Bevégeztetett - 30 lettem

Az elmúlt 3-4 hónapot végighisztiztem. Nincs mit szépíteni a dolgon, nem tudom kimenteni magam mindenféle vicces kifogással vagy mesével, el kell ismernem, hogy egy hisztikirálynő veszett el bennem. Sokan, sokszor mondták nekem, hogy az a nap is olyan lesz, mint a többi másik, amikor betöltöm a 30-at. Innen üzenem nekik, hogy nem lett az!


Az én csodálatos nagynéném tavaly nyáron, nyaralás közben azzal a javaslattal állt elő, hogy a következő (igen kerek) szülinapomat ünnepeljük együtt, szintén nyaralás közben, ugyanott. Már akkor is tetszett az ötlet, hogy ne otthon ülve sírjam tele a párnámat az öregedés jeleit keresve magamon, így nagyon vártam a közös családi nyaralást (nem a szülinapot!!!!) Minden nap addig napoztam, amíg el nem ment az árnyék este a medence széléről is, dinnyéztem, pihentem. Este szúnyogokat gyilkoltam, aztán elvesztettem újra és újra a harcot és végül ők gyilkoltak engem. Minket. A citromos sör hűsítően hatott rám a nagy melegben, miközben rejtvényt fejtettem, a jakuzziban lazítottam anyuékkal, vagy csak lebegtem a hideg vizes medencében (amíg a tesóm akkora bombákat nem ugrott, hogy az orromból és a számból is folyt a víz). A szülinapom egyre csak közeledett, míg én csak arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb így megküzdeni a napokkal, távol a hangos, büdös Budapesttől, a betonból áradó melegtől és a munkától. 


A születésnapom előtti este, vacsora közben egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagyon erősen megszúrja a combomat. Mikor megnéztem hogy mi lehet az, láttam, hogy valószínűleg darázscsípés, ami aztán rövidke idő alatt hatalmasra dagadt. Allergiás vagyok a darázscsípésre, úgyhogy tudtam, hogy nem fog jól elsülni ez az egész. Engem minden évben megkörnyékeznek a darazsak, és mindig az a vége, hogy ügyeletet keresünk a közelben. Ez már az ötödik ilyen alkalom...
Apukám felajánlotta, hogy elvisz az ügyeletre, ahol kaptam egy igen kellemes injekciót izomba. Mindegy (gondoltam magamban), legalább túl vagyok rajta. Persze az orvos egy fiatal férfi volt, aminek marhára nem örültem, hiszen a felső combom belsején volt a csípés. Úgy is fogalmazhatnék, hogy inkább tiporjon el egy bölénycsorda, minthogy a bugyimat mutogassam (akár orvosnak, akár másnak).

Amikor eljött a nagy nap reggele, anyukám kiviharzott a szobájukból, és máris hozott egy üveg Süsü pezsgőt két viharvert pohárral. Leültünk az ágyamra és kettecskén ünnepeltünk, mint akkor, amikor még senki nem tudott arról, hogy megszülettem. Az éjszaka közepén úgy döntöttem, hogy szeretnék a világra jönni. Másnap reggel beindították volna a szülést, de úgy látszik, már akkor is kiállhatatlan akaratos kis szuka voltam, és azt mondtam "Majd én megmutatom nektek, hogy akkor születek meg, amikor én akarok". Akkor még nem volt mobiltelefon, de vezetékes telefon is csak a nagyágyúknak. Reggelig, amíg apu be nem telefonált a kórházba, hogy hogyan telt anyunak az éjszaka, anyukám privát kis titka voltam. Így a nyaralásunkon a születésnapom reggele, anyu és az én pillanatom volt. 30 év különbséggel. 

Nem volt bennem rossz érzés amiatt, hogy eljött a nap, így utólag visszagondolva maga a várakozás sokkal nehezebb volt. Az öcsémtől kaptam egy szülinapos szalagot, ami végig rajtam volt, és délután a családommal együtt ünnepeltünk, tortáztunk. Szuper személyre szóló ajándékokat kaptam, amiket most is imádok nézegetni, hát még használni!!!!


