Csak várok üres szívvel

Utálok várni. Csak telnek a percek és órák, és közben csak ülök és azt kívánom, bárcsak átugorhatnék az életemben minden felesleges, idegtépő, félelmetes várakozást. Nincs varázserőm, sem szuperképességem, és reményem sincs arra, hogy valaha lesz. Így csak próbálom elkerülni a várakozást.


Ülök a régi, bérelt autóban, ami jóval többel száguld az autópályán, mint szabadna. Lábfejem a kesztyűtartón pihen, remegek idegességemben. Nézem a mellettünk elsuhanó tájat. Máskor magamba iszom az ég kékjének, a fák zöldjének szépségét, most azonban mindet utálom. Fogalmam sincs, merre járunk, szinte észre sem veszem a táblákat. Nézek, de nem látok. Kezemben a telefonommal azon gondolkodom, vajon ki segíthetne a fejemben rendet tenni... már bánom, hogy leszoktam a cigiről. Bánom, mert ha lenne nálam, egy dobozzal elszívnék egy óra alatt. Nem segítene, de lefoglalna. Az autóban nagyjából 40 fok van. A Balaton vizében kellene boldogan hűsölnöm, vidáman, önfeledten fröcskölve a szerelmemet. Pihennénk az árnyékban, és álmodoznánk. Ehelyett az autóban ülök mellette, a gerincemen végigfolyik az izzadtság, nyomot hagyva a pólómon. A hajam csurom víz, le van tekerve az ablak, de nem kapok levegőt. Fojtogat a csend, de nincs mondanivalóm. Csak kérdéseim. A bérelt autó nincs jó állapotban, szinte imádkozom azért, hogy ne most álljon meg alattunk. Feszült vagyok, ideges és félek. Nincs kétségem afelől, hogy életem legnehezebb napja a mai. Bárcsak ne gondolkoznék, bárcsak ki tudnék zárni mindent és mindenkit a fejemből. De nem megy. Az autópályáról letérve bekapcsoljuk a GPS-t, hogy a hegyekben ne tévedjünk el. Kacskaringós, sosem látott utakon járunk, de nem érdekel amit látok. A telefon aksija merül, pedig sokáig szükségünk van még rá. A mobilnet kitartana, de a telefon kikapcsol. A sajátomról felhívjuk a céget, ahonnan az autót béreltük, és idegesen panaszoljuk, hogy valami tönkrement a kocsiban. Csak várom és várom, hogy magamhoz térjek ebből a rémálomból. Az utolsó lendületet kihasználva odaérünk valahogy a kórházhoz, amit jobban utálok, mint hittem. Nem akarok bemenni, nem akarom látni, ami odabent van. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy kiszálljak a kocsiból. A ruhám teljesen rámtapadt, csurom víz. A szívem majd' kiugrik a helyéről.

A kórházi szobába érve meglátom őt, de már nem saját maga. Minden, ami valaha volt, elszállt belőle. Csövek lógnak ki belőle, mindenféle monitorra van kapcsolva. Bár nem értek hozzá, de látom, hogy az értékei nagyon ugrálnak, nem egyenletesek. Csak állok ott a szerelmemmel, és nem tudom mit mondhatnék. Egy nagyon kedves volt kollégám tanácsára összeszedem a bátorságom, és elmondom, hogy mennyire szeretem. Megígérek mindent, ami eszembe jut, próbálom megnyugtatni, de tudom, hogy már nem hall. Egyenletesen emelkedik a mellkasa, a keze ugyanolyan szép és kicsi, mint azelőtt. Megdörzsölöm az ujjait, mert mindig hidegek. Rossz a vérkeringése. Mindig az. Az arca már nem ő. Betakarom a mellkasát, mert tudom, hogy zavarná, hogy nagyon sokat mutat belőle a lepedő. Nincs melege, pedig a szobában olyan hőség van, hogy minden pillanatban az ájulás kerülget. Nem tudok magamról, csak beszélek. Már nem emlékszem, miről. A lábam között, a térdemen végigfolyik az izzadtság. Még sosem éreztem ilyet. Elmondom neki, amit a kolléganőm tanácsolt. Menj el nyugodtan, mi már rendben vagyunk. Szeretjük egymást és mindig vigyázunk majd a másikra. Minden olyan értéket, amire tanítottál, át fogok adni a gyerekeimnek, hogy hozzád hasonlóan, jó emberek legyenek. Menj el nyugodtan, már nem kell aggódnod értünk.

