Gonoszeszter

Gonoszeszter létezik. Nem mesehős, nem valami kitalált emberke, ő az egyik énem. Akkor jelentkezik, amikor már annyira tele van a hócipőm valamivel vagy valakivel, hogy kirobban belőlem a gonoszság. Nem túl gyakran lehet vele találkozni, de aki egyszer megismeri, többé nem felejti el a pillanatot. Nem azért, mert félelmetes vagyok, hanem mert ritkán vagyok gonosz. 

Anyukámmal évek óta nézzük a különböző tehetségkutató/reality/gagyi műsorokat (persze csak viccből) és hozzászoktunk ahhoz, hogy az igazán bénákat kinevetjük, kifigurázzuk (tudom, szemétség, de lépjünk túl ezen). Nem azokról van szó, akik egy kicsit is tehetségesek, és izgalmukban hibáznak, inkább azokon szoktunk nevetni, akik rövidesen amúgy is a youtube-on kötnek ki, mint ügyeletes heti (a bénábbak havi) viccparádék. 

Anyukámat ilyenkor (mikor gonoszkodik) olyan élvezetes dolog hallgatni, figyelni, mintha egy jó kis mozifilmre ülnék be. Le sem tudom róla venni a szemem, a végén már annyira fáj az oldalam a nevetéstől, hogy káromkodva fetrengek. A legelső Big Brother óta megy ez így, és a világ összes kincse sem lenne elég ahhoz, hogy lemondjak róla. Telnek, múlnak az évek, rózsaceremóniák, feleséget keresős műsorok, esküvős pontozós versenyek, mi csak nevetünk és nevetünk a szörnyűséges helyzeteken, feladatokon és produkciókon. 

Olykor  a munkahelyemen is kitör belőlem ez a kis gonoszkodás, és T., a királylány elégedetten figyeli a harcomat az elemekkel. Sőt, amikor neki van elege valamiből, gyakran kéri ki Gonoszeszter véleményét (várva az undokoskodást és a szarkazmust). 


Tulajdonképpen olyan dolgokon szoktam kiakadni, amikre másnap már nem is nagyon emlékszem, de a stressz és a feszültség így mutatkozik rajtam. Azt hiszem nem vagyok nagyon beképzelt, ha azt állítom, hogy ilyenkor (felfokozott idegállapotban) olykor egészen viccesen figurázok ki egy-egy helyzetet, vagy emberkét. Persze ez soha nem komoly, mindig csak pillanatnyi őrültség.

Nagyon kedvelem a Hófehérke, a Flúgos futam és a Hupikék törpikék című meséket, noha nem ezek a kedvenceim. Van azonban mindegyikben egy-egy figura, akihez nagyon hasonlítok akkor, amikor éppen Gonoszeszter vagyok. Hogy el tudjatok képzelni ilyenkor, elmondom nektek, hogy pontosan úgy rázkódik a vállam nevetés közben, mint Mardel kutyának, úgy duzzogok, mint Morgó törpe a Hófehérkéből, és olykor annyira gonosz nevetést hallatok, mint Hókuszpók. 


Szeretek Gonoszeszter lenni, de tény, hogy csak azoknak a társaságában mutatkozom így, akik ismernek, szeretnek (minden hibámmal együtt) és akik elviselik (vagy talán még kedvelik is) a humoromat. Akkor is ha gonosz. Nem riadok vissza attól, hogy néha nem is ismerek magamra, mert akármennyire is furcsa, nagyon szórakoztatnak a kínos helyzetek. Szerelem a legfölsőbb szinteken? Nagy Ő? ValóVilág? Kérek belőlük még, még MÉG!! Fogom a hasam a nevetéstől... Hajrá gonoszkodók, hajrá minden Gonoszeszter!!!