Forrest Gump - az életfilozófiám legjava!

Eddigi életem során soha nem láttam megrendítőbb, szerethetőbb, nagyszerűbb és emlékezetesebb filmet a Forrest Gumpnál. Egyszerűen annyira elvarázsol minden jelenete, hogy képes vagyok már az elején is sírni, amikor elkezd a néger nőhöz beszélni a padon. A történet pontosan leírja és bemutatja azt a világot, amiben hiszek, és amiben jól érzem magam. 

Mert "mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos."


Tom Hanks zseniális színész, Forrest szerepében minden gondolatot olyan csodálatosan ad át, hogy az ember soha nem felejti el, ha egyszer látta. Nem véletlenül kapott Oscar díjat a szerepért 1995-ben. A film végigveszi az élet nagy kérdéseit, és ennek a furcsa figurának az egyszerűnek tűnő gondolataival magyarázza meg, hogyan legyünk kitartóak, mennyire szerethetjük a családunkat, vagy hogyan éljünk színesen. Ha az életem különböző szakaszaiban igazán szükségem van arra, hogy emlékezzek, mi az ami számít, és mi nem, akkor csak megnézem a filmet és máris jó helyre kerülnek a gondolataim. "Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább." A film megtanított arra, hogy nem számít, honnan jövünk, és merre tartunk, ha gyermeki őszinteséggel és naiv jósággal állunk a világhoz, mindig legalább ugyanennyi jóra számíthatunk. "Azt hiszem, rajtunk múlik, hogy mi a rendeltetésünk. Ki kell hoznunk a legjobbat abból, amit Istentől kaptunk." 

Fontos számomra, hogy nyitva hagyjam a szívem, hogy mindig új embereket ismerjek meg, és odafigyeljek rájuk. Lehetünk egymástól teljesen különbözőek, érdemes egy esélyt adnunk arra, hogy valóban megismerjük a másikat, mert lehet, hogy olyan élményeket köszönhetünk majd neki, amelyről azelőtt nem is álmodtunk. „Soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében!” Az élet mindig úgy sodorta elém a barátságokat, hogy maradandó nyomot hagyjanak a szívemben, és tudom, hogy minden okkal történt eddig velem. Még akkor is, ha összevissza jöttek emelkedők és lejtők, mindig tanultam belőlük valamit, amitől most sokkal többnek érzem magam. "Én nem tudom, hogy a mamának volt-e igaza, vagy pedig Dan hadnagynak, (...) hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése, vagy csak úgy ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de én azt hiszem, mind a kettő igaz. Talán mind a kettő megtörténik velünk egyszerre."

Forrest végtelen optimizmusa talán megdöbbentheti a nézőt, de egyben lenyűgöző is, hogy a vietnámi háborúban megtalálta a szépséget, amikor felnézett a tiszta égboltra éjszaka, és a csillagokban gyönyörködött. Hát nem lenne érdemes tanulni tőle? Ti felnéztek az égboltra éjszaka? Élvezitek a napfelkeltét reggelenként? Gyönyörködtök a tiszta vizű tóban, mint Forrest? Én szeretnék. Vagy legalábbis szeretném megpróbálni. 


Amikor ezt a bejegyzést írom, éjszaka van, és a filmet nézem. Nem vagyok álmos, csak bámulom a tévét és figyelem, hogyan öleli át egymást Jenny és Forrest a háborúellenes tüntetésen a vízben állva, és hogyan sírja el magát Forrest örömében azon, hogy a kisfia nem szellemi fogyatékos....és mindig újra visszatekerem a kedvenc részeimet. És megint újra. 

Nézem, hogyan sportol Forrest az egyetemen, hogyan harcol a seregben, hogyan futja körbe a fél világot, hogyan pingpongozik, hogyan táncol Elvisnek, hogyan találkozik az elnökkel, hogyan lesz milliomos a rákhalászatból, hogyan nyírja a füvet a kiskocsiján, hogyan szeret tiszta szívből és hogyan neveli a kisfiát, és nem akarok másmilyen lenni, csak olyan, mint a fogyatékos srác a fura hanglejtésével és bézs öltönyével. Élvezi az életet és megküzd a sorsával, de így teljes az élete. 

Mert "az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle."

A nagy hisztimentes palacsinta kihívás

Vannak a Super Marioban azok a részek, amikor mész előre Marioval, ugrálsz a csöveken, és megharcolsz a mozgó kaktuszokkal, halál nyugodtan. Majd aztán felgyorsul minden, menekülsz az ágyúgolyók és a teknősök elől és elveszíted az összes életed nettó 2 perc alatt a kapkodásban. Azt sem tudod mi történt veled, de kezdhetsz mindent előröl, duzzogva és magadban fortyogva. Nos, nagyjából ilyennek gondoltam a palacsintasütés fázisait is.


Az elmúlt 30 év alatt soha nem gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy palacsintát süssek, bár az egyik kedvenc ételem. Hogy miért féltem tőle annyira? 

Élénken él bennem az a kép, amikor anyukám bejelentette olykor, hogy palacsintát süt, mi meg először nagyon örültünk neki, aztán fejvesztve menekültünk a konyhából a ház vagy a kert legtávolabbi pontjába, és marha sürgős és fontos elfoglaltságot kerestünk magunknak. Hogy miért? Mert anyukám palacsintái igazán finomak, mondjuk sorszám szerint a huszadiktól felfele. Az ez előtti példányok olyan hatalmas hisztit képesek az én pici anyukámból kiváltani, amire ezernyi pók sem volt képes kamaszkorában, és most ezernyi, hűtőben mászó csonti sem tud. (Apukám horgászós varázslata, hogy hogyan kerülnek rá a legszebb paprikákra és paradicsomokra a szteppelő csontik a hűtőben. Mindenesetre nagy visítás és ördögűzés volt a vége!) A lényeg az, hogy a palacsinták első húsz példánya általában a kukában köt ki, mert leragad, leég, és különbenis. Édesanya eközben hangosan káromkodik (igen!!!) és megfogadja, hogy SOHA ÉLETÉBEN NEM SÜT TÖBB PALACSINTÁT, ESKÜSZIK MINDENRE AMI ÉL ÉS MOZOG (tehát még a csontikra is). 