Amikor kilépek a szoba ajtaján, még visszanézek. Ott fekszik kómában, mozdulatlanul. Kicsi, törékeny, a kezei szépen nyugodtan fekszenek mellette. Nem mozdul semmije. Tudom, hogy utoljára látom. Nem tudom melyik az a pillanat, amikor elég erős leszek ahhoz, hogy elinduljak kifelé. Meg akarom rángatni, hogy keljen fel, és mosolyogjon, de nem megy. Látom, hogy már nem fog soha mosolyogni. Csak a szívemben. 

A kórház kertjében találkozunk néhány családtaggal. Látogatóba mennek. Hülyeségeket beszélnek és buta kérdéseket tesznek fel. Nincs hozzájuk türelmem. A lehető leghamarabb otthagyom őket, hogy ne mondjak olyat, amit később megbánnék. 

Este már újra lent vagyunk a Balatonon, hiszen lent hagytunk mindent. Sötét van, a fejem tele van összevissza gondolatokkal. Szomorú vagyok, és dühös. Hajnali kettőig forgolódom az ágyban, mindhiába. Nem tudok aludni, de már meg sem próbálom. Csak arra tudok gondolni, hogy ő már nincs velem. Tudom. Érzem. Reggel négykor felkelek és elmegyek a kutyámmal a vízpartra sétálni. Hűvös még a levegő, de csodálatos meleg lesz ma is. A napfelkelte szépsége messze felülmúlja az összes általam látott naplementét. Leülök a kövekre, és bámulom a nádas mögött rejtőző reggel közeledtét. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy már fentről néz engem. Ott van velem, és együtt nézzük a Balaton csodálatos kékjét. Fantasztikus a víz illata. Ha itt lenne, akkor is imádná. Az égből talán minden még szebb. Ő maga biztosan. Csak várok és várok valamire. Már nem sírok. Megkönnyebbültem. Tudom, hogy a köztünk lévő kapocs nem lazult, csak más lett. 


Ennek kicsivel több már, mint egy éve vége. Már nem a kórházi szobában látom magam előtt, ha rá gondolok. Eszembe jutnak a régi nyarak, amikor minden nap a mennyországot varázsolta elénk. Egy termosz madártejjel kimentünk a strandra és egész nap kacagtunk a medencében. 

Emlékszem az illatára. Arra az illatra, ami mindig az orromban marad, de nem tudom mihez hasonlít. Minden ruháján éreztem. Keskeny derekán jól mutattak a színes ruhák, csinos volt, kecses és tele volt szeretettel. A hiánya ugyanannyira erős, mint egy éve. Boldog vagyok, hogy olyan ember volt ő számomra, hogy nem tudom elfelejteni azokat a pillanatokat, amiket adott. Szerencsés vagyok, mert tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg ekkora szeretet. Ez a mai napi kincsem.


Rózsaszín felhőbe bújtatott erotika - avagy leánybúcsú mesterfokon

Életem első leánybúcsúja előtt úgy izgultam, mintha engem búcsúztattak volna a barátaim. Ez nem egy egyszerű buli, nem lehet megismételni, ha valami nem úgy sül el, ahogyan előre elterveztük. Felejthetetlennek kell lennie. Olyan estének, amire az ember évekkel később is szívesen emlékszik vissza. Szerencsére számomra (és remélem hogy számára is) T. leánybúcsúja ilyen volt.


Soha nem gondoltam volna, hogy annyi szervezést, ötletelést, mászkálást igényel egy leánybúcsú szervezése, mint ahogyan azt végül megtapasztaltam. Egyedül nem tudtam volna ennyi mindent fejben tartani, így nagyon nagy szerencsém volt, hogy R. is hatalmas szeletet vállalt magára a tortából. Sőt!!! Mindketten élő határidőnapló- és noteszként mászkáltunk, magunkban skandálva a főbb elintéznivalókat (mint póló, kövek, fakanál, és lufi). D. már nemigen szólt hozzám otthon, mert fogalma sem volt, hogy vajon hogyan reagálok az új ingerekre. Hagyott főni a kis rózsaszín levemben, és elkezdte számolni a napokat a lánybúcsúig. No, nem azért, amiért én... Ő a túlélésre játszott. 

