Olvasd magad vidámra! (Rosie könyvek minden mennyiségben)

Nagyon szeretek könyvet vásárolni, mert az olvasás az egyik legkedvesebb hobbim. Elvarázsolnak a könyvesboltok, amikben olykor hosszú órákon át bolyongok. Az is nagyon különleges számomra, ha valaki könyvet ajándékoz nekem, főleg ha az olyan ember, aki jól ismer, és pontosan tudja, hogy mi fog igazán tetszeni. Így jutottam hozzá Graeme Simsion Rosie projekt című könyvéhez is. Aztán megvettem a folytatást, a Rosie Update-et is, mert Rosie függő lettem. 


A könyv nagyon különleges számomra, mert nem hasonlít semmihez, amit eddig olvastam. Valahogyan más. Varázsa van. Apukám hugától kaptam karácsonyra ajándékba, és szinte azonnal elkezdtem olvasni. Tőle egyébként mindig olyan könyvet kapok, ami telitalálat, akárcsak ez. Fogadjátok szeretettel az ajánlómat.

A könyv főszereplője - bár a cím azt sugallja- nem Rosie, hanem Don Tillman genetikusprofesszor, aki nagyon sikeres a szakmájában, és úgy véli, hogy a magánélete is teljesen rendben van. Csak barátnője nincs. Meg egy csomó minden más, amiről mi, egyszerű halandók nem is gondolnánk, hogy lehet nélküle élni. A történet annyira humoros és egyedi, hogy aki nem rajong az olvasásért, biztosan annak a figyelmét is leköti. 

Hogy mitől különleges szerintem? 

Don Tillman Asperger-szindrómás. Társas kapcsolatok terén igencsak van mit behoznia, viszont az átlagnál jóval magasabb az értelmi intelligenciája. Az életét átszövi a következetesen összeállított Szabványos Étkezi Rendszer, az aktív testedzés, a munka és az új ismeretek elsajátítása. Sokáig nem igazán érezte úgy, hogy szüksége lenne párkapcsolatra, vagy egyáltalán bármire, ami egy kicsit kizökkenti a katonás menetrendjéből. Aztán jön a feleségkereső projekt és Don élete örökre megváltozik. Rosie nem olyasvalaki, akit logikai úton meg lehet érteni, nem lehet könnyen definiálni, és semmilyen téren nem felel meg Don 16 oldalas feleségfelmérő tesztjének. Pedig Don semmit sem szeret jobban a programok, teendők ütemezésénél. 

A legjobban azt szeretem a történetben, ahogyan az író leírja, hogyan gondolkodik/beszél Don Tillman. Ilyen például, hogy "A narancslé nem péntekre volt beütemezve" vagy "Dave és Sonia öt éve próbálkozik a reprodukcióval". Ebben a történetben egy aspergeres fickó életének alakulását ismerhetjük meg, amit olykor a legkevésbé sem hétköznapi dolgok tarkítanak (mint pl. Borjú Dave születése). Imádnivalóan eredeti a sztori, bármikor szívesen újraolvasom, és ugyanúgy nevetek a poénokon, mintha először olvasnám őket. Jó szívvel ajánlom mindenkinek!

A pasi (és a fehér kutya)

Sokszor mesélek arról, hogy D. és én nagyon szeretjük a kutyákat, van is kettő sajátunk. Amikor D. és Hami (a kutyám) először találkoztak, Hami órákon keresztül csak óbégatott. Kivittem ötvenhatszor sétálni, kapott jutifalatot (vagy ezret), de ő csak ugatott és ugatott. A kapcsolat a kutyám és a párom között (finoman szólva) nem volt szerelem első látásra. No, de még másodikra sem.


Kettejük kapcsolatára D. csak annyit szokott mondani, hogy "olaszos".  Ez a szó maximálisan fedi a valóságot, hiszen gyakran hevesen veszekednek egymással, máskor viszont nagy a szeretet és az egyetértés. Igen nagy harcaik voltak egymással, mire idáig eljutottak. Úgy mondanám, hogy Hamit nagyon lehet szeretni, de egy kicsit macerás kutyus. Egyszer már írtam róla EBBEN a bejegyzésben, ahol így mutattam be:

"Gondolhattam volna, hogy nem véletlen az, hogy ő maradt a testvérkék közül utoljára. Nagy harcaim vannak és voltak vele. Gonosz. Nagyon önfejű, makacs, hisztis. Állandóan őriz valamit, nagyon válogatós. Nem fogad szót, belemegy a legnagyobb bozótba, lop, harap, lepisili a lábát. Nem hagyja magát fésülni, fürdetni sem nagyon. A fejemen alszik, morog ha megmozdulok éjszaka, befekszik a sárba, nyalogatja az esővizet (vagy más kutya vizeletét). Minden neszre ugat, és fél a legyektől. Gyáva egy fajta. Megeszi a teknősöknek vásárolt bolharákot, letüsszent, állandóan a nyomomban van, kiharcol magának mindent. Nincs időkérés, nincs kegyelem. Imádom."

D. is szereti, csak a maga módján. A napjaink azzal telnek, hogy egymást hergelik, borsot törnek egymás orra alá. Annyira vicces, ahogyan újabb és újabb szivatásokat találnak ki, hogy én csak csendes megfigyelőként magamban mosolygok amikor ők harcolnak. Hami általában azzal kezdi, hogy csak ül és néz. Meg sem nyikkan, csak hosszú percekig pislogás nélkül bámul. Ez elviselhető egy ideig, aztán elkezd egyre zavaróbbá válni. D. hiába szól hozzá kedvesen, hiába ígér neki fűt-fát, jutalomcsontot, pogácsát, Hami továbbra is kitartóan és mozdulatlanul bámul. Ezután D. rászól, hogy hagyja abba, mert nagyon idegesítő (de a kutyát ez persze egy szemernyit sem zavarja, tovább élvezi a csendes terrort). Ezután D. már nem bírja tovább, és elzavarja a kutyát - illetve elzavarná, ha Hamit egy kicsit is érdekelné, hogy mit mondanak neki. De nem érdekli. A bámulás mellett elkezd morogni. Ennek köszönhetően kialakul egy "kellemes" alapzaj, ami végigkíséri az esténket. D. mérges a kutyára, nem halljuk sem a zenét, se a tévét, se egymás hangját, miközben Hami boldogan konstatálja, hogy IGEN, ez a nap is az ő irányatása alatt telt el, mi pedig - kis csicskák - örömmel simogatjuk bármeddig őkelme pocakját, ha megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy befogja a kis száját. 