Hosszú küzdelem és anyázás után végül megszületik a 21. palacsinta, ami gyönyörű aranybarna pírt kap, kerek, lapos és hívogató az illata. A konyhából fél óra alatt kiszellőzik az égett szag, anyukám ezalatt visszaváltozik anyukámmá, és végleg elűzi hisztikrisztit. Ekkor végre visszamerészkedünk a konyhába, és felmérjük az első mondatából, hogy már aranyosvagyokszépazélet hangulata van-e, vagy kérekmégötpercetkülönbengyilkolok érzése. Utóbbinál még elmegyünk a kert végébe a kutyákkal megnézni, hogy nő-e már a bab, paradicsom, málna, vagy akármicsakneakonyhábanlegyen. 


Ez a nagy palacsintaőrület már egészen korán kialakult nálam. Az apai nagymamámnál úgy kaptunk időről időre, hogy mama összekeverte az "alapanyagot" (ahogyan a nagypapám nevezte) és papa kisütötte őket a lenti nyári konyhában szépen nyugodtan. Közben rikácsoltak a papagájok, papa elcigizgetett, hallgatta a rádióját és mire mi odaértünk hozzájuk suli után, friss, meleg, gőzölgő palacsinta várt az asztalon. Az anyai nagyszüleimnél csak mama palacsintájára emlékszem, pedig néha biztosan a dédi is készített nekünk. Mama belereszelt a tésztájába almát, és tett bele egy kis fahéjat is, így lett tökéletes a visegrádi palacsinta. Ezt a verziót én még nem mertem kipróbálni, csoda, hogy egyáltalán bele mertem vágni a palacsinta kihívásba, 

amely a következőképpen zajlott kis otthonunkban:
  1. D.-vel elhatároztuk, hogy elkészítjük az első közös palacsintánkat.
  2. Mivel mindketten nagy reményekkel indultunk neki a kihívásnak, egymást bátorítottuk, hogy meg tudjuk csinálni.
  3. Végigvettük a hibalehetőségeket. 
  4. Kerámia palacsintasütő pipa. 
  5. Hozzávalók pipa. 
  6. Csontimentes hűtő pipa. 
  7. Szagelszívó pipa.
  8. Hozzáláttunk a tészta bekeveréséhez, ami nagyobb figyelmet és összpontosítást követelt, mint egy nagyobbfajta műtét. Elég a szóda bele? Elég mozgós a lötyi? Kell még bele tej? 
  9. Mivel nem volt viszonyítási alapunk, elkönyveltük úgy, mint "kezdetnek tökéletes" tészta
  10. Elkezdtem kisütni az első darabot, ami nem volt elég folyós, és mivel marha sok olajjal kentem meg a sütőt, így elég vastag és olajos lett szegényke. 
  11. A következőket már ügyesebben készítettem, és hozzáöntöttem a tésztához még vagy 2 dl szódát, hogy VALÓBAN normális állagú legyen.
  12. Kitaláltam, hogy közben elpakolgatok ezt-azt, így lettek kicsit "barnább" darabok is
  13. Abbahagytam a pakolgatást, mert kicsit sok "barna" darab gyűlt össze
  14. D. letüdőzte a fahéjat, miközben összekeverte a porcukorral....pffff....
  15. Nagy harcok árán végre lejött a lekvárosüvegről a tető
  16. A kutyákat hetvenharmadszorra is kizavartam a konyhából mikor már sokadszorra rúgtam bele Dézibe és léptem rá Hamira véletlenül
  17. És akkor kész lettem. Elfogyott a tészta. Az utolsó törpikeméret lett ugyan, de cuki. Próbadarab. 

Eredmény: 

Egyetlen darab palacsinta sem égett meg vállalhatatlanra, és csak a legelső példány került az örök vadászmezőkre (értsd:kuka), valamint egészen elfogadható hangulat uralkodott a konyhában. Nem volt rossz élmény a sütögetés. 

Kóstolás

Mivel örökké elégedetlen vagyok a főztömmel, most D. előrebocsátotta, hogy ha szidni merem a palacsintát, akkor nem szól hozzám egész hétvégén. Úgyhogy nem szidtam. De nektek elárulom, hogy nagyon szerelmes vagyok, mert a palacsinta enyhén (nagyon) sós lett. Nagynéném tanácsa az volt utólag, hogy ilyenkor nevezzem ki sós palacsintának az alkotást és tegyek bele sajtot, sonkát, stb. Így olyan, mintha direkt tettem volna bele egy kamionméretű kanálka sót.

Konklúzió

Egy darabig még nem teszek almát a tésztába, inkább megpróbálkozom a kevesebb só - több lekvár variációval, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Nagyszerű móka volt közösen sütögetni, és ezt azért is mondom nagy örömmel, mert nekünk nincs kertünk, ahova D. menekülhetett volna a kutyusokkal, ha kitör rajtam az édesanya-féle rohadjmegpalacsinta életérzés. :) 


Ismerd meg velem hétvégén Indonézia kincseit!

Hétvégén D.-vel ellátogatunk az Indonéz Nagykövetségre, hogy részt vegyünk az Indonéz Napokon, és a jótékonysági vásáron. Miután Indonézia és én jobban összeismerkedtünk, azonnal elkezdtem irigykedni rá azért, mert annyira színes, izgalmas és varázslatos, hogy ha csak a töredéke lehetnék, már akkor is elégedett lennék az új énemmel. Ahogyan mostanában trendi megjegyezni: tipikus bakancslistás hely ez, annyi látnivalóval, amennyit nem lehet belesűríteni egyetlen posztba, egyetlen hétbe, de talán még évbe sem. 

Ha nem félnék annyira a földrengésektől, a cunamiktól, és minden egyébtől, ami ezekkel jár, bizony isten összegyűjtenék egy kis pénzt repülőjegyre, vagy összetákolnék egy helyes kis bárkát, fognám a kutyákat és D. matrózzal meg sem állnék a 18000 sziget egyikéig. Ott aztán lecövekelnék és addig nem nyugodnék, ameddig nem lenne egy saját kis házikóm, kilátással a vízre és a homokos partra. És hogy bizonyítsam, hogy nem vagyok irigy, szeretettel meghívlak benneteket is erre az utamra, jut bőven hely mindenkinek. Az első állomás nem más, mint Budapest, Városligeti fasor 26., az Indonéz Nagykövetség címe. Gyertek amennyien csak tudtok, és hangolódjatok rá Délkelet-Ázsia különlegességeire. 

