Love & Dance & Ski - Nagycsoportos élmény sítábor

Szeretitek a szabadtéri programokat? Szívesen ismerkedtek? Nem riadtok vissza egy kis mozgástól, és örömmel kipróbálnátok egy rakat új, és izgalmas programot? Imádjátok, ha süt a nap, és másra sem vágytok, mint egy kis aktív pihenésre? Akkor nektek találták ki a NAGYCSOPORTOS ÉLMÉNY SÍTÁBORT! Íme a részletek.


Miért írok pont én a síelésről és a nagycsoportos élmény sítáborról, amikor olyan béna vagyok, mint hat másik? Nos, valóban könnyen keveredek balesetekbe, sőt, általában én magam vagyok a nagy betűs KÁOSZ. 😉😆 DE! Balogh Ádámmal, az egyik szervezővel nemrégiben arról beszélgettünk, hogy milyen előnyei lehetnek egy olyan tábornak, ahol 500 (egymás számára ismeretlen) ember közösen bulizik és sportol önfeledten, így MAJDNEM meggyőztem magam arról, hogy képes lennék 3 métert kéz- és lábtörést csúszni lefelé egy domboldalon, de aki ismer, az tudja, hogy ez lehetetlen. Ahogy mondani szoktam, maximum pufifóliába csomagolva vészelnék át egy sítábort, akkor is remegnék a félelemtől, hogy megint gipsz kerül a jobb kezemre...

Ádám elmesélte, hogy szakértők segítségével összeállítanak egy 13 hetes felkészítő programot azok számára, akik formába szeretnék hozni magukat a síelésig (márciusig). NA ÉS ITT JÖVÖK ÉN A KÉPBE! A terv az, hogy végigcsinálom vérrel-verejtékkel ezt a 13 hetet, és időnként beszámolok róla nektek (ahogyan a tábor részleteiről is). Elneveztem SÍ CHALLENGE-nek, meglátjuk, mennyire vagyok kitartó....Nem lesz könnyű menet, de ki tudja? Talán jövőre én oktatom majd a síelést Franciaországban! 😊 Hogy hol, az azonnal kiderül.


Ide utazhattok: 
2018 március 10. és 17. között fenomenális élményekben lehet részetek Franciaországban, a cél pedig nem más, mint Les Orres! Hóbiztos sípályák, hangulatos és egyedi stílusú városközpont jellemzi a közkedvelt sícentrumot, ahol az egész napos síelés után számos szórakozási és kikapcsolódási lehetőség közül választhattok. Az élménytábort a salsazumba.com szervezi, ezer és ezer kiegészítő programmal. 

Milyen programokra számíthattok? 
Reggelenként Horváth Ádám ZenDoin Jóga októ ZenDoin Gerincterápiás Jóga óráján vehettek részt, ezenkívül próbára tehetitek tánctudásotokat a Cha Cha, Rocky, Salsa, Bachata és Tangó órákon is. Botlábúak vagytok? Ugyan már! Ez nem számít, hiszen mire való a táncoktatás, ha nem arra, hogy ügyesebben kerüljétek el azt a kínszenvedést, hogy állandóan a partneretek lábára lépjetek? A táborban reggelig bulizhattok Dj Adalberto-val, és számos extra programon vehettek részt. Ilyen például a személyre szabott egészséges életmód tanácsadás, a szauna szeánsz és a Boldog élet szeminárium sorozat. 



Nem tudtok síelni? 
Nem probléma. A helyszínen lehetőség van profi felszerelés bérlésére, valamint sí és snowboard oktatással is segítik azokat, akikben nagyobb elhatározás bujkál, mint "sítehetség". 

Jogosan merül fel bennetek a kérdés: Hol fogok aludni? Mivel utazunk? Mennyibe fog ez kerülni? Minden kérdésre választ kaphattok, ha felkeresitek a salsazumba.com honlapot bővebb információkért. Nincs is más hátra, mint felcsatolni a síléceket, vagy felírni a sífelszerelést a karácsonyi "adduramhogyezlegyenafaalatt" listára, és belevágni a nagy kalandba. Síelésre (és edzésre) fel! 

Segíts te is ÖRÖMSÜTIVEL a rászorulóknak!

Ha hosszabb ideje követitek a blogot, több olyan bejegyzéssel is találkozhattatok, ahol jótékonykodásra buzdítottalak benneteket. Sokszor elmondom, hogy ez nekem nagyon fontos, és szívesen megosztok bármit, amivel szebbé és jobbá tehetjük az arra rászorulók napjait, vagy éppen karácsonyát. Most is erre kérlek titeket!


Miről is van szó? 
December 2.-án 17 órakor a Luppa-tó melletti pszichiátrián a Hangművelő Szalonzenekar  ad Téli mesék címmel furulyakoncertet, amit meghittebbé tehetünk egy kis süteménnyel. Ha ügyesen tudtok sós stanglit készíteni, vagy ellenállhatatlan a zserbótok, és szívesen készítenétek egy adaggal a pszichiátrián élők számára, akkor kérlek benneteket, ne fogjátok vissza magatokat! A sütiket december 2.-án a telepi templommal szemközti parkolóban 15.30-16.00 óra között gyűjtik, és a szervezők azt kérik, hogy mindenki jelezze feléjük "sütikészítési szándékát", hogy tudják, kire számíthatnak! 

Ami még fontos: Ahogy eddig is, az lenne a kérés, hogy olyan dobozokba csomagoljatok, amiket nem kell majd visszaadni Nektek. Jelezzétek azt is, ha szívesen elmennétek az átadásra, mert nagyon szép élmény szokott lenni. 

A blog eddigi legnagyobb adományozós akciója az volt, amikor a Napi Kincsek  Tárháza kis közössége karácsonyi ajándékokat gyűjtött és küldött a nágocsi Árvácska Anya és Csecsemőotthonnak. Abban az évben D. én személyesen is elutaztunk Nágocsra, hogy találkozhassunk az otthon vezetőjével és kis lakóival, és boldogan jöttünk haza azzal az érzéssel a szívünkben, hogy ezt mi, a napi kincsek tárházának csapata vittük véghez.