Teljesen a kezében vagyunk.
Néha persze D.-ben is benne van a vágy, hogy bebizonyítsa, ő az úr a háznál, ilyenkor napközben bosszút forral, este pedig arra érek haza, hogy Hamit szivatja. Oltári vicces!! Egyik nap például hazavitt egy csomagot a kedvenc jutalomfalatkájából, kinyitotta résnyire a zacskót és letette a szoba közepére. Hami előtte hasalt, teljes szívéből áhította a kis csontocskákat és D. boldogan nézte egész este, hogy a kutya küzd, harcol, könyörög - de nem szánta meg. 

Ezer és ezer alkalommal bizonyították már egymásnak, hogy méltó ellenfelek, és hogy erőt, bátorságot és időt nem kímélve hülyébbnél hülyébb akadályok elé állítják egymást, ha úgy tartja kedvük. D. mindenféle bolond becenevet aggat Hamira, megtanítja neki, aztán mire észbe kapok, a kutya hallgat arra is, hogy Conchita (D. pedig szénné égeti az utcán azzal, hogy tesztelgeti az új neveket). Volt olyan alkalom, amikor kikötötte a kutyát a Tesco elé egy korláthoz, aztán fotókat készített róla nekem és azon nevetett, hogy milyen szerencsétlen lenne a kiskutya, ha "igazi okos kutyaként" meg kellene minket várnia a bolt előtt.....ja, és mindenféle idióta cselhez folyamodik a lakásban, hogy Hamit becsapja (Hami tulajdonainak eldugása, tálkák kutyaugrálási magasságnál magasabbra pakolása, a kutya kislánynak öltöztetése, stb.)!!! A kutyus ilyenkor három dolgot eszközöl:
  1. Úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog, de titokban bosszút esküszik
  2. Elkezd támadni, és hisztizni (minél hangosabban és erőszakosabban)
  3. Újrakezdi a csendbenülökbámulokésazagyadramegyek mutatványt

Tény, hogy mindannyian jót nevetünk a csatározásaikon, azt azonban be kell vallanom, hogy a sok küzdelem ellenére mostmár hatalmas köztük a szerelem. Ha Hami nem tud viselkedni, D. "lezúzza a fejét", ami azt jelenti, hogy addig birkóznak, amíg a kutya annyira nem liheg, hogy kiissza a kis teknősös tálkájából a vizet és lefekszik egy pihepuha párnára szusszanni egyet. Szeretnek együtt sétálni, aludni és tévézgetni is, morgás, hörgés és mindenféle csel nélkül. Az ő olaszos kapcsolatuk látványa mindig megmelengeti a szívem, és arra emlékeztet, hogy ezek a kis szörmókok azért vannak a világon, hogy beegyék magukat az életünkbe és vidámsággal töltsék azt meg. A fehér kutya ezt sokszor túlzásba viszi, de az ilyen kis kubai csődörök (bichon havanese) heves természetűek, no! Nézzük el nekik!


Mit jelent a család?

Megannyi helyen utánaolvastam annak, hogy mit jelent a család szó. Azért éreztem ennek szükségét, mert a metrón, a cébéában, vagy akár az orvosi rendelőben várakozó embereket figyelve gyakran érzem azt, hogy én teljesen mást gondolok a fogalomról, mint az emberek körülöttem. "Egymással vérszerinti rokonságban álló személyek, a szülő(k), a gyermek(ek) (és legközelebbi hozzátartozóik) közössége."- olvasható a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárában. 

Én teljesen mást értek a család szó alatt. 
Szerencsés helyzetben vagyok, mert összetartó, szeretetteljes, és meleg családi légkörben nevelkedtem, a szüleim mindig minden helyzetben kiálltam mellettem és az öcsém mellett, támogattak, és kellő szigorral terelgettek az általuk helyesnek vélt út felé. És milyen nagy szerencsénk van (és volt)! Bár nem tudom, hogy milyen lehet már körülmények között nevelkedni - hiszen azt nem tapasztaltam meg - ám szociális munkásként éveken át dolgoztam idősekkel, nehéz helyzetben élő családokkal, problémás kamaszokkal. Láttam az élet árnyoldalát, nélkülöző gyerekeket, szexuálisan bántalmazott gyerekeket, laposra vert gyerekeket, meg nem értett kamaszokat, elhanyagolt idős embereket, bántalmazott nőket, drogos, alkoholista, kezeletlen pszichiátriai betegséggel küzdő szülőket. És még sorolhatnám. 

A családom mégsem attól igazi család, hogy nálunk nyugalom volt, béke és szeretet. Ez csak alapja a köztünk lévő köteléknek. Hogy mégis mitől vagyunk mi egység? Nos....

