"..olyan rövid ez a Földi élet" - Nagy Szabolcs emlékére

Talán olvastad valamelyik hírportálon, vagy a Facebookon, hogy elhunyt a kecskeméti "csodamentős", Nagy Szabolcs. Ez a poszt azért született, hogy jobban megbecsüld, amid van.

Nagy Szabolcs mentősként dolgozott. 
2011.-ben munka közben baleset érte, mikor egy riasztáshoz ment éppen. 
Szabolcs vezette a mentőt, ő sérült meg a legkomolyabban, számos műtéten esett át
Szabolcs balesetéről erre kattintva olvashatsz bővebben. 
Szabolcs 2016. október végén, 35 évesen halt meg. 
"..olyan rövid ez a Földi élet" -írta egyik képe alá kommentben. 


Nagyon kegyetlen a sors, vagy Isten, vagy bármi, ami miatt ilyen fiatalon halt meg. Nem csak ő. Pár hete egy egyetemi szaktársam elhunyt. Daganatos volt. Rá pár napra szintén daganatos megbetegedés miatt meghalt egy fiatal srác a falunkban. Egyiknek sem értem az okát, pedig ilyen esetben elkerülhetetlen, hogy azt keressem. Nem ismertem személyesen Szabolcsot, de M. barátnőm igen, és rajta keresztül viszonylag rendszeresen követtem az életét, a küzdelmeit, az érzelemingadozásait, a sikereit és a kudarcait is. Engem is megdöbbentett a hír, hogy elhunyt. Annál is inkább, mert csak öt évvel volt nálam idősebb. 

Ha a baleset napján kivesz egy szabit és otthon marad, vagy strandra megy, vajon akkor is történt volna vele valami? Így volt "elrendelve"? Hogy küzdenie kell és alul fog maradni? Ez egyszerűen képtelenség. 


Akik személyesen ismernek, azok tudják, hogy két évig egy bentlakásos intézményben dolgoztam Kecskeméten. Speciális (súlyos demens) részlegen. A két év alatt olyan sorsokkal, olyan emberekkel találkoztam, amik/akik maradandó nyomokat hagytak bennem. Ezen a részlegen többségében olyan idős nénik laktak, akik sok esetben már csak a legszűkebb családtagjaikat ismerték meg, illetve gyakran már őket sem. Voltak, akik a saját nevüket sem tudták megmondani, voltak, akik egész napjukat egy ágyban vagy kerekesszékben töltötték, és tekintetük a távolba révedt. Természetesen néhányukkal igen vidáman lehetett beszélgetni a "régi dolgokról", a munkájukról, a gyerekeikről, az életükről. Rövid ideig ugyan, de tartalmasan teltek ezek a beszélgetések. Sok szeretetet, sok mosolyt is kaptam tőlük amellett, hogy minden nap eszembe jutott, hogy én nem szeretném, ha a gyerekeimnek így kellene látniuk. Voltak boldog napjaik is, de számtalanszor hallottam azt tőlük, hogy "csak döglenék már meg". Ki dönti el, hogy egy 20, 30 vagy 35 éves tanuló, szociális munkás vagy mentős ma fog elhunyni? Mint sok más esetben, kérdeztem anyukámat is, de most ő sem tudott válaszolni nekem. Tudom, hogy senki életét nem lehet mérlegre tenni, és eszem ágában sincs senkit megbántani ezzel. Komolyan.

Szabolcs hosszú, nehéz, harcokkal teli évek után ment el, remélt, hitt és küzdött. Mi pedig gyakran azért sem küzdünk, ami az orrunk előtt van. Sokszor mondogatom, hogy éljünk a mának, mert nem tudjuk mi lesz holnap. Fontos persze a karrierépítés és a pénz is, de ha holnap elüt egy autó, akkor élmények és álmok eléréséért akarok majd felépülni, nem azért, hogy legyen egy saját lakásom és még néhány telefonom, kocsim,stb. 

"olyan rövid ez a Földi élet" - igen, az, Szabolcs. Adjon erőt a történeted másoknak is.


A videót M. barátnőm készítette Szabolcs emlékére.

Szabolcsról még ezekre a linkekre kattintva olvashatsz:

Karácsonyimádó vagyok. Vállalom. És te?

Kevés dolgot szeretek jobban a karácsonynál. Szinte egész évben csak várom és várom, hol türelmesen, hol türelmetlenebbül. Most viszont 100%-ig biztos vagyok benne, hogy elhatalmasodott rajtam a karácsonyvárás (igen, tudom milyen hónap és hányadika van).

Ott kezdődött az őrület, hogy R. barátnőm feltett facebookon az idővonalamra egy fantasztikus hírt (videómelléklettel), miszerint október 30-án megnyitja kapuit Gödöllőn a karácsonyház, ahol 300 négyzetméteren, 9 szobában, több, mint 20 karácsonyfa várja a látogatókat. Te jó ég!!!! Beköltözni nem lehet???? Megnéztem a videót egymás után legalább tízszer, és még akkor sem untam meg. A zene, a kisvonat, ami körbe-körbe megy a karácsonyfa körül...csodálatos!!! Gyermeki kíváncsisággal figyeltem a díszeket, és közben potyogtak a könnyeim a boldogságtól. Igen. Nekem a karácsonyvárás a legszebb része minden évemnek. Nem a karácsony. A várakozás. 


Csütörtök este a titkos randinkon D. meglepett azzal, hogy elvitt a Váci utcában található karácsonyi mesevilágba. Az üzletben sajnos nem lehetett fotózni, így mindenkinek muszáj elmennie és megnézni élőben, hogyan díszíti Télanyó és Télapó a kirakatban lévő karácsonyfát. Soha nem láttam még olyan szép mézeskalács házakat (persze nem igazi mézeskalácsból), mint a bolt polcain, itt minden részletük maga volt a tökély. Olyan boldogan nézelődtem, mint Kevin a Reszkessetek betörők!-ben, Mr. Duncan játékbirodalmában. 

Néhány éve már nem igazán tudok úgy gondolni a karácsonyra, hogy ne bőgném el magam azonnal valamitől. Bécsben a Rathaus Platz-on álló hatalmas, égig érő karácsonyfa fényeitől, a Kormorán Betlehemi királyok című bakelit lemezétől, vagy attól, amikor először látogatunk el a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárra. 

