot vagy utolsó kortyot. Amikor kicsi voltam, a szüleim sosem erőltették belém az ételt. Ha édesanya olyat főzött, amiről nem tudtam, hogy szeretem-e, akkor egy kicsikét kellett szedni a tányér aljára, és ha ízlett, szedhettem még, ha pedig nem, akkor kaptam mást. Mindig annyit igyekeztünk szedni magunknak, amennyit biztosan meg tudunk enni. 

Ez addig működött jól, amíg kicsi voltam. Az ételeknél meg is tartottam ezt a szokást, azonban az italoknál hihetetlenül idegesítő szokást vettem fel. Minden olyan hétvégén, amit otthon töltünk az albérletben, D.-vel elkészítünk magunknak egy jó kis tejeskávét, és a kedvenc bögrénkből isszuk. Hosszú hetek után észrevettem, hogy az utolsó kortyot mindig a bögre alján felejtem. Persze akkor már hideg, és nincs kedvem legurítani, de mindig elhatározom, hogy majd legközelebb jobban odafigyelek. De nem teszem. Minden egyes pohárban, bögrében, amiket a lakás különböző pontjain hagyok, ott van az a bizonyos egy korty. 

2. Az ékszerek és hullámcsatok területfoglalása

Mikor legutóbb megszámoltam a fülbevalóimat, 88 pár lapult a kis kosaraimban. És ezek csak a fülbevalók. Sajnos (vagyis nem is annyira sajnos) nyakláncból, karkötőből és hullámcsatból is ilyen sok lapul a tárolókban. De nem csak ott. D. sokat cukkol azzal, hogy bármerre néz a lakásban, szinte mindenhol ezek a cuccok fekszenek szétszórva. A konyhapulton, az íróasztalon, mindkét éjjeliszekrényen, a fürdőszobapolcon és a dohányzóasztalon is ott hevernek a szebbnél szebb, levetett és sebtében otthagyott ékszerek. 

Hetente egyszer, takarítás közben mindet a helyére teszem, és megfogadom, hogy minden nap így fogom csinálni. Hiszen milyen jó is az, amikor az ember csak odamegy a megszokott helyekhez, gyorsan magára kap valami kiegészítőt, és rohan is a villamoshoz... ehelyett én hisztirohamot kapok, hogy már megint nem tudom mivel feltűzni a hajam, pedig a múltkor két csomag hullámcsatot is vettem, és különben is, hol a fenében van a kedvenc lepkés, bedugós fülbevalóm. Tudom, tudom, rossz szokás, de valamiért képtelen vagyok változtatni rajta.

3. Nyugták felhalmozása

Néha olyan a pénztárcám, mint egy jól megtermett hóember. Szép kerek, alig lehet összecsukni, no persze nem azért mert bankot raboltam vagy enyém lett a lottó ötös. Nem pénzt halmozok fel benne, hanem nyugtákat vagy számlákat vagy blokkokat. Valamiért, amikor fizetek a pénztárnál, és az eladó a kezembe nyomja a nyugtát, úgy érzem, hogy nem dobhatom ki rögtön azt a szép friss, ropogós papírkát, így elteszem a tárcámba. Vagy a táskámba. 

Amikor már elég hisztis vagyok, mert nem találok meg semmi fontosat, általában kiborítom a táskámat és a pénztárcámat, amikből annyi felesleges papír kerül elő, ami elég lenne egy nagyobb lakás fűtéséhez télire. A garanciás papírokat persze nem dobhatom ki, de vajon miért tartom meg azokat a nyugtákat, amiken szerepel mondjuk egy db dezodor felsorolva, vagy pedig két kifli és egy májkrém? Rejtély. 

4. Vasárnapi vasalás

Az összes házimunka közül a legjobban a vasalást szeretem. Nem csupán szeretem, egyenesen imádom. Ha egész álló nap csak vasalhatnék, akár napi 8 órás állásban is ezt csinálnám. Közben általában Walking dead megy a tévében, amit mostanra már kívülről fújok, úgyhogy nem gond, ha lemaradok egy kis zombihörgésről az ingek gallérjának gondos vasalása közben. Van egy nagyon helyes kiwizöld huzatú vasalódeszkám, és egy pöpec vasalóm, ami nagyon megkönnyíti a munkámat. 

Igen ám... ez mind szép és jó lenne, ha nem hagynék hatalmas adag vasalni valót magamnak egyszerre... ja, és nem mindig vasárnap este 8 órakor kezdenék neki a melónak. M. barátnőm néha rám is ír vasárnaponként, hogy "na mi van, 8 óra van, vasalsz már?". Nem jó szokás mindent az utolsó pillanatra hagyni, a vasárnap az vasárnap. Olyankor már hisztizhetünk kicsit a másnap reggeli koránkelés miatt, meg amiatt, hogy utáljuk a hétfőt. Én azonban a hatalmas kupacot nézem csupán, és arról álmodozom, hogy leszokom a ruhák felhalmozásáról és kupacolásáról. Kicsiben ez is élvezetesebb.

+1. Fényt, fényt még!

Azok az albérletek, amikben eddig laktam - egyet kivéve - mind északi/keleti fekvésűek voltak. Mivel délelőttönként természetesen dolgoztam, így amikor hazaértem délután, már híre hamva sem volt a természetes fénynek, csak a sötétben lehetett kuporogni. Rászoktam tehát az örökös villanykapcsolgatásra. Szemüveges vaksi vagyok, nekem fontos, hogy ne a sötétben kelljen eltöltenem a délutánokat. Ezért aztán az a rossz szokásom alakult ki, hogy ha egy kicsit is hiányolom a lakásban a világosságot, felnyomom a lámpát. 

Szegény D. néha arra ér haza, hogy olyan díszkivilágítással várom, amitől napokig csak hunyorogva tud nézni. Olykor megkérdezi, hogy biztosan szükség van-e minden lámpára, és akkor én mindig szépen elmagyarázom, hogy bizonyám. (Azonban mikor este vagyok ügyeletes, mindig arra érek haza, hogy a kis családom vámpírosat/denevéreset játszik együtt a sötétben)

A rossz szokásaimat olyan nehéz levetkőzni, mint egy jeges limonádéra nemet mondani nyáron, a napon, 40 fokban. Bármennyire is igyekszem, nem érek el nagy sikereket. Úgy néz ki, hogy az elkövetkező évek békés csordogálása érdekében kénytelen leszek megbarátkozni az otthagyott utolsó kortyokkal, szanaszét heverő csattokkal és ékszerekkel, a vasárnapi vasalni valóval, a nyugtahalommal a pénztárcámban és magas villanyszámlával. Nos, ez van. Remélem, hogy D. hajlandó ezekkel együtt elviselni, mert reménytelenül kupis eset vagyok.