Találkozásunk Nózival a XXIV. BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÖNYVFESZTIVÁLON

Hétvégén ellátogattunk a Millenárisra, a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra D.-vel, hogy szuper újdonságokat lássunk, és beszerezzünk (akciósan) néhány jó könyvet. Ennél már csak egy dolgot vártunk jobban, Kántor Katát, és Nózit, aki az elmúlt hónapokban az egyik nagy kedvencünk lett Facebookon. Kicsoda Nózi? 


Egy nyugdíjazott rendőrkutya, aki tündérien és egyedien pózol a közösségi oldalán, megnevetteti a "rajongóit", miközben pimaszul jóképű. Nózi "gondolatait" az egyik gazdija, Kántor Kata fogalmazza meg és írja le, aminél nagyon régen olvastam viccesebbet. 

D.-vel általában onnan tudjuk egymásról, hogy "Nózit olvasunk", hogy a másiknak a könnye potyog nevetés közben. Hónapokra visszamenően visszanéztük az összes képet és végigolvastuk az összes posztot, megkerestük a róla szóló videókat és tévéadásokat is.  Ha bővebben szeretnétek Józsefről, a rendőrkutyáról, vagyis Nóziról olvasni, megtehetitek az alábbi linkekre kattintva.

József, a hatkilós kutya egyébként a Országos Rendőr-főkapitányság Dunakeszi Oktatási Központjában kezdte meg a "pályafutását". Európában József volt az első olyan yorkie, aki a sikeres vizsgát követően ténylegesen is szolgálatba állt a rendőrségnél. Mint drogkereső kutya, számos alkalommal bizonyította a rátermettségét, néha a bűnelkövetők is csodálkoztak a kiskutya fergeteges teljesítményén. Mióta nyugdíjba vonult, Kántor Katánál lakik, akinek most jelent meg első Nózi-könyve, Az ékszerrablók nyomában címmel. Mikor azt olvastuk Nózi facebookján,  hogy Kata és a kutyus dedikálni fogják a könyvet a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, nem is volt kérdés, hogy elmegyünk-e Józsefet, vagyis Nózit meglátogatni. 

Amint beértünk a Millenárisra, D. azonnal kiszúrta a kutyát a bejáratnál, és úgy bámultunk rá, mintha még soha nem láttunk volna yorkie-t (miközben otthon is van egy belőle). 

Hát ő Nózi. 

Akin annyit nevetünk, akinek a videói olyan viccesek, hogy többször is lejátsszuk őket egymás után. (IDE kattintva megnézhetitek a kedvencemet.) Mondanom sem kell, a dedikálásnál alig vártuk, hogy közelebb férkőzzünk hozzá, és nem is kellett csalódnunk. Kata - Nózi krónikása - nagyon kedvesen írt a könyvünkbe, aztán még az ujjlenyomatunkat is rögzítette az első lapra. Eközben Nózi türelmesen ült az ölében, és lógó füleivel érdeklődve figyelt minket. Nem tudom, mire vártunk...arra, hogy megszólal??? Hogy a szájából hallhatjuk valamelyik történetét? Imádtuk volna. A találkozás és az élmény így is nagyon szuper volt, érdemes volt kilátogatni a rendezvényre. 


Az egyik kedvenc történetemet most megmutatom nektek, az alábbi képnél ezeket a sorokat olvastuk Nózi oldalán: 


"Drága Lilyke, Sandy, Mazsi, Cuki, és a többi szerelmem, akiknek most nem jut eszembe a neve, kérlek titeket, hogy a mai napot fekete betűkkel véssétek bele szívetek naptárába. Megaláztatásom végzetes és immáron végleges, visszafordíthatatlan károkat okozott legdicsőbb szervemben, mely folytán örökre kénytelen leszek megelégedni a plátói szerelem adta hévvel. A kétlábúak persze mindenféle magyarázattal rukkolnak elő a végzetes döntés jogosultságát illetően, de ezeket inkább nevezném kifogásnak, vagy önigazolásnak. Igaz, hogy mostanában állandósulni látszódtak a problémáim a csilibunkóm körül, de úgy gondolom, hogy talán más -kevésbé invaziv és irreverzibilis - beavatkozás is megtette volna a hatását. Sőt! Biztosan tudom, hogy minden ilyen jellegű problémám maradéktalan gyógyírt talált volna bennetek, drága Lilyke, Sandy, Mazsi, Cuki, és a többi szerelmem, akinek most nem jut eszembe a neve."

Kell még tovább magyaráznom, hogy miért nevetünk annyit, ha Nózi oldalára kerülünk??? Persze, hogy nem! 

Mivel nagy állatbarát vagyok, és imádok mindent, aminek köze van a kutyákhoz (és az utcán minden kutya láttán azonnalmegakaromsimogatnimertmindjártmegzabálom hangulatba kerülök), nem is tehetek mást, mint hogy hírét viszem Nózinak, és reménykedem abban, hogy másnak is bearanyozza a napjait egy-egy története. A könyvet még nem olvastam, de ha abban is ennyi okos, sziporkázó humort találok, nem is kérdés, hogy megveszem-e az egész sorozatot! Addig is, D.-vel követjük Nózit facebookon, és azt javaslom, ha ti is szeretitek a kutyákat, tegyetek ti is így. Garantáltan remek szórakozás lesz!


A foghúzás 10 apró öröme

Az a típus vagyok, akinek csak ritkán kell fogorvoshoz járnia, viszont akkor általában jól megjárja. Már egy ideje megúsztam a hisztit és a kínlódást, így nem fér a fejembe, hogyhogy nem kezdtem sejteni, hogy nemsokára ismét fogorvos körútra kell mennem??? Látom a képeken Facebookon, hogy az ismerőseim egzotikus szigetekre, vagy éppen Európa körútra utaznak, Eszterke meg a maga kis lúzer módján hova máshova menne, mint fogorvos körútra? Hát van ebben is valami báj..csak keresni kell. Jó sokáig. 
Ezer évvel ezelőtt az otthoni körzeti fogorvos kihúzta egy hátsó rágófogamat, de volt olyan bájos, hogy a fog gyökereit az ínyemben "felejtette". Nem igazán érdekelte a dolog, nem is küszködött vele, csak úgy otthagyta. Régóta tudom, hogy kezdeni kellene vele valamit, mert nem normális dolog, hogy az ember szájában már nincs meg a fog, de a gyökerek igen, és minden alkalommal, amikor fogorvosnál jártam, éppen ahol laktam (Pécs, Kecskemét, stb.), felhívták rá a figyelmem, hogy sok probléma okozója lehet egy ilyen szerencsétlen helyzet. Hajhullás, fejfájás, egyebek...

Nos, amikor hazaköltöztem Kecskemétről, rátaláltam a világ legjobb fogorvosára Visegrádon, akinél még azt sem érzem, ha injekciót ad az ínyembe, mert még külön azt a helyet is elzsibbasztja ahova szúrni fog. Tényleg fantasztikusan jól dolgozik, egy bölcsességfogamat már kihúzta 3 évvel ezelőtt kb. 3 perc alatt. Alapvetően nem rettegek a fogorvosoktól, de mivel hisztis típus vagyok, azért nem ugrálok örömömben, ha fel kell keresnem őket. Talán tényleg benőtt a fejem lágya (bár a családom talán nem így gondolja), de én bizony fogtam magam a héten, és elmentem Visegrádra, hogy hosszú idő után végre szembeszálljak a gyökerekkel és leszámoljak a problémával. Ugyan néha fájt csak a terület, és régebben 100%, hogy kivártam volna a mindjártbepisilekvagykinyírokvalakitannyirafáj állapotot, most azonban bátran és büszkén (nem igaz!!!) felszálltam a buszra és elindultam a vesztőhelyre. 

Hiába volt tapasztalatom már ennél a fogorvosnál foghúzással kapcsolatban, azért az elég rémisztő gondolat volt, hogy valahogyan a gyökereket kell kihúznia "CSAK". Mások emiatt szájsebészetre mennek, nekem viszont szerencsém van, mert a doki eleve szájsebész is, és olyan menő és modern berendezések vannak a rendelőjében, hogy egy kattintásra elkészül a röntgen a fogamról, és pillanatokon belül a fejemnél lévő kis monitoron terem. Nem kell elcammogni a röntgenbe, sorba állni, és ötezret fizetni érte. 

Egy szó, mint száz, egyértelmű, hogy bár minimum 2,5 órát kell utaznom érte, csak és kizárólag ehhez a fogorvoshoz vagyok hajlandó járni. Van amúgy Újpesten is egy remek doki, nála D.-vel jártunk kétszer, és mivel D. nem panaszkodott rá, pedig nem egy fogorvoshoz járó típus, gondolom, hogy ugyanolyan szuper a nő, mint az én orvosom. (Ha D. harcairól bővebben szeretnétek olvasni, megtehetitek, egyszer már írtam róla ITT, kicsit viccelődve, kicsit kifigurázva, kicsit túlozva. Mint általában "A pasi" rovatom cikkeiben.) 

Ahogy beértem a váróba, azonnal meghallottam a rendelőből kiszűrődő hangokat. Fúró, fúró és fúró...meg is írtam D.-nek SMSben, mire azonnal jött a válasz: ő már régen elhúzott volna onnan, és már vígan pogácsázna...nos, nekem is eszembe jutott a dolog, főleg, hogy tudtam, hogy én voltam az az idióta aki ennyit utazott azért, hogy valaki kihúzza a foggyökereit. Vettem egy nagy levegőt, felsoroltam magamban, hogy mivel jutalmazom meg magam, ha túl leszek az egészen, aztán pedig már nem volt időm menekülni, mert kinyílt a rendelő ajtaja és már nem volt pofám megfutamodni. 

Nem ecsetelem a gyökérhúzás menetét, biztosan mindenki el tudja képzelni, hogy kb mennyi vérrel, félelemmel és imával jár egy ilyen folyamat, de meg szeretném veletek osztani azokat az apró örömöket, melyeket ez idő alatt éltem át. Nem, nem vicc. Komolyan mondom, ebben is lehet találni valami jót, valami pozitívat, valami biztatót. Legalábbis érdemes keresni. Most megmutatom, mire jutottam, mi az a 10 apró öröm, amely foghúzás közben érhet (legalábbis ennél a dokinál).
  • Elkezded élvezni és értékelni az életet két rángatás között.
  • Megfeszíted a comb és farizmaidat a félelem és koncentrálás közben. Remek torna!
  • Fejlődik az időérzéked, annyiszor számolsz el magadban 60-ig.
  • Annyit bátorít a doki, hogy nem tudod olyan igazán jólesően utálni húzás közben.
  • Felsorolod magadban, hogy miket ennél nagyon szívesen, majd rájössz, hogy a húzás az egyik legjobb diétás módszer az esti falásrohamok ellen.
  • Miközben a tündérien mosolygós asszisztens néha bátorítóan megsimogatja az arcodat és a homlokodat, elfelejted, hogy mennyire utálod, ha valaki ilyen gyorsan és könyörtelenül belép az intim szférádba.
  • Rájössz, hogy sokkal erősebb és kitartóbb vagy, mint amit kinéztél magadból.
  • Miután a dokinak elárulod, hogy hisztis vagy, húzás közben előhozakodik Hisztis Mirtillel a Harry Potterból, és neked máris nevetned kell. 
  • Sokkal többet tudsz meg a saját határaidról.
  • Miután vége van a húzásnak, bekerül a szádba egy géz tampon, és azt mondja az orvos, hogy most 20 percig nem szabad beszélned. Ennek örömére kiválóan boldogulsz a jelbeszéddel, miközben megpróbálod megkérdezni mutogatva, hogy mennyivel tartozol és mik a további teendőid. 

Ti még nem éreztetek hasonlót húzás közben? Bevallom, korábban én sem, de most erőt vettem magamon és bedobtam a rám jellemző optimista hullámot, hátha kisül valami jó is a dologból. Két napja nincsenek meg a traktor méretű gyökerek az ínyemben, de egyre jobban dagadok a büszkeségtől, és egyre kevésbé akarok valakit kinyírni. Hát nem gyönyörű az élet?



Itt naponta 100 agyhalott megfordul - Így mesél a "Kulcsmásolós Bácsi"

Nem sokszor jártam nála, maximum 4-5 alkalommal. Igazából nem is bácsi, nem idős, csak mi mindenkit így azonosítunk be otthon. Nemrég jártam nála, kulcsot másoltattam, és akkor mesélte, hogy itt hagyja ezt a munkát, és máshol fog dolgozni. Kérdeztem, hogy mit, de azt mondta, mindegy. Persze csodálkoztam ezen, és tovább faggattam, mondja el, mégis mik a tervei. Marad a szakmában, vagy esetleg belevág valami új dologba? No, akkor kiderült, hogy ő nem is lakatos, csak mindenhez ért egy picit, így elvállalta az Astoriánál ezt a munkát. 

Amíg vártam arra, hogy elkészítse a sorban előttem álló külföldi srác kulcsait, odajött egy nő és útbaigazítást kért a Kulcsmásolós Bácsitól, aki nagyon kedvesen válaszolt a kérdésre, de mintha a falnak beszélt volna, annyi értelme volt járatni a száját. A nő oda sem figyelt a válaszra, igazából nem is értettem, hogy akkor miért jött oda kérdezősködni. Ekkor a Kulcsmásolós Bácsi lazán odavetette nekem félvállról A MONDATOT, miszerint "itt naponta 100 agyhalott megfordul". Nem csodálom - gondoltam magamban - hiszen itt valóban elég sok érdekes arc mászkál föl-le naphosszat.

(Hogy jön a témához a képen látható félisten? Nemsokára kiderül. Nem, nem ilyen a Kulcsmásolós Bácsi.)

Mint a zombiirodalom és filmgyűjtemény legnagyobb rajongója, nem tudtam elmenni a mondat mellett, hiszen - borzalmasan vizuális típus lévén - rögtön láttam magam előtt a száz agyhalottat céltalanul masírozni a szélrózsa minden irányába. Persze valóban ott voltak, nyomkodták a telefonjukat, egymásnak mentek a mozgólépcsőn és ráléptek az előttük sétáló leejtett pénztárcájára. Jó, nyilván a kis fejemben még hörögtek is mellé, és csupa véres ruhájukban az élők után iramodtak kifordult végtagokkal.

A Bácsi azt is hozzátette, hogy ha egy nap három értelmes, összefüggő mondatot hall, akkor már boldogan megy haza, és elkönyveli magában, hogy milyen jót beszélgetett. Persze viccesnek tűnt a dolog, de amikor jobban belegondoltam a hallottakba (és az agyhalottakba), végiggondoltam gyorsan én is, hogy az utcán milyen beszélgetésekre szoktam felkapni a fejem...és akkor már egy csöppet sem csodálkoztam a 100 agyhalott említésén. Sőt! Még kevésnek is találtam. Valóban ennyire elcsökevényesedik az emberek közti kommunikáció? Nem figyelünk oda egymás mondandójára? Nem is érdekel a másik, csak ledaráljuk a saját részünket és illedelmesen (fülünket becsukva) lila ködös mosollyal bólogatunk a másiknak, míg fejben már Hawaii csodálatosan meleg, homokos tengerpartján bámuljuk a koktélokat készítő, izmoshasúhűdef@szacsávó Tom Cruise-t? Merem remélni, hogy nem. Persze semmi bajom Tommal, hatalmas rajongója vagyok a filmjeinek, de azért mégiscsak bántana a dolog, ha kiderülne, hogy ennyire könnyen eltereli a figyelmet a mondókámról. Persze előfordul, hogy hülyeségeket beszélek, de merem remélni, hogy nem ennyire. 

Mikor Kulcsos Bácsi elmesélte, hogy dolgozott már programozóként, futárként, hivatásos sofőrként, volt már vezető beosztásban és árult már padlószőnyeget is, nem hagyott békén addig a vállamon csücsülő kisördög, amíg meg nem kérdeztem, hogy akkor ugyan most mi lesz a következő munkakör, amiben kipróbálja magát. Ja, és hogy hol? Annyit válaszolt csak, hogy majd amerre a sors viszi. Neki mindegy, hogy milyen városban és milyen állásban helyezkedik el, szeret utazgatni, könnyen alkalmazkodik és nem okoz neki gondot a változatosság. Valahogy hirtelen egyszerre sajnáltam azért, mert nem köti semmi és senki ide, ugyanakkor irigyeltem is, mert mer váltani. Mer nagyot lépni és élni. Tök jó élmény volt vele beszélgetni.  

Ma reggel láttam, hogy ki van írva a bódéra, hogy "kulcsmásoló üzletbe munkaerőt felveszünk". Vagyis már megvolt az utolsó munkanapja, nem látom többet. Ő pedig nem látja többet az Astorián gyötrődő agyhalottakat. Izgalmas emberkének ismertem meg ezalatt a 20 perc alatt, sajnáltam, hogy nem beszélgettem vele többet. Aztán rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy őt látom-e még, hanem az a fontos, hogy milyen gondolatokat ébresztenek bennünk a párperces élmények az utcán, metrón, könyvesboltban, nyilvános vécében és a fogorvosi rendelőben. Ha ébresztenek bennünk. Jó lenne, mert fontosak. Jó figyelni másokra. Tom Cruise meg jöhet a maga idejében. Személyesen. 


Ha én szél lehetnék...

Ha én szél lehetnék, egyetlen percre sem maradnék csendben. Soha. Folyton utaznék, eljutnék mindenhova, ahova most maximum csak Dorothy piros cipellőivel tudnék. Nem a pénz hiányzik. Ó, nem. Csupán annyi helyre vágyom egyszerre, és annyi mindent szeretnék kipróbálni, amit még Hermione idővisszatekerős varázsórájával sem tudnék megoldani. Irigylem a szelet, hogy szél lehet. Cserélnék vele.


