Általános sulis koromban mindig kitűnő tanuló voltam, és szerettem is iskolába járni. Jóban voltam az osztálytársaimmal, akik majdnem mindannyian ovistársaim is voltak, nem volt bajom a házi feladatokkal és szerettem az alsós tanító nénimet is.
Igazi stréber kiscsaj voltam. Fonott hajjal, hatalmas fehér galléros blúzzal, piros vastag harisnyával, kötött pulcsival. Mindig kész volt a leckém, jelentkeztem órán és ha felszólítottak, tudtam a választ is. Megtanultam a verseket, szerettem fogalmazást írni, jó volt a nyelvérzékem, és szépen rajzoltam. Uncsi voltam, ma már tudom. Tipikus jókislány, aki már nyár elején elolvassa a kötelező olvasmányokat, megcsinálja az olvasónaplót és már alig várja hogy újra iskola legyen és meg tudja mutatni mindenkinek. Nem dicsekvésből, és nem is azért, hogy felvágjak vele, egész egyszerűen azért, mert szerettem csinálni. Csak négy évig jártam általános iskolába, azután 8 osztályos gimibe kerültem.
Az alsós osztályfőnök személye - meglátásom szerint - nagymértékben meghatározza a későbbi hozzáállásunkat a tanuláshoz, továbbtanuláshoz, hiszen vagy megszeretteti velünk az újdonságokat és kihívásokat, vagy pedig örökre megutáltatja velünk még az iskola épületét is. Az én tanító nénim az első halmazba tartozik.
Csukjátok be a szemeteket és képzeljetek magatok elé egy aranyos, hatvanas nénit, befésült rövid hajjal, vastag keretes szemüveggel. Minden reggel odamegy hozzátok, és a következőket nyomatja nektek: Jaaaaj, egyem azt a kis pirospozsgás pofikádat, édes kicsi kincsem!! Milyen egy édes, cukimuki csengettyű vagy te drága!! Hát ki a szééép??? Naaa, mondd csak meg a tanító néninek, ki a széép???? Hát persze, hogy te mucikám! Atyalapatyalaaaa, hát bugyubugyubugyuuuuu, kicsi nyuszi, kukacka, madárka, macika! Gyere ide, befonom azt a szép hosszú hajadat kicsi királylány!!! Na, ki a tanár néni szeme fénye, büszkesége? Hát teeeee, te vagy kislányom, te kis szivecske, te! - na, E. néni ennek a borzadványnak tökéletesen az ellentéte. Mindenben.
22 évvel ezelőtt voltam első osztályos, akkor ismertem meg.
Ma ugyanolyan szép, mint akkor volt, talán csak a haját hordja másképp (akkoriban olyan göndör hajzuhataga volt, mint Julia Robertsnek a Micsoda nő!-ben). Fiatal, jó kondiban van, mint Rubint Réka, és olyan erős, mint Russel Crowe a Gladiátorban. Hangos, mint Mícs Bjúkenen a Baywatchban, amikor a hangosbeszélőn ordítozik, hogy "Cápa, cápaaaaaaaa! Ki a vízből!", határozott, mint Bruce Willis a Die Hard filmekben, félelmetes, mint Anthony Hopkins a Hannibálban, és maximalista, mint anyukám (aki nem kispályás, nekem elhihetitek!)
Kislány koromban elvarázsolt a szépsége, a megjelenése, de halálosan féltem attól, hogy esetleg rosszabbul teljesítek valamiből, mint amit elvár. Nagyon szerettem volna a maximumot nyújtani, hogy ne csalódjon bennem, pedig tudhattam volna, hogy akkor sincsen semmi baj, ha hibázok. Minden, amit ma matekból prezentálni tudok, azt neki köszönhetem (kicsit leragadtam az alsós mateknál, tudom...).