Összegyűjtöttem azt az öt dolgot, ami ebben az évben advent idején igazán boldoggá tesz majd (és amitől már most igazi lázban égek).

1. Van egy eléggé nagy összegben levásárolható ajándékutalványom a Hubay házba, Szentendrén (igazi karácsonybolt és kiállítás, télen - nyáron, ITT már írtam róla). Tavaly karácsonykor kinéztem magamnak egy csodaszép, fából készült adventi öröknaptárat, aminek nyithatóak az ablakai. A szüleimnek köszönhetően, a születésnapomra kapott utalványból most meg is tudom venni magamnak, így olyan leszek, mint Steve Finch a Kiskarácsony mindenáronban (mondjuk ott a családja éppenséggel már halálosan unja a kalendáriumot).


2. Idén először lesz saját élő karácsonyfánk az albérletben. Nagyon várom a napot, amikor majd felkerekedünk és elmegyünk közösen kiválasztani A FÁT. Nincsenek nagy elvárásaim, csak zöld legyen és élő. Én ugyan csak kisebb méretben gondolkodtam, de legnagyobb meglepetésemre D. kijelentette, hogy ha már veszünk, vegyünk normális magasságút (ami az ő fogalmai szerint kb. a mellkasunkig ér). És bár imádom a jelenetet, ahogyan a Kelekótya karácsonyban Luther Krank megkéri a kis Spike-ot, hogy menjen vele át a szomszédhoz, és hozzák el a feldíszített fájukat szépen suttyomban, de mi megelégszünk majd a favásárlás hagyományos módjával is.


3. És ha már lesz saját karácsonyfánk, arra bizony díszek és égők is kellenek....és az ablakot is fel kellene díszítenem égőkkel, hiszen a tavalyiak már kiégtek (először nem értettem, hogy miért, aztán D. felvilágosított, hogy ezeket elvileg karácsony idejére szokták használni, nem pedig november elejétől február közepéig...így pedig nem csoda, hogy kivégeztem 4 hónap alatt a 4 évig is vígan ellébecoló égősorokat). Én ugyan sima, egyszerű, szolid égőket szeretnék, de az is nagyon megható számomra, amikor Buddy (Kiskarácsony mindenáron) megveszi a megye összes égősorát, hogy a háza látszódjon az űrből is. Emlékszel rá?


4. Idén (a munkahelyváltásnak köszönhetően) munkaidő alatt nonstop hallgathatom majd a kedvenc karácsonyi dalaimat, amiket sosem tudok megunni. Mindegyik egytől egyig megdobogtatja a szívemet!!! Te is szereted azt a hangulatot, amit például ez a videó teremt? Melyik a kedvenc karácsonyi dalod?


+1. A családom. Nagyon szeretem, hogy minden évben közösen ünnepeljük a karácsonyt. Minden napra megvan, hogy hova/mikor megyünk, és mióta D.-vel együtt vagyunk, az ő családjához is közösen látogatunk el. Azóta a karácsonyaink olyanok, mint a Négy karácsony c. filmben. Kicsit lármás, kicsit összevisszavándorlósmindenhovabeesős, de eközben nagyon meghitt és szeretetteljes. 

Az egyetlen dolog, amit nem tudok befolyásolni, de nagyon boldoggá tenne, az a hóesés. Az adja meg az ünnep igazi varázsát. Azt a pici pluszt, ami különlegessé teszi, és megidézi gyerekkorunk karácsonyait, amikor az ablakból kinézve azt láttuk, hogy mindent hó fed. Szánkóztunk, hóembert építettünk a téli szünetben, és nyakig vizesen mentünk haza egy-egy nagyobb hógolyózás után. Csoda, hogy ilyen karácsonyra vágyom? Sőt! Már a Mikulás is szánon érkezik, nem?




Cosmo Blogger Day zombiszemmel

Most, miután már számos blogger megírta a véleményét az október 16.-án rendezett Cosmopolitan Blogger Day-ről, szeretném én is megosztani veletek azokat az útravalókat, amiket onnan hoztam haza. 


Mivel én tavaly nem vettem részt a Digital Divas nevű rendezvényen, ezért idén nagyon vártam a blogger dayt. Szerencsés vagyok, hogy elkísért a párom, és eljöttek velünk a barátaink is, mert egy igazán tanulságos napot töltöttünk együtt. Kicsit talán korán érkeztünk, de így legalább a tömeg előtt körbejárhattuk a termet, végignézhettük a szponzorok standjait. 

Bár teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy a blogomon a legritkább esetben ejtek szót sminkcuccokról és egyéb beauty termékekről, nagyon rosszul esett, hogy már az első standnál megkérdezték, hogy hányan követnek Instán, hiszen ők leginkább olyan embert keresnek, akivel együttműködhetnek a termékük népszerűsítésében. Bár számomra nyilvánvaló volt, hogy semmi közünk nem lesz egymáshoz a jövőben, nagyon bántott a fogadtatás. Hé, emberek! Én csak odamentem hozzátok, de máskor nem teszem. 

Le is ültünk a hátsó sorba a fotelekre, és onnan figyeltük az eseményeket. A srácok hoztak nekünk péksütit és furcsa színű, még furcsább állagú Juicy üdítőket, amikkel remekül elszórakoztunk a programok kezdetéig. Ezekben az üvegekben csak a Jóisten tudja mi volt, mindenesetre nagyon vicces volt ízlelgetni őket. A kedvencem a "sár" színű volt, aminek az íze az általunk kitalált fantázianevéhez hasonlított, de maradandó élményt és vidámságot szerzett nekünk. Steiner Kristóf hangjára bementünk mi is a (fantasztikus) kávéinkkal a terembe, ahol az előadások kezdődtek. Nem szeretnék végigmenni minden előadón, inkább azokat említeném meg, akik nagyon tetszettek, vagy csomagoltak nekem útravalót otthonra. 