A család az, amikor....
  • apukám három órája ül a kádban és mikor kijön a vízből, azon nevetünk, hogy olyan a tenyere, mint egy többnapos vizihullának
  • anyukám fél órája hisztizik, mert a sokadik "első" palacsinta is odaégett és már akkora a füst a konyhában, hogy mintákat rajzolhatunk bele az ujjunkkal
  • a tesóm kamaszkorában fociedzés után az ölembe dobta a koszos zoknijait, hogy idegesítsen a szagával, én pedig hangosan sikítoztam
  • apukám külön lakrészt épít a házban a horgászbotjai számára, aztán boldogan prezentálja minden arra járónak a két keze munkáját, és mindannyian büszkék vagyunk rá
  • anyukám piskótát süt, és pont akkor csapja le valami a biztosítékot....a piskóta nem sül magasra, anyu viszont a plafonon van (mi pedig megdícsérjük a lapos sütit is)
  • a tesóm az Ace Ventura filmekből a kedvenc jeleneteinket utánozza, mi pedig fetrengünk a nevetéstől, annyira élethű minden mondta és mimikája
  • apukám megtalálja a legunalmasabb tv csatorna leggagyibb, 50'es-években forgatott koreai harcos filmjét, és úgy nézi, mintha egy vadiúj akciófilm lenne (mi pedig halálosan unjuk minden másodpercét, de elviseljük, mert apu már csak ilyen)
  • anyukám mindegyik tehetségkutató műsorban kinéz magának egy-két igencsak unszimpatikus figurát, és addig szenyázik velük, míg már kiszugerálja őket a műsorból
  • az öcsém kénytelen beállni a kocsival a kertbe amikor a vezetést gyakoroljuk, mert én azonnal kiugrom a kocsiból, ha hirtelen kell valamit a kormány mögött bravúroskodnom (és mindezt a teljesen kihalt utcában is tudom produkálni)
  • apukám party szobát készít a tetőtérben és büszkén mutogatja nekünk a felszerelt hangorgonát, discogömböt és hangulatlámpákat
  • anyukám távollátó szemüveg nélkül keresi a rövidlátó szemüvegét a lakásban, és csodálkozik, hogy ebben a házban mindig minden eltűnik
  • a 185 centi magas, erős öcsikém ugrándozva menekül egy imádkozó sáska láttán, mintha gumibogyó szörpöt ivott volna...mi meg nem értjük, hogy mi a problémája
  • apukám huga és az "igen jólnevelt" Bella kutyusa meglátogatnak minket, amivel felborítják a délután nyugalmát és csendjét (és annyit nevetünk öt perc alatt a kiskutya bohócságain, mint máskor egy hét alatt)
  • apukám képtelen veszíteni mindenféle társas- és kártyajátékban, ezért vagy kihagyjuk őt belőle, vagy tudjuk, hogy itt bizony csalásra vagy sértődésre számíthatunk egy-egy parti közben/végén
  • anyukám végigsírja Pavarotti temetésének közvetítését, mi pedig szép csendben elkerüljük még a környéket is messziről
  • a tesóm Valencia sálban, Valencia mezben nézi a meccset, és hangosan ordítozik, mi pedig halálra rémülünk, mikor a legnyugodtam pillanatokban zendít rá
  • apukám hugának remegős, zöld trutyi zselét viszünk a kórházba, aminek semmi hasznát nem veszi, de azért megköszöni a gesztust
És én? Ójaj...
  • állandóan úgy állok neki kávét főzni, hogy az valahol biztosan folyni fog (konyhaszekrény, padló, ruháim, stb.)
  • mindent leejtek, összetörök, mindenben megbotlok, jajgatok, aztán csak mosolygok egyet
  • bénázok, sipítozok, S.O.S. tanácsokért hívom apukámat
  • anyukámat hívogatom főzés közben tanácsokért, ha elrontok valamit
  • a tesómat hívom először rikácsolva, ha a Lego új minifigurát dob a piacra
  • és ha nagyon de nagyon beverem a fejem a szekrényajtóba, akkor telefonon megkérdezem apu hugát, hogy akkor most hülye leszek?
Bőven van flúgos tulajdonságunk, de talán éppen az a legjobb a családunkban, hogy ezekkel együtt szoktuk meg és szeretjük egymást. A sok idegesítő kis aprósággal, amik nagyon hiányoznának, ha nem lennének. Ettől vagyunk mi igazi család. Nem a vérszerinti rokonságtól.


Vissza az általános iskolába - E. néni motiváló ereje

Általános sulis koromban mindig kitűnő tanuló voltam, és szerettem is iskolába járni. Jóban voltam az osztálytársaimmal, akik majdnem mindannyian ovistársaim is voltak, nem volt bajom a házi feladatokkal és szerettem az alsós tanító nénimet is. 

Igazi stréber kiscsaj voltam. Fonott hajjal, hatalmas fehér galléros blúzzal, piros vastag harisnyával, kötött pulcsival. Mindig kész volt a leckém, jelentkeztem órán és ha felszólítottak, tudtam a választ is. Megtanultam a verseket, szerettem fogalmazást írni, jó volt a nyelvérzékem, és szépen rajzoltam. Uncsi voltam, ma már tudom. Tipikus jókislány, aki már nyár elején elolvassa a kötelező olvasmányokat, megcsinálja az olvasónaplót és már alig várja hogy újra iskola legyen és meg tudja mutatni mindenkinek. Nem dicsekvésből, és nem is azért, hogy felvágjak vele, egész egyszerűen azért, mert szerettem csinálni. Csak négy évig jártam általános iskolába, azután 8 osztályos gimibe kerültem. 
Az alsós osztályfőnök személye - meglátásom szerint - nagymértékben meghatározza a későbbi hozzáállásunkat a tanuláshoz, továbbtanuláshoz, hiszen vagy megszeretteti velünk az újdonságokat és kihívásokat, vagy pedig örökre megutáltatja velünk még az iskola épületét is. Az én tanító nénim az első halmazba tartozik. 

Csukjátok be a szemeteket és képzeljetek magatok elé egy aranyos, hatvanas nénit, befésült rövid hajjal, vastag keretes szemüveggel. Minden reggel odamegy hozzátok, és a következőket nyomatja nektek: Jaaaaj, egyem azt a kis pirospozsgás pofikádat, édes kicsi kincsem!! Milyen egy édes, cukimuki csengettyű vagy te drága!! Hát ki a szééép??? Naaa, mondd csak meg a tanító néninek, ki a széép???? Hát persze, hogy te mucikám! Atyalapatyalaaaa, hát bugyubugyubugyuuuuu, kicsi nyuszi, kukacka, madárka, macika! Gyere ide, befonom azt a szép hosszú hajadat kicsi királylány!!! Na, ki a tanár néni szeme fénye, büszkesége? Hát teeeee, te vagy kislányom, te kis szivecske, te! - na, E. néni ennek a borzadványnak tökéletesen az ellentéte. Mindenben.

22 évvel ezelőtt voltam első osztályos, akkor ismertem meg. 

Ma ugyanolyan szép, mint akkor volt, talán csak a haját hordja másképp (akkoriban olyan göndör hajzuhataga volt, mint Julia Robertsnek a Micsoda nő!-ben). Fiatal, jó kondiban van, mint Rubint Réka, és olyan erős, mint Russel Crowe a Gladiátorban. Hangos, mint Mícs Bjúkenen a Baywatchban, amikor a hangosbeszélőn ordítozik, hogy "Cápa, cápaaaaaaaa! Ki a vízből!", határozott, mint Bruce Willis a Die Hard filmekben, félelmetes, mint Anthony Hopkins a Hannibálban, és maximalista, mint anyukám (aki nem kispályás, nekem elhihetitek!)

Kislány koromban elvarázsolt a szépsége, a megjelenése, de halálosan féltem attól, hogy esetleg rosszabbul teljesítek valamiből, mint amit elvár. Nagyon szerettem volna a maximumot nyújtani, hogy ne csalódjon bennem, pedig tudhattam volna, hogy akkor sincsen semmi baj, ha hibázok. Minden, amit ma matekból prezentálni tudok, azt neki köszönhetem (kicsit leragadtam az alsós mateknál, tudom...). 