A Balin épült Tanah Lot templom a Világörökség része. A 17. századi templomot egy szikla tetején építették fel, ami benn áll a tengerben kb. 50 méterre a parttól. A sziklatemplom felé utazók gyönyörű rizsteraszokban gyönyörködhetnek. Tanah Lot jelentése: Föld a Tengerben. A sziklára épített templom apálykor gyalog is megközelíthető, de dagálykor olyan, mintha a templom a tenger közepébe épült volna. A víz ereje folyamatosan formálja a sziklát.
A monda szerint a 15. századba Niratha pap utazása során megpihent a sziklán, itt töltött 1 éjszakát és érezte, hogy ez egy szent hely, óriási az ereje, ide kell egy templomot építeni a tenger isteneinek. Megkérte a hal
ászokat, hogy építsenek ide szentélyt.

Balit az Istenek szigetének is nevezik, mégpedig a több ezer kisebb és nagyobb szentély és templom miatt.

Korábban már írtam egy 
bejegyzésben arról, hogy mennyire lenyűgöz az indonéz zene és tánc, de ahogy jobban beleástam magam az ország történelmébe és kultúrájába, ezek mellett egyértelműen közel kerültek a szívemhez a templomai, a tengerpartjai és az etnikai, nyelvi sokszínűsége. Az ország nyugati felét ázsiai, elsősorban maláj népek népesítik be, míg az ország keleti felén inkább csendes-óceáni népek, Új-Guinea szigetén pápuák élnekCsodálatosan színes és finoman kidolgozott népviseleteiket látva kedvem támadt sokkal színesebben öltözködni, és azon kezdtem gondolkodni, hogy a jótékonysági vásáron vajon milyen ékszerbe, ruhába vagy táskába fogok beleszeretni. 

Igen, pontosan! Én ugyanis minden vásáron, piacon, bolhapiacon és kirakodón azonnal szerelembe esek valamivel, ami még nincs a ruhatáramban, ami különleges és egyedi.

Az indonéz szigeteken rengeteg táncstílus és ritmus öröklődik, több változatban és színben, mint amennyi nyelv és dialektus van. A táncok a legősibb mítoszoknak azt az üzenetét hordozzák, hogy a mi anyagi, szellemtelen világunk csak árnyéka a valódi szellemi világnak, amelyben istenek és hősök élnek.

Az Indonéz Napok első és második napján is számos érdekes és izgalmas program várja a látogatókat, akik a táncos és zenés bemutatók mellett megkóstolhatják Indonézia különleges ételeit, italait is. Akik hozzám hasonlóan szeretnek a vásárok standjainál nézelődni, azok bátran szemezgethetnek a batik és más kézműves ruhák, kiegészítők és ezüstékszerek között, nem fognak csalódni! 


Borobudur a világ legnagyobb buddhista épülete, a buddhista tanítás kőből épült fellegvára.  i. sz. 800 körül épült a Szailendra dinasztia megbízásából. Építői az indiai mitológiából ismert Meru hegyének megépítésére törekedtek.
Így sikerült megalkotniuk az egész déli félteke legnagyobb építményét.

Nem is lehet kérdés, hogy a képzeletbeli indonéz utazásunk első állomása után mi lehet a második és harmadik, hiszen május 9.-11.-én a Fővám téri Nagycsarnokban, míg május 19.-20.-án Dunakeszin élhetjük át újra azt az élményt, melyet az Indonéziai Nagykövetség varázsol nekünk az ország kincseit felsorakoztatva. 

Ezek után már készen állunk majd a bárkaépítésre és a hajózásra egészen Indonéziáig, ahol kellően el tudunk vegyülni a rendezvényen vásárolt ékszereinkkel, ruháinkkal, és az ott elsajátított tánclépésekkel. Irány Délkelet-Ázsia, üdv néked, világ negyedik legnépesebb országa!

5 SZÁM, AMI JOBBAN FELPÖRGET, MINT A REGGELI KÁVÉD!

Veletek is gyakran előfordul, hogy nehezen keltek reggel, és bármennyire igyekeztek, semmi nem sikerül? Nem találjátok a kedvenc farmerotokat, magatokra csöpögtetitek a fogkrémet és dezodoros lesz a felsőtök? Legszívesebben visszafeküdnétek aludni, vagy meginnátok egy liter kávét, hogy életben maradjatok? Elő a rögtönzött távirányító-mikrofonokkal, és énekeljétek teli torokból a kedvenc számaitokat! Ti mire pörögtök fel?


Bár zenei téren mindenevő vagyok, azért akad néhány olyan szám, amitől azonnal felpattanok az ágyon és pizsiben "riszálom úgyis úgyis". Ilyenkor én vagyok a parkett ördöge, de minimum Aretha Franklin és Elvis Presley közös gyermeke, aki bravúros hajlítgatásokkal énekli a legnagyobb klasszikusokat, és nulla szégyenérzettel prezentálja a legbonyolultabb koreográfiákat az elefántos mamuszában. Mutatom, hogy én mitől kattanok be és elmesélem, miért! Várom a ti tippjeiteket és történeteiteket is!

Ray Charles - Hit the road Jack: A fantasztikus zongorista és énekes a jellemzően amerikai zenei stílusok mindegyikében maradandót alkotott, nekem ez a szám a kedvencem tőle. Egyszer egy gyerekkori barátommal a Dunabogdány és Visegrád közötti úton ordítva énekeltük a kocsijában végig ezt a számot, amiről azóta is mindig ő jut eszembe! Ki ne pörögne fel tőle?


ZZ TOP - La Grange: Ez a dal az Armageddon című filmből is ismerős lehet, de számomra nem csak a film miatt különleges, hanem azért is, mert Bruce Willis is énekli a koncertjein. (Én vagyok Bruce egyik leghatalmasabb rajongója, képzeletbeli felesége és leglelkesebb két lábon járó reklámozója!) Hallottátok már a hangját? És tudtátok, hogy remekül szájharmonikázik? Ha tetszik a videó, keressetek rá a Bruce Willis Blues Band többi számára is! 


