Egy hét kutya nélkül - avagy hiszti hiszti hátán

Ezen a héten nincsenek kutyáink. Az elmúlt hetekben kezdték kihúzni nálunk a gyufát a neveletlenségükkel (ami természetesen a mi sarunk) és a folyamatos cseszegetéseikkel (ami az ő saruk). Szó szerint a fejünkre nőttek a hosszú tél alatt, nagy lett a szájuk, és addig hisztiztek, amíg odáig jutottunk, hogy kivittük őket anyukámékhoz egy kis kényszerpihenőre. Most pedig mi hisztizünk itthon. Mert nincsenek itt velünk.


Nagyjából így néz ki a hetünk nélkülük..
  • Miután elköszöntünk a kutyáktól otthon anyukáméknál, táncikálva léptünk fel a buszra, és úgy éreztük, hogy egy hét édes semmittevés vár ránk
  • 5 perc múlva a tömött buszon elkezdtünk filózni azon, hogy milyen jó, hogy nincsenek velünk, mert szegények milyen rosszul tűrnék a rengeteg embert, a levegő nélküli teret és a fülledt meleget
  • 10 perc múlva azon tanakodtunk, vajon mit csinálhatnak nélkülünk, kisírták-e a szemüket, búslakodva ülnek-e a kaput nézve
  • A HÉV-en felemlegettük, hogy még soha nem utaztunk ilyen kényelmesen így, hogy nem ugatják és lihegik végig az utat. Aztán azt találgattuk, hogy mit csinálhatnak délután.
  • Mikor beléptünk otthon a bejárati ajtón, döbbenten tapasztaltuk, hogy csend van. Nincsenek tipegő talpacskák, ugrándozó és ugató rosszaságok
  • Nagyjából fél óra múlva már le tudtuk venni a döbbenettől a cipőnket
  • Kimondtunk hangosan minden szót, amit eddig nem lehetett, mert arra azonnal ugranak a kis szőrgolyók (pisi, séta, megyünk, kérsz, éhes, szomjas, virsli, pogácsa, kell)
  • Hétfőn még nagy volt az arcunk, és munka után este még elmentünk ide-oda, és kiélveztük, hogy "szabadok" vagyunk. Aztán amikor hazaértünk, két órán keresztül bánkódtunk, mert senki nem jött üdvözölni. Felhívtuk apukámat és kifaggattuk, hogy mi újság a kicsikkel. 
  • Kedden már este 10 órakor ágyban voltunk, és nem jött oda senki, hogy kitúrjon a helyünkről, elfoglalja a legkényelmesebb párnákat és az oldalunkba nyomja a csontos térdét. Majd 5 perc múlva olyan hangosan horkoljon, hogy ne halljuk tőle a tévét
  • Szerdán már azt is elviseltük volna, hogy mereven bámulnak miközben eszünk, morognak ha ki akarjuk venni alóluk a telefonunkat, és összehányják a hófehér pihepuha szőnyeget
Még csak csütörtök van és már mind a ketten hisztisek vagyunk. Abban reménykedünk, hogy nagyon hiányzunk nekik és még vissza akarnak jönni hozzánk a száműzetés után.

Eközben a kutyák....

Két perc masszív bánkódás után (tippünk szerint) egy kis virslivel vigasztalódtak. Azóta fel-le nyargalásznak anyukámék házában, rekedtre ugatják magukat a teraszon a szomszéd kutyákkal való "beszélgetés" közben, minden nap hosszú sétákat tesznek, sonkán, húsgombócon és jutalomfalaton tengődnek, játszanak Bella kutyussal, ágyban alszanak, állandóan simogatást koldulnak, lesik minden mozdulatukat, lepkéket kergetnek a kertben, jókat szundikálnak a Nagyi és a Papi közelében, akik megdicsérik őket, ha kakilnak. 

Hogy mi mekkora lúzerek vagyunk.....


Amikor az a huncut kollégium belép a gyermek életébe

Ma reggel volt egy kis időm otthon, így netezgetés közben tévéztem. Általában nem találok semmi normális műsort, de most leragadtam a Szívek szállodájánál. Még sosem néztem végig az egész sorozatot, de már régóta tervben van, főleg a mai rész után. Rory a középiskola után a Yale-re megy tanulni, ez a rész pedig a kollégiumba érkezését és a beköltözést mutatta be. Erről eszembe jutott az a nap, amikor engem költöztetett a családom Pécsre, az egyetem egyik koleszába. 


Nem kevés párhuzamot véltem felfedezni Rory és a saját költözésem között, így jót mosolyogtam tévézgetés közben, míg magamban nosztalgiáztam is egy kicsit. Képzeljetek el egy lányt, aki a szivárvány összes színében pompázó ruhatárral rendelkezik, és valahogy mindig úgy alakul, hogy azokat magára is ölti egyszerre. Mint egy szivárványpóni. 

Kicsit olyan rockeres/hippis/csöves/csajos volt a stílusom, és mivel az érettségi utáni nyáron egy étteremben dolgoztam, szakítottunk a barátommal és egész nap robotoltam, marhára le voltam fogyva, ennek hála még több fura göncöt aggattam magamra. Szőkére volt festve/melírozva a hajam, ami baromira nem illett hozzám, és olyan kislányos pofim volt, hogy alig ismerek magamra a fotókat nézegetve. 

A költözés előtt annyi holmit pakoltam össze táskákba, dobozokba, és zsákokba, amennyi - már akkor látszott, hogy - egészen biztosan nem fér el egy kollégiumi szobában. Eleve nehezen szereztem szobát, mert az egyetem úgy gondolta, hogy nem indokolt az elhelyezésem a koleszban, bár több, mint 300 km-re laktam Pécstől. 

Az indulás napján nekem evidens volt, hogy a teknősbékával utazom. Miután apukám, anyukám és az öcsém bezsúfolódott egy hadseregnek is elegendő ruhaellátmány és cipőgarmada mellé az autóba, én még ölembe kaptam egy komplett akváriumot, amiben vígan lubickolt a teknősöm. Mivel hegyen lakunk, ezért a meredek utcákon 2 perc alatt kiderült, hogy nagyon nagyon rossz ötlet volt teknősbékával elindulni, így útközben a békát kitettük a nagymamámnál, és némileg több hely maradt a kocsiban. Apukám bekészített fúrót, kalapácsot és szögeket is, anyukám pedig felhívta a figyelmemet arra, hogy a sok ruha mellett talán nem ártana plédet, takarót, párnát, és egy kevés írószert is bekészítenem. (Azt azért hozzátenném, hogy egy hatalmas szatyorban a kedvenc könyveim is velem jöttek + igen méretes parafatábla is, a discman-em és a kedvenc cédéim társaságában.) Tipikus hebrencs, lökött 19 éves kamaszként készültem életem első legizgalmasabb kalandjára. 


Miután leparkoltunk a családi autóval a kollégium épülete előtt, az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy hatalmas. Anyukámnak az első mondta pedig az volt, hogy "te jó Isten, Eszterke, itt fekszik egy drogos a parkban....na, most indulunk is haza". Tény, hogy elég leharcoltnak nézett kis a srác, és tény, hogy dél környékén öntudatlanul feküdt azon a padon, de azt hiszem anyukámat inkább az érintette mélyen, hogy az addig otthon lakó, egyetlen lánya egy teljesen új világba csöppen, ami marha messze van tőle, és nem látja majd, ha a drogos srác engem is kokainnal kínál egyik este. Persze nem kínált, de ha megtette volna, nyilván nem fogadom el. És ezt anyukám is nagyon jól tudta, de jól tudom, hogy sokkal boldogabb lett volna, ha Pestre járok suliba. 

