Így jártam Szófiával - Interjú Bucsányi Krisztiánnal, a fergeteges Szófia történetek írójával

Ebben a bejegyzésben nem magamról mesélek. Nem a saját történeteimet szeretném megosztani, és nem szeretném a (szerintem) rám jellemző humort segítségül hívni ahhoz, hogy megfogalmazzam a gondolataimat. Ez a bejegyzés most az Így jártam Szófiával rovatról, Bucsányi Krisztiánról, és a rá jellemző humorról fog szólni. Hogy miért? Mert bár rengeteg blogot követek figyelemmel, csak Krisztián bejegyzései hoztak felszínre olyan érzéseket bennem minden olvasás alkalmával, melyek elemi erővel törtek rám. Melyekre nem is számítottam. 

2016. december 23.-án este hét órakor munkából hazafelé menet azt olvastam Szófia anyukájáról egy bejegyzésben, hogy súlyos beteg, és emiatt nem lehet olyan a család karácsonya, mint amilyennek elképzelték. Annyi fájdalom van abban az írásban, hogy a buszsofőr biztosan azt hitte, hogy nem vagyok százas, mert buszozás közben potyogtak a könnyeim egy olyan férfi érzéseit olvasva, akinek a kislányáról megjelent történetei megszépítik a napjaimat. Soha nem fogom elfelejteni azt az estét, mert ez olyan volt, ami nem megy ki az ember fejéből csak úgy. 

Az Így jártam Szófiával történetek megmozgatnak bennem minden anyai érzést, akkor is, ha még nem vagyok édesanya. Annyi szeretet, annyi humor és annyi ÉLET van Krisztián írásaiban, hogy teljesen mindegy, hányadszor olvasom el őket, mindig újabb és újabb élményhez juttatnak. Szófia már most igazi egyéniség, imádok a mindennapjairól, a huncutságáról, és a cseperedéséről olvasni. A képeken pedig fantasztikusan szép!


Mint sok más nőben, bennem is él egy kép arról, hogy milyen családot szeretnék. Rengeteg kérdés motoszkál a fejemben. Hogyan boldogulnék egy kisbabával, hogyan oldanám meg a nehézségeket, hogyan kezelném az új helyzeteket, hogyan lennék biztos abban, hogy úgy nevelem a gyermekem, amiről aztán évek múlva is azt fogom gondolni, hogy igen, boldog vagyok, hogy ezt vagy azt tettem/nem tettem. 
A Szófia történeteket olvasva mindig tudom, milyen családot szeretnék, és nem félek a kérdésektől, a bukkanóktól, és a kihívásoktól sem, mert látom, hogy létezik világ a "majd én megmondom hogyan neveld a gyerekedet" baba-mama Facebook csoportokon túl is. Egy olyan világ, ahol nem mi vagyunk három évesek, nem mi alszunk át ügyesen egy éjszakát és nem a mi fogacskánk bújt ki, hanem a gyermekünké. Ahol az apuka, ha kell, zümmög mint egy légy, ha az nyugtatja meg a gyermekét. Ahol az apuka óvja, félti a várandós feleségét, és nevet, ha a felesége a hormonok miatt azon sír, hogy milyen szép az éppen közeledő vonat. Egy világ, ahol a humor szuperképességgel ruházza fel a család tagjait. Az én párom, D. is pontosan ilyen apuka lesz. Ebben biztos vagyok.

Fogadjátok szeretettel a Krisztiánnal készített mini interjúmat, és kérlek benneteket, kedves Napi Kincsek olvasók, amennyiben van rá lehetőségetek és időtök, mindenképpen olvassátok el az összes Szófia történetet is! Hihetetlen élmény!

Olvastam, hogy a pisis terhességi tesztet szorongatva szurkoltál, hogy pozitív legyen. Honnan voltál benne annyira biztos, hogy lányos apuka leszel?

Krisztián: Egyszerűen tudtam, ezt megérzi az ember. Annyira, hogy amikor még csak terveztük, hogy babánk lesz, akkor sem gondoltunk fiúra. Nem is volt fiúnevünk :) Valahogy az ilyet megérzi az ember, ott, abban a pillanatban, a pisis teszttel a kezemben, ráírtam egy papírra, hogy "Már, nagyon vártalak Szófia Léna". Csak hetekkel később derült ki, hogy kislány. De én már akkor tudtam.

Az esti fürdetések, és a babamasszázs mellett van még olyan pillanat, ami csak a tiéd és a lányodé?

Krisztián: Sajnos, volt 3 hét, ami csak az övé, és az enyém volt, az a három hét, amikor az anyukája súlyos betegen kórházban volt. Persze, minden olyan pillanat, amikor csak ő és én vagyunk, ilyen. És ez lehet akár egy bevásárlóközpontban is. Egy apa kapcsolata mindig kicsit spirituális is a lányával: én, egyszerűen akkor is tudok csak a lányommal lenni, ha sokan vannak körülöttünk. Ők nem érzik azt, amit mi ketten, igen. :)

Szófia mellett nagy kedvencem a történetekben Vakond. Egyszerűen imádom figyelni, hogy milyen sorsra ítéli őt hónapról hónapról a kislányod. Mesélnél Vakondról? Kitől kapta Szófia és hogyan lett belőle kedvenc?

Krisztián: A vakondnak különös története van. Minden évben tartunk egy nagy nyárnyitó partit a kertes házunkban, ahol 20-40 barátunkkal együtt bulizunk. Főzünk, iszunk. Idén pont a buli előtt pár nappal vakondinvázió történt, így mindenkitől azt kértük, hogy hozzon valami vakondűzőt, mert a fél kert tele volt túrásokkal, és mivel hasznos állat, és védett, nem bántjuk. Laura (akinek a csaladinet.hu oldalán megjelennek Szofi történetei) hozott egy igazi, zenélő kisvakondot, ami abban a pillanatban Szófia kedvence lett, és most már fél éve az :) Ezen nem csodálkozom, én 6 évesen kaptam egy nyulat, és a mai napig velem alszik.

Fontos kérdést feszegettél akkor, amikor arról írtál az egyik történetedben, hogy hogyan maradhatnak meg a korábbi barátok annak ellenére, vagy éppen amellett, hogy egy párnak gyermeke születik. Tervezted esetleg, hogy más fórumon jobban kifejted a témát? Szerintem nagyon hasznos lenne. 

Krisztián: S​oha semmire nem mondom, hogy soha. Szófia történetei róla szólnak, minden más csak van, körülötte, ezért az Így jártam Szófiával, Szofiról fog szólni. Persze mindig benne lesznek a barátok is épp annyira, amennyire az Ő történeteit segítik. Semmiképp nem akarok új oraveczkrisztián lenni, aki megmondóemberré válik, mert van egy gyereke :) Nem tervezem ezt, bár, tény, hogy sok sok levelet kapunk éppen azért, mert kicsit humorral, kicsit néha odamondva, de valóban feszegetnek a történetek bizonyos társadalmi sémákat, és elvárásokat. 

Nagyon egyedi, vicces stílusban írsz a Szófia körüli forgatagról, a közös élményekről, és a peches helyzetekről. A mindennapokban is ilyen humorral éled meg őket?