Tibi atya mémgyárát nagyon vártam, hiszen rendkívül sok emberhez jutnak el a képeik, vagyis nyilván tudnak valamit. Hasznos tanácsokat kaptam, élvezetes volt látni, ahogyan Tóth Máté beleélte magát a mesélésbe. Minden szavával igazolta azt a hozzáértést, amivel a brand úgy nyomul előre, mint a gyorsvonat. Csorba Anitát, az Inspirációk Csorba Anitától vloggerét szintén nagyon vártam, és élveztem, ahogyan a videózásról beszélt. Imádom az ötleteit és nagyon szimpatikus volt élőben is (megszólítani bezzeg nem mertem, de ez az én saram). A másik nagy kedvencem Faix Csaba volt, a Prezi kommunikációs vezetője. Olyan magával ragadó előadást tartott, hogy semmi másra nem vágytam mikor hazaértem, csak hogy én is készítsek egy ahhoz hasonló prezentációt, mint amit ő mutatott nekünk. Úgy érzem, csodákat tudnék művelni egy ilyen szoftverrel. Sajnos Király Viktor, Fluort és Steiner Kristófot már nem tudtuk megvárni, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy igen sok előadót szívesen áttekertem volna egy spéci távirányítóval, csak hogy őket hallhassam helyettük.


Számos bloggercsoportnak vagyok tagja, és azt gondolom, hogy elég sok blogot olvasok. Vannak kedvenceim, akiknek rendszeresen követem a blogját, de gyakran olvasok másoktól is bejegyzéseket. Naprakész vagyok a témákban, a vitákban, és minden másban, amik a csoportokban előfordulnak. DE! Amellett, hogy nagyon sok beauty és fashion blog képviselteti magát a palettán, bőven vannak más témájú blogok is, amik ugyancsak érdekesek, vidámak, elgondolkodtatnak, megnevettetnek, olykor megríkatnak. Kár, hogy többségükre magas ívben tojt a Blogger Day. 

Nemrégiben indítottunk páran egy apokaliptikus témájú blogot (Az első napés itt az oldal facebookja). A barátaink, akik velünk jöttek a rendezvényre, nagyon sokat dolgoznak azért, hogy igényes fotók, ajánlók és videók kerüljenek fel a blogra. A Napi kincsek tárháza mellett fontos nekem ez a blog is, ám kezdő bloggerként biztosan elvette volna a lendületem 90%-át ez a nap. Nemhogy teret nem kapott semmi más a már korábban említett témákon kívül, de kíváncsi sem volt az "egyéb" blogokra a kutya sem. (Pedig kapásból fel tudnék sorolni kb 30 olyan bloggert, akinek jó lett volna teret biztosítani valamilyen formában ezen a napon.) Nagyon szurkoltam Rékának, a Habfürdő bloggerének, hogy idén az ő blogja kerüljön ki nyertesnek a kategóriáján belül, és végtelenül sajnáltam, hogy nem láthattam örülni a színpadon. 

Kaptam igazán hasznos tanácsokat a nap folyamán akár a képszerkesztéssel, akár a youtube csatonákkal vagy a blog népszerűsítésével kapcsolatban, de nem azt kaptam magától a Blogger Day-től, amire vágytam. Tudjátok, azt az atyaistenhátezvalamifantasztikusanjóvolt hangulatot. Kár. Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy igen naív voltam, amikor arra gondoltam, hogy ez a nap minden bloggerről szól majd. Sosem voltam Cosmo lány, pedig rengeteg magazint megvettem régen, és most is érdekelnek a csajos témák, szépségápolási termékek, és a divat. Nem is a Cosmopolitannel van bajom, inkább csak űr maradt bennem. Úgy látszik, hogy kívülálló zombi voltam ezen a napon, és nem csak azért, mert van egy zombis blogom.

A Gumibogyó szörp és az ebéd azért fantasztikus volt. Köszönöm :)




Kamaszkori kabátkérdések - reszkess ősz!

Máris olvashatjátok anyukám újabb írását, ami visszatekint kamaszkorom egyik őszére. Így visszagondolva szívesen adnék magamnak egy sallert, mert elég kis szemétláda lehettem...vagy csak nagyon kamasz. Fogadjátok szeretettel a bejegyzést.

A cikk Kristófné Ági írása
Ősz 2004

Javában tombol a vénasszonyok nyara! Lehetett volna indián nyarat, idős hölgyek nyarát is mondani, ám ebből az olvasó azonnal arra következtet, hogy rejtegetni akarod agg korodat, vénülő mivoltodat, s azonnal felfedezi ősz hajszálaidat, zsebedben lapuló szemüvegedet.

Kis ideig gyönyörködhetünk a lehulló színes falevelek szépségében, elmerenghetünk azon, hogyan diadalmaskodik a zöld klorofillen a vörös antocián. Szomszédaink a gyönyörködés helyett teljesen költőietlenül gereblyét, lombseprűt ragadtak, s hozzákezdtek a csodás színekben pompázó avar sepréséhez és égetéséhez. Nyugodtan felháborodhatunk ezen, s megjegyezhetjük:” Ezeknek nincs semmi szépérzékük, ez már akkor is kiderült, amikor lomtalanításnál kidobálták a régiségeiket…a horpadt ceglédi kannát, rozsdás petróleumlámpát, kerék nélküli talicskát!” Még az a szerencse, hogy életünk párja ilyenkor „résen van”, és nemes egyszerűséggel begyűjti, bekukázza, s a lakásban központi helyen kiállítja e méltatlanul elhanyagolt kincseket. Ne tápláljunk reményeket, ez nem időszakos kiállítás!

Fotó: Simon Bálint (Sbolter Photography)
Térjünk vissza azonban a pompás levélszőnyeghez. Amikor térdig járunk-gázolunk a hűtlen lombkoronában, egyik-másik családtagban felmerül az a kósza gondolat, hogy a szomszédok nem is olyan vandálok. Tán rá kellene szánni a hétvégét, hogy a szuterénben megkeressük a gereblyét, a lombseprűt, esetleg mindkettőt (ha rá is bukkanunk, valószínűleg nincs nyele, vagy a gereblyére tűzött cédula arra figyelmeztet: tavaly úgy vágott fejbe, hogy mentőt kellett hívni, idén ne próbálkozzunk tehát!)