Meredith Brooks - Bitch: Meredith Brooks csodálatos hangú énekes, és tehetséges dalszövegíró. Ezt a számát nagyjából 8 éven keresztül hallgattam minden egyes vonatozásom alkalmával legalább ötször, vagyis legalább 1920 alkalommal. És akkor még nem számoltam a hosszú buszozásokat, végtelen mozgólépcsőket és az állandó várakozást a pályaudvarokon. Szóval, hatalmas pacsi az énekesnőnek, amiért tartotta bennem a lelket!


Aretha Franklin - Respect: A tizenhatszoros Grammy-díjas énekesnőt nyilván senkinek nem kell bemutatnom, hiszen aligha akad olyan, aki ne hallott volna róla. Én először egészen kiskoromban hallottam tőle ezt a dalt, méghozzá a Forrest Gump című filmben, ami (akárcsak a szám) azonnal belevéste magát a szívembe. Nincs nap, hogy ne hallgatnám meg, annyira hozzánőtt a reggeleimhez, mint egy jó kis anyázás a metrón.



Takáts Tamás - Pocsolyába léptem: Az esküvők, házibulik, és bálok népszerű slágere ez a szám, és talán mindenkinek van kellemes emléke vagy jó sztorija róla. Én kiskamaszként, 14 évesen egy Duna parti koncerten hallottam ezt a számot és ott táncoltam rá a szintén ott bandázó - akkor 26 éves - nagynénémmel. Imádtam azt az időszakot, és ahányszor ezt a számot hallom, mindig ez jut eszembe róla, és mindig teli torokból énekelem a sorait. 


Miközben a zenéket válogattam össze a reggelipörgősjátékmikrofonos listámhoz, azon gondolkodtam, hogy miért nem 30 számot sorolok fel azonnal, mert nagyon nehéz ilyen kevés kedvencet kiválasztanom. Ezer más zenére tudnám ugyanúgy ropni mamuszban, pizsiben, kócos hajjal és macis zokniban, mint ezekre, és éppen ez a szép ezekben a Michael Flatley reggelekben. Ahány reggel, annyi Eszter-koncert, annyi riszálás, annyi sikerélmény. Fergeteges party minden alkalommal :) 


Indonéz napok és jótékonysági vásár az Indonéz Nagykövetségen - Gyere el te is!

Az Indonéz Köztársaság Nagykövetsége és az Indonéz Kereskedelemfejlesztési Központ szervezésében immáron 6. alkalommal kerül megrendezésre Budapesten az Indonéz Napok és Jótékonysági Vásár. A kétnapos rendezvény ezúttal egy különleges helyszínen, az Indonéz Nagykövetségen mutatja be a Föld negyedik legnépesebb országa – a több, mint 17.000 szigetből álló – délkelet-ázsiai szigetország, az Indonéz Köztársaság sokszínű kultúráját. 


Amikor a rendezvényre meghívást kaptam, nagyon felületes ismereteim voltak Indonéziáról, így azon nyomban utánanéztem annak, hogy miért mondják Indonéziáról, hogy nagyfokú etnikai és kulturális sokszínűség jellemzi, hogy izgalmas a földrajzi elhelyezkedése, és hogy mindenképpen érdemes megismerkedni a gasztronómiájával. 

Tudtad?  
  • Indonézia tengeren határos Indiával, Thaifölddel, Malajziával, Szingapúrral, a Fülöp-szigetekkel, Pápua Új-Guineával és Ausztráliával
  • Az Indonéz Köztársaságot 18100-nál is több sziget alkotja, amelyek közül kb 6000-en élnek emberek. 
  • Az ország tektonikus lemezek törésvonalain helyezkedik el, ezért a vulkanikus tevékenység igen aktív, gyakoriak a földrengések és a rengéshullámok által keltett cunamik is
  • Fűszereket elsősorban a külső, keleti szigeteken termesztenek, a Malukku-szigetek elnyerte a Fűszer-szigetek címet is
  • Az ország hivatalos jelszava: Bhin-neka tunggal ika (Egység a sokféleségben)
  • A szigetlakók általában teát és híg kávét fogyasztanak. A tuak nevű bort egy pálma törzsének megcsapolásával és napon történő erjesztésével készítik. 

Olvasás közben olyan információkra bukkantam, melyek nagyon megleptek, és amelyek csak még inkább erősítették bennem azt az érzést, hogy - bár most azonnal nincs lehetőségem Indonéziába utazni, de - azonnal meg kell ismernem az ország egzotikus kincseit.  

Mivel hosszú éveken át tanultam zenélni, a rendezvényen legjobban a tradicionális táncegyüttesekre és a zenei programokra vagyok kíváncsi. Klasszikus indonéz zenekar a gamelán, melyben számos hangszer kap szerepet, úgymint xilofon, metallofon, dobok, gongok, bambuszfuvola és húros hangszerek; időnként még énekhang is. Különösen érdekes, hogy a gamelán zene szájhagyomány útján terjedt egészen a XIX. századig, a nyugati zenében alkalmazott kottaíráshoz hasonló formája nem létezett. Mivel én is zenéltem zenekarban (természetesen kottából), nagyon várom, hogy meghallgassam az Indonéz Napokon a különféle ütős, húros és fúvós hangszerek közös játékát, amely kotta nélkül is tökéletes összhangban van. 


Ugyanez az izgalmas játék vonatkozik a táncokra is. Az indonéz szigeteken rengeteg táncstílus és ritmus öröklődik, több változatban és színben, mint amennyi nyelv és dialektus van. A táncok a legősibb mítoszoknak azt az üzenetét hordozzák, hogy a mi anyagi, szellemtelen világunk csak árnyéka a valódi szellemi világnak, amelyben istenek és hősök élnek. A trópusi szigetekről származó táncokat egyfajta meditatív lassúságból származó tiszta, finom mozdulatok, kecses kéztartások, mudrák, apró érzékeny tánclépések, érzéki pillantások jellemzik. A táncok mellett nagyon híres az indonéz-szigetvilág őshonos harcművészete, a Silat is, ami eredetileg a Java szigetéről származik. Több száz különböző stílusa ismert, de mindegyik azonos irányra fókuszál, mint az ütések, ízület manipulációja, pengés fegyverek, dobások, vagy az állat utánzó módszerek és/vagy ezek kombinációja. 