Estére a darázscsípés még nagyobbra duzzadt és dupla akkora lett a bőröm felszínén, mint előző este. Akkor D.-vel ültem be a kocsiba, és ismét ellátogattunk az ügyeletre. Akkora adag szteroidot kaptam (szintén injekcióban), hogy be sem tudtam ülni a kocsiba. Isten a megmondhatója, mekkora hisztiláda vagyok, ám ez tényleg nagyon fájt. Még két napig úgy vakartam a bőröm, mintha nemibeteg lennék (mert ugye megtévesztően hasonló helyen volt a csípés), és így mászkáltam végig egy napot Zamárdiban a Soundon is. Alig lehettem ciki...A szuri helyén pedig egy medence méretű, hatalmas lila folt éktelenkedett. 

A születésnapom után néhány nappal megkeresett Réka, a Pictures of Our Life bloggere, és elújságolta, hogy csomagom fog érkezni. Napokig nézegettem a postaládát, míg egy reggel végre megszereztem a csomagomat. Nem csak Réka küldte nekem, hanem BettiHanna és Ági is, akik egytől egyik olyan bloggerek, akik nem csak tehetségesek, de igazi tündérbogyók is. A születésnapom napján adta fel Réka a dobozt, aki nagyon édesen szervezte meg ezt az egészet, hiszen azért találta ki, mert olvasta a blogomon, hogy nem várom a születésnapomat. Megkereste a lányokat és így történt, hogy egy hatalmas dobozt kaptam tőlük telis-tele figyelmességekkel. Tollakkal, sminkcuccokkal, hajbavalókkal, cukiságokkal és képeslapokkal. Nagyon megszépítették a napomat!!!!! 

Azt hiszem, a születésnapom margójára még annyit mindenképpen írnom kell, hogy ennyi szeretetet, kedvességet és boldogságot soha nem kaptam, mint most, a 30. születésnapom körül. Jó érzés így élni, jó érzés, hogy ilyen jó emberek vesznek körül! 

Köszönöm mindenkinek!

7 pasi, akibe beleszerettem (a tánctudása miatt)

Nagyon szeretem a zenés-táncos filmeket. Van közöttük olyan, amit kár minden nap szívesen megnéznék, és talán még akkor sem unnám meg. Ezekben a filmekben -bár a nők is nagyon jól táncolnak- a férfiak táncmozdulataira szívesebben emlékszem vissza. Minden filmnézés alkalmával újra és újra beleszeretek a karakterükbe. Te is így vagy ezzel?


John Travolta

John Travolta hatalmas kedvencem. Gyerekkoromban mindig Sandy szerettem volna lenni a Grease-ből, mert arról álmodoztam, hogy Danny Zuko udvarol majd nekem. Kétségtelen, hogy Travolta csípőmozgásával világok sorsát lehetne megmenteni, és nem láttam olyan filmet, ami miatt annyira szeretnék 1958-ban diák lenni, mint a Grease nézése után. Köszönjük meg Travolta szüleinek, hogy fiukat már 6 éves korában táncolni járatták! 


Patrick Swayze

A filmben Johnny a lényeg. Jó, persze nagyon szép, meg romantikus az, hogy Baby, a diáklány a vakáció ideje alatt beleszeret az öntörvényű, vagány táncosba, de kit izgat mindez, amikor Patrick Swayze-t mutatja a kamera?? A színész édesanyja tánctanár és táncos volt, a fiát balettra járatta, így nem volt meglepő, hogy Patrick később táncművészetin végzett. A Dirty Dancing kulcsmondata, a "Babyt senki sem ültetheti a sarokba" pedig minden női szívet megdobogtat a világon. 