Emlékszem, hogy az osztályteremben egy nagyon okos kisfiú mellett ültem, és egyszer annyira elterpeszkedtem a cuccaimmal, hogy szegény már csak egy húszcentis helyen nyomorgott a füzetével, amikor E. néni odasétált, megemelt engem mindennel együtt és letett arra a helyre, ami az én területem volt. Nem szólt egy szót sem, csak jelezte, hogy nem vagyok jó helyen. Utólag jót mosolygok rajta, de akkor nagyon figyeltem arra, hogy nehogy a könyököm átlógjon a képzeletbeli választóvonalon, amit E. néni az ujjával rajzolt a pad közepére. Tornaórán nagyon béna voltam, nem számítottam nagy tehetségnek, de azt nagyon sajnálom, hogy E. néni pont azt nem látta, hogy egyetlen egyszer sikerült egy szabályos, egyenes kézenállást csinálnom segítség nélkül. Tudom, hogy butaság, de a mai napig emlékszem arra, hogy milyen átkozottul büszke voltam magamra. És az is nagyon emlékezetes volt, amikor osztálykiránduláson, a Mogyoróhegyen negyedmagammal átmásztam a bika karámjánál a lécen, ezért büntetésből nem mehettem éjszakai túrázni. Ha batikolt ruhát látok, azonnal eszembe jut, hogy E. nénivel és az egész osztállyal pólót batikoltunk magunknak, hogy ugyanolyan ruhában lehessünk osztálykiránduláson. És még mindig megvan az a bőrből készült nyaklánc, amit 4. év végén ajándékba kaptunk tőle.

Az egyetemen soha nem volt problémám azzal. hogy rövid idő alatt nagy mennyiségű tananyagot elsajátítsak, könnyen kiszűröm a lényeget, és hamar megjegyzem a szükséges dolgokat. Hiszem, hogy mindennek az alapját E. néni verte a fejembe, és nagyon hálás vagyok neki ezért. De nem csak ezért. 

Minden egyes nap azt keresem, hogy mi szeretnék lenni, ha végre nagy leszek. Nagyon sok mindent kizártam már, többek között azt a szakmát is, amiből diplomáztam. Anyukám szokta emlegetni, hogy E. néni már akkor tudta, hogy nem fogom szeretni, amikor elkezdtem az egyetemet. Nos, annyi bizonyos, hogy még nincs meg az álommelóm. Nem baj, a lényeg, hogy folyamatosan keresem a lehetőségeket. Két saját blogot szerkesztek, és olyan szerencsés vagyok, hogy a nonstopbalaton.hu és az ilovedunakanyar.hu oldalaknak is szoktam cikkeket írni. Ez a hobbim, ezzel töltöm szívesen a szabadidőmet. Egyik nap facebookon ajánlottam az oldalamat (a Napi kincseket) E. néninek is, de rögtön be is tojtam, amikor láttam, hogy elfogadta az ajánlást. Csak az járt a fejemben, hogy mit fog szólni az én idióta kis történeteimhez!? E. néni kemény, maximalista nő, aki nem szórja a bókokat, mint a konfettit, hanem elvárja, hogy az ember a lehető legtökéletesebben teljesítsen.

Tegnap este kutyasétáltatás közben láttam, hogy írt Messengeren, és annyira beparáztam, hogy vajon mit írhatott, hogy először el sem mertem olvasni. Fontos nekem a véleménye, és úgy voltam vele, ha azt írja, hogy "Eszterkém, nem rossz, de még gyakorolj otthon egy kicsit", akkor azonnal keresek egy gödröt, ami olyan mély, hogy elférek benne kényelmesen, megkérek valakit, hogy temessen be, és nem mozdulok onnan évekig. 

Amikor végre meg mertem nyitni az üzenetet, nagyon boldog voltam, nagyon jól estek a szavai. Sőt! Legszívesebben kinyomtattatnám óriásposzternek, amit kitennék a nappali falára, hogy minden este nézhessem. Ha E. néni büszke rám, az nekem azt jelenti, hogy csináltam végre valami értelmes dolgot, amiért érdemes volt erőfeszítéseket tennem. A családom mellett ő az, aki megtanított arra, hogy ne elégedjek meg az állóvízzel. Hogy a jó lehet még jobb, hogy a kiválónál is van fentebb, és ha megelégszem azzal, amim van, akkor olyan dolgok maradhatnak ki az életemből, amit később biztosan bánni fogok. Ennek nyilván van jó és rossz hozadéka is, hiszen állandóan törekszem a fejlődésre, viszont szinte soha nem vagyok magammal maradéktalanul elégedett. Neki köszönhetem, hogy szeretek írni, szeretek fogalmazni és nem adom fel, ha bukkanók jönnek. 

Boldog vagyok, hogy ennek a nagyhangú, kemény nőnek a kezei közé kerültem 22 éve, mert így nem lettem (ahogyan ő mondaná) vattába csomagolva. Talán nem vagyok már az az uncsi kis fonott hajú, hatalmas hófehér galléros kislány, de ha majd az én lányom ugyanilyen lesz egyszer, remélem, hogy egy E. nénihez hasonló, harcias tanító néni kézbeveszi. Mert bármilyen vastag is a páncél, E. néni erejénél már csak a szíve nagyobb. 

Miért NEM jó felnőttnek lenni?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon-nagyon szerettem gyerek lenni. Imádtam, hogy az időm nagy részében babázhatok, biciklizhetek a barátaimmal, vagy legózhatok. Nem is vágytam többre, talán csak néha arra, hogy felnőtt legyek, hogy "azt csinálhassak, amit csak akarok". Most, hogy felnőtt vagyok, már egyáltalán nem örülök a ténynek, hogy az vagyok. 

Sokkal nagyobb szabadságra, színesebb napokra és több legózásra számítottam. Emlékszem, megfogadtam, hogy a fizetésemből sokszor veszek majd magamnak Legot, és lesz egy szobám, ahol egy egész várost rendezek be vele. Arról ábrándoztam, hogy a napjaim nagy részében mesét nézek, és minden este tejbegrízt vagy palacsintát vacsorázok. Azt hittem, hogy fenékig tejfel minden felnőtt ember élete. Nem sejtettem, hogy valójában a legjobb gyereknek lenni.


