Utálok várni. Csak telnek a percek és órák, és közben csak ülök és azt kívánom, bárcsak átugorhatnék az életemben minden felesleges, idegtépő, félelmetes várakozást. Nincs varázserőm, sem szuperképességem, és reményem sincs arra, hogy valaha lesz. Így csak próbálom elkerülni a várakozást.
Ülök a régi, bérelt autóban, ami jóval többel száguld az autópályán, mint szabadna. Lábfejem a kesztyűtartón pihen, remegek idegességemben. Nézem a mellettünk elsuhanó tájat. Máskor magamba iszom az ég kékjének, a fák zöldjének szépségét, most azonban mindet utálom. Fogalmam sincs, merre járunk, szinte észre sem veszem a táblákat. Nézek, de nem látok. Kezemben a telefonommal azon gondolkodom, vajon ki segíthetne a fejemben rendet tenni... már bánom, hogy leszoktam a cigiről. Bánom, mert ha lenne nálam, egy dobozzal elszívnék egy óra alatt. Nem segítene, de lefoglalna. Az autóban nagyjából 40 fok van. A Balaton vizében kellene boldogan hűsölnöm, vidáman, önfeledten fröcskölve a szerelmemet. Pihennénk az árnyékban, és álmodoznánk. Ehelyett az autóban ülök mellette, a gerincemen végigfolyik az izzadtság, nyomot hagyva a pólómon. A hajam csurom víz, le van tekerve az ablak, de nem kapok levegőt. Fojtogat a csend, de nincs mondanivalóm. Csak kérdéseim. A bérelt autó nincs jó állapotban, szinte imádkozom azért, hogy ne most álljon meg alattunk. Feszült vagyok, ideges és félek. Nincs kétségem afelől, hogy életem legnehezebb napja a mai. Bárcsak ne gondolkoznék, bárcsak ki tudnék zárni mindent és mindenkit a fejemből. De nem megy. Az autópályáról letérve bekapcsoljuk a GPS-t, hogy a hegyekben ne tévedjünk el. Kacskaringós, sosem látott utakon járunk, de nem érdekel amit látok. A telefon aksija merül, pedig sokáig szükségünk van még rá. A mobilnet kitartana, de a telefon kikapcsol. A sajátomról felhívjuk a céget, ahonnan az autót béreltük, és idegesen panaszoljuk, hogy valami tönkrement a kocsiban. Csak várom és várom, hogy magamhoz térjek ebből a rémálomból. Az utolsó lendületet kihasználva odaérünk valahogy a kórházhoz, amit jobban utálok, mint hittem. Nem akarok bemenni, nem akarom látni, ami odabent van. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy kiszálljak a kocsiból. A ruhám teljesen rámtapadt, csurom víz. A szívem majd' kiugrik a helyéről.
A kórházi szobába érve meglátom őt, de már nem saját maga. Minden, ami valaha volt, elszállt belőle. Csövek lógnak ki belőle, mindenféle monitorra van kapcsolva. Bár nem értek hozzá, de látom, hogy az értékei nagyon ugrálnak, nem egyenletesek. Csak állok ott a szerelmemmel, és nem tudom mit mondhatnék. Egy nagyon kedves volt kollégám tanácsára összeszedem a bátorságom, és elmondom, hogy mennyire szeretem. Megígérek mindent, ami eszembe jut, próbálom megnyugtatni, de tudom, hogy már nem hall. Egyenletesen emelkedik a mellkasa, a keze ugyanolyan szép és kicsi, mint azelőtt. Megdörzsölöm az ujjait, mert mindig hidegek. Rossz a vérkeringése. Mindig az. Az arca már nem ő. Betakarom a mellkasát, mert tudom, hogy zavarná, hogy nagyon sokat mutat belőle a lepedő. Nincs melege, pedig a szobában olyan hőség van, hogy minden pillanatban az ájulás kerülget. Nem tudok magamról, csak beszélek. Már nem emlékszem, miről. A lábam között, a térdemen végigfolyik az izzadtság. Még sosem éreztem ilyet. Elmondom neki, amit a kolléganőm tanácsolt. Menj el nyugodtan, mi már rendben vagyunk. Szeretjük egymást és mindig vigyázunk majd a másikra. Minden olyan értéket, amire tanítottál, át fogok adni a gyerekeimnek, hogy hozzád hasonlóan, jó emberek legyenek. Menj el nyugodtan, már nem kell aggódnod értünk.
Amikor kilépek a szoba ajtaján, még visszanézek. Ott fekszik kómában, mozdulatlanul. Kicsi, törékeny, a kezei szépen nyugodtan fekszenek mellette. Nem mozdul semmije. Tudom, hogy utoljára látom. Nem tudom melyik az a pillanat, amikor elég erős leszek ahhoz, hogy elinduljak kifelé. Meg akarom rángatni, hogy keljen fel, és mosolyogjon, de nem megy. Látom, hogy már nem fog soha mosolyogni. Csak a szívemben.
A kórház kertjében találkozunk néhány családtaggal. Látogatóba mennek. Hülyeségeket beszélnek és buta kérdéseket tesznek fel. Nincs hozzájuk türelmem. A lehető leghamarabb otthagyom őket, hogy ne mondjak olyat, amit később megbánnék.
Este már újra lent vagyunk a Balatonon, hiszen lent hagytunk mindent. Sötét van, a fejem tele van összevissza gondolatokkal. Szomorú vagyok, és dühös. Hajnali kettőig forgolódom az ágyban, mindhiába. Nem tudok aludni, de már meg sem próbálom. Csak arra tudok gondolni, hogy ő már nincs velem. Tudom. Érzem. Reggel négykor felkelek és elmegyek a kutyámmal a vízpartra sétálni. Hűvös még a levegő, de csodálatos meleg lesz ma is. A napfelkelte szépsége messze felülmúlja az összes általam látott naplementét. Leülök a kövekre, és bámulom a nádas mögött rejtőző reggel közeledtét. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy már fentről néz engem. Ott van velem, és együtt nézzük a Balaton csodálatos kékjét. Fantasztikus a víz illata. Ha itt lenne, akkor is imádná. Az égből talán minden még szebb. Ő maga biztosan. Csak várok és várok valamire. Már nem sírok. Megkönnyebbültem. Tudom, hogy a köztünk lévő kapocs nem lazult, csak más lett.
Ennek kicsivel több már, mint egy éve vége. Már nem a kórházi szobában látom magam előtt, ha rá gondolok. Eszembe jutnak a régi nyarak, amikor minden nap a mennyországot varázsolta elénk. Egy termosz madártejjel kimentünk a strandra és egész nap kacagtunk a medencében.
Emlékszem az illatára. Arra az illatra, ami mindig az orromban marad, de nem tudom mihez hasonlít. Minden ruháján éreztem. Keskeny derekán jól mutattak a színes ruhák, csinos volt, kecses és tele volt szeretettel. A hiánya ugyanannyira erős, mint egy éve. Boldog vagyok, hogy olyan ember volt ő számomra, hogy nem tudom elfelejteni azokat a pillanatokat, amiket adott. Szerencsés vagyok, mert tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg ekkora szeretet. Ez a mai napi kincsem.
Címkék: Kincsek
