Úgy látszik, ebben az évben több esküvőt látok egészen közelről, mint összesen eddigi életem során. Bár az is igaz, hogy kislány koromban feleannyira sem voltam függő tőlük, mint most. R. esküvőjének épphogy vége, máris itt a következő, T. barátnőmé. A Királylány nem az a cukimuki típus, ha esküvőkről van szó...vagyis egészen idáig nem volt az.
R. készülődését első sorból nézhettük végig a munkahelyünkön minden áldott reggel. És napközben. És délután. Sőt, igazából mindig. T., a királylány soha nem hagyott ki egyetlen pillanatot sem, hogy cukkoljon minket a túl aprólékos intézkedés, a betűtípus választás, a fátyol és minden egyéb miatt. Kinevetett, ugratott, kifigurázott minket (és mindezt olyan kis sunyi mosollyal az arcán tette, hogy nem lehetett rá haragudni). Egész addig heccelt, amíg (hogy is mondják?? Aha, megvan=>) visszanyalt az a bizonyos fagyi. Eljött az a nap, amikor elkezdte szervezni a saját miniatűr esküvőjét, és eközben rájött, hogy nem is lesz az olyan mini.
Jó....lehet, hogy benne van az én kezem is a dologban....
T. nagyjából minden olyan dolgon nevetett korábban, ami most az ő esküvőjén is lesz. Először azzal kezdte, hogy 7,5 perces szertartás lesz és kész, ennyi. Megbeszéltük, hogy keresünk neki egy csodaszép hosszú fehér ruhát, és kitaláljuk mi legyen a hajában. Ezután elmentünk R. esküvőjére, ami mindent megváltoztatott. T. leendő férje, R. egy beszélgetés közben szerencsére meghallotta a lelkesedést a szavaimban, és annyira megtetszett neki az esküvőtéma, hogy T. hétfő reggel még köszönni sem volt hajlandó, annyira duzzogott magában az egyre növekvő esküvője miatt. Én pedig majd' megpukkadtam a nevetéstől, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb ő is meg fogja szeretni ezt az egész hacacárét. Hála R. kitartó pasis zümmögésének, és az én lelkes hátszelemnek, kettőjük esküvőjén már lesz meghívó, menyasszonyi ruha, koszorúslány, fátyol, csokor, és minden egyéb. És én még mindig pukkadok a nevetéstől, és alkalmanként (vagyis mindig) T. orra alá dörgölöm, hogy anno annyit cukkolt minket UGYANEZEKÉRT. Ő pedig csak mosolyog és tűri. Tűri, hiszen megmondtam neki, hogy ezt még egy ideig hallgatni fogja, bármit is tesz.
A legeslegelső (sziporkázó, tűzijátékos, szerelemrerádöbbenős) pillanattól fogva figyelemmel kísérem a kapcsolatukat, mert kísértetiesen olyan, mint az enyém D.-vel. Tudom, hogyan dobog a szívük és milyen, amikor egymással vannak. Talán még T. sem tudta annyira, mint én, hogy merre viszi őket majd a sors. Rengeteg kulisszatitok, mesterkedés, hullámvölgy, sárkánnyal való küzdelem van mögöttük, és örülök, hogy most azt látom, végre sínen vannak. (Ezerféle szemszögből tanulmányoztam R.-t. Igen, jól olvasod, R.! Tudnom kellett, hogy nem-e olyan kerül a királylány mellé, akiből már az évek alatt éppen elég volt neki. De megnyugodtam, tudom, hogy vigyázol rá és a támasza leszel. És különben is, mást nem ismerek, aki mindenhol SZERELMEMnek írja a párja nevét...)
Az esküvőszervezés még tartogat ugyan kihívásokat, és a lánybúcsú is hátra van még, de talán most már minden kirakó a helyére kerül. Az első bejegyzéseim egyike T.-ről, a királylányról szólt. Azóta sok minden változott. Megvan a királyfi és jelképesen a fehér ló, kacsalábon forgó palota és hintó, tündérkeresztanya, elvarázsolt torony is...talán minden...végre Sárkány nélkül.
Megéri hinni a tündérmesékben. Valóra válnak. Mindig.
Címkék: Kincsek