Ha elég vakmerőek vagyunk, azért lássunk csak hozzá a munkához, ha idős szüleink már végeztek a saját kertjükben, haladéktalanul kezdjük meg a sepregetést a megszégyenülés elkerülése végett. Váratlan látogatóinkat megpróbálhatjuk meggyőzni különböző kegyes füllentésekkel: „Nem is hallottad, hogy ez a legújabb trend? vagy: Sok helyen teherautóval hozatnak a kertjükbe falevelet, mert akkor az igaz, ha térdig ér!” (Anyánk, apánk ezt nem veszi be, az biztos!”
Ősz élmény ide-esztétikum oda, eljön a pillanat, amikor valakinek el kell kezdenie a rohadófélben lévő avar eltakarítását. Na de kinek is? Először is: nincs négy szerszám (hála Istennek!) csupán kettő. Érdemes sorsot húzni, vagy a tavasszal alkalmazott zsarolásos módszerekhez folyamodni (lsd. Tavasz) Fennáll annak a lehetősége is, hogy mindenki talál munkát: akinek nem jut szerszám, nekifoghat puszta kézzel a veteményeskert felszámolásának, kitépheti a kiszolgált paradicsomszárakat, cibálhatja a paprikabokrokat mint a mesebeli apóka a répát, próbálkozhat a kókadt zellerlevelek alatt gumóra bukkanni (erre 17 éve nem volt ugyan példa!)

Ez az össznépi családi munka persze gyakran jár együtt torzsalkodással, veszekedéssel, sérülésekkel, balesettel. Célszerű kikészíteni a telefon mellé az orvosi ügyelet számát, a TAJ számot, ám kritikus helyzetben érdemes rögtön a 104-et hívni! Egyszerű veszekedésnél nem szükséges persze azonnal a rohammentők jelenléte, hiszen az ilyen családi perpatvar igen szórakoztató is lehet. Közeli szomszédaink vegyenek belépőjegyet e műsorszámokra. A befolyt összegből megjavíttathatjuk haldokló szerszámainkat, esetleg felásathatjuk a kertet apánk helyett, vagy vakondirtószereket is vásárolhatunk.
Fotó: Simon Bálint (Sbolter Photography)
Az őszi munkáknak egyszer vége szakad a legbalhésabb családokban is. Ám ilyenkorra rendszerint már az öreg Mikulás is közeleg, s kedvenc pocsolyáink tetejét finom jéghártya fedi… S ekkor a családban felmerül az újabb probléma! 

Nevezetesen a télikabátok problematikája. 

A családtagok úgy emlékeznek, hogy van ugyan télikabátjuk, de már nem használható. Hogy miért? Nos, ennek megfejtéséhez meg kellene találni e bundás ruhadarabokat. Néhány napig ez elodázható, de nem érdemes halogatni, mert eddig minden évben megfázás lett a vége, és az összes félretett dugipénz gyógyszerre ment el. A gardróbszobában és a szekrényekben elszánt kutatóexpedíciók kezdődnek. Jó esetben ezt a családtagok külön-külön szervezik. Egész estét betöltő műsorként rendezhetjük meg a kabátok átvizsgálását. Némelyik már tavaly is viseltes volt, felfeslett, a zipzárból hiányzik 10-15 fog, és a moly is szorgalmasan rágta az elejét, valamint a hátulját egyaránt. A családnak el kell döntenie, ki szorul rá legjobban a cserére. Fiúgyermekünk kijelenti, hogy neki így is jó, mert a zipzárt eddig sem húzta fel soha (legalább kiderül a gyakori tüdőgyulladás oka). A családfő azt mondja, az ő kabátja így, ahogy van, régiségnek számít, márpedig azt felújítani vétek lenne. Az én dzsekimet elég megvarrni (apukámnak alig egyheti munkát ad), mert az óvodások úgyis mindig beletörlik sáros kezüket, náthás orrukat. 

Leánygyermekünk, mire ezt végighallgatja, már tudja: nyert! Mártírarccal ecseteli, hogy az ő télikabátja igaz, csak kétéves, de már akkor kiment a divatból, amikor új volt, azóta is csak megy-megy, ráadásul nem illik az új lila nadrágjához és a most menő körömlakkszínekhez (ez rögtön célzás volt arra, milyen idejétmúlt a jelenlegi kb. 35 db-os körömlakk készlete). Sóhajtva veszi el és tudomásul a divatos, új kabátra szánt szerény összeget. Nem, nem óhajtja, hogy vele tartsak vásárolni, így gondolom sikerül kiválasztania egy kellemes rózsaszínt, ami kizárólag az idei trend árnyalata. Jövőre valószínűleg az ismerős mártírábrázattal nyöszörgi majd el, milyen ciki lenne ebben a kismalacrózsaszínben nyitni a szezont! A Télikabátok c. projekt ezzel lezárult (legalábbis a régi kabátot viselők számára).
Google
Családunk őszi műsorszámai persze végeláthatatlanok, lefolyásuk sok mindentől függ: pl. hangulat, vérmérséklet, aktuális fizikai állapot, nézőközönség, stb. Rendkívül lényeges azoban, hogy sosem langyos, unalmas, kiszámítható az életünk (pedig talán néha megnyugtató lenne)!!!!!
Ági

Azok a rohadt döglődő lepkék a gyomrodban

Sosem gondoltam, hogy olyan nehéz rátalálni a Nagy Ő-re, mint ahogyan azt a Szex és New Yorkban láttam. Nyilván tudom, hogy az csak egy sorozat, de szépen bemutatja a párválasztás, randizás, együttélés buktatóit, nehézségeit (a teljesség igénye nélkül). A közvetlen környezetemben, baráti körömben is gyakran hallom, hogy milyen nehéz megtalálni az Igazit.

Vajon honnan tudhatjuk biztosan, hogy az, akivel együtt vagyunk, akivel randizgatunk, vagy akivel még csak Messengeren/Tinderen/Viberen beszélgetünk, a Nagy Ő számunkra? Félő, hogy a lepkék a pocakunkban csupán hetekig, néhány hónapig repkednek, aztán szépen lassan megdöglenek és csak megülik a gyomrunkat. 

