Életem egyik legromantikusabb pillanata - R. varázslatos esküvője

Rajongok az esküvőkért. Szó szerint. Amikor azonban D. megkérdezte tőlem, hogy mi miatt fontos ez ennyire nekem, nem tudtam pontos választ adni. Hogyan lehetne kiválasztani egyetlen apróságot? Egyetlen érvet vagy jelenetet, mikor egy esküvő minden egyes pillanata maga a tündérmese számomra?? Szombat óta mégis tudom a választ.

R. esküvőjének előkészületeiről már írtam korábban a blogon. Olyan sok szép percet szerzett nekem a rengeteg apróság, amibe R. beavatott, hogy mostantól egy hatalmas űr tátong majd bennem a helyén. Csodálatos érzés volt figyelemmel követni az ültetőkártyák és köszönőajándékok készítését, az ültetési renddel való folyamatos sakkozást és a fátyol beszerzését...meg még annyi minden mást is. A vőlegény öltönyének pecázása, a menyasszonyi ruha megtalálása és a legyenműkörömnelegyenműköröm téma is igen sok aggodalomra adott okot. R. pedig csak ugrándozott a kis vékonyka kezeivel csapkodva, amikor egy dolgot sikerült végre a listáján kipipálni. 

Mint ahogyan már sejtettem, az esküvő egyszerűen fantasztikus volt. Megható, romantikus és kicsit vicces is. Egy álom. 

R. esküvője napján már reggel fél 7-kor olyan nagyon meleg volt, hogy a kutyákat alig tudtam kivinni sétálni. Mire beértünk a kapun, az egész ruhám csuromvíz volt, és az egyetlen dolog, ami miatt örültem ennek, az az volt, hogy legalább az esküvőn szép idő lesz délután. Mire odaértem a 16. kerületbe, és felmásztam egy kisebb hegyen a tűző napon délután 2-kor (R.-ért mindent!), már nem izgatott a meleg, csak meneteltem előre, ráállva az esküvői fátyol, a ruha és a csokor frekvenciájára. 

A vőlegény fogadta az érkezőket, L. nagyon csinos volt (használja még valaki rajtam kívül ezt a szót?), és látszólag egyáltalán nem izgult. Aztán ki tudja, hány százat dobogott percenként a szíve??? A házasságkötő terembe érve elfoglaltuk a helyünket, és én azonnal tudtam, hogy nem lesz ez így jó. Egyáltalán nem!!! Hogy én ne lássak minden egyes apró mozzanatot? Na neeem, ne szórakozzunk. Felálltam, és a nyakamat strucc formulába fagyasztva figyeltem az esküvő kezdetét. 

A kis gyűrűhordozó fiúkat a két koszorúslány követte a sorok között, majd utánuk jött a vőlegény, oldalán a saját és R. tanújával. A három pasi látványa annyira kedves volt, hogy ha eddig nem tört volna el a mécses valakinél, akkor itt aztán tuti. A dupla ajtó hátul bezárult, ez jelezte, hogy most a menyasszony következik. Amikor kinyílt az ajtó, megláttam a legszebb tündért abban a ruhában, amit oly' sokszor írt körül/álmodott meg R. az elmúlt egy évben. A haja, a csokra, a fátyol és a konty is mind-mind mesés volt, álomszép. R. sminkje kiemelte szép vonásait és hófehér fogaival olyan szépen mosolygott, hogy mindenki elfelejtett levegőt venni. Ebben a pillanatban ránéztem a vőlegényre, akinek az arca örökké ott lesz a szemem előtt....olyan hatalmas szeretettel és csodálattal (nem, inkább áhítattal!!!) nézte R.-t, hogy valószínűleg minden lány arra vágyik, hogy a szerelme pontosan így várja az oltárnál. Annyira szépek voltak egymás mellett, és maga a szertatás is olyan megható volt, hogy nem csak az "Igen" résznél szorongattam a papírzsepit, hanem a fogadalomtételnél is, ahol L. többször is elérzékenyült. 

Ittam az anyakönyvvezető szavait, aki egyébként olyan dallamosan és intelligensen beszélt, hogy valószínűleg mindenki utána kapkod a környező 50 km-ről. Amikor véget ért a szertartás, a Kowalsky meg a vega, Amilyen hülye vagy úgy szeretlek című dala csendült fel, ami nagyon kedves és vicces keretet adott az esküvőnek. Ettől a végén mindenkinek felszáradtak a könnyei, és mosolyogva gratuláltak/gratuláltunk a fiataloknak. 