Erről bővebben itt olvashattok: 

Bízom benne, hogy ti, akik a Luppa környékén (vagy nem túlságosan messze) éltek, aktívan részt vesztek majd ebben az akcióban is, akárcsak a korábbi kezdeményezésekben (bár ez most nem a Napi Kincsek szervezése)!

Köszönöm a segítséget!


TOP 5 Mikulásváró huncutság - nem csak gyerekeknek!

Ugye ti is hatalmas izgalommal vártátok régen a Mikulást? Emlékeztek rá, hogy a kád fölött álldogálva milyen boldogan suvickoltátok a csizmácskátokat, és hogy hatalmas szívdobogások közepette aludtatok el, várva, hogy mikor érkezik a jó öreg kaporszakállú? 

Ha most, felnőttként is megdobban a szívetek, amikor december eleje közeledik, szánjatok egy kis időt a "Mikulásos mókákra". Máris mutatom, mivel tölthettek el borzalmasan sok időt a legkevesebb haszon nélkül. 


1. Töltsétek le a Santa Claus Voice alkalmazást, és szólaljatok meg Télapó hangján!

Az idei Meglepetés magazin Adventi különszámában találtam rá a Santa Claus Voice alkalmazásra, amibe első látásra beleszerettem. Bár az égvilágon semmi haszna nincs, és tulajdonképpen túlságosan sok funkcióval sem bír, mégis aranyos. A férfi hangokat kb. egy perverz, huncut Mikulás "mondja vissza", de a női hangot egészen hitelesen változtatja át. A Terminátor, a Mikulás és a sima számítógéphang elegye. Töltsétek le, próbáljátok ki és nevessetek egy jót!


2. Mikulás süti Eszter kotyvasztásában

Réges-régen rátaláltam egy csokis keksz receptre, ami egyáltalán nem sikerült jól, tekintve, hogy néhány dolgot kihagytak belőle az írói. Mivel nem vagyok egy sütibajnok, ezért jó hosszú idő volt, mire rájöttem, hogy hogyan kellene elkészíteni úgy, hogy a Mikulásnak is ki lehessen tenni belőle egy kis tejjel a konyhaasztalra. Mutatom, hogyan ne rontsátok el! 😊

Hozzávalók: 15 dkg étcsoki, 20 dkg liszt, 2 ek. cukrozatlan kakaópor, 1 kk. szódabikarbóna, fél kiskanál őrölt fahéj, 10 dkg puha vaj, 15 dkg kristálycukor, 1 tojás, tej

Elkészítése: A csokit szőlőmag méretű darabkákra vágjuk, majd a liszttel, a kakaóporral, a szódabikarbónával és a fahéjjal összeforgatjuk. A puha vajat először magában, azután a cukorral habosra keverjük. A tojással tovább keverjük, majd egy fakanállal a lisztes csokival is összeforgatjuk. Ehhez hozzá kell tenni annyi tejet, amennyivel sűrű, nyúlós állaga lesz. Egy nagy tepsit sütőpapírral kibélelünk, és a masszából evőkanállal 16 kis halmot teszünk rá egyenlő távolságban. Egy kicsit elsimítjuk, de sütés közben egyébként is kiterül. Előmelegített sütőben (200 fok, légkeveréses sütőben 180) kb 18 percig sütjük. Ha kivesszük a sütőből, hagyni kell egy kicsit hűlni, utána érdemes csak leszedni a sütőpapírról. Tenyérnyi méretű, hatalmas kekszek lesznek. Isteni finom!


3. Ünnepi posta - maga a varázslat

Ez a szolgáltatás nagyon aranyos, az egyik kedvencem az elmúlt években. Két évvel ezelőtt rendeltem tőlük D.-nek egy levelet, aminek én választhattam ki a mintáját és a szövegét is "segítettem megírni" a Mikulásnak. Személyesen vettem át végül a levelet, ami gyönyörű csomagolásban volt. Amikor elolvastam, nem akartam elhinni, hogy én is segítettem a megírásában, hiszen pontosan olyan volt, mintha az IGAZI MIKULÁS ÍRTA VOLNA.  Használjátok ki az alkalmat, és rendeljetek most az Ünnepi postától, nem fogjátok megbánni!



4. Mikulásfutás - szuper program tél elejére!

Az idén több városban(Vác, Nagymaros, Szentendre) is megrendezik a Mikulásfutást, ami nem csak remek móka, de egy jó kis futással az egészségetekért is tehettek. Vásároljatok egy piros sapkát, vagy egy vidám piros köpenyt, és nevezzetek be az ovis futásra, a váltóra vagy éppen a bulis futásra. Azok, akik célba érnek, csokit, vagy mikuláscsomagot kapnak, egyes helyeken pedig mikuláspólóval jutalmazzák a leggyorsabb versenyzőket. Irány a szabadba!


5. Mikulásos - Mikulásanyós ruhák: rosegal.com

Bár nyilván nem fogtok 0-24-ben ilyen ruhákban mászkálni, nagyon vicces lehet, ha felpróbáltok néhányat. A Facebook egyik hirdetésében találtam rájuk, azóta pedig nem győzöm csodálni őket. Giccsesek, lököttek, de ilyenkor megmelengetik az ember szívét. 
Az alábbi képre kattintva meg tudjátok nézni az összeset: 


Egy-egy ötlet gyerekesnek tűnhet, de egy évben egyszer - talán éppen Mikuláskor - nyugodtan lehetünk gyerekek. Ti hogy vagytok vele? 


Pánik az Árkádban - egy tanulságos nap margójára

Hangzatos főcímek, idegbeteg emberek, kamusztorik. Mindegyikből akad bőven, sőt, Dunát lehet rekeszteni velük. Az emberek néha olyanok, mint a zombik, és nekem ebből elég sokszor lesz elegem (percenként kb 70x), ha plázázok. Hogy stílusos legyek - hiszen jön a Mikulás nemsokára  - tele velük a puttonyom. 

