Mint ahogyan a bejegyzés címéből is kiderül, nagyon fontosak számomra a fényképeim. Nem vagyok jó fotós, nincs hozzá tehetségem, de rengeteg képet készítek, mert sok olyan pillanat van, amit örökre meg szeretnék őrizni. Néha csak ülök a laptop előtt, és nézegetem őket. Találomra kiválasztok egy mappát, és végigpörgetem. Eszembe jutnak róluk a fontosabb napok és alkalmak, és néhány olyan megörökített pillanat is, ami nem bír nagy jelentőséggel, de boldog voltam, amikor készültek.
Az elmúlt fél évben két laptopunk is meghalt egymás után. Régebbi példányok voltak, nem is az érintett rosszul, hogy végük, hanem az, hogy az ÖSSZES fotóm rajtuk volt. Olyanok, amiket nem tárolok máshol, olyanok, amik a legszebb pillanataimat őrzik. És bár tudom jól, hogy minden szép emlékünk a szívünkben él örökké, ennek ellenére foggal-körömmel ragaszkodom a képeimhez is.
Anyukám egy kedves ismerőse informatikusként dolgozik, és elvállalta, hogy megnézi a laptopokat. Ő egy varázsló. Pár hónap különbséggel, kétszer mentette meg a fotóimat, mind a kétszer hatalmas kő (sziklás hegység) esett le a szívemről, amikor megtudtam, hogy nem a süllyesztőben végzik. A laptopoknak ugyan befellegzett, de ez a kisebb rossz. Azt lehet pótolni. A képeket nem.
Mikor a fotók visszakerültek hozzám, elgondolkodtam azon, hogy miért olyan nagyon fontosak nekem (azon kívül persze, hogy pótolhatatlanok). Végigpörgettem mindet, és közben végig mosolyogtam. Már a mappáim neve is megnevettetett, hiszen nem tárolok mindent tematikusan, gyakran csak annyi a megnevezés, hogy "mégjóljön" vagy "blogra", esetleg "disznó". Ez utóbbi a tavalyi disznóvágás képeit fedi, és van köztük néhány gyöngyszem. (apukám húga könyékig véres kézzel, vagy egy hatalmas tál véres belsőség egy üveg házi pálinka társaságában)
Nem is gondoltam, hogy mennyi szép pillanatot őriztek meg nekem máig a fotóim. Vannak olyan képek, amikre már nem is emlékeztem, és vannak olyanok is, amikre nagyon büszke vagyok, mint például a diplomaosztóm napján, vagy a harmincadik születésnapomon készült fotók. Családi születésnapok, kerti sütögetések, szerelmes pillanatok, kirándulások a kutyákkal, nyaralások, egynapos kiruccanások, esküvők, rendezvények, vidám hétvégék, városok, vonatozás, hajózás, barátok, Dunakanyar, Balaton, Bécs, búcsúzások és köszöntések, nagyszülők, karácsonyok és pillanatfotók. Mennyi szép nap, mennyi szép perc, mind-mind fotókon megörökítve. Szívesen nézem őket, ha hiányzik valaki, ha régen láttam, vagy akár tegnap. Őket nézve érzem a víz, a főtt kukorica, a strandos palacsinta, a virágok, és a parfümök illatát, a születésnapi torták, a bográcsos halászlé, a vattacukor, a grillezett hús és a bodzaszörp ízét.
Valójában talán nem is a fényképek olyan fontosak számomra, számunkra, hanem az a sok emlék, ami gyakran csak akkor ugrik be, amikor őket nézzük. Hogy milyen színű ülése volt a Ladánknak. Hogy régen dupla ekkora volt anyukámék kertje és a végében eper érett. Hogy a kis piros bicikli, amin tanultunk kerekezni, már a nagynénénknek is nagy hasznára volt régen. Hogy anyukámmal egyszer kínunkban házi készítésű tésztát csináltunk a húslevesbe, mert nem mertünk szólni apukámnak, hogy ötödszörre is elfelejtettünk hozatni vele a boltból. Hogy milyen jó volt már kamaszként is apukám mellett ülni horgászat közben a vadkempingezések alkalmával, és éjszaka beszélgetni a petróleumlámpa fényében. Hogy Bécsben milyen harcokat vívtunk Bella kutyussal, akinek még a háta közepe is csupa sár volt egy-egy séta után. Hogy milyen átkozottul jóképű volt Hami és Dézi már kicsinek is. Hogy hol és mikor és mit csináltam a barátaimmal és hogy milyen brutálisan rózsaszín volt a kisgitár, aminek az öcsémmel szinte a húrjait téptük a nagy zúzás és éneklés közben.
A régen elfelejtett napok megelevenednek, és pár percre visszakapjuk azokat, akiket már elveszítettünk. Mert a fotóinknak ereje van. Nagy ereje. Felidézik még a cseresznyelopás izgalmát is.
(A képeken egyébként az öcsémmel láthattok.)
Címkék: Kincsek