A fotózáshoz átsétáltunk a közeli parkba, ahol talán egy picit elbújhattunk az árnyékba, azonban az immár menyasszony R. olyan határozottan irányította a násznépet a közös csoportképhez, hogy annál talán csak a csokordobáshoz szólította fel szigorúbban a (még!) lányokat. Én eddig soha egyetlen esküvőn sem álltam oda a lányok gyűrűjébe (tekintve hogy kicsit öregnek tartom magam ehhez), azonban R.-nél ezt nem hagyhattam ki. Olyan sokat és sokszor beszéltünk az elmúlt hónapokban az esküvőjéről, hogy szerettem volna mindennek a részese lenni, aminek csak lehet. R. a lépcső tetején állva hátat fordított nekünk, és a fotós közben vadul kattintgatott. R. rugózott néhányat tűsarkú Hamupipőke cipőjében, majd amikor már arra készültem, hogy leverem a "lányok" többségét és egy hatalmas csellel elkapom a csokrot, akkor is ha hasast dobok érte, R. megfordult, lesétált a lépcsőn (mindez persze egy pillanatnak tűnt), majdnem esett egy hatalmasat a cipőjével, odasétált hozzám mosolyogva és odanyújtotta nekem a csokrot azzal a mondattal, hogy "azt akarom, hogy ez a csokor mindenképpen a tiéd legyen, mert neked KELL következned". Abban a pillanatban mikor megölelt, elsírtam magam, és csak potyogtak és potyogtak a könnyeim örömömben....ez a kontyos, de legtöbbször inkább barna copfos lány megajándékozott életem egyik legromantikusabb pillanatával!!! Ő pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem ez a gesztus. Olyan boldog voltam, hogy hazafelé sétálva gyök kettővel mentem a kis csokrommal, közben hol sírtam, hol pedig mosolyogtam magamban. Úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel. A csokor ott van az éjjeliszekrényemen, és ott is marad. Hevesebben dobog a szívem, ha ránézek, és éjjel mikor felébredek, lejátszom magamban újra a kis "csokros videómat". Csodálatos ajándék volt!!!

R. csodaszép menyasszony volt, L. pedig romantikus vőlegény. Ez az esküvő megmutatta, hogy a rengeteg munka, harc és szöszmötölés, amivel R. megküzdött az elmúlt hónapokban, bizony egy álomesküvőt eredményezett. Minden egyes részlete varázslatos volt. Az ültetési rend babrálása, a műkörömkérdés megvitatása, a kontyba tűzött ékszer kiválasztása mind előttem zajlott, és sok vidám pillanatot szerzett nekem. Van azonban egy dolog, amit csak és kizárólag ez az esküvő adott nekem, méghozzá a választ, D. kérdésére, hogy miért fontos nekem annyira az esküvő. Azért, mert szeretném egyszer az ő arcán is azt a csodálatot, örömet és áhítatot látni, ami L. arcán tükröződött mikor meglátta R.-t. Az volt a legmeghatóbb pillanat ez esküvőn. 

Vagyis az, amikor R. átnyújtotta nekem a csokrot...de ez most igazán nem rólam szól. Vagyis...R.-nek köszönhetően egy kicsit rólam is. Soha nem felejtem el neki!!!!!!

Ha tetszett a bejegyzés, nézd meg ezt is:

R. esküvője - Az őrület indul

Esküvő télen-nyáron

Csodaországban jártam

10+1 bizonyíték, hogy menthetetlenül Balaton imádó vagy

1.               1. Ha leülsz a kövekre a Balaton partján megnézni a naplementét, soha többet nem akarsz onnan elmenni. Háromszor annyi képet készítesz róla, mint egy „átlagos” nyaraló, és mindet másnak és egyre szebbnek látod!

2. A szíved hevesen ver, a lábaid remegnek, a szemeid pedig kocsányon lógnak, annyira várod a percet, hogy végre megpillantsd az autóból vagy a vonat ablakából a Balatont (és így érzel minden egyes alkalommal)

3. Szívesen ellátogatsz a Balatonra télen is, amikor még sem a hattyúk, sem a kacsák nem ostromolnak. Csak ülsz a télikabátodban egy padon, és élvezed, ahogyan a napfény erőtlen melege simogatja az arcodat.

