...és így született meg a Napi Kincsek Süti!

Ismeritek Péter Danit? Ő a Tejturmix blog bloggere, aki mellesleg egy varázsló. Igen, jól olvastátok, nem írtam el semmit, tényleg az. Nem vagyok hatalmas tehetség a konyhában, és talán éppen ezért imádom a gasztroblogokat, köztük pedig talán legjobban az övét. Gyönyörűek a fotói, szuperul néznek ki a művei, és - nagy szerencsémre - érthetően írja le a recepteket is. És hogy hogyan született meg a Napi Kincsek Süti (Citrusos csokitorta)? Máris mutatom!
Megkerestem Danit azzal, hogy lenne-e kedve együtt dolgozni velem azon, hogy legyen egy saját, gyönyörű, színes és egyedi Napi Kincsek Sütim. Szerencsére ő szinte azonnal igent mondott, megosztotta velem az ötleteit és rövidesen megalkotta a blogomhoz leginkább passzoló, ördögien angyali, virágszirmos, citrusos csokitortát. Ennek a receptjét olvashatjátok most itt a blogon.

Citrusos csokitorta (Napi Kincsek Süti)
26 cm átmérőjű tortaformához
A citromos piskótához:
5 db tojás, 100 g kristálycukor, 125 g liszt, 1 citrom reszelt héja, 1 teáskanál citromesszencia (elhagyható)


A sütőt előmelegítjük 180°C-ra, a forma alját kibéleljük szilikonos sütőpapírral (barna). A tojásokat kettéválasztjuk, a fehérjéből kemény habot verünk a cukorral, majd pár gyors, határozott mozdulattal elkeverjük a habban a tojások sárgáját is. Ekkor jöhet hozzá a citromhéj és az esszencia is. A lisztet hozzászitáljuk és finom mozdulatokkal csomómentes piskótamasszává keverjük. Mehet a massza az előkészített formával a sütőbe, ahol tűpróbáig sütjük. Még forrón körbevágjuk a piskótát, kiborítjuk egy rácsra, az aljáról lehúzzuk a papírt és hagyjuk szobahőmérsékletűre hűlni, majd két egyenlő lapba vágjuk. 

A töltelékhez:

5 db tojás, 2 db tojássárgája, 215 g kristálycukor, 15 g vanillincukor, 260 g vaj, 85 g holland kakaópor, 250 g habtejszín, 1 db narancs

Egy edénybe mérjük az egész tojást, a tojássárgáját, a cukrot és a vanillincukrot. Gőzfürdő felé helyezzük, ahol folyamatosan, kézi habverővel kevergetve csípősre melegítjük (mikor beledugjuk az ujjunkat még nem tűzforró, de már nagyon meleg - csípi az ujjunkat). Abban a pillanatban átöntjük az egészet egy keverőtálba, amiben azonnal elkezdjük keverni elektromos habverővel, magas fokozaton. Egészen addig keverjük, míg ki nem hűl szobahőmérsékletűre és szép habot nem kapunk. Ekkora apránként hozzádobáljuk a puha vajat. Minden adagot alaposan elkeverünk (ne ijedjünk meg, a zsíradéktól össze fog esni a hab). Jöhet hozzá egy részletben a kakaópor is, amivel egészen addig keverjük, míg a krém kifényesedik és teljesen egynemű lesz. 





Közben külön tálban habbá verjük a tejszínt és csillagcsöves nyomózsákba töltjük, magunk mellé készítjük. A csokoládékrémet is csillagcsöves nyomózsákba kanalazzuk és szintén a kezünk ügyébe készítjük. A narancsot késsel meghámozzuk és kifilézzük, papír törlőkendővel kicsit leitatjuk. Most pedig állítsuk össze a tortát. Egy tortatálra helyezzük vágott oldalával felfelé a citromos piskótalapot. Össze-vissza, teljesen szabálytalanul nyomkodjuk rá a csokikrém felét. A maradék helyeket pedig a tejszínhabbal. Borítsuk be a kifilézett narancsszeletek felével és mehet rá a másik fél piskótalap. A maradék krémekkel ugyanazt eljátsszuk, mint az előző rétegnél. A maradék narancsot pedig felhalmozzuk a torta közepén. Hűtőbe tesszük pihenni 30 percre.
A díszítéshez:

piros és fehér rózsaszirom

eukaliptusz levél

szárított levendulavirág

Elérkeztünk a legkreatívabb részhez, a díszítéshez. Vegyük ki a tortát a hőtőből, készítsük magunk mellé a díszítő elemeket és tetszőlegesen, ízlésesen öltöztessük fel velük a tortát. Újabb fél óra vár a tortára a hűtőben és fogyaszthatjuk is.