Krisztián: Csak így lehet, vagy érdemes. Amikor Szófia lepisil fürdés után, vagy rákeni a falra a brokkolit, vagy egész nap kiabál, mert rossz napja van, vagy órák óta nem alszik, csak humorral lehet oldani a bosszúságot, feszültséget. És, igen: az életben is.

Talán sablonos kérdés, de sok nő kíváncsi rá. Illatgyertyát veszel a vajúdáshoz, és elkíséred a kislányodat és a feleségedet a gyerekorvoshoz. Sajnos ritka madár vagy manapság. Mitől lesz egy férfi olyan jó apuka és férj, mint amilyennek téged ismerhettünk meg a Szófia történetekben? 

Krisztián: Szerintem minden modern férfinek ez a dolga. Támogatni a nőt, aki a gyerekét hordja a szíve alatt. Az ilyen viselkedésnek amit teszek, nem szabadna különlegesnek lennie. Egyébként nem én vagyok a legjobb férj, és a legjobb apa sem. Mi is vitatkozunk, a mi életünk sincs juharsziruppal nyakon öntve, nálunk is vannak extrém nehéz periódusok, napok, percek.

Azt olvastam, hogy a nagypapád karácsonyai különlegesek voltak számodra. Melyek azok az értékek, amiket gyermekkorodban "kaptál", és amelyeket mindenképpen át szeretnél adni a kislányodnak is?

Krisztián: Elképesztően rossz gyerekkorom volt. Alkoholista anya, válás, mindennapi viták, most már úgy mondják, családon belüli erőszak. Nem pontosan tudom mi az amit át szeretnék adni a kislányomnak. Azt tudom mi az, amit mindenképp elkerülnék, amiben semmiképp nem lehet része. Volt miből tanulnom.

Végezetül egy számomra nagyon fontos témáról kérdezlek. Nagyon szeretjük a kutyákat, van kettő sajátunk is. Láttam, hogy nektek labradorotok van, és örömmel olvastam, hogy nem "óvjátok túl" Szófiát, vagyis hagyjátok, hogy a kutya közelében legyen, hozzáérjen, és úgy szocializálódjon, hogy a kutyák szeretete teljesen természetes. Óvodás kor előtt is. Mesélnél erről a döntésetekről? Hogyan ismerkedett meg a kutyus a kislányoddal?

Krisztián: Volt egy pillanat amikor eldőlt minden: a feleségem hasára hajtotta a fejét Honey (ő a kutya) akkor amikor Szófia anyukája 5 hónapos terhes volt. Megvan, fotón, a jelenet. Ők, már akkor tudtak egymásról. Honey érezte. Amikor születés után hazahoztuk, megmutattuk Szófiát Honeynak. Alig volt 5 napos. A kutya pontosan tudta, ki ő, és mindent értett. Azóta, Szófia legjobb barátja: egyetlen másodpercnyi okunk nincs aggódni miattuk: egészen elképesztő - örökké tartó - barátság alakult ki köztük, miközben Honey pontosan tudja a határait. Egyébként sem kell a gyereket túlóvni. Szófia akkor is el fog esni ha egész nap mellette állok, akkor is beveri a fejét, ha minden másodpercben ott vagyunk, akkor is beteg lesz, ha nem akarom, nyilván lesz bölcsiben, oviban barátja, ellensége, elveszik majd a játékát, és ő is másért. Kap majd egyest az iskolában (remélem) és lehet, hogy részeg is lesz majd, egyszer. Nem lehetek mindig, mindenhol ott, és nem is ez a feladatom.

Amikor felvettem Krisztiánnal a kapcsolatot és megkértem, hogy válaszoljon néhány kérdésemre, nagyon kedvesen fogadta az ötletet, és miután a kérdéseimet megkapta e-mailben, szinte azonnal reagált rájuk. Krisztián! Köszönöm neked ezúton is az élményt, hogy hétvégén a könnyeim folytak a nevetéstől, ahogyan a páromnak felolvastam a kedvenc részeimet az írásaidból! Köszönöm, hogy bátorítasz a történeteiddel és azt sugallod, hogy ha humorral értjük és érintjük meg a világot, minden sokkal egyszerűbb és világosabb lesz. Ezt maximálisan így látom én is. Köszönöm, hogy arról is írsz, hogy milyen mély és különleges lehet a szeretet egy apa-lánya kapcsolatban. Az édesapám és a köztem lévő kapcsolat is ilyen, én pontosan tudom, hogy mit fog érezni irántad Szófia 31 évesen. Meglátod, az is fantasztikus lesz!

Szófia történeteit erre a linkre kattintva olvashatjátok el.


Az internetes társkeresés nehézségei - Egy fekete öves ninja tapasztalatai

A netes társkeresés napjainkban legalább akkora kihívás, mint találni egy olyan Sztk-t, ahova egy hónapon belül bármire kaphatunk időpontot. A barátnőmmel rengetegszer beszélgetünk a társkeresés buktatóiról, a nehézségekről, a sok furcsa fazonról, akik regisztrálnak, a peches randikról és a vicces helyzetekről. Bár vannak olyan barátaim, akik neten ismerkedtek meg egymással, és ma már házasok, de azt talán még ők is elismerik, hogy nem egyszerű rátalálni a világhálón az Igazira.


Melinda esetében egyáltalán nem értem, hogy miért nem talált rá még a nagy Ő-re. Csinos, mosolygós, filigrán, diplomás nő. Dolgozik, nem akar azonnal gyereket valakitől, rengeteg hobbija van, kedves, szeret utazni, kirándulni, mozizni. Képes elkötelezni magát egy szerető társ mellett, hűséges barát és van saját élete. Nem akar mindenáron férjet, de vágyik a szerelemre. Volt már hosszú kapcsolata is, de nem volt benne maradéktalanul boldog. Főnyeremény lenne, de egyszerűen még nem találta meg élete párját. El szokta mesélni a randikat, amiken részt vesz, és komolyan mondom, nem értem, hogy van türelme újra és újra belevágni annak ellenére, hogy ennyi idiótával találkozik. 

Én két alkalom után törölném magam minden ismerkedős oldalról, kidobnám a telefonomat és a laptopomat a szemetesbe, és a homlokomra tetoválnám, hogy "hülyék kerüljenek". Sokkolót, gáz és paprikasprayt, mobil-vasvillát és zombiölőkést (ilyenem tényleg van) tartanék a táskámban, és addig edzenék, amíg le nem tudnám csapni az őrült pasikat. Persze mondhatjátok, hogy könnyen beszélek, mert úgy alakult az életem, hogy nem ismerkedtem soha netes társkereső oldalakon. Nyilván nem zártam volna ki ennek a lehetőségét akkor, ha nem így jönnek össze a dolgaim, de Melinda történeteit hallgatva nagyon boldog vagyok, hogy végül nem váltam sorozatgyilkossá netes ismerkedés közben. 

A most következő cikket Melinda írta, és küldte el nekem. Ezek az ő gondolatai. Mivel mindenkinek másképpen alakulhatnak ezek az ismerkedések, éppen ezért nem szeretnénk általánosítani, ezek mind Melinda saját benyomásai, "élményei". Nektek mik a tapasztalataitok?