A beiratkozásnál közölték, hogy lesz majd egy eligazítás, de olyan késői időpontot jelöltek meg, hogy anyukám a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy nem másnap délelőttről beszél-e a felsőbb éves lány. Merthogy "másnap iskola"....Nos, mentem másnap iskolába, és részt vettem az eligazításon is, ahol elmondták, hogy mikor és milyen feltételek mellett lesznek koleszbulik, hol a mosdó, és mikor tudunk úgy tusolni, hogy ne nézze végig még másik ötven lány. Ez igen hasznos volt számomra, hiszen borzalmasan utálom a pucérkodást! 

A lakótársammal csak este találkoztam, gondolom őt is a családja költöztette le. Már ott voltak a cuccai a szobában, mire mi odaértünk. Kicsit megijedtem, amikor megláttam a polcán a Bibliát, amivel egyébként semmi bajom, de tartottam attól, hogy egy szentfazékkal kerültem egy helyre. Ugyan három ágyas volt a szoba, de harmadik lány nem jött. Soha. (mondjuk nem értem, hogy ha volt hely, akkor nekem miért kellett könyörögnöm érte anno írásban a rektornál??). A lényeg, hogy a szentfazéknak vélt szobatárs egyáltalán nem volt szentfazék. Egy tündéri, hosszú hullámos hajú, mosolygós lány volt, akivel ugyan elég keveset találkoztunk (hiszen ő az orvosira járt, én meg a bölcsészekkel töltöttem el sok időt), de nagyon megszerettem, és boldog vagyok, ha facebookon látok róla olykor 1-2 új képet. Ha most ezt olvassa, üzenem neki, hogy mindig nagyon meleg szívvel gondolok vissza rá!!!

Nagyon vidám nap volt a költözés napja. Soha nem felejtem el a családomnak, hogy mindannyian velem jöttek, hogy osztozzanak az élményben. És amíg a filmben Lorelai háromszor is visszaautózott az egyetemhez, mire megnyugtatta saját magát, hogy minden szükséges holmi a lánya rendelkezésére áll a nagy Yale-hez (szőnyeg, új ágymatrac, diszkólámpa), addig az én családom is boldogan konstatálta, hogy lám, (sajnos) nem találkoztunk a folyosón meztelenül parádézó huncut orvosis srácokkal , és nem is nyelt el a nagy épület. Vidáman integettem utánuk, és biztos vagyok benne, hogy anyukámnak potyogtak a könnyei, mint ahogyan most is potyognak, ha hazalátogatunk. Csak most legalább nem kell aggódnia a padon fekvő kétes objektumok miatt.

Családom emlékei - Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből"

Az elmúlt hetekben rengeteg olyan privát üzenetet kaptam tőletek, melyben elmeséltétek nekem a legkedvesebb élményeiteket, melyek a nagyszüleitekhez, dédszüleitekhez kötnek benneteket. Ez a bejegyzés most a sorozat utolsó előtti része, de a blogon található összes cikk közül talán ez az egyik legkedvesebb számomra, ugyanis ezt apukám húga, Kristóf Ibolya (nekem csak Tanti) írta. A fotókat szintén ő készítette. 

A Mama (Eszternek: A bogdányi dédi)


Fotó: Kristóf Ibolya

"Az optimálisan lehetséges 4 nagyszülőből nekem egyet adatott megismernem, ő (édesapám anyukája) azonban simán felért néggyel is. Volt szerencsém egy három (sőt később négy) generációs háztartásban felnőni, annak minden előnyével és hátrányával, nekem mondjuk leginkább pozitív emlékeim vannak.

Miután édesanyám három műszakban dolgozott, édesapám pedig mindenféle hivatalos és nem hivatalos mellékállásban tevékenykedett, bátyáim pedig nálam jó pár évvel idősebbek, sok időt töltöttem a mamával. Sokszor ő vitt bölcsibe és oviba, részt vett az ilyen-olyan szerepléseimen, iskolaidőben pedig minden reggel kiállt a kapuba, hogy elcsípjen valaki ismerőst, akivel utánam küldheti a rendszeresen otthon felejtett uzsonnámat. Emlékeimben ő mindig öreg volt, de nagyon is aktív. Lehetett 40 fok, ő akkor is minden reggel ment a földekre, hátyival a hátán. Ebédidőben hazajött, gyorsan odarittyentette az ebédet. Ha épp arra volt gusztusa, akkor simán nekiállt rétest nyújtani a pár óra kapálás után. 

Nyári szünetben nekem is mindig talált munkát, nem mondom hogy akkor visongtam örömömben, de biztos hogy jó lecke volt az életre. Hol málnát kellett szedni (reggel vizes, aztán szúr és mikor végre megkóstolsz egy gyönyörű szemet, abban van a poloska...), hol a málnával órákat sorban állni a leadásnál, hol virágot kötözni. A virágkötözés különösen izgalmas volt...a kötözők átlagéletkora kb. 70 év (már az én 10 évemet is beleszámítva!). Akinek kis fantáziája van, el tudja képzelni az elragadtatást az arcomon... Legalább ekkora élmény volt vele a váci piacra menni. Minden árusnál hosszú-hosszú percekig alkudozott. Minden árusnál és mindenre. Aztán végül vagy nem vettünk egyáltalán semmit, vagy visszamentünk az első árushoz és ott vásároltunk. De nem csak a pénzzel tudott takarékoskodni, hanem gyakorlatilag mindennel. Ő mindenkét háborút átélte, az elsőt még kisgyermekként a másodikat viszont már anyaként, nem csoda, hogy megtanult spórolni. A csap alatt mindig volt egy 'plé begre', hogy az egy-egy csepp vizet is felfogja. A tűzhely mellett egy kis doboz, ahol a nem teljesen leégett gyufákat tároltuk, hisz azzal még meg lehet gyújtani az egyik lángról a másikat. A kevés maradék ételnek is megvolt a célja, disznó, tyúk, kacsa, liba...semmi nem ment veszendőbe. Nagyon jól tudott fejben számolni, mire a boltban a pénztárhoz ért, már fejben összeadta a tételeket, közölte a pénztárossal az összeget és közölte, "de azért add csak össze".

Édesapám magázta őt, a saját édesanyját. Egyszer (még alsós koromban) tőlem is megkérdezte, hogy én hogyhogy tegezem őt. Nem nagyon értettem a kérdést, így lett belőle ugyan tegezés, de csókolom Mama köszönés. A köszönést is ő nevelte igazán belém, ahányszor csak mentünk az utcán és fogta a kezem, mindig megszorította, ha jött valaki szemben, gyengéden emlékeztetve engem a köszönés fontosságára. Ötödikes koromig hosszú hajam volt, amit nagyon utáltam. Már rég szerettem volna levágatni, de sem édesapám, de legfőképpen a Mama nem engedte. Aztán egyszer apummal együtt voltunk a fodrásznál és ő beleegyezett, levágtuk a hajamat. Mama elsírta magát mikor meglátott, a fodrászunk pedig olyan kapott érte Mamától a boltban mindenki előtt, hogy máig emlegeti.