Mióta felnőtt vagyok, arra sincsen időm, hogy levegőt vegyek. Az elmúlt hetekben egyre csak tornyosulnak a fejem fölött a problémák, az elintéznivalók és az elmulasztott dolgok. Csak hogy néhányat említsek:
  • Két hete folyamatosan fáj a fogam, mára pedig annyira feldagadt az ínyem, hogy úgy nézek ki, mint egy gyűjtögető hörcsög. Vagy mint egy kisgyerek, aki teletömte a száját cukorkával. Akárhogy számolom, fogorvoshoz csak a következő hét utáni héten juthatok el leghamarabb (ha szerencsém van, és fogad), hiszen addig minden nap este 18-ig dolgozom.
  • Nagy nehezen eljutottam szemvizsgálatra, mert a mostani szemüvegemmel nemhogy a feliratot nem látom a tévében, de már kezdek ciki lenni a hunyorgásommal az utcán is. Az új szemüvegemért azonban már nem tudok elmenni, mert munkaidőn kívül már nem jutok oda úgy, hogy nyitva is legyenek.
  • Már egy ideje szeretnék elmenni moziba/turiba/könyvesboltba, de örülök ha hazaérek, és nyugalom van.
  • A TAJ kártyám lassan 3 hónapja a háziorvosnál pihen, mivel anno ottfelejtettem nála, de nem jutok oda, hogy elmenjek érte. Nagyon bosszantó, mert bármi történik, szükségem lehet rá. (Mint most is, hogy el kellene jutnom fogorvoshoz) Apropó!!!! Ki tud a fővárosban megbízható, normális fogorvost????
  • Hetek óta nem vittem el a kutyákat sétálni, és ha rajtam múlt volna, majdnem éhen haltak volna. D. teljes mértékben magára vállalta ezt a feladatot, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Bevásárol, kutyakaját vesz, ápolgatja a lelki világukat...
  • Szégyellem bevallani, hogy egy szobanövényem meghalt amiatt, hogy nem öntöztem meg időben. Nagyon szeretem a virágaimat, és ez a példány hosszú évek óta velünk lakik. Vagyis már csak lakott. Apróságnak tűnhet, engem mégis bánt. 
  • A vasalnivalók majdnem olyan magasan tornyozódnak, mint amilyen magas én vagyok (175 centire nőttem, úgyhogy gondolhatjátok, ez mennyi ruhát jelent). Nagyon szeretek vasalni, de ez már nekem is sok...
És ez csak néhány dolog azok közül, amik bántanak mostanában, és akkor a nagyobb, komolyabb dolgokról még nem is ejtettem egyáltalán szót. Az az igazság, hogy a rengeteg szuper dolog mellett igen sok hátránya van annak, hogy felnőtt vagyok. Ha tehetném, egész nap a Duna mellett üldögélnék egy jó könyvvel a kezemben, a kutyák körülöttem lófrálnának, D. pedig az egyik labdáját rugdosná, és nagyokat cselezgetne. 


Sosem csinálok palacsintát, mert félek, hogy elrontanám, hogy letapadna, odaégne, nem tudnám megfordítani, stb. Pedig csak rajtam múlik, hogy ha nem is minden este, de olykor egyek a kedvenc desszertemből. Gyakran veszek magamnak egy-egy Lego minifigurát, mert a gyűjteményem még nem teljes. Az albérletben nincs elegendő helyünk egy Lego szobához, de egy helyes dobozt azért már meg tudok tölteni a kis emberkékkel.

Aki ismer engem személyesen, vagy néhány bejegyzésemet olvasta már, az tudja, hogy én a végsőkig ragaszkodom a kis idióta, gyerekes szokásokhoz, és hobbikhoz. Nem érdekel, ha mások szerint ciki vagyok, nekem fontos, hogy az életem tele legyen színes, vidám, aranyos dolgokkal, amik talán örök gyerekké tesznek, de ez legyen a legnagyobb baj. 

Nem olyan jó felnőttnek lenni, mint képzeltem. Sok nyűg, megoldásra váró feladat, határidős teendő van körülöttem, az esti tejbegrízek és nonstop legózások helyett. Gyakran csak azt kívánom, hogy hétvége legyen, de nem gondolok bele, hogy úgy szaladnak a napok mellettem, hogy csütörtökön már nem tudom, mi volt hétfőn. Bőven van min változtatnom, hogy jobban kiélvezhessem a mindennapokat. Törekszem arra, hogy érdemben megéljem az időmet, és ehhez igen nagy százalékban csak arra van szükség, hogy átkattanjon egy kapcsoló a fejemben. 

Hova tűntek olyan gyorsan a gondtalan, játékos, vidám gyermekévek?


A pasi (és a focimeccs)

Mióta az eszemet tudom, apukám otthon minden meccset megnéz a tévében (és ezáltal - ha éppen otthon vagyunk - mi is). Nem csak a focit szereti egyébként, hanem mindent, aminek ha csak távolról is, de van köze a sporthoz. Néha már annyira unalmas, hogy küldönféle praktikákhoz folyamodunk, csak ne kelljen tovább nézni a soha véget nem érő billiárd közvetítéseket. 
www.kecskefeszek.hu
Persze a hétvégi focimeccseket mindig nézték a testvéremmel, és abba soha nem szóltunk bele anyukámmal. Nem is nagyon tehettünk mást, mert mindig volt néhány szomszéd, aki átjött meccset nézni, és olyankor anyukám csak akkor szólalt meg, ha édesapa már túl hangosan káromkodott nyáron, nyitott ablaknál. A többiek szintén, de azzal nem anyunak volt teendője. Egy biztos, egy életre megtanultam, hogy kár egy férfi és a hétvégi focimeccs közé állni, mert akinek a vérében van a foci nézés, az már nem változik meg (nem mintha nem lenne nagyon szórakoztató figyelni, hogy ugrálnak, hogyan rágják a körmüket, imádkoznak, fogadkoznak, dobálnak/csapkodnak valamit vagy szidják a bíró prostituálnak vélt édesanyját egy-egy izgalmasabb helyzet közben/után/előtt). Szerencse, hogy így szocializálódtam, mert most igen nagy hasznát veszi ennek a párom, D, aki szintén nagy meccsnéző hírében áll. Jómagam annyit konyítok a focihoz, hogy:
  • A mérkőzés félidején már nagyjából tudom, hogy akinek szurkolunk, az milyen színű mezben játszik (kivétel persze a Fradi, mert a zöld-fehér színek beleégtek a retinámba már kölyökkoromban)
  • Mostmár tudom, hogy a focisták nem pólóban, hanem mezben játszanak, és nem térdzokni van rajtuk, hanem sportszár
  • A srácokat nem zavarja az, ha koszos a mezük. Még akkor sem, ha egy hatalmasat esnek, és végig tiszta sáros mezbe fújják bele az orrukat
  • Trinidad és Tobago az egy és ugyanaz a csapat
  • Még a Gyirmót meccs is legalább olyan érdekes, mint amikor a Juventus játszik
  • A focistákat nem zavarja, ha sok a nyáluk futás közben, mert csak köpnek egy hatalmasat a levegőbe, és bravúrosan még bele is rúgnak a cipőjükkel a köpetbe
  • A meccs végére mindig tudom, hogy melyik csapat kapujánál, milyen neonszínű ruhában áll a kapus
  • És hogy D. nem túl boldog, ha akkor locsolok éppen virágot a tévé előtt, amikor tizenegyest rúg valaki, vagy pedig szabadrúgás van.
D. néha elég türelmes ahhoz, hogy magyarázgassa nekem a szabályokat, és ilyenkor egy ideig igen sok infót szívok magamba, de sajnos ez elég hamar elillan. Az, hogy valójában mit jelent a les, már az öcsém is megpróbálta a fejembe verni, teljesen eredménytelenül. D. is próbálta megmutatni egy alkalommal még bábukkal is, de még rosszabb lett a helyzet, pedig esküszöm, hogy nem vagyok gyengeelméjű. Mindegy, elfogadtam, hogy nem érthetek mindent, és tudom, hogy sikeresen veszem az olyan apró akadályokat, mint hogy 
  • D.-nek már 8 labdája van itthon, és ha valamelyiket nem dugom el elég ügyesen, akkor egész nap csak pattog és pattog és pattog. Aztán jön a kapurarúgás. Egy akkora albérletben, ahol nemhogy kapu nincs, de még egy nagyobb üres falfelület sem
  • Mindig be kell készíteni egy csomag sós pufit a meccsekre, hiszen mi lehetne jobb kísérője egy mérkőzésnek, ha nem ez?
  • A mérkőzés közvetítése előtt fél órával már szörfölni kell a neten, hogy kiderüljön végre, ki lesz a 11 kezdő játékos
  • A kutyáknak türelmesen és hosszasan magyarázza, hogy a következő 90 percben csendben kell lenni, és figyelni kell a tévét
  • Figyelni kell, hogy jön-e a mix. Nos, ezt a mondatot már a tesómtól jópárszor hallottam, most viszont az életem része lett. JÖN-E A MIX. Vagyis: nyer-e tippmixen azokkal a meccsekkel, amiket megrakott a nagy szakítás reményében.
  • Ha nem nyer a tippmixen, akkor egy rövid ideig nagy búslakodás van, aztán jön a hiszti, hogy "én soha többet nem mixelek". Majd pedig jön Batman-D., és azt mondja, hogy sebaj, legközelebb tarolok :)
  • Ha nyer a mixen, akkor viszont hatalmas a boldogság, mind a 253 foga csillog-villog a mosolya közben, és eltáncolja a mix-táncot, ami hosszú és komoly meló, sok gyakorlás és izomláz eredménye:
A nagy végszó nem más, mint az, hogy imádom ezt az egész rituálét, ami a férfiak és a focimeccsek körül van. 
  • a rákészülés a meccsekre, 
  • a foteket elhelyezése a tévé közelébe, 
  • a perec/ropi/pufi és üdítő/sör bekészítése ipari mennyiségben, 
  • a mezek felpróbálása, 
  • szurkolói sálak előkészítése, 
  • a közös ordítozás, 
  • káromkodás, 
  • magasba ugrálás, 
  • anyázás, 
  • ünneplés 
  • vagy közös szomorkodás és a bíró anyukájának emlegetése újra és újra. 