"A mai felgyorsult világban nagyon nehezen megy a társkeresés. Ha valaki 30 felett, egyedülálló nő, alig van esélye ismerkedni. Az ember dolgozik reggeltől, estig, hét közben nem nagyon megy már munka után sehova, mert az összes barátja már férjhez ment, gyereke van, stb. Valljuk be, a mai világban már elég kevés is a lehetőség ismerkedni. Ennyi idősen már pl. nem szívesen megyek el bulizni sem, mert a disco tele van 15 -20 évesekkel. Normális szórakozóhely alig van. A legtöbb normális pasi már elkelt, felesége van, gyereke, stb. Ezt szokták mondani legalábbis, de azért biztosan van még kivétel, csak meg kell találni.



Akkor hol is ismerkedjünk?! Marad az internetes társkeresés. Ennek már millió – egy fajtája van, rengeteg ilyen jellegű oldal, amit már mobilon is tudunk nézni, ha letöltjük az applikációt. (badoo, tinder, twoo) Sokszor nekifutottam már, regisztráltam, feltöltöttem a legjobbnak gondolt képeim, őszintén leírtam, hogy kit keresek (kor, távolság, magasság, stb). Mindennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy a netes társkeresők nagy része néhány csoportra osztható.

Alkalmi kapcsolatot keresők

Rengetegen vannak, akik a párjuk mellett keresnek valakit, mert megromlott a házasélet, és már nem működik úgy a szex mint azelőtt. Ennek oka vagy az, hogy terhes a nő, vagy már megszült, de nemrégen, és nem tud még a férjre koncentrálni, vagy már túl régóta együttvannak, és már megszokásból vannak együtt, de semmi nem jó már, viszont lusták azért tenni, hogy jobb legyen, inkább keressünk valakit. 

Nemrég egy olyan pasival beszélgettem, aki állította, hogy igenis higgyem el azt, hogy ez a normális. Majd ha kicsit idősebb leszek, akkor rájövök, hogy ez így működik. És, hogy mi nők miért nem vágyunk ilyen „diszkrét” kapcsolatra. Vajon miért?! Mert arra vágyunk, hogy szeressenek, egyenrangú társként kezeljenek, menjünk együtt kikapcsolódni, jókat enni – inni, szórakozni, nem pedig csak arra, hogy heti 1-2 lopott órát együtt töltsünk valakivel, akinek egyébként családja van. Miért is jó ez? Erre nem fogok tudni soha rájönni. 

Nem jobb az őszinteség? Ha valami nem megy, lehet az már több éve tartó házasság is, ahol gyerek is van már, akkor is lehet lépni. Rengeteg párkapcsolati tréning, szakértő, terápia van, ha végképp nem megy, akkor meg sajnos el kell válni. Nem az a megoldás, hogy hazugságban éljük le az életünket és titokban mással (is) vagyunk.  Na és ilyen ember nagyon sok van a társkeresőn. Van, aki ezt nyíltan fel is vállalja. Kiírja, hogy nyitott kapcsolatban van, csak szexet keres, képet tesz fel magáról, nem fél, hogy lebukik?!

Komolytalanok

Rengeteg olyan ember is van fent, akik a tipikus, sablonos, elcsépelt szöveggel próbálnak ismerkedni, pl:
  • Bejössz nekem, mint macinak a méz… Tetszel! à... Az ilyen ismerkedéssel mit gondol valaki, hogy elér valakinél is valamit? Lehet egy 18 éves lánynál még igen, de könyörgöm...
  • Szia, mizu?  -à Ilyet max annak írok, akivel napi kapcsolatban vagyok, barát / barátnő, akit ismerek már.
  • Szexi vagy à Itt megint csak arra kell következtetni, hogy valamiféle alkalmi kapcsolatot keres az illető.
  • Elkezdünk beszélgetni, és csak 1-1 szóval válaszol, azt is 3-4 naponta
 

      Idegesítők / lelki sérültek

Vannak olyanok, akik tipikusan azért vannak fent, mert magányosak, panaszkodnak, negatívak, antiszociálisak, nincsenek barátaik. Én mindig elmesélem azt, hogy mit szeretek csinálni szabadidőmben, hobbi, stb. Volt már olyan pasi, aki írta, hogy ő igazából nem nagyon csinál semmit munka után, nincsenek barátai, sehova nem megy, otthon ül egyedül. néha bemegy a városba csak úgy sétálni egyedül…Van olyan, aki csak panaszkodni tud / negatív. Elmeséli, hogy neki miért nem jön össze, milyen rossz tapasztalatai vannak már, miért hagytál el, de az egész ember egy merő negativizmus. Ezeket az embereket gyorsan el kell kerülni nem csak a társkeresőn, hanem amúgy is :) 

Azokat is imádom, akinek ha nem válaszolok egyből, akkor már ír, hogy „na miért nem írsz már, nem vagy itt, itt hagytál, jó bunkó vagy, hogy nem írsz”. Mivel nem vagyok egyfolytában a neten, főleg ha dolgozom is közben, akkor szerintem teljesen érthető az, ha akkor válaszol az ember, amikor épp tud. Ilyen esetben jó, ha telefonszámot cserélnek, vagy Viberen, Messengeren folytatják tovább a chatelést. Aztán van olyan,aki már az első beszélgetés alkalmával elmondja, hogy ő csakis komoly kapcsolatot akar, már jövő héten költözzünk össze, fél év múlva házasság, ezek a tervei, és ehhez ragaszkodik.  Ettől is tépni szoktam a hajam. Először ismerkedjünk meg, találkozzunk, ha nincs meg az a bizonyos szikra a találkozásnál, akkor úgy sincs értelme. Van, aki nem hisz ebben, hanem azt mondja, hogy az majd jön… Dehogy jön… Ez a kémia / szikra dolog pont olyan, aminek az első pillanatban már meg kell lenni, ha nincs akkor felesleges bármit is erőltetni.

 Természetesen az is igaz, hogy interneten bármit lehet mondani, írni, bármilyen képet lehet feltenni, nem biztos, hogy valós. Volt már olyan, hogy valaki képen nagyon tetszett, és a valóságban véletlenül sem úgy nézett ki. A képen egy kicsit borostás, jó kiállású, karakán, férfias jellem (ezeket már a beszélgetés alapján szűrtem le) erre élőben meg úgy nézett ki mint egy terrorista :D Mellé egy olyan stílussal, ami már az az idegesítően kedveskedő (jól ülsz a széken, nincs meleged, nem fázol, finom a popcorn?! :)

Láttam már olyan képeket is, ami biztosan csak kamu, nem az illető van rajta, hanem valami modell, akinek kockás a hasa, izmos, helyes pofi, és olyan adatok kiírva, amiket egy csaj szeretne (180-190 cm magas, izmos test, szabadidőben mindenfélét szeret csinálni, ami általában szimpatikus, sportol, stb)

Miért olyan nehéz olyan embert találni, akivel lehet értelmesen beszélgetni, akár komoly akár könnyedebb témáról, azt is írja le, ami a valóság, nem csak szeretőt keres, és az első randi után már nem akar feleségül venni!? Túl nagyon az elvárások? Szerintem nem, csak mindenki a legjobbat akarja magának, és nem kötünk kompromisszumot."