Diego Luna

A Dirty Dancing folytatásáért legalább annyira odavoltam, mint az eredetiért. Bár a film nem kapott túl jó kritikát, Diego Luna táncmozdulatai miatt mindenképpen érdemes egyszer megnézni (vagy tizenötször, vagy ötvenszer). Javier Suarez igazi "piszkos táncot" táncol a kubai szórakozóhelyeken, ami tele van szenvedéllyel, így nem csoda, hogy beleszeret a helyes kis Katey. Meg mindenki, akinek ugyan nem jön be az ilyen típusú pasi, de hajlamos beleszeretni a tánca miatt. Nekem sikerült. 


Channing Tatum

Aki látta már, hogy hogyan táncol Channing Tatum, annak nem lehet kérdés, hogy miért szeretek bele állandóan az általa alakított Tyler Gage-be a Step up 1.-ben. A filmben nagyon szimpatikus a lázadó hiphop táncos karaktere, amit a kis partnere is igen hamar felfedez. Channing egyébként táncolt már Ricky Martin egyik klipjében is, és szerepet kapott a Step up 2-ben is. 


Adam G. Sevani

Édesapja profi táncos volt, így Adam is hamar megismerte ezt a világot, és hamar el is merült benne. A srác olyan alakítást nyújt a Step up filmekben, ami felejthetetlen. A lábai gumiból vannak, és nem lehet szabad szemmel követni a mozgásukat. Élvezet nézni, ahogyan örömét leli a táncban, és a film nézése közben bárki megirigyelheti az Adam által alakított Moose karakterét. A színész többek között Will Smith és Missy Elliot klibjében is táncolt már. 


Rick Malambri

Ezt a választást talán már magyaráznom sem kell. Szintén Step up film, ezúttal a 3. rész. Rick Malambri táncosként és modellként dolgozott, amikor megkapta Luke szerepét, ami (valljuk be) igen hálás szerep. Bár a film bármelyik jelenetét kiválaszthattam volna, mégis az tetszik a legjobban ahogyan Luke tangót táncol Natalie-val (Sharni Vinson). Te mit gondolsz róla?

Sean Patrick Thomas

A szívem érted RAPes olyan film, amit még kamaszkoromban kölcsönöztem ki először a helyi videotékából. Amikor hazavittem, és betettem a videóba, már tudtam, hogy jó választás. Sean Patrick Thomas Dereket alakítja, aki nagyon menő srác a középiskolában, de még még ennél is népszerűbb hiphop táncos a helyi klubban. Derek ösztönösen jól mozog, és öröm figyelni, ahogyan esténként Saraval táncol. Ki ne lenne a lány helyében?


Talán senkit nem lep meg a listám. Én mindegyik filmért, mindegyik karakterért odavagyok, és bármelyiket szívesen megnézem bármikor. A lista persze tovább is bővíthető, és sokan sorakoznak és pályáznak arra, hogy rákerüljenek. 

Fel kell kötni a gatyájukat, ha Travoltával akarnak versenybe szállni...
Neked ki a kedvenced?

Mission Impossible - avagy hogyan menekülj az örömanya(ruha) elől

Anyukám azóta hisztis, mióta rádöbbent, hogy nem mehet akármiben az öcsém esküvőjére. Tudta ugyan, hogy előbb-utóbb kerítenie kell egy szép ruhát magának, és addig nem is volt problémája a dologgal, amíg a számítógép előtt ülve böngészte a lehetőségeket. Amikor azonban már be kellett lépnie a próbafülkébe, és magára kellett öltenie egy igazi (nem virtuális) ruhát, olyan hisztiáradatot zúdított a család nagy részére, hogy mindenki aki tehette, menekült előle. 


Nagy nehezen sikerült rávenni arra, hogy rászánjon egy csodálatos szombat délelőttöt a vásárlásra, amikor azonban eljött a nagy nap, és ömlött az eső, az én hiperaranyos anyukám rálépett a házisárkánnyá változás útjára. Ha apukám nem eszközölt volna némi szigort, akkor anyu még mindig ott sopánkodna a házban, hogy ő soha de soha nem fog elindulni sehova ebben az ítéletidőben (főleg nem shoppingolni, amit utál!!!). 