Aztán azon tanakodsz, hogy hogyan tudnád a lehető legjobban megoldani a helyzetet, amibe keveredtél. Tudod, hogy nem leszel boldog azzal, akivel együtt vagy jelenleg, de nem akarsz szakítani, mert ha együtt maradtok, talán boldog házaspár lesztek. Ja igen! És boldog szülők. De akkor sem fog minden stimmelni, mert te már az első fél évben azt érezted, hogy valami többre vágysz. Olyan emberre, aki életben tartja azokat a rohadt lepkéket a pocakodban. A pároddal egyetértésben nevelitek majd a gyereke(i)teket, meglesz a napi rutin, és ketten együtt anyagi biztonságot tudtok nyújtani nekik. De nem hiszem el, hogy nem jutnak majd eszedbe a lepkék. 


Egy nagyon jó barátnőmmel (most az egyszer megőrzöm magamnak, hogy kivel, a téma kényessége miatt) sokat beszélgetünk a párkapcsolatairól. Szeretne szerelmes lenni, szeretne boldog lenni valaki mellett, aki ugyanezt érzi iránta, de valahogy soha nem az igazi az Igazi. Pedig aranyos srácokkal ismerkedik, próbálkozik, kompromisszumot köt, igyekszik házias lenni, csinos és nőies, ám tudja ő is, hogy nem tudja magára erőltetni a szerelem csodálatos érzését. Tudja, hogy mit kellene éreznie, de nem érzi. Nem szívtelen, nem merev, nem érzéketlen, becsüli azt, amije van, csupaszív és figyelmes is, de teljes joggal elégedetlen. 

Hiszem, hogy mindenkinek tartogat az élet valakit, aki mellett mindig boldog lehet, még akkor is, ha a lepkék egy idő után már lassabban repkednek.

A szüleim még mindig szeretik egymást. Én 30 éves lettem idén, és mind a 30 évben azt láttam, hogy ragaszkodnak egymáshoz, törődnek egymással, cukkolják egymást és sokat nevetnek egymás rossz szokásain, bevett szokásain és bogarasságán. Talán már nem repkednek úgy a lepkék a hasukban, de hazudik, aki azt mondja, hogy a rózsaszín köd mindig minden pillanatban cukorkaillatot varázsol köréjük életük végéig. Igenis vannak bukkanók, vannak nehéz napok, nehéz hetek vagy akár évek, de ha 30 év múlva is olyan boldog leszek, mint anyukámék, az nekem már szuper!

Még mindig kitartok amellett, hogy igenis kellenek a lepkék a kapcsolat elején, és kár megalkudni. Kár rábólintani valakire, akivel csupán elégedettek lennénk, nem pedig felhőtlenül boldogok. Bár a barátnőm mindig megkérdezi a véleményem arról, aki éppen csapja neki a szelet, sosem zúdítom rá a jeges vizet, hiszen tudja, hogy mit tanácsolnék neki. Ugyanazt, mint amit ő is nekem. Neki (is) köszönhetem a szerelmemet, a legjobb barátomat, a hisztizőtársamat, a szőke kispajtimat, a főzőtársamat, azt aki tartja nekem a törölközőt amikor kilépek a zuhanyból, azt aki kiviszi este a kutyákat, amikor én már álmos vagyok, és azt, aki leveszi rólam a szemüvegemet, amikor abban alszom el. 

Ne akarjunk döglődő vagy döglött lepkéket. 


Te a kutyádat ütöd, én téged ütnélek!

Kevés dologtól akadok ki annyira, mint attól, ha látom, hogy valaki a kutyáját veri. Mivel nekem is van kettő, pontosan tudom, hogy amilyen kis pofátlan dögök, annyira védtelenek is, és semmi másra nem éheznek, csak szeretetre (és egy kis jutalomfalatra).


A 16-os buszról leszállva, a Donáti utcánál arra lettem figyelmes, hogy egy nő magához húzza a kutyáját a póráznál fogva, és elkezdi teljes erejéből verni a fejét. Megálltam és ránéztem a nőre, aki azonnal abbahagyta a verést, és úgy tett, mint aki most szidolozta ki a saját glóriáját. Nem mentem tovább azonnal, vártam, hátha mond valamit. Nem mondott, csak elindult hazafelé, mintha sürgős dolga lett volna. Milyen érdekes, hogy addig nem kellett sietnie, amíg a kutyát verte kedvére.

A szegény kutya bűne a következő volt: megugatott egy másik kutyát. Üzenem a kedves hölgynek és mindenkinek, aki kutyákat ver, hogy a kutyák bizony ugatnak. Nem beszélnek, nem nyávognak, és nem is brekegnek. Az ember azt gondolná, hogy akinek kutyája van, az ezt tudja, de nyilván én vagyok a naiv, hogy ezt hiszem.

Sokszor előfordult már, hogy rászóltam valakire, ha bántotta a kutyáját, és sokszor megkaptam, hogy mi közöm van hozzá. Sőt! A kedvencem: "az én kutyám, azt csinálok vele, amit akarok", "húzz innen ribanc", "tartsd meg a véleményed magadnak". Sokan mondják, hogy ez csak egy kutya, ne reagáljam túl, azért mégsem egy emberről beszélünk. Valóban nem. 


Ez a kutya egy tehetetlen jószág, aki éhen hal, ha nem kap tőled enni. Nem számít neki más, csak az, hogy mennyi szeretetet kap tőled. Talán nem olyan okos, mint te, de az is lehet, hogy sokkal okosabb nálad. Azt kívánom annak a nőnek, hogy valaki tartsa egészen közel magához a nyakánál fogva, és hunyja be a szemét a félelemtől, arra várva, vajon kap-e még egy pofont. Talán túlságosan komolyan állok ehhez a kérdéshez, de sajnos így van: Te a kutyádat ütöd, én téged ütnélek!

Mert nincs annál meghatóbb, mint amikor hazaérsz egy pocsék nap után, és egy lihegő kis görcs a lábadnál ugrál, és azért szűköl, hogy simogasd már meg. Szólj hozzá egy kedves szót. Az egész napja szép lesz tőle.