A minap az Árkádban vásárolgattunk D.-vel, amikor megszólalt a tűzjelző. Mivel éppen külön nézelődtünk, az első, amit tettem, az az volt, hogy felhívtam telefonon, merre jár. Persze a telefonja már egy ideje elég rosszul működik, így nem tudta felvenni, tehát én körbenéztem, és elindultam a kijárat felé. Nem ijedtem meg a helyzettől, de tény, hogy a tűzjelző hangja igen hangos volt, és mivel mostanában állandóan zombis sorozatokat és filmeket nézek, elképzeltem magamban 1-2 frusztráló jelenetet. (Az emberek jajveszékelve futnak mindenfele, miközben egy hatalmas zombi horda sorra zabálja fel őket.)


Az emberek egyébként különbözőképpen reagáltak a tűzjelző hangjára. Voltak, akik megrohamozták a Spar polcait, és fel akartak vásárolni egy évre való élelmet, míg mások a pénztárhoz rohantak, és azon vitatkoztak, hogy kifizethetik-e a kosarukban lévő termékeket. Én a felső emeleten álltam és a tömeget bámultam. Vasárnap volt, a pláza dugig volt emberekkel. Az oldalsó bejáratokon úgy nyomultak kifele, mintha már minden lángolna körülöttük, néhányan egymást taposták, és lökdösték. Amikor megszólalt a tűzjelző, azonnal leengedték a folyosónál lévő függönyöket, gondolom azért, hogy ne egy helyre tömörüljön mindenki. Ezzel azonban csak még rosszabb lett a helyzet, mert sokan kényszert éreztek arra, hogy SZINTE hason csúszva még átlendüljenek a függöny alatt, mint ahogyan Bruce Willis és Stallone a tűzzáró ajtóknál szokta

Az üzletekből kiküldték az embereket, én pedig a mozgólépcső felé indultam csendben. Itt nem volt tömeg, mégis voltak olyanok, akik kb elém repültek, csak hogy előbb ráállhassanak, mint én. Egy idősebb férfi félrelökött, mert úgy gondolta, hogy neki valamiért fontosabb leérnie a földszintre, mint nekem, egy hatvan körüli nő pedig elkezdett sírni mögöttem a lépcsőn, hogy nem akar itt meghalni, és hogy már megint a migránsok....Fogalmam sincs, hogy most hogyan jöttek ide a migránsok, de mindegy. A tűzjelző hamar elcsendesedett, az emberek pedig még vagy 20 percet paráztak kint a 0 fokban, de nyilván nem fáztak, mert dolgozott bennük az adrenalin (elvégre a zombihorda miatt hatalmas veszélyben voltak). 


Ott álltam a karácsonyi díszek között, és azon gondolkodtam, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Ha egy idős férfi lazán fellök a mozgólépcsőn, hogy "az életét mentse", amíg én nyugodtan bent éghetek a poklok poklán, az számomra azt jelenti, hogy valami nagyon nincs a helyén. A Holtak hajnala lófütty film volt ehhez a plázás élményhez képest. Már komolyan reménykedtem abban, hogy megelevenedik a The walking dead, és kedvemre csapkodhatok egy fénykarddal. 

A napi kincsem egyébként aznap az volt, hogy gazdagabb lettem egy 80 db-os ledes égősorral, ami gyönyörűen mutat majd a karácsonyfánkon. Másra nem is volt szükségem. 💓😊


Hajfestés kihívás - Így lettem (volna) szőke

A hajfestés az egyik olyan dolog az életemben (a többi ezer mellett), amiben az égvilágon semmi rendszer nincs. Míg a szorgalmasabb és gondosabb nők havonta egyszer festik/festetik a hajukat, addig én random vágok bele ebbe a kihívásba, többnyire sikertelenül. Hogy miért? Roppant egyszerű.

Soha nem lesz olyan a hajam, mint amilyen a dobozon lévő hiperszuperbomba nők fején lapul - vagy éppen nem lapul. Ott mindig olyan szép árnyalatokat látok, hogy kedvem lenne azonnal lecsapni rájuk, ezért általában 20-25 percet is el szoktam tölteni a drogériák polcai körül cápázva. 18 éves koromban lett először melírozva a hajam, akkor kezdődött a szerelem a hajfestés és köztem. Az elmúlt x+1 évben rengeteg árnyalattal randiztam, de sosem horgonyoztam le egynél. Mostanában vagy D., vagy pedig apukám festi a hajam, és meg kell hagyni, nagyon ügyesek. Én pedig....nos, hisztis vagyok. 


A hajam középbarna árnyalatú, és bármilyen festéket használok, sosem látszik rajta lenövés, viszont maga a szín sem. A hajfestés kétféle módon zajlik:

1. Ha D. vállalja magára a fodrász szerepét. akkor általában fél napot töltünk bent a fürdőszobában, mert lassan, aprólékosan, körültekintően ügyködik (és egy csiga is autóversenyzőnek tűnik mellette). 

2. Ha apukám viszi fel a festéket, akkor sikítozás és káromkodás hangja hallatszik még a falu végén is, mert ő a "gyerünkkislánybummbelebumm" taktikát követi. Gyors és közben húzza a hajam.

A végeredmény tulajdonképpen ugyanaz, csak a csomagolás más. A nagy bánatom az, hogy nem hasonlítok a hiperszuperbomba nőhöz a dobozon. Vagyis a hajához. Most egészen szőkés árnyalatot vásároltam, mert kitaláltam (és kaptam hozzá támogatást is), hogy én bizony ismét visszalépek a szőkék táborába. Utoljára kb. 10 éve voltam szőke, és tulajdonképpen akkor sem sikerült maradéktalanul megoldani a kihívást. 


