Életem egyik legromantikusabb pillanata - R. varázslatos esküvője

Rajongok az esküvőkért. Szó szerint. Amikor azonban D. megkérdezte tőlem, hogy mi miatt fontos ez ennyire nekem, nem tudtam pontos választ adni. Hogyan lehetne kiválasztani egyetlen apróságot? Egyetlen érvet vagy jelenetet, mikor egy esküvő minden egyes pillanata maga a tündérmese számomra?? Szombat óta mégis tudom a választ.

R. esküvőjének előkészületeiről már írtam korábban a blogon. Olyan sok szép percet szerzett nekem a rengeteg apróság, amibe R. beavatott, hogy mostantól egy hatalmas űr tátong majd bennem a helyén. Csodálatos érzés volt figyelemmel követni az ültetőkártyák és köszönőajándékok készítését, az ültetési renddel való folyamatos sakkozást és a fátyol beszerzését...meg még annyi minden mást is. A vőlegény öltönyének pecázása, a menyasszonyi ruha megtalálása és a legyenműkörömnelegyenműköröm téma is igen sok aggodalomra adott okot. R. pedig csak ugrándozott a kis vékonyka kezeivel csapkodva, amikor egy dolgot sikerült végre a listáján kipipálni. 


Mint ahogyan már sejtettem, az esküvő egyszerűen fantasztikus volt. Megható, romantikus és kicsit vicces is. Egy álom. 

R. esküvője napján már reggel fél 7-kor olyan nagyon meleg volt, hogy a kutyákat alig tudtam kivinni sétálni. Mire beértünk a kapun, az egész ruhám csuromvíz volt, és az egyetlen dolog, ami miatt örültem ennek, az az volt, hogy legalább az esküvőn szép idő lesz délután. Mire odaértem a 16. kerületbe, és felmásztam egy kisebb hegyen a tűző napon délután 2-kor (R.-ért mindent!), már nem izgatott a meleg, csak meneteltem előre, ráállva az esküvői fátyol, a ruha és a csokor frekvenciájára. 

A vőlegény fogadta az érkezőket, L. nagyon csinos volt (használja még valaki rajtam kívül ezt a szót?), és látszólag egyáltalán nem izgult. Aztán ki tudja, hány százat dobogott percenként a szíve??? A házasságkötő terembe érve elfoglaltuk a helyünket, és én azonnal tudtam, hogy nem lesz ez így jó. Egyáltalán nem!!! Hogy én ne lássak minden egyes apró mozzanatot? Na neeem, ne szórakozzunk. Felálltam, és a nyakamat strucc formulába fagyasztva figyeltem az esküvő kezdetét. 

A kis gyűrűhordozó fiúkat a két koszorúslány követte a sorok között, majd utánuk jött a vőlegény, oldalán a saját és R. tanújával. A három pasi látványa annyira kedves volt, hogy ha eddig nem tört volna el a mécses valakinél, akkor itt aztán tuti. A dupla ajtó hátul bezárult, ez jelezte, hogy most a menyasszony következik. Amikor kinyílt az ajtó, megláttam a legszebb tündért abban a ruhában, amit oly' sokszor írt körül/álmodott meg R. az elmúlt egy évben. A haja, a csokra, a fátyol és a konty is mind-mind mesés volt, álomszép. R. sminkje kiemelte szép vonásait és hófehér fogaival olyan szépen mosolygott, hogy mindenki elfelejtett levegőt venni. Ebben a pillanatban ránéztem a vőlegényre, akinek az arca örökké ott lesz a szemem előtt....olyan hatalmas szeretettel és csodálattal (nem, inkább áhítattal!!!) nézte R.-t, hogy valószínűleg minden lány arra vágyik, hogy a szerelme pontosan így várja az oltárnál. Annyira szépek voltak egymás mellett, és maga a szertatás is olyan megható volt, hogy nem csak az "Igen" résznél szorongattam a papírzsepit, hanem a fogadalomtételnél is, ahol L. többször is elérzékenyült. 