Emlékszem, hogy az osztályteremben egy nagyon okos kisfiú mellett ültem, és egyszer annyira elterpeszkedtem a cuccaimmal, hogy szegény már csak egy húszcentis helyen nyomorgott a füzetével, amikor E. néni odasétált, megemelt engem mindennel együtt és letett arra a helyre, ami az én területem volt. Nem szólt egy szót sem, csak jelezte, hogy nem vagyok jó helyen. Utólag jót mosolygok rajta, de akkor nagyon figyeltem arra, hogy nehogy a könyököm átlógjon a képzeletbeli választóvonalon, amit E. néni az ujjával rajzolt a pad közepére. Tornaórán nagyon béna voltam, nem számítottam nagy tehetségnek, de azt nagyon sajnálom, hogy E. néni pont azt nem látta, hogy egyetlen egyszer sikerült egy szabályos, egyenes kézenállást csinálnom segítség nélkül. Tudom, hogy butaság, de a mai napig emlékszem arra, hogy milyen átkozottul büszke voltam magamra. És az is nagyon emlékezetes volt, amikor osztálykiránduláson, a Mogyoróhegyen negyedmagammal átmásztam a bika karámjánál a lécen, ezért büntetésből nem mehettem éjszakai túrázni. Ha batikolt ruhát látok, azonnal eszembe jut, hogy E. nénivel és az egész osztállyal pólót batikoltunk magunknak, hogy ugyanolyan ruhában lehessünk osztálykiránduláson. És még mindig megvan az a bőrből készült nyaklánc, amit 4. év végén ajándékba kaptunk tőle.
Az egyetemen soha nem volt problémám azzal. hogy rövid idő alatt nagy mennyiségű tananyagot elsajátítsak, könnyen kiszűröm a lényeget, és hamar megjegyzem a szükséges dolgokat. Hiszem, hogy mindennek az alapját E. néni verte a fejembe, és nagyon hálás vagyok neki ezért. De nem csak ezért.
Minden egyes nap azt keresem, hogy mi szeretnék lenni, ha végre nagy leszek. Nagyon sok mindent kizártam már, többek között azt a szakmát is, amiből diplomáztam. Anyukám szokta emlegetni, hogy E. néni már akkor tudta, hogy nem fogom szeretni, amikor elkezdtem az egyetemet. Nos, annyi bizonyos, hogy még nincs meg az álommelóm. Nem baj, a lényeg, hogy folyamatosan keresem a lehetőségeket. Két saját blogot szerkesztek, és olyan szerencsés vagyok, hogy a nonstopbalaton.hu és az ilovedunakanyar.hu oldalaknak is szoktam cikkeket írni. Ez a hobbim, ezzel töltöm szívesen a szabadidőmet. Egyik nap facebookon ajánlottam az oldalamat (a Napi kincseket) E. néninek is, de rögtön be is tojtam, amikor láttam, hogy elfogadta az ajánlást. Csak az járt a fejemben, hogy mit fog szólni az én idióta kis történeteimhez!? E. néni kemény, maximalista nő, aki nem szórja a bókokat, mint a konfettit, hanem elvárja, hogy az ember a lehető legtökéletesebben teljesítsen.
Tegnap este kutyasétáltatás közben láttam, hogy írt Messengeren, és annyira beparáztam, hogy vajon mit írhatott, hogy először el sem mertem olvasni. Fontos nekem a véleménye, és úgy voltam vele, ha azt írja, hogy "Eszterkém, nem rossz, de még gyakorolj otthon egy kicsit", akkor azonnal keresek egy gödröt, ami olyan mély, hogy elférek benne kényelmesen, megkérek valakit, hogy temessen be, és nem mozdulok onnan évekig.
Amikor végre meg mertem nyitni az üzenetet, nagyon boldog voltam, nagyon jól estek a szavai. Sőt! Legszívesebben kinyomtattatnám óriásposzternek, amit kitennék a nappali falára, hogy minden este nézhessem. Ha E. néni büszke rám, az nekem azt jelenti, hogy csináltam végre valami értelmes dolgot, amiért érdemes volt erőfeszítéseket tennem. A családom mellett ő az, aki megtanított arra, hogy ne elégedjek meg az állóvízzel. Hogy a jó lehet még jobb, hogy a kiválónál is van fentebb, és ha megelégszem azzal, amim van, akkor olyan dolgok maradhatnak ki az életemből, amit később biztosan bánni fogok. Ennek nyilván van jó és rossz hozadéka is, hiszen állandóan törekszem a fejlődésre, viszont szinte soha nem vagyok magammal maradéktalanul elégedett. Neki köszönhetem, hogy szeretek írni, szeretek fogalmazni és nem adom fel, ha bukkanók jönnek.
Boldog vagyok, hogy ennek a nagyhangú, kemény nőnek a kezei közé kerültem 22 éve, mert így nem lettem (ahogyan ő mondaná) vattába csomagolva. Talán nem vagyok már az az uncsi kis fonott hajú, hatalmas hófehér galléros kislány, de ha majd az én lányom ugyanilyen lesz egyszer, remélem, hogy egy E. nénihez hasonló, harcias tanító néni kézbeveszi. Mert bármilyen vastag is a páncél, E. néni erejénél már csak a szíve nagyobb.
Címkék: Kincsek