Fotó: Kristóf Ibolya
Tőle tanultam meg kártyázni, snapszerozni...az ördög bibliája mondta mindig, de azért ő is szívesen játszott. Már felnőtt koromban, mikor hazalátogattam a kollégiumból, Mama épp a közeli szanatóriumban volt. Fittyet hányva a 20 centis hóra, úgy gondoltam meglátogatom. Sokat késett a busz, kissé átfagytam de odaértem. Benyitok a szobába, 4 kisöreg (átlagéletkor ekkor már kb 80, az én 20 évemet is beleszámítva) zsugázik...konkrétan zavartam őket, így 5 perc után el is búcsúztam. Ugyan hazafele már nem jártak a buszok és vagy egy órát vártam, mire valaki ismerős felvett, de a lényeg, hogy meglátogattam a Mamát :-)

Tinédzser koromban rengeteg konfliktusunk volt. Egyrészt én sem voltam egyszerű, másrészt a Mama sem. Állt hajnal 3-kor az ajtaja előtti beugróban, arra várva hogy mikor érek haza, hogy elém ugorva (és ezzel a frászt hozva rám) elmondhassa: "ilyenkor kell hazajönni, büdös rüfke??". Mivel nagyon-nagyon kíváncsi volt, a frászt többször sikerült rámhoznia. A legemlékezetesebb, mikor a redőnyt leengedve egy sárga arc nézett be a szobámba...Mama úgy gondolta bekukucskál az ablakon, hogy lefeküdtem-e már. Mindezt a Twin Peaks valamelyik idegborzoló része után, mikor eleve minden Twin peaks rész után benéztem az ágyam alá. Mondjuk a fiacskáját (édesapámat, akit egyébként saját véleménye szerint falhoz kellett volna csapni, olyan vékony volt gyerekként) rendszeresen úgy ellenőrizte le, hogy a legfelső lépcsőn egyensúlyozva, az ablakpárkányba kapaszkodva, egy lábon állva lesett be a nappali ablakán, akár meg 70+ évesen is.


Legendás megjegyzéseit mai napig sokszor emlegetjük a családban. Itt kellene őket idézni, mert abszolút a Mamához tartoznak, csak sajnos a legtöbb (ha nem mind) nyomdafestéket nem tűrő szavakat tartalmaz. Még nagyon-nagyon sokat tudnék mesélni róla. Csupa-csupa jó emlék. A sparhelt melege, az azon pirított kenyér illata, a vasárnapi húsleves és rántott hús (ahol a főtt húsos tálcáról néha egy tarajos kakasfej kacsintott rád), az isteni buktája és madárteje, a frissítő hideg málnakréme, a Jogi Esetek kielemzése, a vicces megjegyzései,...és még sokáig sorolhatnám. Kemény asszony volt, a kor keménnyé tette, de jó szíve volt, sokat tanultam tőle és sokat köszönhetek neki.


Végezetül egy utolsó Eszterhez kapcsolódó emlék. Mikor Eszter megszületett még nem volt vonalas telefonunk sem. Nyári szünet lévén én voltam otthon, mikor a szomszéd jött a hírrel, hogy megszületett a kiscsaj. Felpattantam kis piros bringámra és ezerrel tekertem ki a földekre mamát értesíteni a nagy hírről. Mama eldobta a kapát, hazaviharzott és felkapott egy söprűt, amivel aztán egész nap söprögetett a ház előtt, hogy mindenkinek, aki elment az utcában elújságolhassa a hírt: "megszületett a dédunoka, Eszternek híjják". Büszke volt nagyon. Különösen, mert őt is Eszternek hívták."

A sorozat következő része lesz egyben az utolsó is. A saját emlékeimet fogom nektek leírni, valamint anyukám is mesél majd. Addig is, a sorozat előző részeit a linkekre kattintva tudjátok elolvasni.


Fotóink ereje - mitől olyan fontosak számunkra a fényképek?

Mint ahogyan a bejegyzés címéből is kiderül, nagyon fontosak számomra a fényképeim. Nem vagyok jó fotós, nincs hozzá tehetségem, de rengeteg képet készítek, mert sok olyan pillanat van, amit örökre meg szeretnék őrizni. Néha csak ülök a laptop előtt, és nézegetem őket. Találomra kiválasztok egy mappát, és végigpörgetem. Eszembe jutnak róluk a fontosabb napok és alkalmak, és néhány olyan megörökített pillanat is, ami nem bír nagy jelentőséggel, de boldog voltam, amikor készültek. 


Az elmúlt fél évben két laptopunk is meghalt egymás után. Régebbi példányok voltak, nem is az érintett rosszul, hogy végük, hanem az, hogy az ÖSSZES fotóm rajtuk volt. Olyanok, amiket nem tárolok máshol, olyanok, amik a legszebb pillanataimat őrzik. És bár tudom jól, hogy minden szép emlékünk a szívünkben él örökké, ennek ellenére foggal-körömmel ragaszkodom a képeimhez is. 

Anyukám egy kedves ismerőse informatikusként dolgozik, és elvállalta, hogy megnézi a laptopokat. Ő egy varázsló. Pár hónap különbséggel, kétszer mentette meg a fotóimat, mind a kétszer hatalmas kő (sziklás hegység) esett le a szívemről, amikor megtudtam, hogy nem a süllyesztőben végzik. A laptopoknak ugyan befellegzett, de ez a kisebb rossz. Azt lehet pótolni. A képeket nem. 

Mikor a fotók visszakerültek hozzám, elgondolkodtam azon, hogy miért olyan nagyon fontosak nekem (azon kívül persze, hogy pótolhatatlanok). Végigpörgettem mindet, és közben végig mosolyogtam. Már a mappáim neve is megnevettetett, hiszen nem tárolok mindent tematikusan, gyakran csak annyi a megnevezés, hogy "mégjóljön" vagy "blogra", esetleg "disznó". Ez utóbbi a tavalyi disznóvágás képeit fedi, és van köztük néhány gyöngyszem. (apukám húga könyékig véres kézzel, vagy egy hatalmas tál véres belsőség egy üveg házi pálinka társaságában) 

Nem is gondoltam, hogy mennyi szép pillanatot őriztek meg nekem máig a fotóim. Vannak olyan képek, amikre már nem is emlékeztem, és vannak olyanok is, amikre nagyon büszke vagyok, mint például a diplomaosztóm napján, vagy a harmincadik születésnapomon készült fotók. Családi születésnapok, kerti sütögetések, szerelmes pillanatok, kirándulások a kutyákkal, nyaralások, egynapos kiruccanások, esküvők, rendezvények, vidám hétvégék, városok, vonatozás, hajózás, barátok, Dunakanyar, Balaton, Bécs, búcsúzások és köszöntések, nagyszülők, karácsonyok és pillanatfotók. Mennyi szép nap, mennyi szép perc, mind-mind fotókon megörökítve. Szívesen nézem őket, ha hiányzik valaki, ha régen láttam, vagy akár tegnap. Őket nézve érzem a víz, a főtt kukorica, a strandos palacsinta, a virágok, és a parfümök illatát, a születésnapi torták, a bográcsos halászlé, a vattacukor, a grillezett hús és a bodzaszörp ízét. 


Valójában talán nem is a fényképek olyan fontosak számomra, számunkra, hanem az a sok emlék, ami gyakran csak akkor ugrik be, amikor őket nézzük. Hogy milyen színű ülése volt a Ladánknak. Hogy régen dupla ekkora volt anyukámék kertje és a végében eper érett. Hogy a kis piros bicikli, amin tanultunk kerekezni, már a nagynénénknek is nagy hasznára volt régen. Hogy anyukámmal egyszer kínunkban házi készítésű tésztát csináltunk a húslevesbe, mert nem mertünk szólni apukámnak, hogy ötödszörre is elfelejtettünk hozatni vele a boltból. Hogy milyen jó volt már kamaszként is apukám mellett ülni horgászat közben a vadkempingezések alkalmával, és éjszaka beszélgetni a petróleumlámpa fényében. Hogy Bécsben milyen harcokat vívtunk Bella kutyussal, akinek még a háta közepe is csupa sár volt egy-egy séta után. Hogy milyen átkozottul jóképű volt Hami és Dézi már kicsinek is. Hogy hol és mikor és mit csináltam a barátaimmal és hogy milyen brutálisan rózsaszín volt a kisgitár, aminek az öcsémmel szinte a húrjait téptük a nagy zúzás és éneklés közben.