Mert ha egyszer anyukámnál egyszer elindul a vezérhangya...apukám menekül

A családunkban, és talán tágabb körben sem titok, hogy anyukám "kissé" maximalista. Ebben a szellemben nevelt fel minket, így ha nem is tudjuk magunkból mindig a maximumot kihozni, mindig bennünk van a késztetés, a törekvés a jobb elérésére. Anyukámnak a legjobb kell. Mindig. A télikabát vásárlásnál is.

Talán vannak néhányan, akik olvasták azt a bejegyzést, amiben arról meséltem, hogyan vásároltunk anyukámmal örömanyaruhát a testvérem esküvőjére. Aki nem olvasta, erre kattintva megteheti. Érdemes. Nos, nem azért, mert én írtam, hanem azért, mert anyukám hatalmas forma. Annyira szórakoztató vele egy shoppingolás, mint az az érzés, amikor augusztus végén ráébredsz, hogy mindjárt itt az október, a The Walking dead új évadával. Utánozhatatlan. 

Anyu és én egy-két kivételtől eltekintve soha nem csaptunk hatalmas shoppingpartikat, hiszen anyukám - velem ellentétben - nem szeret ruhákat vásárolni. Hamar elveszíti a türelmét, és olyankor röpke két perc alatt úgy lehúzza a béka popója alá 50 km-es körzetben minden embernek, növénynek és állatnak a hangulatát, hogy egyszerűbb feladatnak tűnik előadást tartani a hidegfúzióról egy konferencián, mint anyukám kitöréseit kezelni. És akkor még finom, nőies és roppant szolid voltam. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy ilyen apró, vidám nő hogyan változik röpke percek alatt világméretű földrengéssé.

Az a helyzet, hogy miután megtaláltuk AZ ÖRÖMANYARUHÁT, megfogadtam magamnak, anyukámnak és az emberiségnek, hogy soha többet nem megyek vele olyan körútra, ahol valami olyat kell vásárolnunk, ami igazán S.O.S. Nem, nem és nem. 

És most azzal szembesültem, hogy ismét előttünk áll egy megvalósíthatatlan feladat. Az én egyetlen aranyos anyukám télikabátot szeretne vásárolni. Na de milyet? Talán nem haragszik meg, ha tőle idézek: "Szín: barna közepes árnyalata. Fazon: nem karcsúsított, derékban nem elvágott, alul összehúzható. A bélése ne legyen nagyon meleg, valami polárszerű csupán. Vízhatlan legyen. Kapucnis feltétlenül, de a kapucni szélén ne legyen szőrme. Csak ennyi!!!!! Na????" - CSAK ennyi... Nem hiszem, hogy nehezebb lenne teljesíteni a kívánságát, mint megállítani Velence süllyedését. Ha esetleg van tippetek, hogy hol kapható ilyen kabát, apukám nyugodt hétköznapjait biztosítanátok vele. Az pedig felbecsülhetetlen érték a Cseresznyés utcában.


Mert ha egyszer anyukámnál egyszer elindul a vezérhangya...apukám menekül.

Köszönöm,
Eszti







"Mindennapi muszájok" elleni harcunk

Gyakran beszélgetünk arról D.-vel, hogy nekünk mi szerez(ne) igazán örömet, akár az adott napon, akár hosszú távon. Mostanában egyre inkább foglalkoztat ez a kérdés, a buszon, a villamoson és a metrón is sokat agyalok rajta. Számos dolog szerepel a listámon, és éppen ezért idegesít, hogy rengeteg körülöttem a "mindennapi muszáj". Amiket nem tudok lerázni magamról...



Az átlagemberek napjait éljük kettecskén a kutyáinkkal, a napjaink nagy részét általában olyan dolgok teszik ki, mint a munka, a kötelező feladatok, tennivalók elvégzése, az alvás és az étkezések. Persze ezeken kívül rengeteg dolgot csinálunk még, de a szürke hétköznapok gyakran csak azt engedik meg, hogy a minimális lehetőségek között mozogjunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én vágyom arra, hogy kiemelkedjek a sok teendő közül, és ne érezzem azt, hogy eltemetnek. Nem akarok belefulladni, és nem akarok ezeknek élni.

Szeretnék rátaposni a mindennapi muszájokra, és szabadon járni-kelni, élményeket szerezni. 

Ehhez pedig csak az segíthet hozzá, ha elhatározzuk és tartjuk magunkat ahhoz, hogy a szabadidőnket úgy osztjuk be, hogy nagyon sok izgalmas és érdekes dolgot szervezünk/próbálunk ki. Akár kettesben D.-vel, akár többen együtt. Hétvégén egy szuper helyen jártunk a barátainkkal, bár talán nem is a hely a lényeg.

Imádom azt az érzést, amikor beülünk a kocsiba, és megyünk amerre az út visz. D.-vel kettesben is sokszor sodródtunk már így az árral (főleg a Balaton környékén), most a hétvégén azonban négyesben indultunk el felfedezni a Dunakanyart. Bár én a Dunakanyarban nőttem fel, de Nagymaros - Zebegény - Kemence környékét, és a szlovák határ menti falvakat alig-alig ismer(t)em. Most sem terveztük el a pontos útvonalat, sokszor R. csak rápillantott a térképre, és úgy magyarázta L.-nek, hogy merre kanyarodjon. 


Az a szép az ilyen őszi napokban, amikor ismeretlen tájakon járunk, hogy olyan élményekben lehet részünk, amilyeneket a szobában ülve biztosan nem élhetnénk át. Nem másznánk be romos házakba, nem lenne véres/bibis az ujjunk, nem feküdnénk hullaként a vizes leveleken, és nem nyomnánk az arcunkat a betonhoz, hogy megfelelő irányból lehessen a kezünket fotózni. Nem vitatkoznánk mosolyogva a kocsiban azon, hogy le lehet-e tekerni az ablakot, vagy sem, nem falatoznánk a hátsó ülésen titokban fasírtgolyókat, nem sikítoznánk, mert valaki a frászt hozza ránk egy kihalt szobában, nem csalódnánk abban, ha egy épület véletlenül szép (és nem olyan félelmetes, mint amire vártunk), nem mászkálnánk kazánházakban és üres hotelszobákban és nem bámulnánk meg (és fotóznánk le) közelről egyetlen UNDORÍTÓ kígyót sem.