Az ország rendkívül színes zenés, táncos és harcművészeti hagyományokkal rendelkezik, és emellett igen gazdag a gasztronómiája és a képzőművészete is. 2016. május 6.-7.-én a családi programra látogatók megismerkedhetnek Indonézia kézműves- és gasztro-termékeivel, autentikus tánc- és zenei kultúrájával, egzotikus tájaival és ruhakölteményeivel, kipróbálhatják és megtanulhatják a batikolás technikáját és a szerencsésebbek értékes tombola-nyereményekkel gazdagodhatnak.

Az idei jótékonysági vásár kiállítói az Indonéz Nagykövetség szabadtéri területén sátrakban mutatják be a magyar közönség számára Indonézia értékeit és jellegzetes termékeit. A vásáron számos kiállító (indonéz és magyar cég) vesz részt, akik ékszerekkel, batikolt ruhákkal, indonéz élelmiszerekkel (kókusztermékek, kávé, tea, fűszerek…), kézműves termékekkel és lakberendezési tárgyakkal készülnek. 

A látogatók természetesen indonéz gasztronómiai különlegességeket, nemzeti ételeket, italokat is megkóstolhatnak.


Ünnepélyes megnyitó: május 6.-án, szombaton 10:00 órakor

Megnyitóbeszédet mond: H. E. Wening Esthyprobo Nagykövet asszony – Indonéz Köztársaság Magyarországi Nagykövetsége

További programok: kézműves és gasztro-termékek vására, ezüstékszerek, batik ruhák és kiegészítők, indonéz tradicionális táncegyüttesek és zenei produkciók, batik workshop, filmvetítések Indonéziáról, indonéz fashion show, tombola– értékes indonéz nyereménytárgyak!

Találkozzunk május 6.-án az Indonéz Nagykövetségen, vagy május 19-20.-án az  Indonéz Napok – Kiállítás és vásáron (helyszín: Dunakeszi Bevásárlópark), és ismerjük meg jobban az indonéz kultúrát együtt!


Találkozásunk Nózival a XXIV. BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÖNYVFESZTIVÁLON

Hétvégén ellátogattunk a Millenárisra, a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra D.-vel, hogy szuper újdonságokat lássunk, és beszerezzünk (akciósan) néhány jó könyvet. Ennél már csak egy dolgot vártunk jobban, Kántor Katát, és Nózit, aki az elmúlt hónapokban az egyik nagy kedvencünk lett Facebookon. Kicsoda Nózi? 


Egy nyugdíjazott rendőrkutya, aki tündérien és egyedien pózol a közösségi oldalán, megnevetteti a "rajongóit", miközben pimaszul jóképű. Nózi "gondolatait" az egyik gazdija, Kántor Kata fogalmazza meg és írja le, aminél nagyon régen olvastam viccesebbet. 

D.-vel általában onnan tudjuk egymásról, hogy "Nózit olvasunk", hogy a másiknak a könnye potyog nevetés közben. Hónapokra visszamenően visszanéztük az összes képet és végigolvastuk az összes posztot, megkerestük a róla szóló videókat és tévéadásokat is.  Ha bővebben szeretnétek Józsefről, a rendőrkutyáról, vagyis Nóziról olvasni, megtehetitek az alábbi linkekre kattintva.

József, a hatkilós kutya egyébként a Országos Rendőr-főkapitányság Dunakeszi Oktatási Központjában kezdte meg a "pályafutását". Európában József volt az első olyan yorkie, aki a sikeres vizsgát követően ténylegesen is szolgálatba állt a rendőrségnél. Mint drogkereső kutya, számos alkalommal bizonyította a rátermettségét, néha a bűnelkövetők is csodálkoztak a kiskutya fergeteges teljesítményén. Mióta nyugdíjba vonult, Kántor Katánál lakik, akinek most jelent meg első Nózi-könyve, Az ékszerrablók nyomában címmel. Mikor azt olvastuk Nózi facebookján,  hogy Kata és a kutyus dedikálni fogják a könyvet a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, nem is volt kérdés, hogy elmegyünk-e Józsefet, vagyis Nózit meglátogatni. 

Amint beértünk a Millenárisra, D. azonnal kiszúrta a kutyát a bejáratnál, és úgy bámultunk rá, mintha még soha nem láttunk volna yorkie-t (miközben otthon is van egy belőle). 

Hát ő Nózi. 

Akin annyit nevetünk, akinek a videói olyan viccesek, hogy többször is lejátsszuk őket egymás után. (IDE kattintva megnézhetitek a kedvencemet.) Mondanom sem kell, a dedikálásnál alig vártuk, hogy közelebb férkőzzünk hozzá, és nem is kellett csalódnunk. Kata - Nózi krónikása - nagyon kedvesen írt a könyvünkbe, aztán még az ujjlenyomatunkat is rögzítette az első lapra. Eközben Nózi türelmesen ült az ölében, és lógó füleivel érdeklődve figyelt minket. Nem tudom, mire vártunk...arra, hogy megszólal??? Hogy a szájából hallhatjuk valamelyik történetét? Imádtuk volna. A találkozás és az élmény így is nagyon szuper volt, érdemes volt kilátogatni a rendezvényre. 


Az egyik kedvenc történetemet most megmutatom nektek, az alábbi képnél ezeket a sorokat olvastuk Nózi oldalán: 


"Drága Lilyke, Sandy, Mazsi, Cuki, és a többi szerelmem, akiknek most nem jut eszembe a neve, kérlek titeket, hogy a mai napot fekete betűkkel véssétek bele szívetek naptárába. Megaláztatásom végzetes és immáron végleges, visszafordíthatatlan károkat okozott legdicsőbb szervemben, mely folytán örökre kénytelen leszek megelégedni a plátói szerelem adta hévvel. A kétlábúak persze mindenféle magyarázattal rukkolnak elő a végzetes döntés jogosultságát illetően, de ezeket inkább nevezném kifogásnak, vagy önigazolásnak. Igaz, hogy mostanában állandósulni látszódtak a problémáim a csilibunkóm körül, de úgy gondolom, hogy talán más -kevésbé invaziv és irreverzibilis - beavatkozás is megtette volna a hatását. Sőt! Biztosan tudom, hogy minden ilyen jellegű problémám maradéktalan gyógyírt talált volna bennetek, drága Lilyke, Sandy, Mazsi, Cuki, és a többi szerelmem, akinek most nem jut eszembe a neve."