A régen elfelejtett napok megelevenednek, és pár percre visszakapjuk azokat, akiket már elveszítettünk. Mert a fotóinknak ereje van. Nagy ereje. Felidézik még a cseresznyelopás izgalmát is. 

(A képeken egyébként az öcsémmel láthattok.)




Próbáld ki te is a gerinctréninget! Szebb tartás, erősebb hátizmok és mosolygósabb napok várnak rád

Nemrégiben Máté Noémi pilates oktató megkeresett azzal, hogy nincs-e kedvem kipróbálni valamelyik gerinctréning vagy pilates videóját, és egy posztban megírni róla a tapasztalataimat. Azt mondják - és ebben én is mélyen hiszek - hogy nincsenek véletlenek. Nincs olyan, hogy valami ok nélkül történik, éppen ezért nagyon örültem a megkeresésnek és a lehetőségnek. 

Évek óta nagyon fáj a hátam felső szakasza, a nyakam, és a derekam. Olyan a tartásom, mintha közel 90 éves lennék. A vállaim előre görnyednek, a nyakam megfeszül és kérdőjel formában közlekedek mindenhova. Amikor észreveszem magamon ezt a szörnyű pózt, azonnal kihúzom magam, de rövid időn belül annyira megfájdul mindenem, hogy visszatérek kérdőjelbe. Így a 175 centis magasságommal alig tűnök 165-nek. Néha azt érzem, hogy nincsenek a hátamban izmok (ami nyilván képtelenség), nagyon gyenge vagyok és erőtlen. Sokszor kívánom azt, hogy teremjen egy masszőr azonnal a nappalinkban, hogy könnyítsen a fájdalmamon, ám sajnos jelenleg még nincs varázserőm, amivel ezt elérhetném. 

"Máté Noémi vagyok, Pilates oktató és gerinctréner. Több mint hat éve tartok olyan mozgásformákat, amik a gerinc egészségét támogatják. A sztorim nem túl bonyolult vagy frappáns, csak a szokásos, a sok ülőmunka és ácsorgás miatt sokat fájt a hátam, derekam, úgyhogy elkezdtem a szokásos edzések mellé még valami preventív mozgásformát is felvenni. És hát szerelem lett belőle, olyannyira, hogy a gerinctrénig miatt kezdtem el tanulmányaimat, majd szupergyorsan társult a gerinctréning mellé a Pilates is és azóta is részei az életemnek :)"

Az a típus vagyok, aki mindenhol csetlik-botlik, mindennek nekimegy. Sosem voltam jó labdajátékokban, a szem-kéz koordinációm borzalmas, és régen a tesiórán (amikor éppen tornáztam), azon imádkoztam, hogy le ne essek a gerendáról a csapnivaló egyensúlyérzékem miatt. Az elmúlt évek alatt semmit nem fejlődtem, így most is tele van a lábam tiplikkel, de ez a legkisebb gondom. Teljesen egyértelmű, nem is lehet kérdés, hogy régóta szükség van az egyensúlyérzékem és a mozgáskoordinációm fejlesztésére, és mi más erősíthetné eközben a hátamat is, ha nem a jóga? Soha nem venném rá magam arra, hogy másokkal együtt egy jógaórán görnyedezzek, mert szánalmasan gyenge teljesítményt nyújtanék, és ezt nem szívesen vállalom senki előtt. A tesóm felesége (aki nagy jógás) már többször mondta, hogy meg kellene vele barátkoznom, de eddig nem találtam meg az utat hozzá. 
Mikor Noémi átküldte nekem a videóit, hirtelen azt sem tudtam, hogy melyikkel kezdjem, mert nagyon kíváncsi voltam mindegyikre. (Jó hír a kismamáknak, hogy Noémi a szülés utáni időszakkal kompatibilis edzésekre specializálódott, így a szülés utáni formába lendüléssel, hasizom regenerálásával, illetve a gátizom erősítésével egyaránt fordulhat hozzá bárki.)

Első nap a Gerinctréning Light videóra tornáztam. Rendesen felkészültem, bekészítettem magamnak vizet, tornaszőnyeget, mindent pontosan úgy rendeztem be a nappaliban, ahogyan az ilyen felvételeken szoktam látni, és becsülettel végigcsináltam minden gyakorlatot (komolyan, nem is csaltam!!!). Annak ellenére, hogy elsőre nem tűntek nehéznek, rá kellett jönnöm, hogy olyan vagyok, mint egy darab fa. A derekam nem hajlik rendesen, a karjaim gyengék, és a nyakam olyan merev, mint egy villanyoszlop. Másnap arra ébredtem, hogy mindenem fáj, és hogy olyan helyeken is izomlázam van, ahol nem is tudtam, hogy vannak izmaim (talán nem ártana a biosz tudásomat is felfrissíteni). Nagyon büszke voltam magamra, amiért kitartóan dolgoztam, és vártam a következő kihívást (ami nagy meglepetés volt számomra is, hiszen általában nem vagyok lelkes, ha mozgásról van szó - talán pont az erőtlenségem miatt). 

"Gerinctrénerként úgy gondolom, hogy az a feladatom, hogy az emberek figyelmét felhívjam a preventív mozgásformák fontosságára és rávezessem őket a gyakorlatok helyes végrehajtására. Óráimon szeretném megmutatni, melyek is azok a gyakorlatok, melyekkel ellensúlyozni tudjuk a mindennapos ülő életmódból fakadó kellemetlen tüneteket."

A Gerinctréning Medium videó már sokkal nehezebb volt számomra, rájöttem, hogy sokkal rosszabb az egyensúlyérzékem, mint gondoltam. Összevissza billegtem, képtelen voltam pár rövidke másodpercnél tovább egy lábon állni, és a hátam felső szakasza annyira gyenge, hogy nem is tudtam minden gyakorlatot végigcsinálni. Folyamatosan görcsöltek a lábujjaim és a lábam is. Ennek ellenére másnap sokkal kevésbé fájt a derekam, úgy éreztem magam, mint egy masszázs után, amikor ugyan kicsit mindene fáj az embernek, de el voltak lazulva az izmaim és ettől egész nap mosolyogtam. Ugyanez volt a tapasztalatom a Gerinctréning Medium+ videó után is, annyi különbséggel, hogy sokkal nagyobb izomlázat éreztem csípőtájékon, a fenekemben és a combjaimban is. (Ennek pedig nagyon örültem!!!)

A következő napon nagyon megszenvedtem a Jóga inspirálta gerinctréning videóval, még az is megfogalmazódott bennem, hogy a deltaizom és a csuklyás izom nálam csupán csak dísznek vannak. A mozgáskoordinációm még mindig szörnyűnek bizonyult, komolyan meg kellett küzdenem azért, hogy meg tudjam tartani magam bizonyos helyzetekben. Nem fogjátok elhinni, csurom víz lettem a torna végére, de nagyon kellemesen elfáradtam. Mivel sorban haladtam a Noémi által elküldött videókkal, legutoljára a Kislabdás gerinctréning videó maradt. A labda kb. kétpercenként kiesett a kezemből, de nagyon sokat nevettem magamon. Amikor rá kellett térdelnem a labdára, akkor pedig szinte mindig leestem róla, és még én is alig hittem el, hogy ennyire béna vagyok. 

"Minden ember más, mindenkinek más mozgásformára van igénye, ezért különböző típusú órákat is tartok a gerincvédelem jegyében (preventív gerinctréning, Pilates, BodyBalance), illet a hagyományos kondi típusú edzésekbe, személyi edzésekbe is beleépítem a gerincbarát megközelítést."