Ha öreg leszek, szeretném elmesélni majd a gyerekeimnek és az unokáimnak, hogy kihoztam az éveimből, amit csak lehetett. Persze nagyon szép lenne egy nagyobb összeget és néhány ingatlant ( és műtárgyat, autót, jachtot és olajkutat) is rájuk hagyni, de jómagam fontosabbnak tartom azt a gondolatot átadni majd örökségként, hogy éljenek szabadon és legyenek boldog minden percben. Vagy legalábbis törekedjenek rá.

A Nap Bloggere voltam - Ismerj meg jobban!

Az egyik legtartalmasabb, legigényesebb blogos csoportban (MBBK) szeptember elején a Nap bloggere voltam. A Napi Kincsek Tárházával kapcsolatban nagyon sok kérdést kaptam, melyekre most igyekszem a legjobb tudásom szerint válaszolni. Fogadjátok szeretettel!


Mi motivált arra, hogy a napi kincseidet összegyűjtsd? Máshol is vezeted őket - például füzetben-, vagy csak a blog felületén?

A napi kincseimet azért kezdtem el gyűjteni, mert szerettem volna egy olyan világot, ahol mindig megtalálom azokat a kincseket, amikkel találkozom. Közel állnak a szívemhez és nagyon sajnáltam volna, ha a mindennapok forgatagában elveszítem őket. Már az egyetem alatt is foglalkoztatott a gondolat, hogy blogoljak, de akkor nem volt mögöttem olyan támogató háttér, ami megadta volna a fenéken billentést az induláshoz. Most a Napi Kincsek Tárházának buborékjában bármikor újra átélhetem a az emlékeimet és az élményeimet.

Mindenhol vezetem a napi kincseket, ahova oda tudok nyomorítani pár sort. Bevásárlócédulákon, megszámlálhatatlan mennyiségű füzetben, naplóban, naptárban és post it papíron. Néhányat olykor elfelejtek, és amikor megtalálom őket, rápörgök egy-egy témára és lendületben maradok. A kincseimet gyakran fotók formájában őrzöm, és van olyan bejegyzés, ami csak fél év múlva születik meg, amikor valami kihozza a maximumot a fejemből kipattant gondolatból. 

Mitől lesz kincs a kincs?

Szinte bármitől lehet. Az illatától, ízétől, színétől, formájától vagy éppen a hangulatától. Vannak olyan kincsek, amik felidéznek egy szép vagy romantikus emléket, egy napot a gyerekkoromból, olyan élményt nyújtanak, amitől melegebb lesz a szívem, vagy olyan emberhez kapcsolódnak, aki nagyon fontos számomra. 

Az a szép a kincseimben, hogy annyira sokszínűek, mint maga a világ, amire annak idején vágytam.

Vannak napjaid, amikor te sem leled meg őket?

Sok ilyen nap van. Az életem nem rózsaszín vattacukorból és szivárványszínű lepkékből áll. Bár nem minden nap találok napi kincset, törekszem arra, hogy minden napomban találjak valamit, amitől úgy fekszem le este aludni, hogy a másnap még szebb és jobb lesz, mint az előző. Nem akarom hogy bárki azt gondolja, hogy ez minden zsigeremből árad. Valójában rohadt nehéz.

Bátor vagy, hogy felmondtál. Merre tovább? Mi lenne az álom munka, ha bárit, bárhol, bárhogy csinálhatnál az éleben?

Köszönöm szépen! A felmondásomhoz valóban csak bátorságra volt szükségem, hiszen amint megszületik az ember fejében a végleges döntés, már csak rá kell lépni az ahhoz vezető útra. Kettő napig voltam munkahely nélkül, aztán sikerült elhelyezkednem egy új helyen. A "merre tovább" kérdésre még nem tudom a választ. Most nagyon jól érzem magam ott, ahol vagyok, élvezem a nyugalmat és a rendszert a napjaimban. 

Szeretnék még tanulni is, bár nem tudom teljesen, hogy mit. Mindig is meg akartam tanulni jelelni, ezenkívül leginkább a nyelvek érdekelnek. Az angolomat mindenképpen fel kell újra turbóznom (hiszen a közalkalmazotti állásokhoz eddig nem volt rá szükségem), és az olasz/spanyol nyelvek is nagyon tetszenek. Mivel nemzetiségi oviba jártam, hároméves koromtól érettségiig tanultam németül is (abból is érettségiztem), azonban sajnos néhány egyszerű mondaton és kifejezésen kívül nemigen tudok mást németül. Ezen feltétlenül változtatnom kell!!


Az álommunka számomra olyan tevékenységet jelent, ahol szabad lehetek. Ahol kamatoztathatom a kreativitásom, a pörgős személyiségem és humorom (?). Ahol szárnyalhatok, varázsolhatok és bátran alkothatok. Valószínűleg egy saját vállalkozásban tudnám magamból kihozni a maximumot. (ehhez pedig nem vagyok elég összeszedett, elég okos és elég merész)

Hatalmas gratula a felmondáshoz! Láttam, hogy már új állásod is van, nem semmi. Arra lennék kíváncsi, hogy ebben a döntésedben mindenki úgy támogatott-e a család és a barátok közül, mint ahogy vártad. Hogy élted meg az ő reakcióikat?

Köszönöm neked!
A családom tagjai közül egyedül anyukám reakciójától tartottam, a többiektől nagyjából arra számítottam, ahogyan reagáltak. Anyukámnak nagyon fontos volt, hogy kamatoztassam azt a tudást, amit az egyetemen sajátítottam el, így talán neki volt a legnehezebb elmondanom, hogy soha többé nem szeretnék ezen a pályán (szociális szférában) elhelyezkedni. Végül ő is elfogadta (remélem), hogy én más területen képzelem el az életem. A barátaim is támogattak alapvetően, de azokban a barátokban, akikkel az előző munkahelyemen együtt dolgoztam, ellentétes érzéseket váltottam ki a döntésemmel. (És ez nagyon jól esett!!!) A párommal sokszor átbeszéltük a lehetőségeimet, és mint mindenben, ebben is segített ésszerű döntést hozni.