Kutyások figyelem! Lessetek be az egyik legprofibb blökiborbély kulisszái mögé!

D. és én nagy kutyabolondok vagyunk (erről már olvashattatok a Hűséges utánfutók című bejegyzésben is), a legtöbb kutyus láttán még az utcán is olvadozni szoktunk. Lefotózzuk a buszon, metrón utazó négylábúakat és elküldjük egymásnak messengeren a képeket azzal a szöveggel, hogy "nézd, milyen édesen várakozik". A sajátjainknak is mindig mindenből a legjobbat szeretnénk, ezért amikor a fővárosba költöztünk, elkezdtünk keresgélni nekik "blökiborbélyt". Bár Budapesten Dunát lehet rekeszteni kutyakozmetikusokból, azért akinek fontos a kutyája, nem engedi bárki kezei közé.  

Mivel a Várnegyedben lakunk, elsősorban ezen a környéken keresgéltünk, és először egy olyan lányhoz kezdtük vinni Hamit (aki eredetileg az én kutyám), aki ugyan nagyon ügyesen megnyírta, de volt, hogy 4 órán keresztül nála volt a kutya. Még a hazaköltözésem előtt, Kecskeméten volt egy nagyon jó kutyakozmetikusunk, Lilla, aki nagyjából 1,5 óra alatt kész volt Hamival, ezért tudtam, hogy a 4 óra meglehetősen sok időnek számít. Hami már félidőben kezdett türelmetlen lenni, és otthon teljesen kidőlt, annyira kimerült. 

Úgy döntöttünk, hogy keresünk egy másik szakembert, és amikor végignéztük a lehetőségeket, megtaláltuk a Moszkva térnél a Dogmopolite budai szalonját (egyszer már írtam róluk ebben a bejegyzésben). Azt tanácsolom, hogy akinek bármilyen óhaja-sóhaja van kutyaügyben, nyugodt szívvel keresse fel őket, mert rendkívül széleskörű szolgáltatást nyújtanak! Itt dolgozik Katona Kinga is, aki számunkra egy istennő. Nagyon rugalmas, kedves, és határozott. Szuperul dolgozik, beadjuk hozzá a két kis koszos semmirekellő kutyánkat, és habos-babos illatfelhőt készít belőlük rövid időn belül. 

Mi azok a típusú gazdik vagyunk, akik nem szeretnek ott maradni a kutyakozmetikusnál, amíg ő a kutyákkal dolgozik, mert úgy vagyunk vele, hogy ehhez ő ért, nyilván nem tesz kárt a kutyában, de zavarni vagy hátráltatni semmiképpen sem szeretnénk a jelenlétünkkel. És persze így a kutyák nekünk nem tudják előadni a hisztipartit sem. Fogalmam sincs, hogy mit varázsol velük Kinga, de nekünk hatalmas megnyugvás, hogy ő foglalkozik a kutyákkal. Pótolhatatlan!
Most pénteken arra léptem be a szalonba, hogy egy kutyus elkezdett ránk morogni, mire Kinga a maga nyugalmával megragadta a grabancánál fogva és halál higgadtan magyarázni kezdett neki. Édes jelenet volt :) Tudtam, hogy a mi kutyáinkat is nyugodt szívvel helyreteszi, ha szükséges. És nem, nem sajnálnám őket. A kozmetikában amúgy egy boxer az állandó recepciós, aki ugyan túlságosan sokat nem pattog a betérő vendégek körül, de nagyon szórakoztató a jelenléte. Ő aztán tudja élvezni az életet, csak fekszik és a szemeivel követ mindent. Kinga saját kutyája pedig, a képen látható fekete blöki, olyan méretű fülekkel rendelkezik, hogy én, aki a kutyafülek legnagyobb rajongója vagyok, percekig csak néztem a képeket és ámuldoztam. 

Tudtuk, hogy ha Hami nyírásával boldogul Kinga, akkor Dézi már nem lehet akkora kihívás számára, mert egyértelműen Hami a keményebb dió (erről olvashattatok már A pasi (és a fehér kutya című bejegyzésben is). Az ajtón belépve rögtön mondtuk Kingának, hogy Dézi sajnos elég antiszoc, mire ő annyit reagált, hogy "Semmi baj, én is az vagyok". Hát itt aztán maximálisan a szívünkbe zártuk őt!!!! Most a vele készült interjút olvashatjátok a blogon, a válaszaiból mi nagyon sokat tanultunk, de rengeteget nevettünk is. 

Mikor döntöttél úgy, hogy kutyakozmetikus leszel?

Az állatok iránti rajongás mindig is bennem élt. Egészen kicsi koromban arról ábrándoztam, hogy jó lenne majd állatorvosként segíteni a beteg állatokon. De az évek során rá kellett döbbennem, hogy bármennyire szeretnék segíteni, nem bírom a sok vér, a gennyes sebek, fekélyek látványát. Így az élet egészen másfelé sodort. Szerettem volna a turizmusban dolgozni, vagy éppen rendezvényszervezőként. De egyik sem az én utam volt. 

Aztán 2012-ben úgy hozta a sors, hogy lehetőségem adódott egy ismerősön keresztül belelátni a kutyakozmetika világába. Azonnal magával is ragadott és tudtam, hogy ez az igazán nekem való szakma. Elvégeztem a tanfolyamot és rögtön be is kerültem egy szalonba (akkor még csak heti 3 napban), ami remek kiinduló pont volt. Nem sokkal később pedig felvettek a jelenlegi munkahelyemre teljes állásban. 

Munka és/vagy hobbi ez számodra?

Szerencsés vagyok, mert a munkám egyben a hobbim is. Nem tudnám elképzelni magam olyan munkakörben, ami nem kapcsolódik az állatokhoz.

Melyik kutyafajták azok, amiket a legnehezebb nyírni?

A frissen végzett kutyakozmetikusok legnagyobb mumusa talán az uszkár fazonja. Valóban nem könnyű kialakítani a tökéletes formát. De a mesterem mindig azt mondta, hogy aki tud rendesen havanese kutyának hobbi fazont nyírni, az uszkárt is tud. Mert ha jó a szőre az uszkárnak, akkor azt technikailag könnyebb formázni, mint a havanese szőrét, mivel az alapvetően nem nyírós szőrtípus.

Sok kozmetikusnak sajnos a westie fazon is gondot okoz. Rengeteg képet láttam, amin borzalmasan kialakított fejű westiek pózoltak. Én nagyon szeretem az alapvető terrier fazon kialakítását (akár trimmelve, akár nyírva kérik), mint pl. a drótszőrű foxterrier vagy az welsh terrier. Pár évvel ezelőtt felkeresett egy bedlington terrier gazdája. Így szerencsém volt gyakorlatot szerezni ennek a fazonnak a nyírásában is. Bár nagyon sokat dolgoztam rajta. Itt sem egyszerű a megfelelő hát, illetve fej ívét kialakítani. Összetett nyírást igényel a fajta.

Ennyi év alatt biztosan kiismerted már a kutyákat. Melyik fajták a legnyugodtabbak és kik a nehéz esetek?