Noémi tanácsára nem tornáztam minden nap, csak minden másnap, így volt időm egy kicsit pihenni is két videó között. Ezt a tippet utólag is nagyon köszönöm. 
Összességében nagyon élveztem a tornát, és nem éltem meg kudarcként, ha valami nem sikerült. Tudom, hogy ezek a gyakorlatok a testemnek pontosan azon részeit erősítik, amire szükségem van, és ha folytatom a tornázást, sokkal erősebb, ügyesebb leszek, és nagyon sokat fejlődik majd a mozgáskoordinációm. 

A gerincem mentén elhelyezkedő izmok szerintem ugrálnak a boldogságtól, hogy felfedeztem őket, és alig várom, hogy még többet dolgozzanak, hiszen így egyre szebb és egészségesebb lesz a tartásom. Nagy munka áll még előttem, és valószínűleg sok-sok lila folt lesz a lábamon, mire elég ügyesen tudok majd egyensúlyozni ahhoz, hogy ne dőljek oldalra, mint egy lisztes zsák. Kiderült, hogy a karom már egy labda emelgetésétől is elfárad, és a vállaim nem elég erősek ahhoz, hogy könnyen végigtornázzak 30 percet. Tiszta szégyen 30 évesen. Nyilvánvalóan ez nem maradhat így. Noéminek egyébként nagyon kedves a hangja a felvételeken, minden gyakorlatot elmagyaráz, és figyelmeztet azokra a mozdulatokra is, amivel elronthatjuk ezeket a gyakorlatokat. Egy új világ tárult ki előttem neki köszönhetően, ami nem kérdőjelekből, hanem vigyorgós arcokból áll.

Látogassatok el a honlapjára, facebook oldalára, keresgéljetek a megvásárolható ebook-ok és videók között, illetve vegyétek fel vele a kapcsolatot, és kérjetek egyéni konzultációt, így kiderülhet, számotokra melyik mozgásforma a legideálisabb. 

(A bejegyzésben szereplő képek Máté Noémi tulajdonát képezik, felhasználásuk minden esetben engedélyköteles!)

9 blogger lány, aki motivál engem / Enikő - Kialakító

Amikor elhatároztam, hogy megmutatom, ki az a 9 blogger, ki az a 9 lány, aki a mindennapokban motivál engem, nem is gondoltam, hogy ennyire csodás érzés lesz megírni ezeket a bejegyzéseket. Írás közben jobban elmerülök a lányok blogjaiban, és gyakran órákra ottfelejtem magam. Imádom! Az előző részben Szilviről, a Pillecukor Blog bloggeréről olvashattatok, most ebben a bejegyzésben Enikőről, a Kialakító blog bloggeréről  fogok írni.

Rengeteg blogot követek, rendszeresen olvasom őket, de ezek között minimális a szépség és divat témájú blog. Nem azért, mert engem nem érdekel a téma, de képtelen vagyok arra, hogy nyolcvanhatszor végigolvassam majdnem ugyanannak a terméknek a tesztjét, és az is igaz, hogy néhány outfit poszt annyira silány minőségű, hogy elveszi a kedvem a lejjebb görgetéstől. Azon kevés fashion és beauty blog közül, melyet rendszeresen követek, az egyik Enikőé. Olyan gyakran és olyan változatos témákban posztol, hogy más oldalakra alig-alig kell ellátogatnom (Instagram Facebook). Persze most felsorolhatnám Enikő érdemeit, de valójában mégsem a blogja miatt írok most róla (remélem nem bántom meg ezzel), hanem azért, mert szeretem benne azt az elhatározást, ami segíti abban, hogy egyre jobban és jobban írjon, annak ellenére, hogy "diszes".


Bizony, sokan nem is gondolnánk, hogy mennyi problémát okozhat egy ilyen tanulási zavar. Amikor az öcsém kisiskolás korában olvasás és írás közben felcserélte a betűket, és nehezen ment neki a helyesírás, a szüleim elvitték a nevelési tanácsadóba (ma már pedagógiai szakszolgálat  a neve) vizsgálatra, ahol ki is derült, hogy diszes. Ez nagyon sok mindent megmagyarázott nála, és szerencsés volt, amiért nála időben kiderült ez a probléma. Nem mindenki ilyen szerencsés. Bár nem vagyok szakember, de a páromon eddig egyedül én vettem észre, hogy hasonló nehézségekkel küzd. Amíg a gyermekvédelemben dolgoztam, számos szakvéleményt volt alkalmam végigolvasni, így tudom, mi az, ami egyértelműen ezt a részképesség zavart jelzi. A páromat annak idején nem vizsgálták meg, nála nem derült ki, hogy miért cseréli fel a betűket, miért nem "érzi", hogy hol hosszú, hol rövid egy magánhangzó és mássalhangzó, stb. Én azonnal láttam, hogy itt nem azzal van probléma, hogy béna, hanem valószínűleg ő is diszes. Enikőhöz hasonlóan. 

Enikő ezt soha nem titkolta, egy bejegyzésében olvastam erről nála, és utána facebookon is posztolt egy tesztet, amit kitöltve, nagy valószínűséggel feltételezhető valakiről, hogy van-e tanulási zavara. Tudom, hogy a testvéremnek és a páromnak is nagy erőfeszítésekbe kerül, hogy hosszan írjanak, fogalmazzanak valamit, így le a kalappal Enikő előtt, amiért nem csak vlogol, de blogol is. Méghozzá gyakran és majdnem napi rendszerességgel. Ő a kérésemre így írt erről:

"Sokig nem tudtam, hogy diszlexiás vagyok és mivel a családban halmozódik a disz, így teljesen normálisnak tűnt számukra is, hogy amikkel nekik problémájuk volt az iskolában azzal nekem is lett. Szerencsém mégis az volt, hogy pedagógus családba születtem, így újra tanítottak elsős koromba olvasni (szótagolva, ahogy amúgy is kellett volna a suliban képolvasás helyett), minden tantárgynál, ahol jelentkeztek a tünetek igyekeztünk megtalálni hogyan kompenzálhatnék.

Nagyon sokáig jó tanuló voltam, gimnáziumban viszont a nyelvek területén erősen látszottak a nehézségeim. Minden nap ahogy hazaértem ezekkel a tárgyakkal küszködtem, ennek köszönhetően elvettem az időt a többi tárgytól és romlott sok más tárgyból is az eredményem. 11.-es voltam amikor már láttam, hogy bizony nekem sehogy se mennek a nyelvek, de nem adtam fel, még 10 évig próbáltam mindenfélét tanulni, németet, angolt és eszperantót. Sajnos sikertelenül sorra adták fel a nyelvtanárok mellettem.

A diszlexia, diszgráfia és diszkalkulia egy tanulási nehézség, ennek vannak fokozatai és érintettségi területei, szerencsés vagyok, hogy a lehető legtöbb részen kompenzálni tudtam. Sok más területen is érzem ezen részképesség hiányoknak, zavaroknak a létét, például rossz az egyensúlyérzékem, kéz-láb koordinációm, így nem tudok biciklizni, még mindig nem mertem belevágni a jogosítvány megszerzésébe. Egész életemben béna voltam labda játékokban, komoly küzdelem volt oviban megtanulni labdát pattogtatni.

Diszlexia ide, vagy oda imádok viszont írni, szerintem ez ösztönös terápia is. Persze néha egy egy betű felcserélődhet, de már nem érdekel, mert magamért, magamnak is írok. A nehézségek ellenére, ahol csak tudok küzdök és amióta tudom a diagnózist, azóta egy kő esett le a szívemről, hogy nem hülye vagyok, csak másképp gondolkozom."