4. Visszasírod a régi időket, amikor a vonaton csak le kellett húznod az ablakot, kihajoltál rajta és az alkarodra támaszkodva nézted a déli part elsuhanó strandjait, a fürdőzőket és a lángosos bódékat

5. A Balaton partján még az sem zavar, ha a strandon a hamburgeredet nem zsömlében, hanem kifliben adják. Kit izgat egy ilyen szuper helyen egy ilyen parányi apróság?

6. Mindegy hol vagy és kivel beszélgetsz, mindig van egy jó sztorid, ami a Balaton partján történt veled.

7. Órákig tudnál lebegni, napozni egy színes gumimatrac tetején, és csak akkor szakítanád meg ezt a semmittevést, ha átteszed a székhelyed egy vízi bicikli hátuljára

8. Sóvárogva gondolsz vissza azokra a nyári szünetekre, amikor a nagyszüleid felpakolták úszógumikkal és napernyőkkel a Trabantot vagy a Zsigulit, és 50-nel süvítettetek a Balaton felé.

9. Mindig kapható vagy egy kis őrültségre, ha a Balcsin nyaralsz. Lássuk, hányan fértek fel összesen egy vízi biciklire? Ja, hogy vontatni is tudtok pluszban egy csónakot? Annál jobb!

10. A Balaton vizének illata, színe és hőmérséklete, a strandok hangulata és az esti bulizások ígérete tartja benned a lelket a munkahelyeden februártól júliusig.

10+1. A tavon ringatózó vitorlások látvány annyira megdobogtatja a szíved, hogy bármikor felcsapnál hajóskapitánynak (vagy akár csak egy egyszerű matróznak is)

Te mit tennél hozzá a listámhoz?

Ha tetszett a bejegyzés, nézd meg ezt is: 
Balaton körút te álom!
Wellness és pihenés Balatonalmádiban - Ramada AURORA Hotel & Resort Lake Balaton
Fejek

Hol vagytok drága kamasz évek?

Csak ülök a metrón és gondolkodom...valami hiányzik...vagy valaki. Már nincsenek itt az iskolások, nyári szünetük van. Addig alhatnak, ameddig csak szeretnének, nincs házi feladat, nincsenek témazárók és nincs kicsengetés. Bármikor indulok dolgozni, üres a metró és én csak arra tudok gondolni, mennyire szeretnék újra kamasz lenni.

Annyira hozzászoktam az iskolásokhoz, hogy komolyan hiányoznak. Az elmúlt két hétben már nem igazán bírtak magukkal, ordítoztak a metrón, a tinilányok hangosan röhögcséltek azon, hogy kinek éppen melyik fiú tetszik, a srácok pedig adták a menő pasit, és nem győztek eléggé flegmának tűnni, mert most ez a divat. Álldogáltak Újpest Központban a CBA előtt, hangosan zenét hallgattak, cigizgettek, nyelték hektó számra az energiaitalt, és a lányok többsége olyan rövidke szoknyákban lejtett végig a 196-os buszig, hogy néha már én imádkoztam azért, nehogy jöjjön egy nagyobb fuvallat. 

Annyira jó volt nézni őket.

Én is annyira idióta kamasz voltam. Imádtam reggelente a buszon bandázni, imádtam visszaszámolni a napokat a nyári szünetig. Alig vártam, hogy véget érjen az évzáró, amire hosszú ujjú matrózblúzban kellett mennünk a legnagyobb melegben is. Untam az igazgató beszédét, hiszen gondolatban már a strandon hűsöltem egy Kaktusz jégkrém társaságában. Sosem vágytam a Magnumra. Imádtam, ahogyan a Kaktusz tetején felleltem azt a furcsa zöld színű marcipánféleséget. Volt vagy 50 Forint. 

Csak arra tudtam gondolni az igazgató beszéde alatt, hogy nem hiheti, hogy bárkit tényleg komolyan érdekel az osztályok tanulmányi átlaga, vagy a kitűnő tanulók névsora. Folyt végig a hátamon az izzadtság, a tarkómat felforrósította a hosszú hajam, és a lábamat törte az az utálatos ünneplős cipő ami helyett inkább tangapapucsban vagy sportcipőben lettem volna. Már május óta megvolt az új bikinim, mindig a lehető legszínesebb változatban. Nem voltam túl csajos kamasz. Nem hordtam nagyon szűk cuccokat, sem tűsarkút. Imádtam a lenge ruhákat. Szerettem azt az érzést, amikor ébredés után ismét rádöbbentem, hogy nyár van.