A mi menyasszonyunk nemhogy leánybúcsút nem akart, de sok minden mást sem, így aztán az is napokig tartott, mire meggyőztük, hogy igenis kénytelen lesz belemenni a dologba. Persze ahogyan sejtettem, az elején még izgult, aztán már a lábában volt a boogie. Sokáig és sokféleképpen cukkoltuk azzal, hogy miket kell majd csinálnia a leánybúcsún, és T. egészen jól bírta az utolsó napokig. Akkor azonban már félt, hogy milyen erkölcsi fertőt varázsolunk köré az esküvője előtt két nappal, és ennek nem győzött hangot adni. 

A leánybúcsú napján elugrottam a Mammutba egy rózsaszín héliumos lufiért, hiszen a terv az volt, hogy bármerre is megyünk, T. feje fölött repkedve mindenhol jelezze a mit sem sejtő népnek, hogy menyasszony közeledik. És bár nagyon tetszett maga az ötlet, hogy ezzel a lufival grasszálok majd a Deák térig, már a Moszkva térnél rájöttem az aluljáróban, hogy nem kellemes, ha a huzattól ötvenharmadszor is pofán vág egy lufi, így amint a menyasszony feltűnt a színen, hamar meg is szabadultam a gyilkos léggömbtől. T. büszkén viselte a nap végéig. 

A Fröccsteraszon töltöttük az este nagy részét, ahol különféle feladatokkal szórakoztattuk a menyasszonyt, aki remekül helyt állt a vőlegény ismereti teszten, és ügyesen lejmolt magának piát az Erzsébet téren dolgozó biztonsági őröktől. Kapott egy édes, halvány rózsaszín menyasszonyos pólót, amit a Fröccsteraszon szerzett, egy feladat teljesítését követően. Mi többiek pedig kitűzőt viselve vonultunk végig a Deák tértől a Margit szigetig a pesti rakparton. 

T. egyik feladata az volt, hogy aláírásokat kellett gyűjtenie a felsőjére. A srácok az elején még igen diszkrétek voltak, azonban egy idő után felbátorodtak, és olyan helyeken hagytak szignót a pólón, amitől a kedves menyasszony már kénytelen volt becsukni a szemét zavarában. T. nem az a fajta királylány, aki a (nemlétező) kebleit a kirakatba tenné, így most igencsak új élmény lehetett neki, hogy a fiúk a cicije közelében ügyködjenek. T. vőlegénye minden lány álma volt, ugyanis a leánybúcsú előtt elmondta, hogy ha valamire szükségünk van, csak szóljunk. Ha vetkőzős fiút szeretnénk, mondjuk meg bátran, ha pénz kell, illetve T. bevallotta a Fröccsteraszon, hogy R. azzal indította útnak, hogy mindent bátran vállaljon be, amit feladatnak kap. És valóban így is lett.


Az este folyamán a menyasszony végig egy hímtag formájú szívószállal szörpizett, és bár az elején csak fogta a fejét, később már nem okozott neki problémát a dolog, mint ahogyan az sem, hogy a kivilágított Parlament lépcsőjén szavalja a Szürke ötven árnyalatának egyik igencsak huncut jelenetét. T. ügyesen hangsúlyozott, nagyon beleélte magát, az éjszakás őr pedig kuncogva nézte a jelenetet és leadta a kamera mögött dolgozó társainak a kulisszatitkokat a rádióján. A Jászainál feltankoltunk Mekis kajával, és leengedtük a fáradt gőzt, így újult erővel sétáltunk át a Margit szigetre, hogy méltóképpen fejezhessük be a napot. 


Amikor a Duna mellé értünk, T. egyenként bedobálta a vízbe azokat a köveket, melyekre előzőleg ráírta azoknak a dolgoknak a nevét, amik az elmúlt hónapokban, években nagyon nehéz perceket szereztek neki. Néhány kőnél nagyon figyeltük a csobbanás hangját, nehogy a parton maradjon az a bizonyos legkevésbésemszimpatikushúdeutálom dolog. 

Szerencsére mindent elnyeltek a hullámok. 