Amikor megkerestem Enikőt, hogy szeretnék egy bejegyzést írni, amiben a személye mellett diszlexiája is központi téma lesz, nagyon készséges volt. Abban is a segítségemre volt, hogy kiderüljön, a párom, D. nem azért nem tanult meg annak idején rendesen úszni, mert képtelen rá, hanem ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy diszes. Érdekes utólag ebből a perspektívából végiggondolni, hogy vajon mi, miért és hogyan alakult kamaszkorában. Enikő azt is elmesélte nekem, hogy tudomása szerint a diszesek IQ-ja még emelkedik is aközben, mikor megpróbálnak küzdeni, kompenzálni egy-egy helyzetben.

Ha nem keresem meg a bejegyzéssel kapcsolatban, talán sosem derül ki az, ami számára és számomra is nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok ponton egyezik az életünk, a véleményünk, és sok mindenről nagyon hasonlóak a meglátásaink. Talán nem voltunk menő csajok a gimiben, talán nem vagyunk tökéletesek az életünk minden területén, de boldog kapcsolatban élünk, csajos csajok vagyunk és örömmel blogolunk. Akár diszesen, akár anélkül.

Így lett Napi Kincsek pólóm a Kreativátortól

Nagyon kedvelem a személyre szabott ajándékokat, mert így mindig olyan meglepetésekkel kedveskedhetek a szeretteimnek, amikről tudom, hogy tényleg nagy örömet szereznek majd. Egy együttműködés keretén belül lehetőségem nyílt arra, hogy együtt dolgozzak a Kreativátorral, akik egyedi mintás pólók, pulóverek és egyéb reklámtermékek készítésével foglalkoznak. 


Az online póló tervezés az egyik kedvenc hobbim, szívesen viselem a kedvenc fotóimat, márkáimat, vagy mesehőseimet a pólóimon. (D.-nek is ajándékoztam már Deadpool, Ted, Batman és Amerika Kapitány mintás darabokat.) A hétköznapokon szeretek sportosan öltözködni, egy farmer, egy tornacipő (vagy balerina), egy vidám színű táskával, néhány kedvenc ékszerrel szuperul kiegészíti a pólóimat. 

Amikor a múlt hét folyamán a Kreativátorral megvalósult a közös munka, lehetőségem nyílt arra, hogy a pólótervező segítségével elkészítsek egy saját pólót egyedi nyomattal, melyet aztán a cég már másnap készen elküldött nekem. 

Maga a tervezés rendkívül egyszerű folyamat. A webshop nagyon logikus felépítésű, könnyen ki lehet választani, hogy milyen anyagú, formájú pólóra szeretnénk kérni a mintát. Nekem a női Adler Basic-re esett a választásom, mert pamutból készül, amire egyébként minden ruhám választásánál nagyon odafigyelek. Mivel nyáron szeretném elsősorban hordani, így a fehér szín mellett döntöttem, ami a legmelegebb napokon is nagy hasznomra lehet. A mintát illetően nem volt kétségem afelől, hogy mindenképpen valamilyen napi kincset szeretnék rátenni, hiszen egy saját blogos póló szerkesztése és beszerzése már régóta szerepelt a terveim között. 

Végül egy "válogatást" készítettem a saját fotóimból, melyeket az elmúlt évek során tettem közzé a blogon. A fotón minden szerepel, ami engem egy picit is jellemez, így a párom, a kutyáim, a kedvenc gyümölcseim, a Balaton mintás strandtáskám, a Lego figuráim (közül kettő), a legjobb Haribo gumicukrok, az egyik legkedvesebb könyvem, egy rakat gumikacsa és még számos más apróság is helyet kapott a pólómon. (lásd alul a fotón)



Muszáj elmesélnem, hogy a póló szerkesztése, rendelése, és tervezése mellett a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy háromszor végigpörgettem a Kreativátor saját mintáinak választékát! Kiválasztottam három kedvencet, és nagyon nehezen mondtam le róluk a napi kincseim kedvéért, hiszen nagyon boldog lennék, ha egy hatalmas zöld kukac, egy szupervicces cápa vagy egy kalózpolip lenne a pólómon. Ja, és persze nem hagyhatom ki a zombis minták megemlítését sem, amik különösen elnyerték a tetszésemet, egyszerűen imádtam őket! Valószínűleg bármilyen alkalomra bárki könnyen találhat ezek között olyat, ami remekül mutat nem csak a pólókon és ujjatlan felsőkön, de pulóvereken is. Egy zöld kukac biztosan :) 

A képemet feltöltöttem az oldalra, megszerkesztettem fölé, hogy milyen írást szeretnék, végül pedig értelemszerűen kitöltöttem a rendeléshez szükséges adatokat. A pólóra kerülő minta elkészítését leszámítva az egész megrendelés nem vett 5 percnél több időt igénybe. A Kreativátor munkatársai nagyon kedvesen válaszoltak a kérdéseimre, és extra gyorsan átvehettem a következő napon az általam megjelölt Postán a csomagomat. A színes pólómhoz az összes vidám tavaszi és nyári cipőm passzol, így már nagyon várom az első meleg napot, hogy büszkén megmutathassam, hogy a pólómon is a napi kincseimet viselem.

Ti milyen mintát választanátok egy saját póló tervezésénél?


Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből" (4. rész)

Hogy sokan őrzünk maradandó élményt, emlékeket nagyszüleinkről, dédszüleinkről, az már kiderült a bejegyzéssorozat előző három részében, amiben 6 blogger mesélte el a legkedvesebb emlékeit. Sok levelet kaptam tőletek, amiben leírtátok, hogy milyen fontos számotokra ez az érték. Ezt utólag is nagyon köszönöm! Most a sorozat utolsó előtti részéhez érkeztünk, ismét olyan történetekkel, melyek pótolhatatlan élményeket mesélnek el. A bejegyzésben Simon Bálint, SBolter Photography képeit láthatjátok. Ha még több fotót néznétek meg tőle, keressetek rá a linkre kattintva. 


Elsőként Kaulics Krisztina, az Illúzióromboló blog bloggere mesél a dédnagymamájáról, aki 91 évesen még mindig nagyon fitt, gondoskodó és akinek nagy érték a család, a tudás és folyamatos fejlődés.

"A fiatalabb generáció gyakran nem értékeli a nagyszüleik, dédszüleik tanácsait, értékrendjét. Számomra ez mindig is érthetetlen volt, ugyanis a dédmamám mellett nőttem fel, így teljesen természetesnek számított jó néhány dolog, ami másokat egyenesen megdöbbentett. A mamám, mert én csak így hívom, ahogy mindenki, aki csak egy kicsit is jóban van a családunkkal, nem éppen a rugalmasság mintaképe. Az évek során kölcsönösen hatottunk egymásra, ő is tanult tőlem, ha a telefon használatára vagy a szlengre gondolunk, és rám is rám ragadt egy-két apróság. Tőle tudom, hogy a macska nem lopós, hanem pákosztos, hogy aki nem szívesen ad, az fukar, nem pedig sóher, hogy ha kigórunk valamit, akkor valójában selejtezünk. Hál' Istennek akkor sem jövök zavarba, mint néhány osztálytársam, ha a kredencről, a sparheltről vagy a hokedliről hallok. 

Mint sokat élt és próbált ember vagy éppen mint minden idős, a mamám is szeret mesélni. Egészen kicsi voltam, amikor először mesélt nekem a háborúról és a forradalomról. Nem is igazán fogtam fel, mit mond, de később, amikor a tananyag kapcsán kérdezősködtem, egyre jobban tudatosult bennem az, hogy milyen megrázó dolgokat élt át. Három gyermeke született (azóta sajnos mindet eltemettük), 1940-ben, 1942-ben és 1956-ban. Még belegondolni is rémisztő abba, hogy ő ezt mind átélte. A történetei amellett, hogy egy résztvevő szemszögéből mutatta be a valós eseményeket - amelyeket jobb szeret az ember tartózkodón kezelni, mintha egy nagyon távoli világban történtek volna, - megtanítottak arra, hogy értékeljem a jelenkort, anélkül, hogy végig kellett volna szenvednem a 20. század borzalmait. (Értjük, mire gondolok.) 