A szeretteim reakciói nagyjából az én érzéseimet és kételyeimet tükrözték. 


Tagja vagy valamelyik boldogságklubnak? Motiválhatnál ott másokat is az optimizmusoddal.

Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor sajnos be kell vallanom, hogy eddig még azt sem tudtam, hogy van olyan, hogy boldogságklub. Nagyon köszönöm az ötletet! A körülöttem lévőktől általában azt a visszajelzést kapom, hogy inkább a kisugárzásommal szoktam "rájuk ragasztani" az optimizmust. 




Ha lehetne három kívánságod, mi lenne az? 

1. A számomra fontos emberek mindig velem lehessenek egészségben!

2. Egy teljes, boldog élet a párom oldalán.
3. Egy saját kiscsaládot.

Honnan ez a sok energia/pozitivitás?


Azt hiszem, hogy pozitivitásomat a szüleimnek köszönhetem. Úgy neveltek, hogy a jónál mindig van jobb, a rossznál mindig van rosszabb, de értékeljük amink van. Éljünk becsületesen, szerényen és őszintén. Egész gyerekkoromban a mértékletességre tanítottak, és arra, hogy soha ne elégedjünk meg azzal, amit elértünk, törekedjünk a jobb elérésére. Az energiát, ami bennem van, anyukámtól örököltem, a nyugalmamat pedig apukámtól. 


Van olyan téma, amiről semmi pénzért, kérésért, könyörgésért sem írnál?

Van olyan része a magánéletemnek, amit nem teregetnék ki a blogomon. Úgy érzem, hogy igen sok dolgot megosztok magammal és az érzéseimmel kapcsolatban, de van, amit szeretnék meghagyni magunknak. Ezenkívül nem vagyok hajlandó politizálni a blogon, így arról semmi pénzért, kérésért, könyörgésért nem írnék. 

Szeretsz nosztalgiázni? Mennyire vagy hajlamos beleragadni a múltba? 

Imádok nosztalgiázni!!! Szeretem a régi fotóimat nézegetni egy esős délutánon, egy bögre forró tea mellett, és arról álmodozni, hogy visszajönnek azok az idők, amikor még a Ladával süvítettünk a nyaralásra, a nagyszüleimmel fürödtünk Lepencefürdőn, vagy a tesómmal órákig bújtuk a Lego katalógust karácsony előtt. Engem ezek az emlékek akkor is felvidítanak, ha elveszve érzem magam. Lehet, hogy olykor beleragadok a múltba, de azt gondolom, hogy az elmúlt években inkább a jelent igyekszem minden erőmmel megélni. Maradjunk annyiban, hogy több időt töltök a múlt gyönyörű pillanataiban, mint amennyire tudatosan építem a jövőmet. 


Ha mesefigura lehetnél, akkor mi/ki lennél és miért?

Egyértelműen a dzsinn szeretnék lenni az Aladdinból. Imádni valóan bolondos, vidám és kattant figura, akinek hatalmas szíve van. Az első két videokazetta, amit a videónkhoz kaptunk karácsonyra, az az Oroszlánkirály és az Aladdin volt. Teljesen elvarázsolt, ahogyan a dzsinn bolondosan énekelt Mikó István hangján és egyetlen mozdulattal birkává, hastáncossá vagy pergamenné változott. Boldog gyerekként csücsülök a laptop előtt, ha őt látom!!!!






Érdekelnek-e az alábbi könyvek: Rhonda Byrne: A varázslat, Osho: Az én utam a bárányfelhők útja, Louis L. Hay: Éld jól az életed most. Ez a pár darab jutott eszembe, de kíváncsi lennék rá, olvasol-e bármilyen önsegítő/spirituális könyvet, illetve alkalmazod-e a benne leírtakat a saját életedben?

Ezeket a könyveket nem ismerem, bevallom, nem szoktam sem spirituális, sem önsegítő jellegű könyveket olvasni. Szeretem a problémáimat kibeszélni, és megélni, aztán a családom/párom és barátaim segítségével keresek rájuk megoldást.


Emellett azért persze rengeteget olvasok, olykor a blogon is írok ezekről a könyvekről. A kedvenceim között van Christina Baker Kline: Árvák vonata (Árvák vonata), Agatha Christie: Tíz kicsi néger (Tíz kicsi néger), Lois Lowry: Az emlékek őre (Az emlékek őre), Emma Donoghue: A szoba (A szoba), Graeme Simsion: A Rosie-projekt (A Rosie-projekt) és John Douglas/Mark Olshaker: Sorozatgyilkosok c. könyve. (Utóbbi a profilozás tudományát fejti ki, mindenképpen érdemes beszerezni!!!)


Amikor elveszítesz valaki/valamit, aki/ami óriási kincs volt az életedben, hogyan dolgozod fel a veszteséget? Mi az első gondolatod?


Nehezen szakadok el bármitől vagy bárkitől, főleg akkor, ha nagyon közel áll a szívemhez. Akár rajtam múlik, akár tőlem független okból fakad ez a veszteség, nagyon megvisel. Sok esetben évek múlva is azon rágódom, hogy mit tehettem volna azért, hogy a helyzeten javítsak. Ha pedig valakinek a halálát kell feldolgoznom, az a legszörnyűbb. Az első gondolatom mindig az, hogy miért ilyen kegyetlen a sors, a végzet, vagy Isten, amiért ez történt. Csupán jóval később gondolom át a miérteket. Abszolút a szívem és az érzéseim irányítanak. 


Mit tanácsolsz, hogyan találjuk meg a kincseinket?

Tartsuk nyitva a szemünket és a szívünket, és meg fogjuk látni azt a rengeteg boldog és vidám dolgot, ami körbevesz bennünket. Legyünk nyitottak másokra, próbáljunk fogékonyak lenni az új élményekre, eseményekre, hiszen ezáltal lehetőséget adunk magunknak a kincskeresésre. Innen pedig már egyenes út vezet a napi kincseink megtalálásához.


Mi a legnagyobb kincs az életedben?

A legnagyobb kincs az életemben az, hogy ennyi csodálatos ember (és kutyus) van körülöttem, akit szerethetek.