Kell még tovább magyaráznom, hogy miért nevetünk annyit, ha Nózi oldalára kerülünk??? Persze, hogy nem! 

Mivel nagy állatbarát vagyok, és imádok mindent, aminek köze van a kutyákhoz (és az utcán minden kutya láttán azonnalmegakaromsimogatnimertmindjártmegzabálom hangulatba kerülök), nem is tehetek mást, mint hogy hírét viszem Nózinak, és reménykedem abban, hogy másnak is bearanyozza a napjait egy-egy története. A könyvet még nem olvastam, de ha abban is ennyi okos, sziporkázó humort találok, nem is kérdés, hogy megveszem-e az egész sorozatot! Addig is, D.-vel követjük Nózit facebookon, és azt javaslom, ha ti is szeretitek a kutyákat, tegyetek ti is így. Garantáltan remek szórakozás lesz!


A foghúzás 10 apró öröme

Az a típus vagyok, akinek csak ritkán kell fogorvoshoz járnia, viszont akkor általában jól megjárja. Már egy ideje megúsztam a hisztit és a kínlódást, így nem fér a fejembe, hogyhogy nem kezdtem sejteni, hogy nemsokára ismét fogorvos körútra kell mennem??? Látom a képeken Facebookon, hogy az ismerőseim egzotikus szigetekre, vagy éppen Európa körútra utaznak, Eszterke meg a maga kis lúzer módján hova máshova menne, mint fogorvos körútra? Hát van ebben is valami báj..csak keresni kell. Jó sokáig. 
Ezer évvel ezelőtt az otthoni körzeti fogorvos kihúzta egy hátsó rágófogamat, de volt olyan bájos, hogy a fog gyökereit az ínyemben "felejtette". Nem igazán érdekelte a dolog, nem is küszködött vele, csak úgy otthagyta. Régóta tudom, hogy kezdeni kellene vele valamit, mert nem normális dolog, hogy az ember szájában már nincs meg a fog, de a gyökerek igen, és minden alkalommal, amikor fogorvosnál jártam, éppen ahol laktam (Pécs, Kecskemét, stb.), felhívták rá a figyelmem, hogy sok probléma okozója lehet egy ilyen szerencsétlen helyzet. Hajhullás, fejfájás, egyebek...

Nos, amikor hazaköltöztem Kecskemétről, rátaláltam a világ legjobb fogorvosára Visegrádon, akinél még azt sem érzem, ha injekciót ad az ínyembe, mert még külön azt a helyet is elzsibbasztja ahova szúrni fog. Tényleg fantasztikusan jól dolgozik, egy bölcsességfogamat már kihúzta 3 évvel ezelőtt kb. 3 perc alatt. Alapvetően nem rettegek a fogorvosoktól, de mivel hisztis típus vagyok, azért nem ugrálok örömömben, ha fel kell keresnem őket. Talán tényleg benőtt a fejem lágya (bár a családom talán nem így gondolja), de én bizony fogtam magam a héten, és elmentem Visegrádra, hogy hosszú idő után végre szembeszálljak a gyökerekkel és leszámoljak a problémával. Ugyan néha fájt csak a terület, és régebben 100%, hogy kivártam volna a mindjártbepisilekvagykinyírokvalakitannyirafáj állapotot, most azonban bátran és büszkén (nem igaz!!!) felszálltam a buszra és elindultam a vesztőhelyre. 

Hiába volt tapasztalatom már ennél a fogorvosnál foghúzással kapcsolatban, azért az elég rémisztő gondolat volt, hogy valahogyan a gyökereket kell kihúznia "CSAK". Mások emiatt szájsebészetre mennek, nekem viszont szerencsém van, mert a doki eleve szájsebész is, és olyan menő és modern berendezések vannak a rendelőjében, hogy egy kattintásra elkészül a röntgen a fogamról, és pillanatokon belül a fejemnél lévő kis monitoron terem. Nem kell elcammogni a röntgenbe, sorba állni, és ötezret fizetni érte. 

Egy szó, mint száz, egyértelmű, hogy bár minimum 2,5 órát kell utaznom érte, csak és kizárólag ehhez a fogorvoshoz vagyok hajlandó járni. Van amúgy Újpesten is egy remek doki, nála D.-vel jártunk kétszer, és mivel D. nem panaszkodott rá, pedig nem egy fogorvoshoz járó típus, gondolom, hogy ugyanolyan szuper a nő, mint az én orvosom. (Ha D. harcairól bővebben szeretnétek olvasni, megtehetitek, egyszer már írtam róla ITT, kicsit viccelődve, kicsit kifigurázva, kicsit túlozva. Mint általában "A pasi" rovatom cikkeiben.) 

Ahogy beértem a váróba, azonnal meghallottam a rendelőből kiszűrődő hangokat. Fúró, fúró és fúró...meg is írtam D.-nek SMSben, mire azonnal jött a válasz: ő már régen elhúzott volna onnan, és már vígan pogácsázna...nos, nekem is eszembe jutott a dolog, főleg, hogy tudtam, hogy én voltam az az idióta aki ennyit utazott azért, hogy valaki kihúzza a foggyökereit. Vettem egy nagy levegőt, felsoroltam magamban, hogy mivel jutalmazom meg magam, ha túl leszek az egészen, aztán pedig már nem volt időm menekülni, mert kinyílt a rendelő ajtaja és már nem volt pofám megfutamodni. 