Noha van különbség az egyes fajták vérmérsékletében, azt gondolom, hogy ez nem feltétlenül fajta kérdése. A terrierek alapvetően elég izgágák, mégis vannak nyugodt és hiperaktív yorkiek is. Sokat számít, hogy az adott kutya rendes, lelkiismeretes tenyésztőtől származik-e, megfelelő idegrendszerrel, vagy egy szaporítótól, „jutányos” áron, gyenge idegrendszerrel. A másik kérdés, hogy foglalkoznak-e vele eleget a gazdái. Sétáltatják-e annyit, amennyire szüksége van és szellemileg is fárasztják-e. Mert e nélkül a legnyugodtabb fajták is megbolondulnak egy idő után.


Hogyan találod meg a hangot az elkényeztetett, "macerás" kutyusokkal?

Nagyon fontos felismerni a jelek alapján, hogy miért ellenkezik, nyűglődik a kutya az asztalon. Mert ezek alapján lehet megtalálni vele a hangot. Hiszen ha valóban fél, akkor nem érek el vele semmit, sőt csak rontok a helyzeten, ha elkapom a grabancát. Mellettük nagyon fontos nyugodtnak maradni, szeretetteljes energiát sugározni. Nem lehet kapkodni, gyors mozdulatokat tenni, nehogy jobban megijedjenek. Nyugodt légkörben ők is rájönnek, hogy nem akarom őket bántani és elfogadják a helyzetet. 

Viszont, ha pusztán azért ellenkezik, mert nincs ínyére a macerálás és ezzel otthon mindig eléri, amit akar, akkor segíthet, ha kicsit határozottabban megfogom a grabancát, esetleg kis időre lenyomom az asztalra (egyik technika sem fájdalmas). Ezzel megmutatom, hogy itt én vagyok a főnök és nálam nem válik be a szokásos hiszti.

Érnek vicces "balesetek" munka közben?

Nézőpont kérdése, hogy mi a vicces. Az ilyesmik inkább utólag viccesek, nem az adott pillanatban. Néha előfordul, hogy idegességükben, vagy, mert nem sétáltatták meg őket rendesen kozmetika előtt, bekakilnak vagy bepisilnek az asztalon a kutyusok. Nyírás közben egy speciális anyagból készült felsőt viselek, amire nem tapad a szőr. Ennek a hasán van két nagy zseb. Egyszer az egyik kutya addig „ügyeskedett”, amíg sikerült az egyik zsebembe belekakilnia…

A fürdőkádnál rendszeresen elázunk, mert a legváratlanabb pillanatokban tudják magukat megrázni. Ez hosszú szőrű fajták esetében különösen felemelő érzés.

A hozzánk járó svájci juhászok valahogy különösen nagy nyáltócsákat képesek kiadni magukból. Történt egyszer, hogy kolléganőm asztalán állt egy ilyen szép hófehér eb. Én fürdetésből hoztam vissza egy kistermetű kutyust és nem láttam hová lépek, így elcsúsztam a nyáltócsában és hanyatt bevágódtam kolléganőm asztala alá. A kezemben tartott kutyának semmi baja sem lett, mivel ő volt fölöttem. Inkább boldogan odébb tipegett, hogy akkor ő köszöni, végzett is. És persze én is csak a nevetés miatt tápászkodtam fel nehezen. J

Akkor is jót derültünk, mikor a durván 70-75 kg-os (nálam kb. 12-18 kilóval nehezebb) nápolyi masztiff jött egyik alkalommal a szokásos fürdetésére. Én szoktam tartani rövid pórázon, egy helyben, míg kolléganőm mossa, szárítja. Már elég ügyes fiúcska, ezért legutóbb kényelmesen melléültem a földre, gondolván, hogy úgyis nyugton marad. De egyszer csak elunta magát, és szépen elbattyogott velem az ajtóig. Én meg csak kapaszkodtam, mint Frakk gazdája, Károly bácsi…

Milyen gazdiktól menekülnél a világ végére?

Tudom nagyon jól, hogy a legtöbb gazdi teljes jogú családtagként tekint kutyájára. Ezzel jómagam is így vagyok. Mindazonáltal szerintem a szeretetnek is vannak ésszerű határai. Nagyon nehéz, ha a gazdi annyira ragaszkodik a kutyájához, hogy egy percre sem hagyná magára és végig kapaszkodik bele még az asztalomon is. Nem elég a kutyára, a fazon kialakítására figyelnem, de még a gazdi ujjait is számolgatnom kell, nehogy egyet eltaláljak a nyírógéppel, ollóval.

Mindig igyekszünk a gazdik kívánságai alapján nyírni a kutyusokat. De az sem egyszerű helyzet, mikor a gazdi szinte kioktat, mit hogyan kéne levágni, fésülni a kutyán. Nem véletlenül van nálunk az olló…
Szerinted milyen az ideális kutya-gazdi kapcsolat?

Rengeteget változott az idők során a kutyákhoz való viszonyunk. De nem szabad elfelejteni, hogy honnan származik a kutya, milyen ősei vannak.

Fontos, hogy egyik fél se uralkodjon a másikon, de a gazdi lehetőleg töltse be a falkavezér szerepét, akinek a kutya szót fogad, bízik benne, biztonságban lehet mellette. Ehhez nem elég pusztán szeretni a kutyát és minden játékot, jutalomfalatot, ruhácskát, különféle fekhelyeket felhalmozni. Tisztában kell lenni az adott fajta szükségleteivel és az alapján kiválasztani, nevelni a kutyát. Egy nyugodt, keveset mozgó ember ne vegyen maga mellé pl. egy jack russel terriert, mert hiába szereti majd rajongásig, nem tudja megadni neki, amire szüksége van. Ugyanígy egy sportos, sokat kiránduló ember se szerezzen, mondjuk egy basset houndot, mert nem egyeznek az igényeik.

Az alapvető igazság, hogy a kutyának testmozgásra, fegyelemre és szeretetre van szüksége. Ebben a sorrendben. Így lehet egészséges, kiegyensúlyozott kutyánk, bármilyen fajtájú is.

Lehet szerelemben élni a kutyánkkal, de az alapvető engedelmességi feladatokat tanítsuk meg neki és legyünk vele következetesek. Ne hagyjuk, hogy ő irányítson, mert az nem szül egészséges kapcsolatot. És a legtöbb kutya ezáltal teljes stresszben éli le életét, mert egy pillanatig sem lazíthat, hiszen nem bízik gazdája józan ítélőképességében.

Szeretnél saját szalont nyitni?

Az elején talán minden kutyakozmetikus úgy indul útnak, hogy saját szalonra vágyik. De sajnos manapság nem egyszerű a helyzetünk. Főleg Budapesten. Rengeteg kozmetika van már, közel egymáshoz. Nem könnyű talpon maradni. Ezért nekem megnyugvás, hogy alkalmazottként nem engem terhelnek a járulékok, bérleti díjak. Illetve az itt töltött évek alatt nagyon szép vendégköröm alakult már ki, amit nem szeretnék elveszteni és újra mindent az elején kezdeni.

Sokan vannak, akik kifejezetten csak hozzád szeretik vinni a kutyáikat? Milyen vagy a kutyákkal?