Majdnem minden nyári szünetben dolgozgattam valamit. Nálunk a faluban nem volt MelóDiák és FürgeDiák, de ha más nem is adódott, szedtünk egy kis málnát zsebpénz fejében az utca végén lévő telken a barátnőmmel. Még a nyamvadt poloskák sem zavartak, pedig azokat nem igazán csípem. Fontos melónak éreztük ezt, hiszen délután vagy esténként ebből vettük a kis üdítőnket a kempingben a Duna parton. 

Imádtam kamasz lenni. Nálunk a faluban lehetett a vízparton fürdeni, hiszen nagyon tiszta volt a Duna. Soha semmit nem kaptunk el, még csak meg sem fáztunk. Lementünk egy szál törölközővel, és késő estig a forró homokban hasalva beszélgettünk a nagy semmiről ami akkoriban a világot jelentette nekünk. Néha elsétáltunk a közeli pékségig, ahol a barátnőm megvette a szokásos islerét, és közben elmesélte, hogy melyik Linkin Park számnak tudja kívülről a szövegét és Axl Rose melyik koncerten hányszor öltözött át. Még táblázatot is készített róla. Órákig bicikliztünk összevissza, és soha nem volt uticélunk. A kőrakodónál mászkáltunk, és kimentünk a hajókikötő szélére, ami ugyan nem volt tilos, mégis titokzatosnak éreztük. 

Kamaszként rengeteget jártunk bulizni. No, nem diszkóba, és nem is valamilyen nagyon trendi helyre, de jókat táncoltunk az aktuális nyári számokra, és titokban elszívtunk pár szál cigit (bocs, édesanya!) miközben kitárgyaltuk az eseményeket. Nem voltam túl menő lány, de mindig volt egy kisebb baráti kör, akikkel együtt töltöttük a szabadidőnket. Eperfesztivál, koncertek, titkos iszogatások, szigorúan úgy, hogy a szülők ne vegyék észre rajtunk mikor hazaérünk. Biztosan észrevették, de nem vittünk semmit túlzásba. Nem voltunk rossz kamaszok.

Hisztiztünk olykor, nem volt kitűnő a bizonyítványunk, röhögtünk a kisbolt előtt és fiúkról beszélgettünk. A srácok ugyanolyan kis menőgolyók voltak, mint most, ugyanúgy cigizgettek, és elfogadtuk egymást a sok hülyeséggel együtt. Nem véletlenül vágyik vissza mindenki a kamaszkorba. Ezért irigylem azt a sok gyagyás kamaszt, akik a CBA elől most hiányoznak nekem. Visszaidézték a régmúltat, aztán pimasz módon elmentek nyári szünetre, táborokba, strandolni, bandázgatni. Én meg itt maradtam a hiányérzettel. De talán ez így van jól, mindenkinek egyszer jut a jóból, és csak rajta áll, hogy kiélvezi-e. Utána pedig visszasírja ezt a jót és nézegeti a régi fotókat, amiket a málnaszedésből megkeresett pénzből hivatott elő drága pénzért (és eltette a negatívokat, hogy még utána lehessen rendelni)....

Nocsak, Eszterke, csak nem? Dehogynem...még mindig megvannak azok a negatívok...

Ha tetszett a bejegyzés, nézd meg ezt is: 

Itt a nyár!!!

Amikor én még kislány voltam

Ahol a gyökereink vannak

Hisztiparty amolyan "esztisen"

Olyan nagyon vártam a Hisztiparty napját... de annyira. Az összes időjárás előrejelző oldal hatalmas vihart, jégesőt, sok csapadékot jósolt arra a napra. Előre rettegtem attól, hogy az én színes fantáziámban élő szupervidám napot megsemmisíti néhány undormány fekete esőfelhő. Egész délután gyülekeztek a kis szemetek a házunk felett, én pedig egyre hisztisebb és kibírhatatlanabb lettem ettől. 