Nem ecsetelem a gyökérhúzás menetét, biztosan mindenki el tudja képzelni, hogy kb mennyi vérrel, félelemmel és imával jár egy ilyen folyamat, de meg szeretném veletek osztani azokat az apró örömöket, melyeket ez idő alatt éltem át. Nem, nem vicc. Komolyan mondom, ebben is lehet találni valami jót, valami pozitívat, valami biztatót. Legalábbis érdemes keresni. Most megmutatom, mire jutottam, mi az a 10 apró öröm, amely foghúzás közben érhet (legalábbis ennél a dokinál).
  • Elkezded élvezni és értékelni az életet két rángatás között.
  • Megfeszíted a comb és farizmaidat a félelem és koncentrálás közben. Remek torna!
  • Fejlődik az időérzéked, annyiszor számolsz el magadban 60-ig.
  • Annyit bátorít a doki, hogy nem tudod olyan igazán jólesően utálni húzás közben.
  • Felsorolod magadban, hogy miket ennél nagyon szívesen, majd rájössz, hogy a húzás az egyik legjobb diétás módszer az esti falásrohamok ellen.
  • Miközben a tündérien mosolygós asszisztens néha bátorítóan megsimogatja az arcodat és a homlokodat, elfelejted, hogy mennyire utálod, ha valaki ilyen gyorsan és könyörtelenül belép az intim szférádba.
  • Rájössz, hogy sokkal erősebb és kitartóbb vagy, mint amit kinéztél magadból.
  • Miután a dokinak elárulod, hogy hisztis vagy, húzás közben előhozakodik Hisztis Mirtillel a Harry Potterból, és neked máris nevetned kell. 
  • Sokkal többet tudsz meg a saját határaidról.
  • Miután vége van a húzásnak, bekerül a szádba egy géz tampon, és azt mondja az orvos, hogy most 20 percig nem szabad beszélned. Ennek örömére kiválóan boldogulsz a jelbeszéddel, miközben megpróbálod megkérdezni mutogatva, hogy mennyivel tartozol és mik a további teendőid. 

Ti még nem éreztetek hasonlót húzás közben? Bevallom, korábban én sem, de most erőt vettem magamon és bedobtam a rám jellemző optimista hullámot, hátha kisül valami jó is a dologból. Két napja nincsenek meg a traktor méretű gyökerek az ínyemben, de egyre jobban dagadok a büszkeségtől, és egyre kevésbé akarok valakit kinyírni. Hát nem gyönyörű az élet?



Itt naponta 100 agyhalott megfordul - Így mesél a "Kulcsmásolós Bácsi"

Nem sokszor jártam nála, maximum 4-5 alkalommal. Igazából nem is bácsi, nem idős, csak mi mindenkit így azonosítunk be otthon. Nemrég jártam nála, kulcsot másoltattam, és akkor mesélte, hogy itt hagyja ezt a munkát, és máshol fog dolgozni. Kérdeztem, hogy mit, de azt mondta, mindegy. Persze csodálkoztam ezen, és tovább faggattam, mondja el, mégis mik a tervei. Marad a szakmában, vagy esetleg belevág valami új dologba? No, akkor kiderült, hogy ő nem is lakatos, csak mindenhez ért egy picit, így elvállalta az Astoriánál ezt a munkát. 

Amíg vártam arra, hogy elkészítse a sorban előttem álló külföldi srác kulcsait, odajött egy nő és útbaigazítást kért a Kulcsmásolós Bácsitól, aki nagyon kedvesen válaszolt a kérdésre, de mintha a falnak beszélt volna, annyi értelme volt járatni a száját. A nő oda sem figyelt a válaszra, igazából nem is értettem, hogy akkor miért jött oda kérdezősködni. Ekkor a Kulcsmásolós Bácsi lazán odavetette nekem félvállról A MONDATOT, miszerint "itt naponta 100 agyhalott megfordul". Nem csodálom - gondoltam magamban - hiszen itt valóban elég sok érdekes arc mászkál föl-le naphosszat.

(Hogy jön a témához a képen látható félisten? Nemsokára kiderül. Nem, nem ilyen a Kulcsmásolós Bácsi.)

Mint a zombiirodalom és filmgyűjtemény legnagyobb rajongója, nem tudtam elmenni a mondat mellett, hiszen - borzalmasan vizuális típus lévén - rögtön láttam magam előtt a száz agyhalottat céltalanul masírozni a szélrózsa minden irányába. Persze valóban ott voltak, nyomkodták a telefonjukat, egymásnak mentek a mozgólépcsőn és ráléptek az előttük sétáló leejtett pénztárcájára. Jó, nyilván a kis fejemben még hörögtek is mellé, és csupa véres ruhájukban az élők után iramodtak kifordult végtagokkal.

A Bácsi azt is hozzátette, hogy ha egy nap három értelmes, összefüggő mondatot hall, akkor már boldogan megy haza, és elkönyveli magában, hogy milyen jót beszélgetett. Persze viccesnek tűnt a dolog, de amikor jobban belegondoltam a hallottakba (és az agyhalottakba), végiggondoltam gyorsan én is, hogy az utcán milyen beszélgetésekre szoktam felkapni a fejem...és akkor már egy csöppet sem csodálkoztam a 100 agyhalott említésén. Sőt! Még kevésnek is találtam. Valóban ennyire elcsökevényesedik az emberek közti kommunikáció? Nem figyelünk oda egymás mondandójára? Nem is érdekel a másik, csak ledaráljuk a saját részünket és illedelmesen (fülünket becsukva) lila ködös mosollyal bólogatunk a másiknak, míg fejben már Hawaii csodálatosan meleg, homokos tengerpartján bámuljuk a koktélokat készítő, izmoshasúhűdef@szacsávó Tom Cruise-t? Merem remélni, hogy nem. Persze semmi bajom Tommal, hatalmas rajongója vagyok a filmjeinek, de azért mégiscsak bántana a dolog, ha kiderülne, hogy ennyire könnyen eltereli a figyelmet a mondókámról. Persze előfordul, hogy hülyeségeket beszélek, de merem remélni, hogy nem ennyire. 

Mikor Kulcsos Bácsi elmesélte, hogy dolgozott már programozóként, futárként, hivatásos sofőrként, volt már vezető beosztásban és árult már padlószőnyeget is, nem hagyott békén addig a vállamon csücsülő kisördög, amíg meg nem kérdeztem, hogy akkor ugyan most mi lesz a következő munkakör, amiben kipróbálja magát. Ja, és hogy hol? Annyit válaszolt csak, hogy majd amerre a sors viszi. Neki mindegy, hogy milyen városban és milyen állásban helyezkedik el, szeret utazgatni, könnyen alkalmazkodik és nem okoz neki gondot a változatosság. Valahogy hirtelen egyszerre sajnáltam azért, mert nem köti semmi és senki ide, ugyanakkor irigyeltem is, mert mer váltani. Mer nagyot lépni és élni. Tök jó élmény volt vele beszélgetni.  