Szegény apukám és D. egészen ügyesen próbálják kezelni a hisztiket, pedig ilyenkor nagyjából olyan hangom van, mint amikor a régi, tűzhelyre feltett kanna már fél órája sípol - jelezve ezzel, hogy felforrt a víz, a számon füst csap ki, mint egy sárkánynak, a szemem pedig üveges és félelmetes. Én vagyok a gonosz boszorkány, Hókuszpók és Gyagyás Tódi is. És akkor még nem beszéltem a folyamatos szövegelésről,  mert tulajdonképpen be sem áll a szám. Bár nem látok semmit a festés folyamatából, mégis úgy parancsolgatok, hogyha valaki velem tenné ezt, biztosan bemutatnám a vaslapátnak

Azt hiszem, nagy türelemre van hozzám szükség. Nem mintha úgy jobb lenne a helyzet, talán csak a túlélésre játszanak a család férfi tagjai...nem tudom. De gyanítom. A jó tanács mindig így szól: "menj el egy fodrászhoz, és pontosan olyan árnyalatú lesz a hajad, mint amilyenre vágysz". ÓÓÓÓÓ, ha elmennék, mi lenne az itthoni hajfestős bulikkal???? Hogyan érintené a srácokat, ha többé nem kellene a hisztimet és az idegesítő dumámat hallgatni?? Nem merek ekkorát kockáztatni. Maradok az örökös cápázásnál a hajfestékek körül, kémlelem a reklámok gyönyörű jeleneteit, és irigy vagyok. 

Megjegyzem: A hajam tökéletesen lett minden alkalommal befestve, és néhány napig még olyan is, aztán visszajön az unalmasan béna barna. Talán bele kellene törődnöm, hogy nem leszek soha szőke. Talán csak fejben - az öcsém legalábbis ezzel biztat. Szóval maradnak a hisztik, kerüljétek el a környéket ilyenkor, mindenki jobban jár. Balhés vagyok, de volt kitől örökölnöm. 😆😆😆

Így pecázd ki magadnak az álommelót (...vagy hogyan élj meg írásból?)

Persze könnyű mondogatni, hogy az álommeló egyszer majd besétál az életedbe, ha kitartóan és szorgalmasan dolgozol, valójában mindannyian tudjuk, hogy ez azért nem ilyen "egyszerű". Sokan soha nem lelnek rá arra a munkahelyre, amiről álmodoznak, sokan pedig nem ismerik magukat eléggé ahhoz, hogy tudják, mivel szeretnének foglalkozni.


Én már egészen kicsi koromban tudtam, hogy mi az, amivel nem szeretnék foglalkozni, és ez kamaszkoromban sem változott. Sosem voltam rossz tanuló, de az is igaz, hogy ami nem érdekelt, arra nem igazán szántam sem időt, sem pedig energiát, éppen ezért messze álltam 9. osztály után a kitűnő bizonyítványtól, pedig a képességeim bőven elegendőek lettek volna hozzá. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, mert valójában soha nem tettem erőfeszítéseket azért, hogy sokkal jobb év végi osztályzataim legyenek, pedig a szüleim biztosan örültek volna neki. 

Nálunk mindig az volt az elvárás, hogy ami érdekel, abban igyekezzek jó lenni. Ilyen volt az angol, és - amikor már megjött eszem ahhoz, hogy ráébredjek, hogy VALÓBAN MAGAMNAK TANULOK - a történelem is. A magyart is szerettem, de főleg azt, hogy megtanítottak bennünket érvelni, és fogalmazni. Persze a verseket is nagyon kedveltem, de jobban szerettem magam kiválasztani, hogy melyik műveket szeretném elolvasni, így aztán itt is becsúszott néhány négyes osztályzat.  A mai napig imádok olvasni, ez az, ami igazán kikapcsol és feltölt, viszont se magyar, se angol tanár nem szerettem volna lenni, a pedagógusképzést így hamar kizártuk. 

Az első, aki megmondja, kik láthatóak a képen, napi kincset kap! 

Sok mindenből jó, de semmiből sem kiemelkedő

Igen, ez vagyok én. Mindig irigyeltem azért a tesómat, mert szuperügyes volt a reál tárgyakból, imádta a kémiát, és pontosan tudta, hogy - valamilyen formában - ezzel szeretne dolgozni egész életében. Én egyetlen tárgyat, képességet, készséget, tulajdonságot sem tudtam soha mondani, amiben kiemelkedő lettem volna. Picit mindenhez igyekeztem konyítani, de nem voltam eredményes, sikeres és bevallom, éppen ezért céltudatos sem. Mert nem volt célom. Én soha nem akartam ősanya lenni (anya persze igen!), és külföldre sem szerettem volna költözni. Olyan állóvíz vett körül, aminek nem volt ijesztően mély a közepe, de a parton sem sorakoztak napernyők, koktélok és kényelmes nyugágyak. 

Akkor mi legyen belőlem???

Fogalmam sincs. Ez volt a helyes válasz, és a következő években szintén nem jutottam előrébb ebben a kérdésben. Szociális munkásként végeztem az egyetemen, és bár 5 éven át dolgoztam a szakmában, tudtam, hogy ezt végképp nem szeretném csinálni. Főleg nem egész életemben. 


Hogyan tovább?

Nem volt sok munkahelyem, de ahol eddig dolgoztam, ott nagyon szerettem a munkatársaimat, és boldog vagyok, hogy az utam keresése közben ilyen nagyszerű embereket ismerhettem meg. Emellett boldogan blogolgattam, és élveztem az életet. Együttműködtem az Éjjel-Nappal Balatonnal, akiknek cikkeket küldtem, és közben szuper koncerteken, rendezvényeken vehettem részt. Nagyon szerettem. Egy szép napon kaptam egy linket Messengeren, amiben egy lehetőségre hívták fel a figyelmem. Mikrobloggert kerestek az I Love Dunakanyar nevű turisztikai honlapnál. A többi pedig...ahogyan mondani szokták, már történelem. Azóta beleszerettem a Habosbabosba, volt egy "egyéjszakás" kalandom a Kávéval, és néhány olyan együttműködésem is, amiből még csók sem született, de mégis tanultam valamit. És itt van a rádiózás, ami ugyan nem végcél, de megtanít arra, hogy melyek azok a területek, ahol a béka s*gge alatt vagyok, és amin biztosan rengeteget kell még dolgoznom).

