Kevés fórumon, még kevesebbszer beszéltem vagy írtam arról, hogy egy rádiónál dolgozom műsorvezetőként (amellett, hogy írok). Úgy gondolom, hogy ha valakinek tetszik egy műsorom, az ne a blog miatt hallgasson bele, hanem azért, mert valóban érdekli az adás témája. DE!
Úgy érzem, hogy meg kell osztanom veletek egy élményt, amiben ma volt részem. Felvettem egy beszélgetést Liebhardt Andrással (Bundával), a dunabogdányi Művelődési Ház és Könyvtár vezetőjével, akinek most jelent meg az „Út az új Heimatba” című könyve. A könyv Dunabogdány 1930 és 1950 közötti német nemzetiséget érintő történelmét foglalja össze, de a beszélgetésünk közben emellett szó esett arról is, hogy a kiadványban Bunda nagypapájának naplója is helyet kapott. A kitelepítés fogalma eddig sem volt ismeretlen számomra, hiszen aki egy sváb faluban nő fel, az előbb-utóbb találkozik vele, de a hozzá kapcsolódó személyes történetek eddig rejtve maradtak előttem.
Bunda okos, szerény és tartalmas mondatait hallgatva több érzés is átsuhant rajtam. Egyszerre éreztem magam kislánynak, akit lenyűgöznek az érdekes történetek, ugyanakkor felnőtt nőként a mikrofon mögött üldögélve végig a könnyeimet nyeldestem. Nem volt hatásvadász hangulata a beszélgetésnek, csak egy háromnegyed órás felvétel volt, amire mindig emlékezni szeretnék. Utat mutat, értékeket állít fel, és maradandó nyomot hagy. Bennem biztosan.
Miután hazaértem, felhívtam anyukámat, hogy elmeséljem neki az élményt. Mialatt Bundáról és a könyvéről beszélgettünk, ő megérkezett a szüleimhez, és otthagyott nekem egy példányt a könyvéből. Nem 10 perccel a telefonbeszélgetés előtt, vagy után érkezett. Pont akkor, mikor róla beszéltünk. Anyu azt szokta mondani, hogy nincsenek véletlenek. A múltunkból, történelmünkből sokat tanulhatunk, akárcsak azoktól, akiknek hála, megismerhetjük azt.
Nem szoktam promózni a műsoraimat, most azonban kár lenne kihagyni ezt a beszélgetést.
Címkék: Kincsek