Még több receptért látogassatok el Dani blogjára
Fotók: Péter Dani

Forrest Gump - az életfilozófiám legjava!

Eddigi életem során soha nem láttam megrendítőbb, szerethetőbb, nagyszerűbb és emlékezetesebb filmet a Forrest Gumpnál. Egyszerűen annyira elvarázsol minden jelenete, hogy képes vagyok már az elején is sírni, amikor elkezd a néger nőhöz beszélni a padon. A történet pontosan leírja és bemutatja azt a világot, amiben hiszek, és amiben jól érzem magam. 

Mert "mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos."


Tom Hanks zseniális színész, Forrest szerepében minden gondolatot olyan csodálatosan ad át, hogy az ember soha nem felejti el, ha egyszer látta. Nem véletlenül kapott Oscar díjat a szerepért 1995-ben. A film végigveszi az élet nagy kérdéseit, és ennek a furcsa figurának az egyszerűnek tűnő gondolataival magyarázza meg, hogyan legyünk kitartóak, mennyire szerethetjük a családunkat, vagy hogyan éljünk színesen. Ha az életem különböző szakaszaiban igazán szükségem van arra, hogy emlékezzek, mi az ami számít, és mi nem, akkor csak megnézem a filmet és máris jó helyre kerülnek a gondolataim. "Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább." A film megtanított arra, hogy nem számít, honnan jövünk, és merre tartunk, ha gyermeki őszinteséggel és naiv jósággal állunk a világhoz, mindig legalább ugyanennyi jóra számíthatunk. "Azt hiszem, rajtunk múlik, hogy mi a rendeltetésünk. Ki kell hoznunk a legjobbat abból, amit Istentől kaptunk." 

Fontos számomra, hogy nyitva hagyjam a szívem, hogy mindig új embereket ismerjek meg, és odafigyeljek rájuk. Lehetünk egymástól teljesen különbözőek, érdemes egy esélyt adnunk arra, hogy valóban megismerjük a másikat, mert lehet, hogy olyan élményeket köszönhetünk majd neki, amelyről azelőtt nem is álmodtunk. „Soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében!” Az élet mindig úgy sodorta elém a barátságokat, hogy maradandó nyomot hagyjanak a szívemben, és tudom, hogy minden okkal történt eddig velem. Még akkor is, ha összevissza jöttek emelkedők és lejtők, mindig tanultam belőlük valamit, amitől most sokkal többnek érzem magam. "Én nem tudom, hogy a mamának volt-e igaza, vagy pedig Dan hadnagynak, (...) hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése, vagy csak úgy ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de én azt hiszem, mind a kettő igaz. Talán mind a kettő megtörténik velünk egyszerre."

Forrest végtelen optimizmusa talán megdöbbentheti a nézőt, de egyben lenyűgöző is, hogy a vietnámi háborúban megtalálta a szépséget, amikor felnézett a tiszta égboltra éjszaka, és a csillagokban gyönyörködött. Hát nem lenne érdemes tanulni tőle? Ti felnéztek az égboltra éjszaka? Élvezitek a napfelkeltét reggelenként? Gyönyörködtök a tiszta vizű tóban, mint Forrest? Én szeretnék. Vagy legalábbis szeretném megpróbálni. 


Amikor ezt a bejegyzést írom, éjszaka van, és a filmet nézem. Nem vagyok álmos, csak bámulom a tévét és figyelem, hogyan öleli át egymást Jenny és Forrest a háborúellenes tüntetésen a vízben állva, és hogyan sírja el magát Forrest örömében azon, hogy a kisfia nem szellemi fogyatékos....és mindig újra visszatekerem a kedvenc részeimet. És megint újra. 