Nos, amennyiben ti is vágytok arra, hogy az írásból, blogolásból éljetek, van számotokra egy jó tanácsom. Igenis kellenek az "ingyenmelók", kellenek a kitérők, és kellenek a mellékvágányok, mert nem feltétlenül akkor lesztek főállású bloggerek, ha a saját blogotok eladásából éltek. Vagyis persze szép dolog, ha a szponzorok pont titeket találnak alkalmasnak egy-egy brand népszerűsítésére, de törekednetek kell arra, hogy az írás legyen a középpontban, ne egy-egy termék. Akkor fejlődtök. 

Mégis jó vagyok valamiben?

Nem olyan régen volt egy rövid beszélgetésem T.-vel, a Dunakanyaros honlap tulajdonosával, aki arról mesélt nekem, hogy elegendő, ha tisztában vagyunk azzal, hogy miben vagyunk nagyon erősek, és arra nyugodtan építhetünk hosszú távon. Nála, és a páromnál, D.-nél ez az a képesség, hogy nagyon ügyesen mérik fel, hogy melyik embert melyik "fiókba" kell elhelyezni. Innentől kezdve tudják, hogyan szóljanak az eladóhoz a kisboltban, hogyan adjanak el valamit, és hogyan tárgyaljanak valakivel. 


Mindig vágytam arra, hogy valamiben nagyon erős legyek, de annyi dolog érdekelt egyszerre, hogy sosem tudtam választani. Most a jó(???) íráskészség mellett éppen az a szerencsém, hogy sok minden iránt érdeklődöm, és ezért szívesen találkozom egy csomó új dologgal. Az elmúlt évek alatt dolgoztam ingyen is, de volt, hogy egy cikkért több tízezer Forintot is kaptam. Révbe értem. Szeretem ezt csinálni, és nem kutatok görcsösen más lehetőség után, ami boldoggá tehet. Blogger vagyok, írással foglalkozom, és remek embereket ismerhetek meg. Ez a recept az álommelóhoz.

Ne szidjatok nagyon, kérlek!

Talán most éppen káromkodtok, mert nem egy "10 tipp, hogy megtaláld az álommunkát" című sablonokat durrogtató cikket írtam, de ha végigolvastátok a bejegyzést, akkor biztosan rájöttetek, hogy nem is ez volt a célom. Találjátok meg azt, amiben a legerősebbek vagytok, és építsétek arra az életeteket, bármilyen akadályon kell hozzá átvergődni. Kitartás, szorgalom és elhatározás kérdése minden. (Meg egy kis szerénység, alázat és elkötelezettség is kell a puttonyba). 

Díszsuttyók és más zamatos lények - avagy hogyan lettem egy nap alatt ősz!

Őszülök. Igen, őszülök. Jól hallottátok. Csak ugyebár festem a hajam 19 éves korom óta, így nem igazán tűnik fel senkinek ez a roppant szégyenletes, és marha sok hisztire okot adó tény. Amíg az utolsó pénzemből futja hajfestékre, addig ez így is marad, ám hála a sok nyominak, az ősz hajszálak száma egyre csak növekszik. 


A vég kezdete - avagy menekülj amerre bírsz!

A szerencse kegyeltje vagyok, két nap alatt kétszer is jártam a Westendben, és mégsem kaptam agyvérzést. Az egyik leggagyibb plázának tartom, a sok jó üzlet egy helyen ugyan kiszolgálja az igényeket, de a rajta áthaladó gyalogosforgalom - ha egyszerűen és szépen szeretném kifejezni magam - kritikán aluli színvonalat képvisel. Tele van olyan emberrel, akiket a hátam közepére sem kívánok, ugyanakkor jót mosolygok rajtuk. 

Bárki, aki szociológián, vagy valamilyen társszakon tanul, könnyedén megírhatná a szakdolgozatát csupán úgy is, hogy egész nap a Westendben bámulja az embereket. Annak ellenére, hogy szeretek plázában vásárolni, itt komoly lelki erőre van szükségem ahhoz, hogy ne induljak haza az első 5 perc után. Egy hatalmas Fradi-Diósgyőr rangadón sincs akkora fejetlenség, mint  a felkapott plázák még felkapottabb üzleteiben, hát még az előbb említett bevásárlóközpontban! 

Bolondok mindenütt!

Ha elfáradok a mászkálásban, általában beülök a Mekibe, és nézelődöm. Most végighallgathattam a mögöttem ülő két 70 körüli marhagazdagvagyokésmilyenmacsó vállalkozót, hogy szerintük mennyi "gáz" ember mozog a plázában. Eddig a pontig még igazat is adtam nekik, ám a következő percekben lerabolták a hülyeségükkel az agysejtjeim felét. 

Szóval, szerintük gázosak a plázázó emberek, főleg a középkorú vidéki nők, akik átjáróháznak használják az aluljárószintet. Merthogy őket (ha ti, kedves napi kincsek olvasók, nem tudnátok) arról lehet felismerni, hogy karika fülbevalót hordanak. (Ennél a pontnál már kezdtem bandzsítani, merthogy nem értem, mi a baj egyrészt a középkorú vidéki nőkkel, másrészt a karika fülbevalóval.) Olyan stílusban beszéltek a faluban élő nőkről, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy hátrafordulok, és a ceruzámat belenyomom valamelyikük szemébe, csak úgy kedvességből, de aztán rájöttem, hogy ezek az emberek valószínűleg abból sem értenének egy szót sem. 

És akkor ott vannak a kamaszok (akiket egyébként nagyon szoktam bírni). Olyan sztorikat hallok tőlük, hogy eldobom az agyam...ki melyik buliban/kivel/melyik mosdóban hogyan csinálta, és milyen gáz, hogy az a másik lány már 15, de még szűz...hogy bírja ki ilyen sokáig és miről marad le...és vajon hogyan fogja bepótolni a sok elvesztegetett időt...