Vicces és maradandó élmény. Köszi srácok!




Ötletbörze indul - ide süss, mikre bukkantam!

Egyik este bejártuk a Váci utca környékét, és a Pepcoban, Müllerben, és a Tigerben is hihetetlenül cuki dolgokra bukkantunk. Tényleg igaz, hogy ma már mindennek csak a fantázia szab határt, hiszen a megvalósítás sok esetben annyira profi és kreatív, hogy beleszédülök. Lessetek bele ti is a kívánságlistámba.


Az egyik legeslegkedvencebb blogom a Pillecukor. Azért szeretem, mert Szilvinek elképesztően jó a humora, szeretem, ha ironizál, és a blogjának facebook oldalát is gyakran látogatom, ahol mindig találok valami kincset magamnak. Az első blogok között van, amiket elkezdtem olvasni, és visszamenőleg elolvastam az összes bejegyzést is. Úgy érzem, hogy sok közös vonásunk/tulajdonságunk van, bár soha nem találkoztunk egymással. Kukkantsatok be hozzá, és lopjátok bátran az ötleteit, mert sokkal vidámabbak lesznek a napjaitok, ezt garantálom! Az aktuális kedvencem tőle a Karácsonyi tervező, ami, biztos vagyok benne, hogy titeket is elvarázsol majd, illetve a Minden, ami karácsony :) is, ahol rengeteg ötletre bukkanhattok! Valamelyik nap ihletet kaptam Szilvitől, és elhatároztam, hogy ötletbörzére indolok (ahova munka után D. is elkísért). 

Azt hiszem, a képek és egy-egy sor komment magukért beszélnek. Üzletenként összegyűjtöttem a "mostazonnalbekellszerezni" dolgokat, néttétek csak:

Pepco:

Mikulásos kesztyű...most komolyan????
Miért nincs nagyobb méretben?
Ismét Mikulásos, de most sapka. Én biztosan beszereznék egyet, 
ha lenne rám való:)
Hóesés, szánkó, szarvas és kismadár...imádnivaló, nem?
Mivel hóember mintás, egész télen lehet hordani, nem csak karácsonykor :)
Ha másban nem is, ebben a rénszarvasos fölsőben mindenkinek 
karácsonyi hangulata lenne!

Tiger:

Sünis mamusz. Neked is fázik télen a lábad?
Nosza, rajta, szerezz be egyet :)
Toll, aminek egy komplett karácsonyfa a teteje.
 Ja, igen! Csengenek a csengők miközben írsz vele. :)
Adventi gyertya, amiből minden nap le kell égetni egy keveset egészen addig, míg Szentestéhez nem érsz.

Müller:

Beismerem, hogy itt leragadtam az adventi naptárak szépségénél. 
Egyszerűen imádni való mindegyik!!! 

Karácsonyi vásár a Mikulással (Ritter Sport)
Madárkás karácsonyfás tünemény. A kedvenc mintám!!! (Kinder)
A mintája annyira szép, mint a kivilágított Vörösmarty tér (Lindl)


A legkülönlegesebb számomra ez a naptár, mivel nagy gumicukor fan vagyok. Édes a Mikulás szánja,
és a rákötött hatalmas puttony!! (Haribo)

Nagyon vidám estét töltöttünk együtt kettesben, tüzetesen megvizsgáltunk minden apróságot és szerencsére több családtagomnak is rátaláltunk a karácsonyi ajándékára. Örülök neki, hogy egyre több ilyen üzlet nyílik, hiszen annyi vidám dologra bukkanhatunk egy-egy ilyen túra közben. Ha ti is találtok valamilyen cukiságot, aranyos karácsonyi apróságot mászkálás, vásárolgatás közben, küldjétek el nekem, hogy gazdagíthassam a Napi Kincsek Tárházát :)

                              Köszi,

Csacska kacsaság – avagy mit tennék, ha balatoni kacsa lennék?