Amikor végre bejutottunk Budapest egyik legdrágább plázájába, nagy reményeket fűztem a vásárláshoz. Sok igényes üzlet, nem csak S-es méretű ruhák, tömegnyomor nélkül. Szinte már tökéletesen hangzott...Anyu kezdetben nagyon lelkesnek bizonyult, kedvesen elmondta, hogy nagyjából mik a tervei, szerinte mi állna jól neki és hogy mekkora összeget szán az álomruhájára. Mivel a vásárlás a véremben van, nem számítottam túl nagy harcra, megcéloztam vele a boltokat és boldogan kerestem/kutattam az IGAZIT. 

A túra elején még anyu is nézegette a ruhákat, kibeszéltük a legviccesebb darabokat, és ájuldoztunk néhány gyönyörű felső láttán. Most amúgy is annyira szép színek díszítik a polcokat, hogy a világ összes pénze sem lenne elég egy gardróbfrissítéshez. Gondolatban már az otthon lévő ruhákkal párosítottuk össze a Mammut felhozatalát. Ezután jött a feketeleves. Bármit találtunk, az soha nem volt elég csinos, elég jó árnyalatú, elég netapadjonhozzámmertmindjártsikítok (egy esküvőhöz). Miután a legnevesebb üzleteket és a kisebb nevenincs butikokat is körbejártuk, és anyu annyi panaszt zúdított rám, hogy már feltérképeztem az összes vészkijáratot a szememmel, arra a döntésre jutottunk, hogy leülünk enni. Ki ne lenne boldogabb egy jó kis görög gyros után???

Ha előbb tudom, hogy anyunak ez olyan lesz, mintha üzemanyagot tankolna fel, már 11 órakor könyörögtem  volna a vendéglátósoknak, hogy aznap nyissanak korábban és mentsék meg a hazát az örömanya által kavart forgószéltől. Miközben ettünk, anyu már célozgatott arra, hogy az a ruha, amit elsőként felpróbált, nem is lenne olyan rossz, ha ez vagy az vagy amaz nem úgy lenne rajta. (Az a ruha egyébként csodálatosan festett mind a fogason, mind pedig anyukámon!!!) Megegyeztünk abban, hogy újra felpróbálja, hogy apukám is láthassa rajta. Anyu beleegyezett ugyan, de kijelentette, hogy ő ma bizony nem vesz ruhát, és új üzletbe sem teszi be a lábát, nemhogy próbafülkébe. Ha zöldebb lett volna a feje, maga lett volna a boszorkány az Óz, a nagy varázslóból.


Amint újra felvette az álomruhát, és elhitte nekem, hogy az egy számmal kisebb is tökéletesen jó rá, megváltozott körülöttünk a levegő. A ruha mindenhol csodaszépen állt rajta, és már nem volt kétezerháromszázhetvenkettő kifogása ellene. Csak egy. Nincs hozzá blézer. Azt hiszem abban a pillanatban már azt fontolgattam, hogy leborotválom a hajam, és pucéran kifekszem az esőre, hogy egy kicsit lenyugodjak, de szerencsére az eladó hölgy egy ártatlan mondattal lezárta a kérdést. Javasolta, hogy blézer helyett válasszon anyu egy szép kendőt. Ekkor anyukám annyira megnyugodott, hogy nemcsak a ruhát vette meg, de még egy cipőt is beújított és táskát is nézegetett magának. A cipőboltban a vicc kedvéért felpróbált néhány olyan cipőt is, amit biztosan soha nem venne fel a 36-os törpetalpára. Persze ekkor már jó kedve volt, elillant az egész napos házisárkány/boszorkány feeling. 