Ittam az anyakönyvvezető szavait, aki egyébként olyan dallamosan és intelligensen beszélt, hogy valószínűleg mindenki utána kapkod a környező 50 km-ről. Amikor véget ért a szertartás, a Kowalsky meg a vega, Amilyen hülye vagy úgy szeretlek című dala csendült fel, ami nagyon kedves és vicces keretet adott az esküvőnek. Ettől a végén mindenkinek felszáradtak a könnyei, és mosolyogva gratuláltak/gratuláltunk a fiataloknak. 

A fotózáshoz átsétáltunk a közeli parkba, ahol talán egy picit elbújhattunk az árnyékba, azonban az immár menyasszony R. olyan határozottan irányította a násznépet a közös csoportképhez, hogy annál talán csak a csokordobáshoz szólította fel szigorúbban a (még!) lányokat. Én eddig soha egyetlen esküvőn sem álltam oda a lányok gyűrűjébe (tekintve hogy kicsit öregnek tartom magam ehhez), azonban R.-nél ezt nem hagyhattam ki. Olyan sokat és sokszor beszéltünk az elmúlt hónapokban az esküvőjéről, hogy szerettem volna mindennek a részese lenni, aminek csak lehet. R. a lépcső tetején állva hátat fordított nekünk, és a fotós közben vadul kattintgatott. R. rugózott néhányat tűsarkú Hamupipőke cipőjében, majd amikor már arra készültem, hogy leverem a "lányok" többségét és egy hatalmas csellel elkapom a csokrot, akkor is ha hasast dobok érte, R. megfordult, lesétált a lépcsőn (mindez persze egy pillanatnak tűnt), majdnem esett egy hatalmasat a cipőjével, odasétált hozzám mosolyogva és odanyújtotta nekem a csokrot azzal a mondattal, hogy "azt akarom, hogy ez a csokor mindenképpen a tiéd legyen, mert neked KELL következned". Abban a pillanatban mikor megölelt, elsírtam magam, és csak potyogtak és potyogtak a könnyeim örömömben....ez a kontyos, de legtöbbször inkább barna copfos lány megajándékozott életem egyik legromantikusabb pillanatával!!! Ő pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem ez a gesztus. Olyan boldog voltam, hogy hazafelé sétálva gyök kettővel mentem a kis csokrommal, közben hol sírtam, hol pedig mosolyogtam magamban. Úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel. A csokor ott van az éjjeliszekrényemen, és ott is marad. Hevesebben dobog a szívem, ha ránézek, és éjjel mikor felébredek, lejátszom magamban újra a kis "csokros videómat". Csodálatos ajándék volt!!!


R. csodaszép menyasszony volt, L. pedig romantikus vőlegény. Ez az esküvő megmutatta, hogy a rengeteg munka, harc és szöszmötölés, amivel R. megküzdött az elmúlt hónapokban, bizony egy álomesküvőt eredményezett. Minden egyes részlete varázslatos volt. Az ültetési rend babrálása, a műkörömkérdés megvitatása, a kontyba tűzött ékszer kiválasztása mind előttem zajlott, és sok vidám pillanatot szerzett nekem. Van azonban egy dolog, amit csak és kizárólag ez az esküvő adott nekem, méghozzá a választ, D. kérdésére, hogy miért fontos nekem annyira az esküvő. Azért, mert szeretném egyszer az ő arcán is azt a csodálatot, örömet és áhítatot látni, ami L. arcán tükröződött mikor meglátta R.-t. Az volt a legmeghatóbb pillanat ez esküvőn. 

Vagyis az, amikor R. átnyújtotta nekem a csokrot...de ez most igazán nem rólam szól. Vagyis...R.-nek köszönhetően egy kicsit rólam is. Soha nem felejtem el neki!!!!!!

Ha tetszett a bejegyzés, nézd meg ezt is:


Megjegyzések

Megjegyzés küldése