Számomra a dédmamám követendő példa, ez egyértelmű. A fentebb leírtak is azt bizonyítják, hogy ő egy erős, állhatatos asszony, aki a magánéleti és közösségi válságokon újra és újra túltette magát, és még mindig itt van, él, nevet, olvas... 91 éves és még szemüveg nélkül olvas! Fantasztikus, hogy ilyen idősen is ég benne a tudásvágy. Becsüli a tudást, értéknek tartja, mert számára nem adatott meg, hogy gimnáziuma járjon (nemhogy még egyetemre!), míg ma már kevésbé jellemző az ilyen gondolkodásmód. A mamám úgy gondolja, addig él, amíg bírja a munkát. Számára a semmittevés nemcsak unalmas, de szinte egyenlő a megbetegedés, a leépülés gondolatával. Szerencsére nincsenek nagyobb egészségügyi problémái, ezért is találja teljesen egyértelműnek, hogy maga vezesse a háztartást. 

Mint a legtöbb nagymama, dédmama, ő is jeleskedik a főzésben. Receptet most nem közölnék, ugyanis képtelen volnék kiválasztani akárcsak egyet is azok közül az ínycsiklandó ételek közül, amelyekért mindenki odavan, viszont az ő nevében dicsekedve jelenthetem ki, hogy a rokonok és a barátok mind nyálcsorgatva futnak át hozzánk, ha meghallják, túrós palacsinta készül vagy éppen gulyásleves lesz olyan jó, falós galuskával. A tudását természetesen igyekszik továbbadni, a lánya után anyukámnak, illetve nekem, ugyanis én fogékonyabb vagyok az ilyesmire. Sajnos, a tapasztalatot már nem ilyen könnyű átruházni egyik emberről a másikra. 

És végül, alighanem a legfontosabb dolog, amit a mamámtól tanultam, az a családi összetartás szeretete és az idősek tisztelete. Evidens, hogy aki ilyen csodálatos dédmamával rendelkezik, mint én, megtanulja, hogyan kell bánni valakivel, akinek akkora élettapasztalata van, mint neki. A családon belüli békéhez ez szükséges is. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a dédmamám a családjáért él. Számára ez olyan érték, amelynél egyszerűen semmi sem fontosabb: történhet akármi, tehet az ember akármilyen rosszat, ő megbocsát, segít és vigasztal, mert benne nem tartja más a lelket csak mi."


Erdődi Zsófi, a SweetHome blog bloggere azt mondja, hogy nagyon szerencsés, hiszen mind a négy nagyszülőjét ismerhette. Zsófi a nagymamájának köszönheti, hogy igazán megszerette a sütést, amely szerves része az életének, míg a nagypapája a munka szeretetére tanította meg. 

"Mikor megláttam Eszti felhívását azzal kapcsolatban, hogy ki mit örökölt, milyen értékeket kapott a nagyszüleitől, egyből tudtam, hogy oldalakat tudnék írni az enyéimről. Most már egyikőjük sincs velünk, és nagyon hiányoznak, de mégis szerencsésnek mondhatom magam, hogy mind a négy nagyszülőmet ismerhettem. Mind a négyen különleges és jó emberek voltak, de az apai nagymamám és az anyai nagypapám álltak igazán közel hozzám, talán mert sok közös vonásunk van, de az is lehet, hogy ez ettől független.
A nagymamámtól rengeteget tanultam, nála töltöttem a fél gyerekkorom, legalábbis a hétköznap délutánokat biztosan. :) Tőle tanultam sütni, már nem is tudom pontosan, mikor sütöttem először piskótát, csak azt, hogy még nem értem fel az asztalt, de már nagyon én akartam kikeverni a tésztát. Tudtam, hogy kell csinálni, ezerszer végignéztem már előtte, és mindig figyeltem Mami minden mozdulatát: mihez hogy nyúlunk hozzá, mit keverünk erősebben, és hogy forgatjuk a fakanalat akkor, ha nagyon vigyázunk a tojáshabra.
Ő persze eleinte próbált távolabb tartani a „rizikósabb” dolgoktól, de aztán egyre többször vehettem át a fakanalat, és kezdtem a gyakorlatban is megtanulni azt, amit addig csak néztem. A mai napig látom magam előtt Mami kezeit, ahogy sütit készít, nemcsak a piskótát, de azt is, ahogy a kelt tésztát dagasztja és gyúrja, ahogy a pogácsát hajtogatja, ahogy a széles metéltet vágja, a szilvás gombócot formázza és még sorolhatnám. Egy olyan alapot kaptam tőle ezzel, amit semmi más nem tudna pótolni.
Néha nem is értem, hogy ezzel a „csomaggal” a zsebemben miért nem kezdtem el hamarabb a sütis blogomat írni. Sokat voltam nála, és ő valami hihetetlen türelemmel mutatta meg, hogy mit hogy kell sütni, mert engem persze ritkán lehetett kirobbantani a konyhából, ha Mami süteményt sütött. Később aztán nála kezdtem el a receptgyűjtéses szakaszomat is, gimis koromban tört rám egy kisebb információéhség, amit két-három mappányi recept begyűjtésével és áttanulmányozásával sikerült úgy-ahogy csillapítanom. Ekkor jött velem szembe a Palugyai torta receptje is, ami annyira birizgálta a fantáziámat, hogy megkértem Mamit még vagy fél évvel a születésnapom előtt, hogy majd ilyet süssön nekem.
Na mármost, a Palugyai tortáról azt kell tudni, hogy a tésztája gesztenyés, a krémje vaníliás-tejszínes, nagyon finom, és van annyira körülményes az elkészítése, hogy egy huszon-akárhány fős, több fogásos ebéd, két torta és még egy-két sütemény megsütése után pont nem ez után a recept után akart nyúlni a család. Azóta is, ha nagynéném előtt kiejtem a számon azt, hogy „Palugyai torta”, ő egyből a fejéhez kap, hogy „ó, jaj, a Palugyai torta...” :D
Ez már az a korszak volt, amikor én JÓ sütit akartam, nem margarinos-pudingos krémeset, hanem tényleg finom sütit valódi és jó alapanyagokból. Azt hiszem ezt az igényességet is tőle tanultam, ha nem is konkrétan a sütikkel kapcsolatosan, hanem úgy általánosságban. Mert nemcsak a sütést tanultam tőle, a sütiknél többet tett Mami a csomagomba; ezt én gyerekként még nem is tudtam, csak sokkal később, mikor már összeállt a kirakó sok kicsi darabja. A nagy kirakó egyik kis darabja volt a nevetése: az élet szép. Még egy kis darab az, ahogyan más emberekkel bánt: mindig törekedj arra, hogy igazságos legyél. Már csak arra kell figyelnem, hogy a kezem ügyében legyen a megfelelő darab, ha szükségem van rá. :)
Nagyon sokat tanultam még a másik nagypapámtól is, és érdekes módon teljesen más dolgokat, mint a nagymamámtól. Nagypapa a munka szeretetére tanított meg - nem a sztahanovista módon, hanem jó értelemben. Ő az a fajta ember volt, aki mindenben meglátta a lehetőséget, egyből észrevette a jó dolgokat, mindig szeretett valamit csinálni, egyszerűen nem tudott unatkozni.
Akárhányszor mentünk hozzá, mindig a műhelyben találtuk őt, mindig dolgozott - kivéve, ha épp palacsintát sütött nekünk, mert az unokák kedvéért nagypapa létére megtanult palacsintát sütni, el voltunk ám kényeztetve rendesen. :) Nagyon szerettem kimenni hozzá a műhelybe, és nézni, hogy mit csinál - ő viszont már nem volt annyira engedékeny ilyenkor, mint Mami, az eszterga és a fúrógép mégsem habverő, így csak elmagyarázta, hogy mit csinál, de olyan közel nem kerülhettem a gépekhez, mint a piskótasütéshez. (Ehhez képest mégis mérnök oklevelem lett előbb, de az élet már csak ilyen bonyolult dolog.)
Nagypapától sokkal többet tanultam a történetein keresztül, amiket mesélt az életéről. Tele volt sztorikkal, a legtöbbet már kívülről tudtuk, de én akkor is újra és újra meg akartam hallgatni, egyszerűen szerettem, ha mesél. Így tanított az életre ő, így tanította meg, hogy nem szabad megállni, hogy azt kell csinálni, ami szerintem helyes, mert akkor az helyes is. Hogy nem szabad megállni, mert akkor nem lesz semmi. Hogy nem szabad az apró bosszúságokkal törődni, mert nem ez a lényeg. Hogy dolgozni kell, mert erről szól az élet. Valószínűleg kétféle ember van a földön: az, akinek ha elmesélném a nagypapám történeteit, azt mondaná, hogy milyen nehéz élete volt, és az, aki azt mondaná, hogy milyen gyönyörű élete volt. Szerencsére ő maga az utóbbiak közé tartozott. :) És én is.
És néha van úgy, mikor tükörbe nézek, hogy nem tudom, hogy a nagymamámat vagy a nagypapámat látom-e jobban magamban. Ezért aztán inkább csak örülök, hogy „ott vannak”, és megyek tovább."