A történelemkönyvekbe úgy vonul majd be a július 16.-a, mint az a nap, amikor az a nő is megtanult igent mondani egy ruhára, akit három tank, négy utasszállító hajó, tizenöt uszály és Napóleon hadserege sem tudott volna odavontatni egy női ruhaüzletbe, főleg nem az egyberuhák polcaihoz. Nekem sikerült. Az eladók fellélegeztek távozásunkkor, és valószínűleg beadják a felmondásukat, ha még egyszer meglátják anyut a környéken. Én pedig inkább
  • bekenem magam mézzel és bár allergiás vagyok, hagyom, hogy a darazsak szétszurkáljanak
  • kifekszem a hangyák közé összekötözött kezekkel
  • lemegyek éjszaka a pincébe és magamra zárom az ajtót, hogy a pókok halálra ijesszenek
  • megeszek egy halom pacalt, körömpörköltet vagy aranyos őzikéből készült kaját
  • lemegyek a strandra és bikiniben ordítozok hogy "ide nézzetek milyen jó a testem"
  • átmegyek a szomszédhoz, aki az ellenségem, és befonjuk egymás haját forrócsokizás közben 
  • kifekszem a napra és rákká égek
  • és beállok pedikűrösnek, bármennyire is utálom az undorító lábakat
mint hogy még egyszer elkísérjem anyukámat örömanya ruhát venni. De köszönöm az élményt anyu, felejthetetlen volt!!! :) 



Esküvő/ Level 2.0 (...és csak jön és jön az ár...)

Úgy látszik, ebben az évben több esküvőt látok egészen közelről, mint összesen eddigi életem során. Bár az is igaz, hogy kislány koromban feleannyira sem voltam függő tőlük, mint most. R. esküvőjének épphogy vége, máris itt a következő, T. barátnőmé. A Királylány nem az a cukimuki típus, ha esküvőkről van szó...vagyis egészen idáig nem volt az.


R. készülődését első sorból nézhettük végig a munkahelyünkön minden áldott reggel. És napközben. És délután.  Sőt, igazából mindig. T., a királylány soha nem hagyott ki egyetlen pillanatot sem, hogy cukkoljon minket a túl aprólékos intézkedés, a betűtípus választás, a fátyol és minden egyéb miatt. Kinevetett, ugratott, kifigurázott minket (és mindezt olyan kis sunyi mosollyal az arcán tette, hogy nem lehetett rá haragudni). Egész addig heccelt, amíg (hogy is mondják?? Aha, megvan=>) visszanyalt az a bizonyos fagyi. Eljött az a nap, amikor elkezdte szervezni a saját miniatűr esküvőjét, és eközben rájött, hogy nem is lesz az olyan mini. 

Jó....lehet, hogy benne van az én kezem is a dologban....

T. nagyjából minden olyan dolgon nevetett korábban, ami most az ő esküvőjén is lesz. Először azzal kezdte, hogy 7,5 perces szertartás lesz és kész, ennyi. Megbeszéltük, hogy keresünk neki egy csodaszép hosszú fehér ruhát, és kitaláljuk mi legyen a hajában. Ezután elmentünk R. esküvőjére, ami mindent megváltoztatott. T. leendő férje, R. egy beszélgetés közben szerencsére meghallotta a lelkesedést a szavaimban, és annyira megtetszett neki az esküvőtéma, hogy T. hétfő reggel még köszönni sem volt hajlandó, annyira duzzogott magában az egyre növekvő esküvője miatt. Én pedig majd' megpukkadtam a nevetéstől, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb ő is meg fogja szeretni ezt az egész hacacárét. Hála R. kitartó pasis zümmögésének, és az én lelkes hátszelemnek, kettőjük esküvőjén már lesz meghívó, menyasszonyi ruha, koszorúslány, fátyol, csokor, és minden egyéb. És én még mindig pukkadok a nevetéstől, és alkalmanként (vagyis mindig) T. orra alá dörgölöm, hogy anno annyit cukkolt minket UGYANEZEKÉRT. Ő pedig csak mosolyog és tűri. Tűri, hiszen megmondtam neki, hogy ezt még egy ideig hallgatni fogja, bármit is tesz. 