Ezután felálltunk T.-vel egy kis magaslatra, és elszavalta utánam a Jóasszony fogadalmat, ami közben én nagyon elérzékenyültem. Egyrészt azért, mert bár vicces a szöveg, mégis sok olyan dolgot tartalmaz, amit fontos a menyasszonynak magával vinnie a házasságba, másrészt azért, mert ezt követően megkapta az írásos engedélyünket arra, hogy feleség legyen. A feszültséget és az izgalmat meglocsoltuk egy kis pálinkával, majd magunkba szívtunk annyi pletykát, amennyi csak belénk fért. 

A leánybúcsúra eljöttek mostani és korábbi kollégák is, ami külön öröm volt a szívemnek. Velük együtt kicsit visszautaztunk az időben oda, ahol még mindannyian együtt rontottuk a levegőt. 

Az estének voltak nagyon vidám, együttiszunkmacifröccsöt pillanati, és nosztalgiázós részei is. A pesti éjszakában sétálva rájöttem arra, hogy a legfontosabb pillanatok mindannyiunknak olyanok kellene, hogy legyenek, mint amikor azokkal sétálunk végig a Duna mellett, imádkozva, hogy találjunk egy pisilőhelyet (mert mindjárt elsírjuk magunkat a nagy tartogatástól), akik nagy részt foglalnak el a szívünkből. Az iszogatás, kvízfeladatok, kődobálás, aláírásgyűjtés és minden egyéb után egyre csak erősödött bennem az az érzés, hogy jó emberek között lenni mindennél jobb. 

A szívem csordultig megtelt boldogsággal és örömmel. Köszönöm!


A pasi (és a hisztis darázscsípés)

Ti hogy álltok a darazsakkal és a méhekkel? Csípett meg titeket mostanában valamelyik cukiság? A napokban a Szentendrei-szigeten autóztunk D.-vel az anyukájához, amikor vezetés közben D. hirtelen a nyakához kapott, mert valami szúrást érzett. 

Az én egyetlen párom nem egy Batman, ha a betegségekről van szó. Vagyis nem tudom. A foga évekig fájhat, feldagadhat a pofija igazi hörcsögfejre, lehet gyomorrontása vagy hányhat... fittyet hány rá. Igazi Terminátor. Nagyon bátran tűri a kínok kínját, és alig panaszkodik. Van azonban egy határ (hogy hol húzódik pontosan, nem tudom), ahol egy hisztis kislánnyá változik. Az említett autókázás közben megcsípte a nyakát egy darázs, ami az ablakon repült be. 



Nem akarom ragozni a dolgokat, a következő 2-3 órában a következőket hallottam D.-től:

Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
Úristeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeenezhogyfáááááááááááááááááááj
Háteztnemlehetkibírniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii
Mikorleszvégeennekakínnak???????

Félelmetes volt, ahogyan ez a felnőtt ember szenvedett a végzetes csípéstől, mely az életére sötét árnyékot vetett. 

(Nos, a teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy felnőtt koromban allergiás lettem a darázscsípésre. Ez akkor derült ki, amikor évekkel ezelőtt Kecskeméten robogóztam, és menet közben a combomat megcsípte egy. Nem lett volna semmi baj, ha nem dagad háromszorosára a lábam, így viszont az estét a bőr és nemi beteg gondozóban töltöttük, órákig könyörögve, hogy adjanak már valami injekciót, hogy elhúzhassunk a búsba haza. Így kezdődött a darazsas-allergiás pályafutásom. Minden alkalommal amikor megcsíp egy, az ügyeleten kötök ki. Próbáltam máshogy is, de mindig ügyelet a vége, és szteroid. Tudom milyen kellemes a két hétig tartó vakarózás, és a csípés.)

AZONBAN.......

D. olyan hisztit adott elő, ami messze felülmúlta minden olyan óvodás kislány produkcióját, akinek Pistike elvette a Barbie babáját. Vagy a szivárványpónit. Batman D. a nyakát fogva kínlódott, szenvedett, én pedig (miután ezerféle tanáccsal elláttam) már nem tehettem mást, csak jót kuncogtam az előadásán. Természetesen ha ő is allergiás lett volna, vagy nagyon kivan a kis lelke, nem nevetem ki, így azonban örök emlék marad a toporzékolás, és az a hatalmas harapásnyom a nyakán, amit egy ÓRIÁSROVAR ejtett.