Köszönöm mindkettőtöknek, hogy megosztottátok velem és a blog olvasóival az emlékeiteket!

A sorozat utolsó részében a saját emlékeimet fogom nektek leírni, valamint a családom két tagja is mesél majd. Addig is, a sorozat előző részeit a linkekre kattintva tudjátok elolvasni.


Amiről azt gondoltam, hogy soha nem fogom megírni

Az egyik legnehezebb dolog az életben felismerni a boldogtalanságot, és tenni azért, hogy ne érezzük többé. Van az az állapot, amikor azt hiszed, hogy jól érzed magad a kis világodban, megvan mindened, amire szükséged lehet, van tető a fejed fölött (még akkor is ha albérlet), és van egy férjed, feleséged, párod, társad, barátod, barátnőd, akivel osztoztok a mindennapok monotonitásán. A húszas éveid elején. Vagy akármikor. 

Hazaérsz, köszönsz, kezet mosol, és eszel valamit. Megnézed a kedvenc műsorodat a tévében, lefekszel, egyedül. Olvasol, találkozol a barátaiddal, esetleg (ha van) elviszed a gyereket a bölcsibe, oviba, iskolába. De a gondolataid a fejedben léteznek csak. Nem mondod ki őket, mert tudod, hogy felesleges lenne. Nem hallgatja meg senki. Főleg nem az, akivel együtt élsz. Hónapok, évek telnek el így. Csendben. 


Közben mosolyogsz bevásárlás közben, mosolyogsz a barátaidnak, a családodnak. És komolyan azt hiszed, hogy nincs okod panaszra, hiszen nyugodt, békés életed van, mindened megvan. Néhányan érzik ugyan körülötted a ködöt, de ráfogod arra, hogy hosszúak a napok, és amúgy is fáradt vagy, hiszen jön a tél. Aztán a tavasz, a nyár és az ősz is eljön. Minden évben újra és újra váltakozva, de te ugyanabban a mosolygós ködben élsz.

Végignézed az összes filmet, végigolvasod az összes könyvet, amiben olyan álmokat, és vágyakat látsz, melyet a főhősök egymás után sorra megvalósítanak...aztán eszedbe jut, hogy ez csak film, ilyen csak a mesékben van. Mert igazából nincsenek ennyire boldog emberek, ekkora szerelmek, ilyen vágyak és ennyire könnyen megvalósítható álmok. Mert az élet sokkal szürkébb, mint a képernyő. Mert dolgoznod kell, meg tanulni, meg bevásárolni, és két számla között kinek van ideje bepattanni az autóba, és meg sem állni az első helyig, ahol igazán boldognak érzed magad. És ott maradni két napot, az édes semmittevésben, bárányfelhőket bámulva,  a méhek tavaszi zümmögését hallgatva. 

Annyira boldogtalan vagy, hogy a társadalom elvárásainak való megfelelés mellett már nem igazán tudod kinyitni a szemed, és végignézni magadon. Már nem veszed észre, hogy csípőből hazudsz, ha megkérdezik hogy vagy. Kifogásokat gyártasz, ha megkérdezik, miért nem szereted már ezt vagy azt úgy, mint régen. Miért nem látszik a két gödröcske az arcodon, ha mosolyogsz. A szemed miért nem mosolyog. 

Magányos vagy, hiába van melletted valaki. Nem kérdezi meg, hogyan telt a napod. Nem is érdekli. Nem fontos számára, hogy merre jársz, merre mennél, mire vágynál, mit csinálnál, mit ennél, mit vennél, hova szöknél, sétálnál, hogy milyen fagyit szeretsz, hogy hova akarsz költözni, hogy mit olvasol, mennyire vágysz egy szál virágra, mennyire szeretnél szívből örülni annak, ha találkoztok. De nem örülsz. Már régóta nem. Vársz valamire, vagy valakire. Egy jelre, ami kiránt ebből a hideg, rideg állapotból. 

Aztán egyszer csak történik valami. Meglátod a sötétben gyertya lángját. Magad sem hiszed el, hogy létezik, és olyan badarságnak tűnik belenézni, mint reménykedni abban, hogy az amerikai filmek boldogsága átragadhat rád is. Hirtelen minden sokkal színesebb, élesebb és világosabb lesz, mint korábban volt. Elkezdenek érdekelni azok a könyvek, amiket évek óta nem vettél szívesen a kezedbe. Olyan zenét hallgatsz, ami visszahozza a szemeidbe az életet, és kezded elhinni, hogy te sokkal több és csodálatosabb vagy, mint ahogyan évek óta gondolod magadról. Hogy igenis van értelme a vágyaidnak, az álmaidnak, és annak a sok tervnek, amit nagyon mélyre temettél magadban. Őszintén jól érzed magad a bőrödben. Rájössz arra, hogy nincs okod boldogtalanul élni. Hogy nem csak a fekete-fehér film létezik. Értelmet nyernek a NAGY SZAVAK, melyek ma már túl sziruposan hangzanak a szánkból. Kitárul a világ. Csicseregnek a madarak. Beülsz végre abba a bizonyos autóba, és körbeutazod a Balatont. Arra mész, amerre kedved tartja és ő ott van veled. Nevet, kacag, cukkol, meghallgat, veled sír, piszkál, vitázik, érvel, megkérdezi mit gondolsz, mit érzel. És mindened érdekli. A sóhajod, a rémálmod és a gödröcskék is az arcodon. 

Nekem ez a gyertyaláng D. volt évekkel ezelőtt, és azóta is az. 

Keressétek ti is a lángot, mert az élet sokkal színesebb, mint amilyennek akkor látjuk, amikor nem valljuk be magunknak, hogy boldogtalanok vagyunk. Csak akkor kapjuk vissza saját magunkat, ha teszünk a boldogságunkért. A boldogság érzésnek a jelenléte az egyetlen és kizárólagos célja az életemnek. Mert ahogyan mondani szokták, az élet rövid. És én már soha nem akarok visszagondolni arra, hogy milyen volt a ködben.