Igen, szerencsére sokan ragaszkodnak hozzám és kifejezetten engem keresnek. Alapvetően nyugodt típus vagyok. Nem könnyű kihozni a sodromból. Könnyen megtalálom a hangot a legtöbb kutyával. Azonban sok függ az adott kutya energiaszintjétől. Ha szimpla félelemről van szó, könnyen maradok továbbra is nyugodt. 

Azonban az ideges hiperaktivitás az én energiámból is elvesz. Vannak kifejezetten energiavámpírnak mondható esetek is. Olyanokra gondolok, ahol tudom, hogy nem a kutya tehet a viselkedéséről (mert pl. betegségből ered). Volt egy epilepsziás, vízfejű yorkie vendégem. Nagyon nehéz volt vele, mert szüksége volt a nyugodt légkörre, de mindenféle trükköt, taktikát be kellett vetnem, hogy meg tudjam nyírni epilepsziás roham nélkül. Volt olyan rész, amit csak úgy tudtam kivitelezni, ha a földön törökülésben nyírtam az ölemben. A fülét kb. csak a huszadik odanyúlásra tudtam megfogni, anélkül, hogy kirángatta volna a kezemből. És ő nem puszta hisztiből tette mindezt. Ilyen eseteknél tudom tartani a nyugodt energiaszintet, de a végére olyan, mintha 4 másik kutyát is megnyírtam volna.

Viszont amit egyáltalán nem tolerálok, az a harapás. Elfogadhatatlan, hogy ilyen helyzetben ezt a megoldást válassza egy kutya. Olyankor kivétel nélkül grabancon fogom őket, és ha hajthatatlanok, akkor szájkosarat vagy tölcsért kapnak a fejükre.

Hogyan képzeled el a következő öt évet?

Mindenképpen továbbra is kutyák között. Őket szépítve. Bár az ötéves tervben azért szerepel már egy baba is és remélhetőleg egy esküvő. :)

Kívánom Kingának, hogy teljesüljenek úgy az álmai, ahogyan azt szeretné! Mi nagyon hálásak vagyunk neki a munkájáért, jó érzés tudni, hogy a kis kedvenceink mindig jó kezekben vannak nála, és számíthatunk rá akkor is, ha a télnek, szélnek, és a falusi kiruccanásoknak köszönhetően olyanok a kutyák, mint két kis büdös, mócsingos, csupaszőr, hörgő-morgó, fészkelődő, antiszoc sárlabda. 


9 blogger lány, aki motivál engem / Szilvi - Pillecukor Blog

Elérkeztünk annak a sorozatnak a második részéhez, melyben megmutatom, ki az a 9 blogger, ki az a 9 lány, aki a mindennapokban motivál engem. Az előző részben Bettiről, a Nancykeh MakeUp bloggeréről írtam, és nagyon sok visszajelzést kaptam, aminek borzasztóan örültem. Most ebben a bejegyzésben Szilviről, a Pillecukor Blog bloggeréről fogok írni, aki olyan számomra, mint a gyújtózsinór. 


Már az egyetemen is sokat gondolkodtam azon, hogy szívesen írnék blogot az érzéseimről, és minden másról, ami engem foglalkoztat. Talán nem is pontosan a blog szó fogalmazódott meg bennem, de nagyon vágytam arra, hogy kiéljem a kreativitásom valamiben, amiben valamennyire jók a képességeim. Régen évekig zongoráztam, batikoltam, rajzoltam, így természetes volt számomra, hogy él bennem a vágy, hogy kifejezzem magam valahogyan. Mivel azokban az években nem volt mellettem támogató társ, így elhessegettem a csipogó madárkát  a fülem mellől és leginkább a barátaimmal vagy a tesómmal garázdálkodtam Pécs utcáin. 

Évekkel később a facebookon nézelődve rábukkantam Szilvi blogjára, a Pillecukorra (A blog Instagramja és Facebook oldala itt található). Ezt dobta ki először a FB, mikor beütöttem, hogy "blog" és megnyomtam az Entert. Egy olyan világot fedeztem fel nála, ami annyira csodálatos volt számomra, mint egy mesekönyv. 
  • Színes, mint a szivárvány, amin Kököjszi és Bobojsza lecsúszott Török Sándor történetében, hogy időben odaérjenek Andris születésére. 
  • Illatos, mint a mézeskalácsház, amire Jancsi és Juliska rátaláltak az erdőben. 
  • Izgalmas, mint amikor Dorothy elindult a piros lakkcipőben a sárga köves úton Óz Birodalma felé. 
  • Vidám, mint Jinny, amikor Aladdin tízezer év után megdörzsölte a lámpát, és ő végre kinyújtóztathatta elgémberedett nyakát. 
  • Annyira lenyűgöző, mint Peroci Papucsok című meséje, amit ezredszerre is szívesen elolvasok. (És amiről nem tudom megmondani, hogy mi a titka, mi a varázsa. Egyszerűen csak érzem) 
  • Annyi cukiság van benne, mint amennyi mesehős megszállja karácsony este Shrek házát a mocsár közepén.
  • Vicces, mint Timon csípőriszálása, amikor meg akar szabadulni az őt felfalni készülő hiénáktól.

Szilvi blogját hetekig bújtam, minden bejegyzését elolvastam, és azt éreztem, hogy pontosan ilyen világra, ilyen buborékra vágyom, mint amilyet ő varázsolt magának. Mi más lenne ő számomra, ha nem a gyújtózsinór? Szeretem, ahogyan ironizál, számomra mindig felüdülés olvasni az írásait (mert számomra is olyan az irónia, mint éhezőnek egy falat kenyér). Megkértem, hogy meséljen nekem arról, hogy mit jelent számára a blogolás, és ő hogyan kezdett el írni. Olvassátok szeretettel Szilvi írását.

"A blogolás nekem mindig is egy kedves hobbi volt és biztos vagyok benne, hogy az is marad. Sosem terveztem, hogy ebből szeretnék megélni, egyrészt mert nem vagyok profi író (sőt még amatőrnek sem mondanám magam), másrészt nem szeretek semmit sem muszájból írni. Persze, ha valaki jó benne, nem jelent neki akadályt, hogy naponta, kétnaponta friss és érdekes tartalmat állítson elő, vannak, akiknek a kisujjukban van a blogolás. Nos, én nem ilyen vagyok. 

A blog nekem egy olyan felület, egy olyan hely, ahol csakis olyan tartalmat osztok meg, amik engem érdekelnek, nem megyek a trendek után, nem írok csak azért valamiről, mert most a csapból is az folyik, mindenki erről beszél. Nem azért, mert nincs róla véleményem, hanem mert a blogot szeretném megtartani egy olyan helynek, ahová nemcsak én, hanem mások is kikapcsolódni járnak. Ha ez azzal jár, hogy napokig - sőt néha hetekig - nincsenek friss posztok, ám legyen. Régen sokat görcsöltem azon, hogy mindig írjak valamit, hetente minimum 3-4 bejegyzés kerüljön ki, de így, 4 évnyi blogolás után rájöttem, hogy ez számomra baromira (bocsi a szóért) nem buli, a lelkiismeret-furdalás rendesen rányomta a bélyegét a napjaimra, ha épp semmi sem jutott eszembe, amiről írhatnék. Van, hogy egy nyúlfarknyi poszt is napokig készül, mert egyszerre csak egy-két mondatig jutok el benne, mert közben elszáll az ihlet és persze van, hogy egy hosszabb terjedelmű irományt pikk-pakk összedobok, de én pontosan ezt szeretem a blogolásban. A magam ura vagyok, akkor és arról írok, amikor és amiről szeretnék, nincsenek kötöttségek :) 
Az én "gyújtózsinórom" Via volt, ő inspirált arra, hogy létrehozzam a Pillecukor blogot :) Eleinte nagyon bizonytalan voltam, sokáig kerestem a hangom, s ez az akkori írásaimon meg is látszik :D túl hivatalos, kimért voltam, nem igazán tudtam, hogy hogyan is kell megszólítani az olvasókat, de idővel belejöttem. Végre sikerült belevinnem a személyiségemet, bár néha egy picit visszafogom magam, ugyanis a privát életben többször használom az iróniát." 