A recept:

Na, ilyenkor néha már annyira leszívják az erőmet, hogy kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy alapvetően nem rajongok az emberekért. Persze 1-1 személlyel önmagában nincs bajom, de legszívesebben elmennék egy lakatlan szigetre, ahol rendelkezésemre áll egy hatalmas könyvtár, wifi, sok kutya és egy egész életre elegendő napsütés. Kellene a fenének a sok ember. Ismertek ilyen szigetet? Ha igen, kérlek küldjétek el a koordinátáit az eszter.kristof@gmail.com címre, és ígérem, a következő bejegyzést már onnan szállítom.

Ui.: Ja, és vendégeim vagytok egy hatalmas adag fagyira, egy kényelmes napágyra és egy ajándék kutyára! 

A beszélgetés, ami örökre nyomot hagy


Kevés fórumon, még kevesebbszer beszéltem vagy írtam arról, hogy egy rádiónál dolgozom műsorvezetőként (amellett, hogy írok). Úgy gondolom, hogy ha valakinek tetszik egy műsorom, az ne a blog miatt hallgasson bele, hanem azért, mert valóban érdekli az adás témája. DE!

Úgy érzem, hogy meg kell osztanom veletek egy élményt, amiben ma volt részem. Felvettem egy beszélgetést Liebhardt Andrással (Bundával), a dunabogdányi Művelődési Ház és Könyvtár vezetőjével, akinek most jelent meg az „Út az új Heimatba” című könyve. A könyv Dunabogdány 1930 és 1950 közötti német nemzetiséget érintő történelmét foglalja össze, de a beszélgetésünk közben emellett szó esett arról is, hogy a kiadványban Bunda nagypapájának naplója is helyet kapott. A kitelepítés fogalma eddig sem volt ismeretlen számomra, hiszen aki egy sváb faluban nő fel, az előbb-utóbb találkozik vele, de a hozzá kapcsolódó személyes történetek eddig rejtve maradtak előttem.

Bunda okos, szerény és tartalmas mondatait hallgatva több érzés is átsuhant rajtam. Egyszerre éreztem magam kislánynak, akit lenyűgöznek az érdekes történetek, ugyanakkor felnőtt nőként a mikrofon mögött üldögélve végig a könnyeimet nyeldestem. Nem volt hatásvadász hangulata a beszélgetésnek, csak egy háromnegyed órás felvétel volt, amire mindig emlékezni szeretnék. Utat mutat, értékeket állít fel, és maradandó nyomot hagy. Bennem biztosan. 

Miután hazaértem, felhívtam anyukámat, hogy elmeséljem neki az élményt. Mialatt Bundáról és a könyvéről beszélgettünk, ő megérkezett a szüleimhez, és otthagyott nekem egy példányt a könyvéből. Nem 10 perccel a telefonbeszélgetés előtt, vagy után érkezett. Pont akkor, mikor róla beszéltünk. Anyu azt szokta mondani, hogy nincsenek véletlenek. A múltunkból, történelmünkből sokat tanulhatunk, akárcsak azoktól, akiknek hála, megismerhetjük azt.  

Nem szoktam promózni a műsoraimat, most azonban kár lenne kihagyni ezt a beszélgetést. 


Édesanya ismét akcióban - A mészáros színre lép

Vannak olyan csirkék, akiket feldolgoznak és tálcán heverve várják, hogy valaki megvásárolja őket egy bevásárlóközpontban. Vannak olyanok, akiket egy gyakorlott háziasszonyi szed szét, és vannak azok, akiket anyukám széttrancsíroz vasárnap reggel. 


Anyukám néha csodákra képes. Sosem gondoltam volna, hogy egy kabát, fürdőruha vagy örömanyaruha választásnál kisebb hisztitornádót zúdít majd a világ eladóinak 90 százalékára, és a családunkra...de ugyanilyen hatalmas procedúra nálunk egy csirke szétbontása is. Már egy bejegyzésben megírtam korábban, hogy ezernyi kínt bevállalnék, hogy anyu hisztijét elkerüljem, így szívesebben
  • bekenem magam mézzel és bár allergiás vagyok, hagyom, hogy a darazsak szétszurkáljanak
  • kifekszem a hangyák közé összekötözött kezekkel
  • lemegyek éjszaka a pincébe és magamra zárom az ajtót, hogy a pókok halálra ijesszenek
  • megeszek egy halom pacalt, körömpörköltet vagy aranyos őzikéből készült kaját
  • lemegyek a strandra és bikiniben ordítozok hogy "ide nézzetek milyen jó a testem"
  • átmegyek a szomszédhoz, aki az ellenségem, és befonjuk egymás haját forrócsokizás közben 
  • kifekszem a napra és rákká égek
  • és beállok pedikűrösnek, bármennyire is utálom az undorító lábakat
Szerintem a vasárnap reggeli, mosogatóban heverő csirke szintén bevállalta volna ezeket, (Sőt!!!) - csak hogy elkerülje anyukám akcióját. 

Amikor lejöttem a tetőtérből - mert otthon aludtam a szüleimnél - édesanya egy viszonylag nagy késsel a kezében fogadott. Azt már messziről meg tudtam állapítani, hogy valami nagyon nagy katasztrófa van készülőben, mert anyu - bár nagyon mosolygott - igen feszülten álldogált a konyhában. Miután felmértem a helyzetet, nagyjából így foglaltam össze magamban a lényeget:

Anyu tenyere kb 5 négyzetcenti. Egy óvodásnak középső csoportban pont ekkora. A kés éles volt, és túl nagy. Az én kezem sem olyan nagy, de amíg a tenyerem akkora, mint a Margit-sziget, az ujjaim pedig jól megtermett nudlik, addig anyukám tenyerében éppen elfér egy szelet csoki. Nos, ez a mélynövésű kis nő nekiállt vasárnap délelőtt csirkét bontani, és biztos ami biztos elmondta, hogy nincs igazán tisztában egy csirke anatómiájával. Szegény állat valószínűleg egész életében arról álmodozott, hogy ha már meg lesz sütve (vagy főzve), akkor legalább egy hálaadásnapi pulyka sorsára jut majd. Aranyszínűre sülve forog, miközben mindenki a formáját csodálja, és bekönnyezik az illatától. 