A legeslegelső (sziporkázó, tűzijátékos, szerelemrerádöbbenős) pillanattól fogva figyelemmel kísérem a kapcsolatukat, mert kísértetiesen olyan, mint az enyém D.-vel. Tudom, hogyan dobog a szívük és milyen, amikor egymással vannak. Talán még T. sem tudta annyira, mint én, hogy merre viszi őket majd a sors. Rengeteg kulisszatitok, mesterkedés, hullámvölgy, sárkánnyal való küzdelem van mögöttük, és örülök, hogy most azt látom, végre sínen vannak. (Ezerféle szemszögből tanulmányoztam R.-t. Igen, jól olvasod, R.! Tudnom kellett, hogy nem-e olyan kerül a királylány mellé, akiből már az  évek alatt éppen elég volt neki. De megnyugodtam, tudom, hogy vigyázol rá és a támasza leszel. És különben is, mást nem ismerek, aki mindenhol SZERELMEMnek írja a párja nevét...)

Az esküvőszervezés még tartogat ugyan kihívásokat, és a lánybúcsú is hátra van még, de talán most már minden kirakó a helyére kerül. Az első bejegyzéseim egyike T.-ről, a királylányról szólt. Azóta sok minden változott. Megvan a királyfi és jelképesen a fehér ló, kacsalábon forgó palota és hintó, tündérkeresztanya, elvarázsolt torony is...talán minden...végre Sárkány nélkül. 

Megéri hinni a tündérmesékben. Valóra válnak. Mindig. 

Nagy levegő, bátorság!

A harmincadik születésnapomon anyukám körbejárt egy kis notesszel, és kérte a családot, hogy írjanak bele nekem egy rövid üzenetet. Néhány napja megosztottam apukám üzenetét a blog Facebook oldalán, mert ez a néhány sor most minden olyan dologban megerősített, ami az elmúlt 4-5 hónapban foglalkoztatott. 


"Drága Csibém!
30 fölött sz*rd le, ami nem érdekel.
Rövid az élet ahhoz, hogy 
hülyeségekkel foglalkozz.
Bátran csináld amit szeretsz, meglátod, boldog leszel és sikerülni 
fognak az álmaid!
Veled vagyok!
Édesapa"

Egy nagyon kedves munkatársam odajött hozzám és azt mondta, hogy olvasta apukám üzenetét a Facebookon, és ő már akkor is boldog lett volna, ha az ő apukája egyetlen egyszer ilyet ír vagy mond neki. A szobában elkezdődött egy beszélgetés, amiből azt szűrtem le, hogy igen kivételes helyzetben vagyok azért, mert ilyen szoros apukám és köztem a kapcsolat. (Egyébként ez anyukámmal is így van!)

Számomra ez természetes. Mindig így volt. Anyukám sokat és sokszor cukkol azzal, hogy így egymásba vagyunk bújva, persze azért nagyon boldog, hogy ez így van. Ha idegbeteg, ha szomorú vagy ha tanácstalan vagyok, gyakran hívom Édesapát, és elhadarom/sipítozom/sírom neki a mondanivalómat. Ő pedig meghallgat és a válasza mindig azzal kezdődik, hogy "Figyelj kislány...". Néha csak pár percig beszélgetünk, de az éppen elég arra, hogy megnyugodjak és tudjam, mi a teendő. 


Múlt héten nyaralás közben sokat beszélgettem a családommal, és megosztottam velük a dilemmámat, ami hosszú ideje foglalkoztat. Boldog vagyok, hogy mindegyikük támogat és mellettem áll. Bár nem vártam tőlük, hogy egyetértsenek velem, mégis hasonlóan gondolkodnak, mint én (és D.). Apu üzenete csak megerősített abban, hogy igenis ki kell állnom magamért, és az álmaimért. Nem élhetek örökre úgy, hogy beletörődök a körülöttem lévő negatív egyvelegbe. Csak rajtam múlik, hogy megszabadulok-e tőlük, vagy tovább hordozom magammal őket. Vagy én sodródom velük együtt. 

Bízom benne, hogy hamarosan veletek is megoszthatom a jó hírt, ami a döntésem eredménye lesz/lett. Addig is arra kérlek Titeket, hogy érezzétek kicsit magatokénak is apu sorait és tegyetek valamit azért, hogy (még) boldogabbak legyetek! Remek és felszabadító érzés!

Nagy levegő, bátorság!