Látogassatok el Szilvi blogjára, ha tehetitek, fantasztikus az egész! Ha pedig kedvet kaptatok egy saját bloghoz, azt tanácsolom, hogy keressetek magatoknak egy saját gyújtózsinórt. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja erősíteni az elhatározásotokat. Mielőtt elkezdtem írni, küldtem egy e-mailt Szilvinek (ő már biztosan nem emlékszik rá), és az arra érkezett válaszában benne volt minden energia, amire szükségem volt ahhoz, hogy létrehozzam a saját kis birodalmam. Gatyát felkötni, és ragadjatok billentyűzetet!

A sorozat első részét a linkre kattintva olvashatjátok el: 


A lelkem egy darabkája

Talán a bejegyzés címe elsőre elég hatásvadásznak tűnik, mégis erről lesz most szó. A blogomra elsősorban azok látogatnak el, akik egy kis kikapcsolódásra, nevetésre, feltöltődésre vágynak. Most talán nem azt kapják, amiért ráklikkeltek a cikkre, de ez a blog a lelkem egy darabja. Ide járok pihenni, örömködni, és akkor is, ha semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy leírjam amit gondolok, amit érzek. Nézzétek el nekem, hogy most nem az optimista-Eszti sorait olvassátok.

Egész életemben csak annyit tudtam, hogy szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni. Öt évig tanultam az egyetemen szociális munkát, és eközben abban az egyben voltam biztos, hogy igen erős bennem az empátia, a tolerancia és a törődni akarás mások iránt. Miután leállamvizsgáztam, Kecskeméten idősellátásban helyezkedtem el, méghozzá súlyos demens (speciális) részlegen, ahol szinte kizárólag olyan nénik között voltam, akik közép vagy súlyos fokban demensek. Szerettem őket és szerettem a munkatársaimat is. Ezután Pesten egy gyermekjóléti központban dolgoztam, és őszinte szívvel fordultam azokhoz a családokhoz, akiknek olykor hatalmas problémával kellett megbirkózniuk. 


Már akkor tudtam, hogy fontosak nekem mások, amikor az egyetem első évében, december elején beszélgettem egyszer egy hajléktalan nővel és a párjával. Nagyon megsajnáltam őket, mert roppant hideg tél volt, és minden éjjel fáztak. Onnantól kezdve minden reggel lefőztem nekik 2 liter forró teát, és csomagoltam 1-1 szendvicset is. Elvittem nekik még akkor is, ha aznap délelőtt nem voltak óráim, mert azt gondoltam, hogy amíg forró a tea, addig felmelegíti őket. Egész télen így tettem. 3 hónapon keresztül. Mikor beköszöntött a tavasz, az egyik órán azt a feladatot kaptuk, hogy válasszuk ki a szociális munka egyik területét, és készítsünk mini interjút valakivel. Másnap reggel megkérdeztem a hajléktalan nőt, Hajnalkát, hogy válaszolna-e néhány kérdésemre következő nap. Igent mondott. Boldogan mentem a kis jegyzetfüzetemmel, és a tollammal, meg persze a szendvicsekkel. Nem volt ott senki. Csak a hűlt helyét találtam. Hatalmasat csalódtam benne. Elfogadta a Mikuláscsomagot, a zsemléket, a sokszor két liter teát és minden mást, de nem szánt rám 3 percet sem, amikor nagyon vágytam rá. Azóta SOHA nem adok pénzt hajléktalanoknak. Borzasztóan bántott a dolog. 

Mióta blogolok (és már előtte is így volt), minden áldott nap úgy ébredek fel, hogy hiszek az emberek jóságában, az optimizmus erejében, a toleranciában, az empátia varázsában és a pozitív gondolatokban. Úgy szoktam fogalmazni, hogy menthetetlenül optimista vagyok. És bár már nem dolgozom a szociális szférában, még mindig fontosak számomra az emberek. Vagyis azok voltak.

Ma ellopták tőlem a telefonomat a munkahelyemen. 

Nagyon szomorú voltam, hívtam a rendőröket, a szolgáltatót, és D. is segített nekem. Az utcán rohangált, és azt a nőt (és babakocsit) kereste, akire életem végéig emlékezni fogok. Azonnal eltűnt a nő az utcán, pillanatok alatt. Jól be lehet látni minden irányba a környéket, de neki 10 másodperc elég volt ahhoz, hogy köddé váljon egy hatalmas pink babakocsival. Gyűlöltem őt attól a perctől kezdve. Csak azt éreztem, hogy mérges vagyok, és legszívesebben kitaposnám a belét is, amiért pár pillanat alatt ellopta azt a telefont, aminek a részleteit 2018 októberig kell még ezután is fizetnem. Úgy, hogy nincs is meg. Azért a pénzért én megdolgozom, amit ő lopással szerez meg. Nem sajnálom őt. Nincs mit ennie, éhezik a gyereke? Hidegen hagy, mert tudom, hogy tudtam volna máshogy is segíteni neki. Ha kérte volna, de nem kérte. Ellopta azt ami az enyém.

D. persze rögtön azt mondta, hogy örüljek annak, hogy nem vertek meg, nem lőttek le, mint anno a sok dohányboltos alkalmazottat, és ugyan én nem dohányboltban dolgozom, de van az érveiben igazság. Miután egyedül maradtam, volt időm átgondolni a dolgokat. Nem az bánt, hogy a telefonomat ellopták. Az csak dühít. Amiért igazán szomorú vagyok, az az érzés, hogy már nem szeretem az embereket. Már nem vagyok menthetetlenül optimista. Nem akarok az lenni. Hiányzik belőlem a motiváció. Helyette most űrt érzek. Nem ezt érdemeltem. Nem azért dolgoztam évekig más emberekért, hogy most az első alkalommal meglopjon egy semmirekellő tolvaj. Megtört a lelkem egy darabkájában valami, ami jobban fáj, mint az anyagi kár. Most saját magamban kell helyrerakosgatnom a puzzle darabkáit. 