Nézem, hogyan sportol Forrest az egyetemen, hogyan harcol a seregben, hogyan futja körbe a fél világot, hogyan pingpongozik, hogyan táncol Elvisnek, hogyan találkozik az elnökkel, hogyan lesz milliomos a rákhalászatból, hogyan nyírja a füvet a kiskocsiján, hogyan szeret tiszta szívből és hogyan neveli a kisfiát, és nem akarok másmilyen lenni, csak olyan, mint a fogyatékos srác a fura hanglejtésével és bézs öltönyével. Élvezi az életet és megküzd a sorsával, de így teljes az élete. 

Mert "az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle."

A nagy hisztimentes palacsinta kihívás

Vannak a Super Marioban azok a részek, amikor mész előre Marioval, ugrálsz a csöveken, és megharcolsz a mozgó kaktuszokkal, halál nyugodtan. Majd aztán felgyorsul minden, menekülsz az ágyúgolyók és a teknősök elől és elveszíted az összes életed nettó 2 perc alatt a kapkodásban. Azt sem tudod mi történt veled, de kezdhetsz mindent előröl, duzzogva és magadban fortyogva. Nos, nagyjából ilyennek gondoltam a palacsintasütés fázisait is.


Az elmúlt 30 év alatt soha nem gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy palacsintát süssek, bár az egyik kedvenc ételem. Hogy miért féltem tőle annyira? 

Élénken él bennem az a kép, amikor anyukám bejelentette olykor, hogy palacsintát süt, mi meg először nagyon örültünk neki, aztán fejvesztve menekültünk a konyhából a ház vagy a kert legtávolabbi pontjába, és marha sürgős és fontos elfoglaltságot kerestünk magunknak. Hogy miért? Mert anyukám palacsintái igazán finomak, mondjuk sorszám szerint a huszadiktól felfele. Az ez előtti példányok olyan hatalmas hisztit képesek az én pici anyukámból kiváltani, amire ezernyi pók sem volt képes kamaszkorában, és most ezernyi, hűtőben mászó csonti sem tud. (Apukám horgászós varázslata, hogy hogyan kerülnek rá a legszebb paprikákra és paradicsomokra a szteppelő csontik a hűtőben. Mindenesetre nagy visítás és ördögűzés volt a vége!) A lényeg az, hogy a palacsinták első húsz példánya általában a kukában köt ki, mert leragad, leég, és különbenis. Édesanya eközben hangosan káromkodik (igen!!!) és megfogadja, hogy SOHA ÉLETÉBEN NEM SÜT TÖBB PALACSINTÁT, ESKÜSZIK MINDENRE AMI ÉL ÉS MOZOG (tehát még a csontikra is). 

Hosszú küzdelem és anyázás után végül megszületik a 21. palacsinta, ami gyönyörű aranybarna pírt kap, kerek, lapos és hívogató az illata. A konyhából fél óra alatt kiszellőzik az égett szag, anyukám ezalatt visszaváltozik anyukámmá, és végleg elűzi hisztikrisztit. Ekkor végre visszamerészkedünk a konyhába, és felmérjük az első mondatából, hogy már aranyosvagyokszépazélet hangulata van-e, vagy kérekmégötpercetkülönbengyilkolok érzése. Utóbbinál még elmegyünk a kert végébe a kutyákkal megnézni, hogy nő-e már a bab, paradicsom, málna, vagy akármicsakneakonyhábanlegyen. 