Aki a Balatonra látogat, szinte teljesen biztos, hogy találkozik legalább egyetlen (ha nem több) szerencsés kacsával. Ezek az állatok megszállják esténként a tó partját, és élelmet koldulnak azoktól a nyaralóktól, akik naplementére, romantikára vágynak egy szép nyári nap végén. Vajon hányan gondolkodunk el azon, hogy milyen jó lehet balatoni kacsának lenni? Én biztosan.


Átlagos kacsa lennék, se nem túl színes, se nem túl jellegtelen színű. Egész télen arról álmodoznék, hogy a nyáron melyik település partján fogok lehorgonyozni. Idén biztosan Balatonfüreddel, esetleg Földvárral jártam volna a legjobban, hiszen nem volt kibírhatatlanul meleg nyarunk, de a turisták a szeles, olykor hűvös napokon is ellátogattak a nagyobb városok vízpartjára, és gyakran befizettek egy-egy hajókirándulásra is. Az pedig igen sok kacsatápot ígér egy éhes kacsának. Minden kacsa tudja, hogy a legjobb, ha bandákhoz verődik, hiszen nagyon édes és kedves látványt nyújt több tucat kacsa egy rakáson. Az emberek ilyenkor fejvesztve rohannak kacsatápot venni.

Minden héten kiválasztanék egy települést, aminek végigúsznám többször is a partját, megnézném a vízből is látható látványosságokat, úgy, mint Siófokon az óriáskereket, Lellén a vízparton ülő horgászokat, Szigligeten a várat, Révfülöpön a mólót, Füreden a révész és a halász szobrát, és a Tagore sétányt. Biztosan lennének kedvenc etetőhelyeim is, mert tudnám, hogy Siófokon fantasztikus a gyros, Szárszón a hamburger, Alsóörsön a tóparti pékségben a pogácsa, és még a Fűzfői túlontúl olajos sültkrumplit is szeretném, bár kétségkívül a palacsinta lenne a kedvencem.

Megfigyelném a legújabb matractrendeket, és arról álmodoznék, hogy a sok felfújható krokodil, delfin, és cápa mind-mind az enyém lenne. Csónakáznék a matracok tetején, egyensúlyoznék a karúszókon és bukfenceznék az úszógumik körül.

Beúsznék a legtöbb fesztivál területére, meghallgatnám Majkáékat és a Superstereot a Soundon, Rúzsa Magdit és a Balatoni Retro Láz fellépőit a Plázson, vagy a Halott Pénz és  Wellhellot koncertjét a Strandon. Ingyen, belépő nélkül, mert egy kacsának nagyszerű az élete.


Reggelenként felülnék egy vízibiciklire vagy kenura, és onnan nézném a napfelkeltét, szárítgatnám a tollaimat a napfényben, és addig maradnék esténként a tóparton, amíg már csak hunyorogva tudnám kivenni a vitorlások árbocát a sötétben. Élvezném a nád zizegésének hangját, a Balaton illatát, az égbolt varázslatos színeit, a pancsoló gyerekek nevetését, az idősek arcán megjelenő mosolyt, amikor ezredszerre köszöntik boldogan a tavat, a szerelmespárok boldogságát, a lánykérések megható pillanatait, a Zánkán táborozó gyerekek örömét, és az éjszakai fürdőzők vidám sikolyait. Milyen boldog kacsaéletem lenne!

Ti merre úszkálnátok, ha balatoni kacsák lennétek?



Induljon a nagy társasjáték körkép! - Beszélgetés Mészáros András bloggerrel, aki a társasozásból szeretne megélni, játékmesterként

Gyerekkorom óta nagyon szeretem a társasjátékokat. A szüleimmel és a testvéremmel vérre menő küzdelmeket vívtunk egymással egy-egy Game of life játék közben. Most, felnőttként egészen más megvilágításba kerülnek ezek a játékok, ám ugyanolyan vonzó és kedves szabadidős tevékenység maradt számomra, mint régen volt.

Forrás: Google
Minden olyan napot hisztivel kezdek, amelyiken 15 fok alatt van a hőmérséklet, vagy orkán erejű szél fúj. Nyári gyerek lévén nekem lételemem a napfény és a magas hőmérséklet, amit a hidegebb őszi/téli napokon, esténként egy bögre forró, gőzölgő gyümölcsteával és olyan időtöltéssel igyekszem pótolni, ami igazán felvidít. Ilyen a társasjátékozás. Nem csak nagy társasággal élvezem, D.-vel viszonylag gyakran ketten is leülünk összemérni az erőnket (sok esetben inkább a szerencsénket). A következő hetekben jobbnál jobb társasokat fogok nektek megmutatni a blogon, és szeretném, ha ti is megírnátok, nektek melyik társas a legnagyobb kedvencetek! Mielőtt azonban szemügyre vennénk néhány népszerű, ismert és kevésbé ismert társast, arra gondoltam, bemutatom nektek Andást, az Élményképek blog bloggerét, aki igazán szakértő e témában. 

Hihetetlenül lelkesen beszél a hobbijáról, igazán nagy öröm olvasni! András bemutatja továbbá vállalkozási tervét is, hiszen vallja, hogy "Ha az ember nem él meg a szakmájából, éljen meg a hobbijából!". Fogadjátok szeretettel a beszélgetésünket, mellyel reméljük, meghozzuk a kedveteket egész télre (és talán még tovább is) a játékokhoz!

"100-ig meg sem állok!"

Bemutatkoznál kérlek röviden azoknak, akik nem ismernek téged, vagy a blogodat?
András: A rövid bemutatkozásokkal mindig bajban voltam, mert nem tudom, hogy lehet-e olyan érdekeset mondani rólam, amire más is kíváncsi. 1980-ban születtem Sopronban, 3 éves koromtól élek Veszprémben. Az egyetemet is itt végeztem 2004.-ben környezetmérnöki szakon. Egyelőre állást keresek, hogy 36 évesen legyen végre pénzem elköltözni a családtól, ami a diplomaosztó óta csak pénzkérdés, de soha nem jött még össze. Közben szakmai és személyes blogot írok, és két csapatba is járok játszani. A kisebb, de régebbi csapat jobb társaság. A másikban viszont több új játékot lehet tanulni. A nagyobb csapat egy bejegyzett egyesület, ahol alapító tag voltam, de kiléptem. De játszani még mindig visszajárok közéjük, mert rájöttem, hogy játékosként jó velük, de tagnak belépni nem érdemes. És mivel ennyire szeretek játszani, eszembe jutott, hogy nem is állást kellene keresni, hanem vállalkozni. Ha az ember nem él meg a szakmájából, éljen meg a hobbijából! Ezért indítom el a társasjátékos vállalkozást. Remélem, működni fog! :) (Ha mégsem, akkor nem lesz más választásom, mint újra állást keresni a környezetvédelemben...)


