A világ összes szemüvegének bosszúja

Gondoltátok volna, hogy a szemüvegek képesek arra, hogy összefogjanak, és háborút indítsanak ellenünk? Hát bizony, velem megtették, és rútul megnehezítették a dolgom. Ennél ugyan csúnyább kifejezést szerettem volna használni, de a helyesírás ellenőrző aláhúzta a szavaimat, és ezt intő jelnek vettem. Mert mi van, ha a billentyűzeten a betűk is képesek összefogni ellenem? Akkor sutba dobhatom a munkám. 


Mikor életemben először felvettem a szemüvegem,  kitárult előttem a világ. Sokkal szebb és színesebb lett minden, végre észrevettem a házak és a fák körvonalait, és felismertem az utcán az ismerőseimet (nem csak 2 méter távolságból). Szorosan ez után a következő észrevételem az volt, hogy borzalmasan nézek ki a szemüvegemben és azonnal le kell vennem, mielőtt hozzászoknék a jóhoz, és mielőtt bárki meglátna a szörnyűséges keretben. Persze mindenki azzal biztatott, hogy jól áll a szemüveg, de én csak arra tudtam gondolni, hogy az arcom mostantól csak úgy mutat majd jól, ha a fejemre húzok egy vidám színű, nem túl koszos felmosóvödröt. Mikor már majdnem így indultam iskolába, rájöttem, hogy hosszú távon akár még jól is járhatok egy szemüveggel az orromon, például látom mi van a táblán, és ha nem hunyorgok, később leszek ráncos. 

De a hiúságom továbbra is azt mondatta velem, hogy a vödör - mint alternatíva - ott áll továbbra is készenlétben a fürdőszobában. 

Ahogy teltek-múltak az évek, hozzászoktam a hunyorgáshoz, és inkább ezt választottam az éles körvonalak és a színek helyett. Majdnem végigvakoskodtam az egyetemet, viszont a hajam szuperül állt a csúf keret nélkül. Joggal kérdezhetnétek, hogy miért nem vettem kontaktlencsét. Vettem. Nem is egyet. Ám a sok bandzsítás, könny, és káromkodás után rájöttem, hogy nem nekem találták ki. Bárhogyan feszegettem a szemhéjaimat, azok nem akarták a lencséket közel elengedni magukhoz. Sem szép szóra sem pedig fenyegetésre. Így feladtam. 


Az elmúlt 10 évben szépen lassan megbarátkoztam a ténnyel, hogy pápaszemes leszek életem végéig, és mióta elmúltam 30, azóta már azt is tudom, hogy az ősz hajszálak és a ráncok hamarabb eljönnek, mint hogy annyi pénzt nyernék a lottón, amiből futná egy szemműtétre. Vagy kettőre. És akkor el is érkeztünk oda, hogy kifejtsem, hogyan állt bosszút rajtam Budapest és Kecskemét összes optikája. Májusban a névnapomra idén nem fürdőruhát kértem a családomtól, mint az elmúlt 20 évben, hanem szemüveget. Elhatároztam, hogy beújítok egy vagány színes keretet, és hasítani fogok vele. Persze nem így történt. D. türelmesen elkísért mindenhova, de bár ne tette volna!

Az első helyen még azt hittem, hogy csupán rossz optikát választottam, de miután 5+3 plázát végigjártunk (Budán és Pesten vegyesen), és Kecskeméten sem jártam sikerrel, már tudtam, NEM EZ LESZ ÉLETEM VÁSÁRLÁSA. Szegény D., csak nagyjából tudom megtippelni, hogy milyen kínokat élhetett át, amikor: 
  • Kínomban elterveztem és félig hangosan azt ecseteltem az optikában, hogy hogyan fogom eltenni láb alól az összes eladót, aki még egyszer megjegyzi, hogy a vastag keretekben nem is nézek ki öregebbnek a saját nagyanyámnál. De b*meg. Annak nézek ki. 
  • Bementem a bejáraton és már az ajtóban közöltem, hogy itt minden gagyi, és nem is vagyok hajlandó jobban megnézni a kereteket. Nem, még azokat sem, amik majdnem pontosan olyanok, mint amilyenre vágytam. Nem, nem hisztizek. Nem, nem akarok hazamenni, csak menjünk el innen azonnal. Nem, nem érzem, hogy szemétkedtem volna az eladóval.
  • Végül már azon gondolkodtam, hogy miért nem fürdőruhára kértem pénzt a névnapomra. Azt sem találok azonnal magamnak, de valószínűleg nem tart 3 hónapig a keresgélés, mint a szemüveg esetében. 
Mikor már teljesen eltemettem a vágyat, hogy rátalálok arra a szemüvegkeretre, amiben nincs 85 éves bányarém fejem, meglett az álomoptika. Végül az általam legkevésbé sem kedvelt Westendben választottam magamnak egy lilás-levendulás árnyalatú Vogue keretet, viszonylag jó áron, viszonylag jó időben. Most még szebbek a körvonalak, mint a régi szemüveggel, és annyi árnyalatot látok, hogy meg sem tudnám nevezni őket. Pedig ez a mániám. 

Rájöttem, hogy egy hisztis vén banya vagyok, akinek semmi nem jó, aki mindenen bosszankodik. A szemüveg tortúra messze veri még anyukám örömanyaruha vásárlását is, ami pedig maga volt a pokol. Ha egyszer arról írnék nektek, hogy új keretre vágyom, meneküljetek a közelemből, vegyetek egy repjegyet Hállivúdba, és csekkoljátok, mikor hagyom abba a hisztit. Nem lesz fáklyás menet! Jobban járok azzal a bizonyos színes, nem túl koszos vödörrel, az biztos. 


Megjegyzések