Ez a csirke azonban mélységes kegyeletsértés áldozata lett. Csúnya, félelmetes, felismerhetetlen sorsra jutott halála után. (Ha esetleg bárki kiakadna ezen, és transzparensekkel szeretne tüntetni anyuék udvarában, ne tegye. Ez a kis állat ugyanúgy a pocakunkban kötött ki, mint azon társai, akik szintén a mi konyhánkban darabolódtak fel, csak apukám keze által.)

Anyu valóban nincs képben csirkeanatómia-ügyben (pedig ebben a csirkében már nem is voltak belsőségek), de a szárnyat, a combot és a mellet azt hittem, hogy megismeri. Nos, én nem ismertem meg a mészárszék után, bár az is igaz, hogy nagyon kreatívan és roppant szórakoztatóan oldotta meg a feladatot. Soha életemben nem folyt ennyi könnyem nevetés közben. A végeredmény botrányos lett, de a csirkepörkölt ugyanolyan lett belőle, az is igaz. Megtanultam, hogy ha valaha szét akarok szedni egy ilyen állatot, akkor nem anyu példáját követem majd, hanem rálőcsölöm D.-re a feladatot, én pedig messziről figyelem majd a boncolást. 

Anyukám hadjárata felnyitotta a szemem. Vannak olyan dolgok, amik egy stand up comedy előadáshoz remek alapot szolgáltatnak.  Csirkék! Fel a fejjel! 

Kattant vagyok, vállalom!


Jaj, hát annyira könnyű lenne minden, ha mi, kissé kattant egyedek felfednénk a kis titkainkat, és összeállítanánk egy "Így kezeld a zakkant rüfkét" témájú könyvet, nem igaz? Sokkal egyszerűbb lenne a világ,  megszűnnének a bűvös hisztik és hirtelen mindenki tudná, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Mivel gyakran előfordul, hogy még magamhoz sincs elég türelmem, ez a könyv nem fog megíródni. Soha.

Hogy mi az oka, nem tudom, de én legszívesebben mindig máshol lennék, mint ahol vagyok. Persze jól érzem magam a helyemen, de ha arra gondolok, hogy mennyi mindent szeretnék még megvalósítani, vagy hogy mik az igazi álmaim, rögtön türelmetlen leszek. Az a típus vagyok, aki nem tud várni. Már egy sima boltban is elszabadul a fejemben a képzeletbeli sorozatgyilkos, ha túl sokat kell sorba állnom, de azt még valahogy csak-csak kibírom (közben lassan ugyan megátkozom az eladót, és mindenkit, aki az utamban áll). Ez a probléma csak fokozódik, ha kitalálok valamit, és nem tudom azonnal megvalósítani. 

Néhányszor már írtam a blogon arról, hogy borzasztóan szeretem feljegyezni a gondolataimat, ötleteimet füzetekbe, naplókba, noteszekbe, a telefonomba, és minden olyan post-it papírra, aminek neonszíne és aranyos formája van. Minden sort más színnel írok, és mindenhova rajzolgatok gondolkodás közben. Idővel persze elvetem vagy elfelejtem ezeket az ötleteket, és más vizekre evezek. Aztán ahogyan telik-múlik az idő, előkerülnek a színes jegyzetek, és én azon kapom magam, hogy úgy érzem megkattanok, ha nem váltom valóra a világmegváltó terveimet.

Ezeknek a terveknek a többségét szerény személyem sosem tudná teljesíteni, merthogy olyanok is szerepelnek a listán, mint hogy 
  • Kiiktatni egy pókérzékelő szenzorral minden nyolclábút a lakásban.
  • Kipróbálni egy szimulációs játékban, hogyan tudnék fejbe szúrni késsel egy halom zombit.
  • Megoldani "a napi 24-ből 48 órát" problémát.
  • Megérteni a hidegfúziót.
  • Megérteni, hogy miért taposnak agyon a nyanyák a buszon, ha 0,1 másodperccel később tudnak leszállni miattam a tömött buszról az amúgy teljesen üres megállóban.
  • Szerezni még egy kutyát.
  • Meg még egyet.
  • Utazni a Titanicon
  • Megtanulni, hogy soha nem leszek elég KITARTÓ ahhoz, hogy egyszer végigolvassak egy cikket
  • Rájönni arra a rafkós kérdésre, hogy vajon hogyan mondjak egy általam 100%-ban utált dologra NEMET.

Ezek a dolgok sokkal jobban foglalkoztatnak, mint azok, amiken 31 éves fejjel, kezdődő őszülő hajjal (festem a hajam, szóval erre nincs bizonyíték) és egy 17 éves szabad szellemű, boldog gyerek fejével gondolkodnom kellene. Gyakran hallom, hogy lassan "eljárnak felettem az évek", és hamarabb leszek megkeseredett banya, mint gondolnám, és hűha, milyen felelőtlen vagyok, hogy még nincs 43 gyerekem két előző házasságból és 3 rossz kapcsolatból. Nem sírok minden nap azon, hogy bezzeg a mai fiataloknak mennyivel könnyebb minden, hiszen tudom, hogy régen nekem is könnyű volt. Legalábbis én annak éreztem. 

Igyekszem megvalósítani a terveimet, és a céljaimat, de közben szeretném magam jól érezni. Mindig vannak hullámvölgyek, amikor kicsit kétségbeesem, de aztán a sors mindig elém sodor valamit, amitől újra érzem a vattacukor illatot a szakadó esőben is. Bár a zombiapokalipszisre hiába várok (sajnos!!!....ugyanis meggyőződésem, hogy néhány emberre igenis ráférne egy kis pusztítás), vannak azért olyan vágyaim is, amiket könnyebb elérni. Ilyen pl 
  • Egy jó horgászhétvége tavasszal rengeteg színes csontkukaccal és apukámmal
  • Egy kis cseresznyelopás a szomszéd telekről
  • Turizás anyukámmal, miközben kigúnyoljuk a csöves cuccokat
  • Bemászni a barátainkkal egy üres, kihalt épületbe és szuper fotókat készíteni
  • Lezúzni D. fejét UNO közben
  • Beszerezni az összes megjelent Agatha Christie könyvet
  • Összegyűjteni annyi pénzt, hogy 2 hétig hajózhassak a tengeren (még mielőtt egyszer meghalok)
Talán a külvilág számára néha furcsának, lököttnek tűnök, én mindig abban reménykedem, hogy akik ismernek és gyakran vannak velem kontaktban, azok elfogadják a zakkant rüfkét, akinek minden álma a pezsgés és a pörgés. Meg még néhány kutya, csak úgy hobbiból, a zombik mellé. 