Ma reggel láttam, hogy ki van írva a bódéra, hogy "kulcsmásoló üzletbe munkaerőt felveszünk". Vagyis már megvolt az utolsó munkanapja, nem látom többet. Ő pedig nem látja többet az Astorián gyötrődő agyhalottakat. Izgalmas emberkének ismertem meg ezalatt a 20 perc alatt, sajnáltam, hogy nem beszélgettem vele többet. Aztán rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy őt látom-e még, hanem az a fontos, hogy milyen gondolatokat ébresztenek bennünk a párperces élmények az utcán, metrón, könyvesboltban, nyilvános vécében és a fogorvosi rendelőben. Ha ébresztenek bennünk. Jó lenne, mert fontosak. Jó figyelni másokra. Tom Cruise meg jöhet a maga idejében. Személyesen. 


Ha én szél lehetnék...

Ha én szél lehetnék, egyetlen percre sem maradnék csendben. Soha. Folyton utaznék, eljutnék mindenhova, ahova most maximum csak Dorothy piros cipellőivel tudnék. Nem a pénz hiányzik. Ó, nem. Csupán annyi helyre vágyom egyszerre, és annyi mindent szeretnék kipróbálni, amit még Hermione idővisszatekerős varázsórájával sem tudnék megoldani. Irigylem a szelet, hogy szél lehet. Cserélnék vele.


Mostanában sokat kattogok azon, hogy merre tartok éppen, és eközben a tanakodás közben rengeteg hasznos infót tudok meg magamról. Nem hittem volna évekkel ezelőtt, hogy 30 évesen jövök rá arra, mit is szeretnék igazán az élettől. De boldog vagyok, hogy rájöttem. Inkább most, mint ötven év múlva, amikor otthon a kiskertemben azért toporzékolnék, hogy valamit hogyan hagyhattam ki az életemből. Ez az a tipikus eszteres hisztiforma, amit annyira csodálatosan és hibátlanul hajtok végre, hogy egy-egy B kategóriás amerikai film nyugodtan alkalmazhatná látványelemnek. Máris dobna a minőségén. Nos, a lényeg csak annyi, hogy tényleg nem szeretem utólag azt mondani, hogy ezt vagy azt sajnálom, hogy nem léptem meg. 

Volt pár nagy és néhány kisebb -számomra igen nagy jelentőségű - lépés az életemben, és most már tudom, hogy azért történtek velem, vagy éppen azért léptem meg őket, mert hagytam egy pillanatra, hogy szél legyek és szálljak. És milyen jó volt. 

Túl néhány költözésen, pár felmondáson és egy felszabadító, nagy szakításon, egyre boldogabb és felszabadultabb vagyok. Mindegyik lépésben egyetlen dolog volt közös. Nem tudtam, hogy pontosan mi vár rám, ennek ellenére egy cseppet sem féltem vagy aggódtam, nem tartottam a bizonytalantól, csak izgalmat éreztem. Minden, ami eddig történt velem, tudom, hogy okkal történt. Elkezdtem blogolni, és ennek köszönhetően remek embereket ismertem meg, sőt, még olyan munkát is találtam, ahol írhatok. Vagy a munka talált rám, nem is tudom. És rengeteg lehetőség. Barátok, új ismerősök, koncertek, utazások és új szelek a vitorlámban. 

Bár tíz évvel ezelőtt úgy terveztem, hogy ilyenkorra már lesz két óvodáskorú gyerekem, egy nagy, kertes házam és egy átlagosan jó munkahelyem, másképpen alakultak a dolgok. Még mindig vágyom ezekre, sőt, nagyon vágyom ezekre (a "csak" átlagosan jó munkahely kivételével), de magammal, Eszterrel kapcsolatban soha nem voltak ekkora álmaim, mert soha nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, mit szeretnék csinálni igazán. Most tudom. D.-nek köszönhetően szépen lassan megismertem azt az oldalam, amikor nem félek spontán lenni, nem félek hagyni, hogy vigyen a szél. 


Mindent, amit szeretek, teljes erőbedobással csinálok, és az a bizonyos szél az utamba fújja azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amiket ki- vagy felhasználva egyre boldogabb leszek. Élvezem azt a szabadságot, amit az írás ad, és élvezem, hogy szükség van a kreativitásomra. Emellett pedig imádom, hogy nem vagyok korlátok közé szorítva. 

Élvezem, hogy lemegyünk egy napra Széplakra, ha egész nap egy gumimatracon lebegnénk, vagy megállunk az ötvenedik dinnyeárusnál az út szélén Tinnyén, hogy a legnagyobb és legédesebb dinnyét vegyük meg a nyaralásra. Éjszaka fürdünk a Balatonban, hagyjuk, hogy a kutyák tök vizesek (majd aztán sárosak) legyenek a Dunában tapicskolva, és kacsákat fotózunk a pócsmegyeri révnél, pedig így is van már vagy 300 képünk róluk. 

Ez a fajta szabadság az, amire mindig is vágytam. Hogy ne otthon üljünk a négy fal között és csak álmodozzunk a sok élményről, melyet át is élhetünk. Nem zavar, ha D. Haminak a fehér szőrébe egy tízcentis sor zöldet varázsol filccel, hogy "fradistának" nézzen ki, és csak nevetek azon, hogy nem szól rá Dézire, amikor a Rómain bacont koldul a büféknél. Már nem vagyok annyira görcsös, mint 10 éve, bár van még miben fejlődnöm. Így sokkal inkább magam vagyok, és úgy várom a leendő esküvőnket, gyerekünket, és minden más csodát az életembe, hogy biztos talajon állok, ismerve a saját vágyaimat és igényeimet. Valahogy mindig jó irányba sodor a szél, és ezt imádom...sokkal több embernek kellene kipróbálnia. 

Szabadabb és színesebb világban élnének.