Onnan jött az ötlet, hogy "bulit" tartok, hogy nagyon közeledett a 30. születésnapom, amit egyáltalán nem vártam. Kitaláltam, hogy megünneplem a húszas éveim végét, a fiatalságomat, a szűzies bájamat. Na jó, nem. Ám annyi biztos, hogy szerettem volna egy kis kerti bográcsozást azokkal, akik a napjaimba örömet csempésznek. Kinéztem egy napot jóval július 8 előtt, hogy még véletlenül se tűnjön szülinapozásnak az egész, majd belekezdtem a szervezésbe. Összevásároltam egy csomó színes holmit, köztük neon narancssárga és zöld szalvétát, kiwizöld poharakat, szivárványos szívószálakat, furcsa színes jégkrémszerű valamiket a Kikből (amik borzalmasak voltak) és ételfestékeket. A málna színű festékkel a saját lepkeformájú linzereimet színeztem meg, míg a kékkel anyukám stangliját. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy anyu egyáltalán nem volt boldog, sőt, M. barátnőm telefonos győzködése kellett ahhoz, hogy némi hajlandóságot mutasson a süti festésére. Ó, és másnap még azzal is bepróbálkozott, hogy eldugta az üvegcsét...nagy harc volt.. Apukámmal és D.-vel bevásároltunk, majd másnap, a kertiparty napján D.-vel felfújtunk egy halom különleges lufit, amit a tesóm menyasszonyától kaptam (feketét, aranyat, ezüstöt, és jó néhány extrém színűt).

Majdnem mindenki eljött, akit hívtam (akik pedig nem jöttek, azokat nagyon hiányoltam), ám próbáltam arra gondolni, amit R. mondogatott nekem egész héten, hogy úgy fogjuk magunkat jól érezni, ahányan leszünk, és kész. Mivel hisztipartynak indult az egész, így nem csodálkozott a családom, hogy készülődés közben brutál hisztis voltam, ahányszor csak a közeledő esőfelhőkre néztem. Elképzeltem magamban előre, hogy a kertben leszünk, és bele sem akartam gondolni abba, hogy a garázsba kényszerülhetünk holmi eső miatt. 

A kis társaim (kivéve azokat, akiket D. hozott el a buszmegállótól) mindannyian eltévedtek, hála a kacskaringós, összevissza utcáknak. Kiderült az is, hogy mind térkép alapján, mind pedig telefonon keresztül alkalmatlan vagyok a navigálásra és útba igazításra. Mivel mindannyian az alsó úton érkeztek hozzánk, így nem látták a felső útra, a kapuba kikészített vendégváró falatokat (mindenféle Maoam cukorkákat) és a hatalmas karton "hisztiparty" táblát. Sebaj, körbejártam vele. 

A legnagyobb félelmem, miszerint mindenki ül majd az asztal körül, és meg sem szólal, végül nem valósult meg, hála a vendégeim kedves természetének, pingpong tudásának, és annak, hogy szerették volna magukat jól érezni ezen a kis bográcsozáson. Apukám főzött, anyukám pedig sütit sütött a kedvemért! Olyan aranyosak voltak, nagyon jól esett a törődésük!!

Ajándékokat is kaptam, annak ellenére, hogy ez egy "NEM szülinapi buli" volt eredetileg. Mind nagyon ötletes és vicces volt, aminek azért örültem nagyon, mert azt mutatja az összes, hogy akiktől kaptam, azok eléggé megismertek, kiismertek engem a közös munkanapok, a beszélgetéseink, a shoppingkörutak és a baráti bandázások, lelkizések közben. 

Az ajándékok nagy százaléka rózsaszín színű volt...nem véletlenül. Nagyon kedvelem ezt a vattacukor árnyalatot, és az össze többi fagyiszínt is. Zs., a kis tündér lány meglepett egy "Elbűvölő lány" azonosító kártyával (tehát már igazolni is tudom magam Óz, a nagy varázsló birodalmában), (vékony végű!!!) színes tollal, szülinapi mintás ragasztószalaggal, és egy baglyos kézfertőtlenítővel, aminek nagy hasznát vesszük majd munka közben. 

R., akinek két hét múlva itt az esküvője (juhúúúú), lepketündér felszerelést ajándékozott nekem, varázspálcával (és csillogó pink lepkecsápokkal), valamint egy füzetet (gyönyörű, szép lapokkal, Papetri Paperworks stílusú rajzokkal), amibe a kísérő üzenet szerint a felnőttkori gondolataimat jegyezhetem le. Nos, nem tudom mikor lesznek ilyen gondolataim, tekintve, hogy örök gyereknek érzem magam a sok dilis dolgommal, de az tuti, hogy mindig minden füzetet meg tudok tölteni a kis bolond listáimmal. Ja, és kaptam egy képeslapot is, amin csillámos lufik vannak és nagyon kedves gondolatok!!!