Ez a nagy palacsintaőrület már egészen korán kialakult nálam. Az apai nagymamámnál úgy kaptunk időről időre, hogy mama összekeverte az "alapanyagot" (ahogyan a nagypapám nevezte) és papa kisütötte őket a lenti nyári konyhában szépen nyugodtan. Közben rikácsoltak a papagájok, papa elcigizgetett, hallgatta a rádióját és mire mi odaértünk hozzájuk suli után, friss, meleg, gőzölgő palacsinta várt az asztalon. Az anyai nagyszüleimnél csak mama palacsintájára emlékszem, pedig néha biztosan a dédi is készített nekünk. Mama belereszelt a tésztájába almát, és tett bele egy kis fahéjat is, így lett tökéletes a visegrádi palacsinta. Ezt a verziót én még nem mertem kipróbálni, csoda, hogy egyáltalán bele mertem vágni a palacsinta kihívásba, 

amely a következőképpen zajlott kis otthonunkban:
  1. D.-vel elhatároztuk, hogy elkészítjük az első közös palacsintánkat.
  2. Mivel mindketten nagy reményekkel indultunk neki a kihívásnak, egymást bátorítottuk, hogy meg tudjuk csinálni.
  3. Végigvettük a hibalehetőségeket. 
  4. Kerámia palacsintasütő pipa. 
  5. Hozzávalók pipa. 
  6. Csontimentes hűtő pipa. 
  7. Szagelszívó pipa.
  8. Hozzáláttunk a tészta bekeveréséhez, ami nagyobb figyelmet és összpontosítást követelt, mint egy nagyobbfajta műtét. Elég a szóda bele? Elég mozgós a lötyi? Kell még bele tej? 
  9. Mivel nem volt viszonyítási alapunk, elkönyveltük úgy, mint "kezdetnek tökéletes" tészta
  10. Elkezdtem kisütni az első darabot, ami nem volt elég folyós, és mivel marha sok olajjal kentem meg a sütőt, így elég vastag és olajos lett szegényke. 
  11. A következőket már ügyesebben készítettem, és hozzáöntöttem a tésztához még vagy 2 dl szódát, hogy VALÓBAN normális állagú legyen.
  12. Kitaláltam, hogy közben elpakolgatok ezt-azt, így lettek kicsit "barnább" darabok is
  13. Abbahagytam a pakolgatást, mert kicsit sok "barna" darab gyűlt össze
  14. D. letüdőzte a fahéjat, miközben összekeverte a porcukorral....pffff....
  15. Nagy harcok árán végre lejött a lekvárosüvegről a tető
  16. A kutyákat hetvenharmadszorra is kizavartam a konyhából mikor már sokadszorra rúgtam bele Dézibe és léptem rá Hamira véletlenül
  17. És akkor kész lettem. Elfogyott a tészta. Az utolsó törpikeméret lett ugyan, de cuki. Próbadarab. 

Eredmény: 

Egyetlen darab palacsinta sem égett meg vállalhatatlanra, és csak a legelső példány került az örök vadászmezőkre (értsd:kuka), valamint egészen elfogadható hangulat uralkodott a konyhában. Nem volt rossz élmény a sütögetés. 

Kóstolás

Mivel örökké elégedetlen vagyok a főztömmel, most D. előrebocsátotta, hogy ha szidni merem a palacsintát, akkor nem szól hozzám egész hétvégén. Úgyhogy nem szidtam. De nektek elárulom, hogy nagyon szerelmes vagyok, mert a palacsinta enyhén (nagyon) sós lett. Nagynéném tanácsa az volt utólag, hogy ilyenkor nevezzem ki sós palacsintának az alkotást és tegyek bele sajtot, sonkát, stb. Így olyan, mintha direkt tettem volna bele egy kamionméretű kanálka sót.

Konklúzió

Egy darabig még nem teszek almát a tésztába, inkább megpróbálkozom a kevesebb só - több lekvár variációval, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Nagyszerű móka volt közösen sütögetni, és ezt azért is mondom nagy örömmel, mert nekünk nincs kertünk, ahova D. menekülhetett volna a kutyusokkal, ha kitör rajtam az édesanya-féle rohadjmegpalacsinta életérzés. :) 


5 SZÁM, AMI JOBBAN FELPÖRGET, MINT A REGGELI KÁVÉD!

Veletek is gyakran előfordul, hogy nehezen keltek reggel, és bármennyire igyekeztek, semmi nem sikerül? Nem találjátok a kedvenc farmerotokat, magatokra csöpögtetitek a fogkrémet és dezodoros lesz a felsőtök? Legszívesebben visszafeküdnétek aludni, vagy meginnátok egy liter kávét, hogy életben maradjatok? Elő a rögtönzött távirányító-mikrofonokkal, és énekeljétek teli torokból a kedvenc számaitokat! Ti mire pörögtök fel?