Mióta szeretsz társasjátékokkal játszani?
András: Mindig szerettem társasjátékokkal játszani, gyerekkorom óta nem is hagytam abba. Persze voltak játékosabb korszakaim, meg olyan társaságok, akikkel többet játszottam, de soha nem távolodtam el igazán a játékoktól.

Szerinted ez miért jó időtöltés?
András: Azért jó időtöltés, mert izgalmas, leköti a figyelmem, mégis szórakoztató. És mindig más. Még ugyanabban a játékban sincs két egyforma játszma.

Milyen jellegű társasjátékok jelentenek számodra igazi kihívást?
András: Sokféle társasjátékot ismerek, és azt hiszem, nem típustól függ, hogy mi a kihívás. Azzal a játékkal játszom szívesen, ami egyedi, és nem hasonlít semmilyen más játékra, amit ismerek. Új játékot tanulni mindig kihívást jelent nekem, de éppen ez a jó benne. Persze volt már olyan, hogy először játszottam valamivel és mégis megnyertem.

Melyik társasokat ajánlod jó szívvel?
András: Az enyémek közül ami itthon is és a társasjátékos barátaim körében is népszerű, az a Metro. Ami még nincs meg itthon, de szeretném megvenni (és már rég megvettem volna, ha egy 0-val kevesebbért árulnák), az a Crokinole. Még ismerem is a gyártót. De megvenném az újonnan kifejlesztett Forestaurant nevű játékot is (ugyanaz a cég gyártja, csak olcsóbb, talán 6 ezer Ft), és érdekelne olyan játék is, ami független attól a cégtől, de nagyon reklámozzák, és Veszprémben is lehet kapni: Magyar Népmesék társasjáték. Kíváncsi lennék, hogyan tudtak a sok különálló népmeséből egy összefüggő játékot alkotni... De ezeken kívül az itthon meglévő 10 játékomat (Agent Undercover, Aqua Romana, Crostrack, Mesterlogika, Metro, Montego Bay, Őseink írása, Police 107, Rummikub, Touché) és a Cogitate Games által gyártott 4-féle játékot (Carrom, Crokinole, Forestaurant, Pitrush) mindenkinek tudom ajánlani. De van még néhány játék, amit szeretek.

Melyik a személyes kedvenced?
András: Személyes kedvencem az itthoniak közül a Metro, a még megszerzésre váró játékok közül pedig a Crokinole.

Ismered esetleg a Game of life, Scotland Yard társasokat? Nekem ezek a kedvenceim. Ha ismered őket, mit gondolsz róluk?
András: Névről ismerem ezt a két játékot, egyszer szívesen kipróbálnám mindkettőt.


Ha lenne saját lakásod, lenne benne társasjáték szoba?
András: Társasjáték szoba? Külön ilyen szobára még nem gondoltam, de jó ötletnek tűnik. Az biztos, hogy egy helyen tárolnám a játékokat, és gyakran lenne otthon társasjáték parti, talán erre éppen jó lenne egy ilyen szoba.

Olyan társasággal is szoktál játszani, aminek a tagjait azelőtt nem ismerted?
András: Olyan társasággal is játszottam már, aminek a tagjait nem ismertem. Kedvenc társasjátékos csapatomba pl. szórólapról jelentkeztem ismeretlenül, és csak a jelentkezés után derült ki, hogy 1 ismerős mégis van köztük. :) Csak mivel elég komoly helyről ismertük egymást (internetes szakmai blogmagazinban ő vezette a gazdasági szakterületet, én meg a környezetvédelmet), egyikünk sem gondolta volna, hogy a másik is szeret játszani.

Mesélnél egy kicsit a vállalkozási tervedről?
András: Van 10 társasjátékom, ezeket viszem megrendelésre az ügyfélhez. Főleg Veszprémben és környékén, de igény szerint országosan is. (Tömegközlekedéssel, mert nincs autóm.) Persze játszhatunk az ügyfél játékaival is, de akkor előre megbeszéljük a játék nevét, hogy átnézhessem a szabályt. Ha csak játékostárs hiányzik, azt órabérben vállalom, de ha szabályt is magyarázok, azért külön díjat számolok. A bevételből pedig folyamatosan bővítem a készletemet. 100-ig meg sem állok!

"Játssz velem!"

Nem hozol létre esetleg facebookon a vállalkozásodnak oldalt? Mi lenne a neve?
András: A vállalkozásomnak természetesen lesz Facebook oldala. A neve nagyon egyszerű: Játssz velem! Ez lesz a honlapom címe is. Valószínűleg "jatsszvelem.tk", mivel Magyarországon csak a "jatsszvelem.valami.hu" ingyenes, a "jatsszvelem.hu" nem.

Hogyan látod magad 10 év múlva?
András: Ha bejön a vállalkozásom, akkor 10 év múlva már több száz társasjátékom lesz, és saját lakásban élek. Ha nem jön be, akkor visszatérek az eredeti szakmámhoz, a környezetvédelemhez, remélhetőleg nagyobb sikerrel, mint eddig. De remélem, hogy lesz igény a társasjátékos vállalkozásra. Nincs túl sok konkurenciám az országban, talán megélek belőle. :)

Mondhatjuk azt hogy a társasozás számodra hobbi és szenvedély?
András: Mondhatjuk. Fontos nekem, és jól érzem magam tőle, de nem lennének elvonási tüneteim, ha néhány napig vagy hétig mellőznöm kellene. De biztos, hogy hosszú távon nem lennék boldog nélküle.

"A lényeg, hogy jól érezzem magam!"

Mensa tagként van olyan társasjáték, ami rajtad is kifog?
András: Attól függ, mit értesz az alatt, hogy kifog rajtam a játék. Olyan nincs, amivel nem tudok játszani, mert nem értem meg elsőre a játékszabályt. Ha jó a magyarázat, akkor minden szabályt megértek, és mindennel tudok játszani. De olyan van, amiben még soha nem tudtam nyerni. Persze elég kevés ilyen játék van (ahogy olyan is kevés van, amiben mindig nyerek), és nem is mindig az a fontos, hogy ki nyer. A lényeg, hogy jól érezzem magam! :)

Kedves András! Remélem, hogy valóra válnak az álmaid, és azzal foglalkozhatsz, ami igazán örömet szerez neked, hiszen nincs is annál ideálisabb helyzet, amikor az ember a hobbijával még pénzt is kereshet! Köszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataidat, tapasztalataidat, és remélem, hogy számíthatok a segítségedre néhány társasjáték bemutatásánál!


Nektek van kedvenc társasjátékotok?