Vajon hányan mászkálnak még az utcán rajtam kívül ennyi zűrös gondolattal a fejükben?


Édesanya, a tántoríthatatlan - mert egy kis cukkolás mindig belefér!

Anyukám az a típus, aki akkor is járna dolgozni, ha a világ megsemmisülne, és soha többé egyetlen óvoda sem nyitná ki a kapuját. Ő akkor is felülne reggel a bicajra, és süvítene az Óvoda utca felé, biciklikosarában a táskájával és vígan integetne róla a nem létező embereknek az utcán (akik valójában az atomburkerekben kuksolnak a következő 200 évben).


Anyukám nélkül összedőlne az óvoda. Szentül hisszük, tudjuk és valljuk ezt az elmúlt 30 évben. A nálam idősebbek még régebb óta. D.-vel egyik nap éppen hazafelé tartottunk, és a buszon eszünkbe jutott anyukám és apukám. Már nem emlékszem mi volt a téma, talán az, hogy apukám - ha tehetné - azonnal nyugdíjba menne, és minden nap a Duna parton pecázna a spéci horgászcuccaival. Nos, anyu pontosan az ellentéte. Eljátszottunk a gondolattal, hogy mit tenne anyu, ha közeledne a nyugdíj napja (vagy már bekövetkezett volna a VÉG). 
(A legtöbb gonoszkodás D. érdeme ám!!) Íme, ez sült ki belőle.
  • Ha mondjuk június 29.-én már megkezdhetné a nyugdíjas éveket, ő 30.-án már menne dolgozni, mert ugye a 29.-et átugrottuk. 
  • Álbajuszban osonna be reggel az ovi udvarára, és vidáman köszöntené inkognitóban a gyerekeket.
  • A nyugdíjas évei alatt minden ovis buszos kirándulásnál ő lenne az első, aki a buszon ül induláskor. Igen, akkor is ha senki nem hívta, és ha senki nem szólt neki az időpontról...
  • Ha június 29.-én már megkezdhetné a nyugdíjas éveket, akkor június 28.-án még vidáman szervezné a júliusi programokat.
  • Nyugdíjba vonulásának napján megalapítaná a Dunabogdányiak az óvodáért önkéntes csoportot és ő lenne az első, örökös tagja. 
  • Ő irányítaná reggel önkéntes forgalomirányítóként a forgalmat az óvoda előtt.
  • Fizetne azért, hogy ő szállíthassa a menzás kaját reggel és délben a gyerekeknek.
  • Tartaná a kapcsolatot a helyi őstermelőkkel, hogy mindig valamilyen friss gyümölccsel meglephesse a gyerekeket.
  • A falu gyerekei lennének a legegészségesebbek, mert önkéntes alapon minden nap kísérgetné őket az orvoshoz, a fogorvoshoz, és mindenhova, ahol jó levegőn lehetnek. 
  • Minden óvodás csoportnak anyukám kertjébe tojna a Nyuszi és a Mikulás, így legalább tavasszal és télen biztosan megfordulna nála az egész óvoda. Uborkaszezonban berendezne egy állatkertet a hátsó udvarban, biztos, ami biztos, így mindig lehet szervezett kirándulásokat indítani ide az óvodából. 
  • Hárfa együttest alapítana, hogy minden karácsonykor fellépjenek az óvodai ünnepségeket. 
  • Gyereknapon ugrálóvárat bérelne és ingyenesen működtetné az ovi udvarán, hogy találkozhasson a gyerekekkel és beszívhassa az óvoda kertjének megnyugtató, éltető levegőjét. 
  • Venne egy tábort Zánkán, hogy a gyerekek boldogan táborozhassanak nyáron a Balaton partján.
  • Tüntetne a Parlament előtt, hogy az óvónőknek 83 éves korukig kelljen dolgoni.
  • Minden gyereknek önként és dalolva megvarrná a saját jelét farsangra jelmeznek. Ő pedig - eme díszes ünnepen - nemes egyszerűséggel ÓVODÁNAK öltözne be. 
  • A szíve fölé tetováltatná az ovi fotóját, hogy mindig mindenhol vele lehessen.
  • És felmondaná a világ összes meséjét hangoskönyvre, hogy mindig az ő hangját hallják a gyerekek a délutáni szundikálás előtt. És otthon és a nagyinál. És nyaralás közben, vagy Szenteste. Vagy Szilveszterkor.

Szerencsére van még néhány éve a nyugdíjig, de biztos, hogy sírógörcsöt fog kapni, ha egyszer kiszámolják, pontosan meddig kell még dolgoznia. Már amiatt is hetekig gyászolt a család, hogy már védett korban van, tehát nem kell mindenféle pontokat gyűjteni a továbbképzéseken (értsd: nem kell egy csomó tanfolyam miatt állandóan utazni, nem kell jegyzetelni, nem kell tanulni, késő este hazaérni stb.). Settenkedtünk a lakásban és óvtuk őt az ártó gondolatoktól. 

Anyukám egy ovistréber, még akkor is, ha ilyen szó nem létezik. Egyszer majd szobrot állítanak neki az óvoda udvarán, mint a legkitartóbb "volt" óvónéninek, aki hozzábilincselte magát az udvaron álló favonathoz, hogy le ne maradjon egy bunyóról a hintánál. Az én anyukám. És imádom, hogy ilyen.