Bár zenei téren mindenevő vagyok, azért akad néhány olyan szám, amitől azonnal felpattanok az ágyon és pizsiben "riszálom úgyis úgyis". Ilyenkor én vagyok a parkett ördöge, de minimum Aretha Franklin és Elvis Presley közös gyermeke, aki bravúros hajlítgatásokkal énekli a legnagyobb klasszikusokat, és nulla szégyenérzettel prezentálja a legbonyolultabb koreográfiákat az elefántos mamuszában. Mutatom, hogy én mitől kattanok be és elmesélem, miért! Várom a ti tippjeiteket és történeteiteket is!

Ray Charles - Hit the road Jack: A fantasztikus zongorista és énekes a jellemzően amerikai zenei stílusok mindegyikében maradandót alkotott, nekem ez a szám a kedvencem tőle. Egyszer egy gyerekkori barátommal a Dunabogdány és Visegrád közötti úton ordítva énekeltük a kocsijában végig ezt a számot, amiről azóta is mindig ő jut eszembe! Ki ne pörögne fel tőle?


ZZ TOP - La Grange: Ez a dal az Armageddon című filmből is ismerős lehet, de számomra nem csak a film miatt különleges, hanem azért is, mert Bruce Willis is énekli a koncertjein. (Én vagyok Bruce egyik leghatalmasabb rajongója, képzeletbeli felesége és leglelkesebb két lábon járó reklámozója!) Hallottátok már a hangját? És tudtátok, hogy remekül szájharmonikázik? Ha tetszik a videó, keressetek rá a Bruce Willis Blues Band többi számára is! 


Meredith Brooks - Bitch: Meredith Brooks csodálatos hangú énekes, és tehetséges dalszövegíró. Ezt a számát nagyjából 8 éven keresztül hallgattam minden egyes vonatozásom alkalmával legalább ötször, vagyis legalább 1920 alkalommal. És akkor még nem számoltam a hosszú buszozásokat, végtelen mozgólépcsőket és az állandó várakozást a pályaudvarokon. Szóval, hatalmas pacsi az énekesnőnek, amiért tartotta bennem a lelket!


Aretha Franklin - Respect: A tizenhatszoros Grammy-díjas énekesnőt nyilván senkinek nem kell bemutatnom, hiszen aligha akad olyan, aki ne hallott volna róla. Én először egészen kiskoromban hallottam tőle ezt a dalt, méghozzá a Forrest Gump című filmben, ami (akárcsak a szám) azonnal belevéste magát a szívembe. Nincs nap, hogy ne hallgatnám meg, annyira hozzánőtt a reggeleimhez, mint egy jó kis anyázás a metrón.



Takáts Tamás - Pocsolyába léptem: Az esküvők, házibulik, és bálok népszerű slágere ez a szám, és talán mindenkinek van kellemes emléke vagy jó sztorija róla. Én kiskamaszként, 14 évesen egy Duna parti koncerten hallottam ezt a számot és ott táncoltam rá a szintén ott bandázó - akkor 26 éves - nagynénémmel. Imádtam azt az időszakot, és ahányszor ezt a számot hallom, mindig ez jut eszembe róla, és mindig teli torokból énekelem a sorait. 


Miközben a zenéket válogattam össze a reggelipörgősjátékmikrofonos listámhoz, azon gondolkodtam, hogy miért nem 30 számot sorolok fel azonnal, mert nagyon nehéz ilyen kevés kedvencet kiválasztanom. Ezer más zenére tudnám ugyanúgy ropni mamuszban, pizsiben, kócos hajjal és macis zokniban, mint ezekre, és éppen ez a szép ezekben a Michael Flatley reggelekben. Ahány reggel, annyi Eszter-koncert, annyi riszálás, annyi sikerélmény. Fergeteges party minden alkalommal :)