A nagy hisztimentes palacsinta kihívás

Vannak a Super Marioban azok a részek, amikor mész előre Marioval, ugrálsz a csöveken, és megharcolsz a mozgó kaktuszokkal, halál nyugodtan. Majd aztán felgyorsul minden, menekülsz az ágyúgolyók és a teknősök elől és elveszíted az összes életed nettó 2 perc alatt a kapkodásban. Azt sem tudod mi történt veled, de kezdhetsz mindent előröl, duzzogva és magadban fortyogva. Nos, nagyjából ilyennek gondoltam a palacsintasütés fázisait is.


Az elmúlt 30 év alatt soha nem gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy palacsintát süssek, bár az egyik kedvenc ételem. Hogy miért féltem tőle annyira? 

Élénken él bennem az a kép, amikor anyukám bejelentette olykor, hogy palacsintát süt, mi meg először nagyon örültünk neki, aztán fejvesztve menekültünk a konyhából a ház vagy a kert legtávolabbi pontjába, és marha sürgős és fontos elfoglaltságot kerestünk magunknak. Hogy miért? Mert anyukám palacsintái igazán finomak, mondjuk sorszám szerint a huszadiktól felfele. Az ez előtti példányok olyan hatalmas hisztit képesek az én pici anyukámból kiváltani, amire ezernyi pók sem volt képes kamaszkorában, és most ezernyi, hűtőben mászó csonti sem tud. (Apukám horgászós varázslata, hogy hogyan kerülnek rá a legszebb paprikákra és paradicsomokra a szteppelő csontik a hűtőben. Mindenesetre nagy visítás és ördögűzés volt a vége!) A lényeg az, hogy a palacsinták első húsz példánya általában a kukában köt ki, mert leragad, leég, és különbenis. Édesanya eközben hangosan káromkodik (igen!!!) és megfogadja, hogy SOHA ÉLETÉBEN NEM SÜT TÖBB PALACSINTÁT, ESKÜSZIK MINDENRE AMI ÉL ÉS MOZOG (tehát még a csontikra is). 

Hosszú küzdelem és anyázás után végül megszületik a 21. palacsinta, ami gyönyörű aranybarna pírt kap, kerek, lapos és hívogató az illata. A konyhából fél óra alatt kiszellőzik az égett szag, anyukám ezalatt visszaváltozik anyukámmá, és végleg elűzi hisztikrisztit. Ekkor végre visszamerészkedünk a konyhába, és felmérjük az első mondatából, hogy már aranyosvagyokszépazélet hangulata van-e, vagy kérekmégötpercetkülönbengyilkolok érzése. Utóbbinál még elmegyünk a kert végébe a kutyákkal megnézni, hogy nő-e már a bab, paradicsom, málna, vagy akármicsakneakonyhábanlegyen. 


Ez a nagy palacsintaőrület már egészen korán kialakult nálam. Az apai nagymamámnál úgy kaptunk időről időre, hogy mama összekeverte az "alapanyagot" (ahogyan a nagypapám nevezte) és papa kisütötte őket a lenti nyári konyhában szépen nyugodtan. Közben rikácsoltak a papagájok, papa elcigizgetett, hallgatta a rádióját és mire mi odaértünk hozzájuk suli után, friss, meleg, gőzölgő palacsinta várt az asztalon. Az anyai nagyszüleimnél csak mama palacsintájára emlékszem, pedig néha biztosan a dédi is készített nekünk. Mama belereszelt a tésztájába almát, és tett bele egy kis fahéjat is, így lett tökéletes a visegrádi palacsinta. Ezt a verziót én még nem mertem kipróbálni, csoda, hogy egyáltalán bele mertem vágni a palacsinta kihívásba, 

amely a következőképpen zajlott kis otthonunkban:
  1. D.-vel elhatároztuk, hogy elkészítjük az első közös palacsintánkat.
  2. Mivel mindketten nagy reményekkel indultunk neki a kihívásnak, egymást bátorítottuk, hogy meg tudjuk csinálni.
  3. Végigvettük a hibalehetőségeket. 
  4. Kerámia palacsintasütő pipa. 
  5. Hozzávalók pipa. 
  6. Csontimentes hűtő pipa. 
  7. Szagelszívó pipa.
  8. Hozzáláttunk a tészta bekeveréséhez, ami nagyobb figyelmet és összpontosítást követelt, mint egy nagyobbfajta műtét. Elég a szóda bele? Elég mozgós a lötyi? Kell még bele tej? 
  9. Mivel nem volt viszonyítási alapunk, elkönyveltük úgy, mint "kezdetnek tökéletes" tészta
  10. Elkezdtem kisütni az első darabot, ami nem volt elég folyós, és mivel marha sok olajjal kentem meg a sütőt, így elég vastag és olajos lett szegényke. 
  11. A következőket már ügyesebben készítettem, és hozzáöntöttem a tésztához még vagy 2 dl szódát, hogy VALÓBAN normális állagú legyen.
  12. Kitaláltam, hogy közben elpakolgatok ezt-azt, így lettek kicsit "barnább" darabok is
  13. Abbahagytam a pakolgatást, mert kicsit sok "barna" darab gyűlt össze
  14. D. letüdőzte a fahéjat, miközben összekeverte a porcukorral....pffff....
  15. Nagy harcok árán végre lejött a lekvárosüvegről a tető
  16. A kutyákat hetvenharmadszorra is kizavartam a konyhából mikor már sokadszorra rúgtam bele Dézibe és léptem rá Hamira véletlenül
  17. És akkor kész lettem. Elfogyott a tészta. Az utolsó törpikeméret lett ugyan, de cuki. Próbadarab. 

Eredmény: 

Egyetlen darab palacsinta sem égett meg vállalhatatlanra, és csak a legelső példány került az örök vadászmezőkre (értsd:kuka), valamint egészen elfogadható hangulat uralkodott a konyhában. Nem volt rossz élmény a sütögetés. 

Kóstolás

Mivel örökké elégedetlen vagyok a főztömmel, most D. előrebocsátotta, hogy ha szidni merem a palacsintát, akkor nem szól hozzám egész hétvégén. Úgyhogy nem szidtam. De nektek elárulom, hogy nagyon szerelmes vagyok, mert a palacsinta enyhén (nagyon) sós lett. Nagynéném tanácsa az volt utólag, hogy ilyenkor nevezzem ki sós palacsintának az alkotást és tegyek bele sajtot, sonkát, stb. Így olyan, mintha direkt tettem volna bele egy kamionméretű kanálka sót.

Konklúzió

Egy darabig még nem teszek almát a tésztába, inkább megpróbálkozom a kevesebb só - több lekvár variációval, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Nagyszerű móka volt közösen sütögetni, és ezt azért is mondom nagy örömmel, mert nekünk nincs kertünk, ahova D. menekülhetett volna a kutyusokkal, ha kitör rajtam az édesanya-féle rohadjmegpalacsinta életérzés. :) 


Címkék: