Napi Kincsek Tárháza: Ha én szél lehetnék...

Ha én szél lehetnék, egyetlen percre sem maradnék csendben. Soha. Folyton utaznék, eljutnék mindenhova, ahova most maximum csak Dorothy piros cipellőivel tudnék. Nem a pénz hiányzik. Ó, nem. Csupán annyi helyre vágyom egyszerre, és annyi mindent szeretnék kipróbálni, amit még Hermione idővisszatekerős varázsórájával sem tudnék megoldani. Irigylem a szelet, hogy szél lehet. Cserélnék vele.

Mostanában sokat kattogok azon, hogy merre tartok éppen, és eközben a tanakodás közben rengeteg hasznos infót tudok meg magamról. Nem hittem volna évekkel ezelőtt, hogy 30 évesen jövök rá arra, mit is szeretnék igazán az élettől. De boldog vagyok, hogy rájöttem. Inkább most, mint ötven év múlva, amikor otthon a kiskertemben azért toporzékolnék, hogy valamit hogyan hagyhattam ki az életemből. Ez az a tipikus eszteres hisztiforma, amit annyira csodálatosan és hibátlanul hajtok végre, hogy egy-egy B kategóriás amerikai film nyugodtan alkalmazhatná látványelemnek. Máris dobna a minőségén. Nos, a lényeg csak annyi, hogy tényleg nem szeretem utólag azt mondani, hogy ezt vagy azt sajnálom, hogy nem léptem meg.

Volt pár nagy és néhány kisebb -számomra igen nagy jelentőségű - lépés az életemben, és most már tudom, hogy azért történtek velem, vagy éppen azért léptem meg őket, mert hagytam egy pillanatra, hogy szél legyek és szálljak. És milyen jó volt.

Túl néhány költözésen, pár felmondáson és egy felszabadító, nagy szakításon, egyre boldogabb és felszabadultabb vagyok. Mindegyik lépésben egyetlen dolog volt közös. Nem tudtam, hogy pontosan mi vár rám, ennek ellenére egy cseppet sem féltem vagy aggódtam, nem tartottam a bizonytalantól, csak izgalmat éreztem. Minden, ami eddig történt velem, tudom, hogy okkal történt. Elkezdtem blogolni, és ennek köszönhetően remek embereket ismertem meg, sőt, még olyan munkát is találtam, ahol írhatok. Vagy a munka talált rám, nem is tudom. És rengeteg lehetőség. Barátok, új ismerősök, koncertek, utazások és új szelek a vitorlámban.

Bár tíz évvel ezelőtt úgy terveztem, hogy ilyenkorra már lesz két óvodáskorú gyerekem, egy nagy, kertes házam és egy átlagosan jó munkahelyem, másképpen alakultak a dolgok. Még mindig vágyom ezekre, sőt, nagyon vágyom ezekre (a "csak" átlagosan jó munkahely kivételével), de magammal, Eszterrel kapcsolatban soha nem voltak ekkora álmaim, mert soha nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, mit szeretnék csinálni igazán. Most tudom. D.-nek köszönhetően szépen lassan megismertem azt az oldalam, amikor nem félek spontán lenni, nem félek hagyni, hogy vigyen a szél.

Mindent, amit szeretek, teljes erőbedobással csinálok, és az a bizonyos szél az utamba fújja azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amiket ki- vagy felhasználva egyre boldogabb leszek. Élvezem azt a szabadságot, amit az írás ad, és élvezem, hogy szükség van a kreativitásomra. Emellett pedig imádom, hogy nem vagyok korlátok közé szorítva.

Élvezem, hogy lemegyünk egy napra Széplakra, ha egész nap egy gumimatracon lebegnénk, vagy megállunk az ötvenedik dinnyeárusnál az út szélén Tinnyén, hogy a legnagyobb és legédesebb dinnyét vegyük meg a nyaralásra. Éjszaka fürdünk a Balatonban, hagyjuk, hogy a kutyák tök vizesek (majd aztán sárosak) legyenek a Dunában tapicskolva, és kacsákat fotózunk a pócsmegyeri révnél, pedig így is van már vagy 300 képünk róluk.

Ez a fajta szabadság az, amire mindig is vágytam. Hogy ne otthon üljünk a négy fal között és csak álmodozzunk a sok élményről, melyet át is élhetünk. Nem zavar, ha D. Haminak a fehér szőrébe egy tízcentis sor zöldet varázsol filccel, hogy "fradistának" nézzen ki, és csak nevetek azon, hogy nem szól rá Dézire, amikor a Rómain bacont koldul a büféknél. Már nem vagyok annyira görcsös, mint 10 éve, bár van még miben fejlődnöm. Így sokkal inkább magam vagyok, és úgy várom a leendő esküvőnket, gyerekünket, és minden más csodát az életembe, hogy biztos talajon állok, ismerve a saját vágyaimat és igényeimet. Valahogy mindig jó irányba sodor a szél, és ezt imádom...sokkal több embernek kellene kipróbálnia.