Á. hozott nekem egy csodaszép lila virágot, amit az életem árán, minden tudásomat összeszedve igyekszem életben tartani. Eddig sikerrel.

Kaptam egy tiarát M. barátnőmtől, ami lepkés (tipikus kislányoknak való, csillivilli példány). Annyira jól állt, hogy még este fürdés közben is rajtam volt. A csomagban találtam még gumicukrokat, málnás csokit (imádom a málnát!!) és egy lepkés nyakláncot is. A legtöbb felsőmhöz nagyon passzol, és remélem szerencsét is fog hozni. M. egyébként még az előző munkahelyemen, Kecskeméten volt kollégám, és egyben barátnőm is. Szegényke elég sokat és bonyolultan utazott, hogy ott lehessen a hisztipartyn. Szerencsére ott is aludt nálunk, így másnap is élvezhettem még a társaságát. 

F. barátnőmék később érkeztek mint a többiek, és alig tudtak maradni, mert az ikrek eléggé pityergős hangulatban voltak. Szó szerint mire kipakoltak, már tehették is vissza a két ordító lánykát az autóba. Nagyon sajnáltam a dolgot, hiszen vártam őket, és F. is nagyon készült az alkalomra a csajokkal. Sajnos a piciknek jön a foguk, ami bizony olyan fájdalommal jár, amin még az új lepkés varázspálcámmal sem tudtam segíteni. 

F.-től egy nagyon szép dobozt kaptam átkötve egy hatalmas rózsaszín masnival.  A dobozt másnap reggel nyitottam ki, és M. segítségével készítettem róla egy videót is, hogy F. részese lehessen a bontogatásnak. A videó nem lesz publikus, tekintve, hogy nagyon fáradtan, smink nélkül vagyok rajta, sokat káromkodok és bénázok benne. Annyit azonban elárulhatok, hogy a dobozban a hatalmas fehér unikornis volt a legkevésbé hivalkodó dolog. Kaptam málna színű körömlakkot, mentás karkötőt, mindenféle arcmaszkokat, csillámos habfürdőt, kastély formájú (!!!) fémdobozt tele csokival és gumicukrot is. A fényképek mellett meglepett még F. egy hercegnős és egy "boldog könyvvel",  fánkos kincstárolóval és egy szívhez szóló levéllel is, melyet nagyon őrzök. 

Én magam alig készítettem képeket, hiszen borzasztóan izgultam, amiatt, hogy minden rendben legyen, senki ne unatkozzon, éhezzen, szomjazzon, vagy maradjon színes süti nélkül. A hisztiparty fotókat utólag kaptam meg, és az összes képen úgy nézek ki, mint egy 12 éves lány. Tele rózsaszín lepkés csillogós mindenfélével. Nagyon boldog voltam. Az eső nem esett, a lufik megmaradtak végig, apukám finomat főzött, anyukám kék sütije nagyon vidám volt.  Talán a 40. Születésnapom előtt már másfajta ajándékokat kapok majd, de az tuti, hogy ez az ünneplés sokkal, de sokkal jobb volt számomra egy kínos 30-as gyertyás bulinál. Köszönök mindenkinek mindent, életre szóló élmény volt!!!

Te hiszel az IGAZIban?

Az igaz szerelem, a nagy Ő kergetése nagyon felkapott téma újságírók körében, hiszen mi másra vágyna mindenki, mint egy kedves, jószívű, szerető párra, akivel csodálatosak a hétköznapok is? Úton-útfélen ilyen cikkekbe botlom, és annyi általánosságot fogalmaznak meg, amennyivel a szomszéd kisboltig nem jutunk el, nemhogy az igaz szerelemig. Bárcsak mindenkinek lenne egy olyan kis Cupidoja, mint nekem volt akkor, amikor a szemem helyett a szemem, és a szívem helyett a szívem kellett, hogy legyen.

Már számos bejegyzésben írtam M. barátnőmről, akit Kecskeméten ismertem meg, az akkori munkahelyemen. A kezdeti apró bukkanók után nagyon jóban lettünk, hamar összebarátkoztunk. M. az a típus, aki mindig fel tud vidítani, ha felhők vannak a fejem fölött, akinek a nevetése olyan csilingelő, mint Giling Galangnak, és akinek olyan ereje van, mint 10 másik nőnek együttvéve.