Mikor ma este hazaértem, D. és a kutyák a fenti képen lévő apró virággal vártak. Hogy ne legyen rossz kedvem. D.-t többek között azért is szeretem olyan nagyon, mert tökéletesen kiegészít engem. Amikor én elvesztem a reményt, ő meggyújt egy gyertyát, és utat mutat. Hogy vannak olyan dolgok, amik változatlanok, amik akkor is itt vannak nekem, amikor nem érzek magamban erőt a pozitív gondolatok generálására, és a hitem gyakorlására. Most egy időre takarékra állítom a bennem lévő, szórni való szikrákat. Megtartom őket magamnak, hogy táplálkozzak belőlük. Csalódni rossz dolog, és még annál is rosszabb, ha a lelked egy darabja elsuhan belőled. Ha nem is örökre. 

9 blogger lány, aki motivál engem / Betti - Nancykeh MakeUp

Néhány héttel ezelőtt úgy döntöttem, hogy készítek egy bejegyzést, amiben megmutatom, ki az a 10 blogger, akinek a bejegyzései, a személyisége és az életének az a része, amelyet engedett számomra akár személyesen, akár a blogján keresztül megismerni, motivál engem. Mindenképpen azt szerettem volna, ha ők is mutatnak magukból valamit a blogomon, így arra kértem őket, hogy segítsék a bejegyzésemet saját írásukkal is. Időközben már csak kilencen maradtak, de nekik nagyon köszönöm, hogy elvállalták, hogy szerepelnek a Napi Kincsek Tárháza felületén.

Technikai és egyéb más nehézségek miatt úgy alakult, hogy egyenként mutatom be őket nektek, arra bíztatok mindenkit, hogy lessen be a lányok oldalára motivációért, vidámságért, kérdésekért és válaszokért egyaránt. 


Elsőként Bettiről írok, aki a Nancykeh MakeUp bloggere, és akivel már több alkalommal is volt szerencsém találkozni. Tavaly szerepelt már egy bejegyzéssorozatban a blogomon, azóta pedig örülök annak, hogy nem csak a blogját és a munkáit követhetem, de kicsit a lelkébe is betekintést engedett, mert így egy végtelenül kedves, őszinte és tiszta lányt ismertem meg a személyében. (Aki emellett roppant bevállalós a kék szájával, és egyéb polgárpukkasztó, de kétségtelenül figyelemfelkeltő, ötletes és kreatív sminkjeivel.)

Mivel mind a 9 blogger más és más területeken motivál engem, ezért kerestem egy szót, amit hozzájuk rendeltem. Betti tőlem az "álom" szót kapta, felnézek rá azért, mert bátor volt és mert tenni a céljaiért, az álmaiért és a boldog jövőért, amit elképzelt magának. Mivel én még 30 évesen sem tudom igazán, hogy mi is szeretnék lenni, nagyon motiváló számomra Betti elhatározása. Vágyom arra, hogy egyszer én is megfogjam azt a bizonyos gyeplőt, amivel a sorsomat irányíthatom, és eljuthatok oda, hogy büszkén azt mondhassam, "Igen, tettem azért, amire igazán vágytam". Fogadjátok szeretettel Betti írását, amit a kérésemre írt, és amely elsőként a Napi Kincsek oldalán olvasható.

"Életem legnehezebb időszakában, semmi nem tudta lekötni a figyelmemet és képtelen voltam kikapcsolni, amire persze szükségem lett volna. Annyira kézben akartam tartani a helyzetet, amit nem lehetett, hogy nem voltam képes másra koncentrálni és kikapcsolni a félelmeimet, illetve azt a tenni akarást, ami tombolt bennem.

Apukám tüdőrákban szenvedett és életem legfontosabb személyét így szép lassan el kellett engednem.

A betegsége felénél találtam rá egyszer Youtube-on egy sminkvideóra, ami akkor először elvitt egy teljesen más világba, pár órára megszűnt körülöttem minden és tudtam egy kicsit „pihenni”. Szinte észrevétlenül napi rutinná vált számomra ez a kikapcsolódás és szép lassan némi menedéket nyújtott. Egy idő után elkezdtem ezeket a videókat megpróbálni leutánozni, időt fektettem abba, hogy tanuljak belőlük és hosszú idő után, végre valamit újra élveztem és szenvedéllyel csináltam. Természetesen ez mindenkinek feltűnt és neki is. Örült, hogy valami leköt, valamiről tudok boldogan mosolyogva beszélni és élvezettel meséltem neki, mit hogyan készítettem el az éppen aktuális sminkemből. Láttam rajta, ahogy örült annak, hogy végre valami leköt és egy kicsit megkönnyebbülhetett, hogy nem csak az ő fájdalmait érzem át napról-napra.

Miután elment, ez az egy dolog maradt meg az életemből, amire úgy tekintettem, mint egy mentsvárra. Csak alkottam, ott ültem a kis tükröm előtt, ahol csak a sminkjeim, én és ő voltunk. Mintha minden egyes ecsetvonásban ott lett volna ő is, és egy kicsit magunk lehettünk. Ezt akkoriban persze nem fogtam fel, de később rájöttem, hogy nem véletlenül kaptam ezt a hobbit éppen akkor, és nem véletlenül lett olyan szerves része az életemnek, mint Ő, aki elment. Az élet mindig elvesz és ad is valamit.


Adott rengeteg szeretet ismeretlen emberektől a blogomon és a munkáimon keresztül, akkora mennyiségben, amit elképzelni se tudtam volna soha. Emberek álltak mellém, buzdítottak a folytatásra és voltak kíváncsiak rám és a műveimre. Szerették volna, hogy az életük része legyek…

Múlt év nyarán fogalmazódott meg bennem, hogy ideje a következő lépcsőfokra állnom és elkezdenem egy sminktanfolyamot, hogy én is viszonozhassam az embereknek, amit értem tettek és, hogy végre én is elfogadjam azt a tényt, hogy ezek után ez lesz az életem és ne kételkedjek önmagamban.

Nem volt könnyű hisz meg van a magam kis élete, amiben számlákat, lakbért fizetek, napi 8 órában dolgozom és tudtam, hogy a tanfolyam sok pénzembe és időmbe fog telni és semmiképp se lesz egyszerű. Szerencsére voltak mellettem emberek, akik mellém álltak és nem hagyták, hogy feladjam. Semmi sincs ingyen és rájöttem, hogy inkább most küzdök, mint hogy idős koromban visszatekintve azt mondjam: elcsesztem…. Muszáj volt megtennem magam miatt, azok miatt, akik hittek és hisznek bennem, hogy megvalósítsam életemben először a saját álmomat.

Olyan ember vagyok, aki mindig mindenkit erre ösztönöz, de valahogy magamat, mindig háttérbe szorítottam, mondván, hogy ehhez én kevés vagyok. A sok kín és fájdalom, amit láttam és mellette az a sok szeretet, viszont megváltoztatott és képessé tett harcolni magamért is. Szeretnék, minél több embernek örömöt szerezni, minél több embernek visszaadni azt a kedvességet, amit nyújtottak felém és tovább küzdeni az álmomért, hogy azt csináljam, amit szeretek, aminek minden percét élvezem és ahol Ő is velem lehet!"

Térjetek be Bettihez további motivációért és hasznos tippekért a Nancykeh MakeUp blogra, vagy az oldal Facebookjára, Instájára. Kívánom, hogy ti is ragadjátok magatokhoz az irányítást, és tegyetek azért, hogy - Betti szavaival éljek - ne csesszétek el. Az álmainkért sosem felesleges küzdeni!