Mostanában sokat kattogok azon, hogy merre tartok éppen, és eközben a tanakodás közben rengeteg hasznos infót tudok meg magamról. Nem hittem volna évekkel ezelőtt, hogy 30 évesen jövök rá arra, mit is szeretnék igazán az élettől. De boldog vagyok, hogy rájöttem. Inkább most, mint ötven év múlva, amikor otthon a kiskertemben azért toporzékolnék, hogy valamit hogyan hagyhattam ki az életemből. Ez az a tipikus eszteres hisztiforma, amit annyira csodálatosan és hibátlanul hajtok végre, hogy egy-egy B kategóriás amerikai film nyugodtan alkalmazhatná látványelemnek. Máris dobna a minőségén. Nos, a lényeg csak annyi, hogy tényleg nem szeretem utólag azt mondani, hogy ezt vagy azt sajnálom, hogy nem léptem meg. 

Volt pár nagy és néhány kisebb -számomra igen nagy jelentőségű - lépés az életemben, és most már tudom, hogy azért történtek velem, vagy éppen azért léptem meg őket, mert hagytam egy pillanatra, hogy szél legyek és szálljak. És milyen jó volt. 

Túl néhány költözésen, pár felmondáson és egy felszabadító, nagy szakításon, egyre boldogabb és felszabadultabb vagyok. Mindegyik lépésben egyetlen dolog volt közös. Nem tudtam, hogy pontosan mi vár rám, ennek ellenére egy cseppet sem féltem vagy aggódtam, nem tartottam a bizonytalantól, csak izgalmat éreztem. Minden, ami eddig történt velem, tudom, hogy okkal történt. Elkezdtem blogolni, és ennek köszönhetően remek embereket ismertem meg, sőt, még olyan munkát is találtam, ahol írhatok. Vagy a munka talált rám, nem is tudom. És rengeteg lehetőség. Barátok, új ismerősök, koncertek, utazások és új szelek a vitorlámban. 

Bár tíz évvel ezelőtt úgy terveztem, hogy ilyenkorra már lesz két óvodáskorú gyerekem, egy nagy, kertes házam és egy átlagosan jó munkahelyem, másképpen alakultak a dolgok. Még mindig vágyom ezekre, sőt, nagyon vágyom ezekre (a "csak" átlagosan jó munkahely kivételével), de magammal, Eszterrel kapcsolatban soha nem voltak ekkora álmaim, mert soha nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, mit szeretnék csinálni igazán. Most tudom. D.-nek köszönhetően szépen lassan megismertem azt az oldalam, amikor nem félek spontán lenni, nem félek hagyni, hogy vigyen a szél. 


Mindent, amit szeretek, teljes erőbedobással csinálok, és az a bizonyos szél az utamba fújja azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amiket ki- vagy felhasználva egyre boldogabb leszek. Élvezem azt a szabadságot, amit az írás ad, és élvezem, hogy szükség van a kreativitásomra. Emellett pedig imádom, hogy nem vagyok korlátok közé szorítva. 

Élvezem, hogy lemegyünk egy napra Széplakra, ha egész nap egy gumimatracon lebegnénk, vagy megállunk az ötvenedik dinnyeárusnál az út szélén Tinnyén, hogy a legnagyobb és legédesebb dinnyét vegyük meg a nyaralásra. Éjszaka fürdünk a Balatonban, hagyjuk, hogy a kutyák tök vizesek (majd aztán sárosak) legyenek a Dunában tapicskolva, és kacsákat fotózunk a pócsmegyeri révnél, pedig így is van már vagy 300 képünk róluk. 

Ez a fajta szabadság az, amire mindig is vágytam. Hogy ne otthon üljünk a négy fal között és csak álmodozzunk a sok élményről, melyet át is élhetünk. Nem zavar, ha D. Haminak a fehér szőrébe egy tízcentis sor zöldet varázsol filccel, hogy "fradistának" nézzen ki, és csak nevetek azon, hogy nem szól rá Dézire, amikor a Rómain bacont koldul a büféknél. Már nem vagyok annyira görcsös, mint 10 éve, bár van még miben fejlődnöm. Így sokkal inkább magam vagyok, és úgy várom a leendő esküvőnket, gyerekünket, és minden más csodát az életembe, hogy biztos talajon állok, ismerve a saját vágyaimat és igényeimet. Valahogy mindig jó irányba sodor a szél, és ezt imádom...sokkal több embernek kellene kipróbálnia. 

Szabadabb és színesebb világban élnének.