M. segített nekem beilleszkedni a munkahelyemre, ha bármi kérdésem volt, hozzá már az elején fordulhattam, és szépen lassan rájöttem, hogy többet beszélgetek vele, mint az akkori párommal. Sokat vásárolgattunk, kávéztunk együtt, és kibeszéltük minden nap, hogy kivel mi történt. A jó, és a rossz dolgokat egyaránt. Ő az a típus, aki beszélgetés közben tényleg figyel rád, és valóban érdekli a mondanivalód. Meghallgat, és őszintén elmondja a véleményét, akkor is, ha az nem egyezik a tiéddel. Jószívű, szorgalmas, és nagyon jók a beszólásai. Viccesek és gyilkosak. :) 

M. leges-legbájosabb tulajdonsága mégis az, hogy hisz a szerelemben. Lehet, hogy ezt még magának így nem fogalmazta meg sosem, de ő az, aki árkon-bokron keresztül harcol az érzésért, akkor is, ha nem róla van szó. Én régebben nem hittem abban, hogy mindenkinek van egy párja. Olyan ember, aki szőröstül-bőröstül szereti, kitart mellette és támogatja. M. már akkor is hitt benne. 

Amikor már hosszú ideje egy vergődő hal voltam az akkori kapcsolatomban, és M. bizony a szemembe mondta mindazt, amit magam is éreztem legbelül. Látta rajtam, amit a családom már évek óta harsogott, csak nem hallgattam rájuk. Mivel M. is hasonló kapcsolaton volt túl, ezért tudtam, hogy nem csak a tanácsokat osztogatja nekem, hanem pontosan tudja, hogy mit érzek, és milyen kérdőjelek vannak a fejemben. Hitelesek voltak az észrevételei, tanácsai és "pofonjai". 

Ő állt mellettem akkor is, amikor 10 év után újra találkoztam D.-vel. Az első pillanattól hitt abban, hogy mi összetartozunk, hogy mi vagyunk egymásnak az a bizonyos nagy betűs Ő, a filmekből, sorozatokból, regényekből, újságokból és egyéb más helyekről. Én nem hittem benne, és D. sem. Elképzelhetetlen volt, hogy mi egyszer együtt leszünk, együtt élünk majd. Annyi mindent kellett volna tennünk ezért, hogy hosszabbnak tűnt az út, mint amennyit képesek lettünk volna bejárni. Ekkor jött a kis Cupido (egy picike, törékeny, szőke gyilkos képében), és szólt, hogy akkor most azonnal teszünk magunkért valamit, vagy vele gyűlik meg a bajunk. Erre azért emlékszem nagyon, mert annyira kis termetű lányról beszélünk, akit majdhogynem elhúz a bevásárló kocsi is. Vicces jelenet volt, amikor "kiosztott", de minden szava szöget ütött a fejemben. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. 

Olyan, de olyan hosszú utat jártunk be D.-vel, hogy már az állomások is összefolynak. Csak azt tudom, hogy mindenkinek megéri harcolni a nagy szerelemért, az igaziért. Már tudom, hogy létezik, és tudom, hogy senki számára sem elérhetetlen. M. ott volt velem azokon az állomásokon. Amikor féltem a múlttól, féltem a jövőtől, a jelenben pedig a boldogságtól ugráltam, vagy sírtam a bizonytalanságtól. Nem könnyű olyan lépéseket megtenni, melyek az egész életünket azonnal és hosszú távon befolyásolják, hiszen sosem tudhatjuk, hogy hol kötünk ki, ki lesz az oldalunkon és a legfontosabb, hogy boldogok leszünk -e a mese végén. 

M.-nek köszönhetem, hogy addig rugdosott, amíg összegyűjtöttem minden bátorságomat és mertem lépni. Természetesen D. minden lépést, szökkenést, ugrálást megér, hiszen lassan már 4 éve, hogy együtt vagyunk. 

Mindig vidáman és mosolyogva gondolok vissza azokra az évekre, amikor kielemeztük egymás életét, boldogságát vagy éppen nyomorúságát. Talán én nem vagyok olyan jó Cupido, mint ő volt. Talán azért, mert az ő meggyőződése, hogy a nagy Ő mindannyiunk számára létezik, erősebb, mint az enyém. Akkor lennék még ennél is sokkal boldogabb, ha tudnám, hogy ő legalább annyira boldog, mint én. Akkor az én szívemben repdeső önkéntes kis Cupido is megnyugodna. Mert neki ez jár.