Ugye nem csak én emlékszem azokra az időkre, amikor még télen esett a hó? Nem, nem tavasszal, és nem is akkor, amikor már a hóvirágnak és az ibolyának kellene volna inkább nyílnia. Télen. Nem volt hóriadó, meg hóriasztás, meg pánik és riadalom, csak ropogós, fehér hó.
Az orromban érzem a friss hó illatát. Olyan illat ez, amit nem lehet semmivel összekeverni. A gyerekkor boldog illata a kéményfüsttel keveredve, amikor alig vártuk, hogy elég hó essen egy valamirevaló hóemberhez. Az idejét sem tudom, hogy mikor készítettem utoljára, mert amikor esett a hó, akkor épp dolgoztam, mire pedig végeztem, addigra Pesten már csak undormány latyak maradt belőle.
Idén arra gyúrok, hogy megépítem a Dunakanyar legnagyobb hóemberét. Vagyis Dunabogdány legnagyobb hóemberét. Na jó, elég lesz egy kisebb is, csak ropogjon a hó tenyeremben, és legyen egy jó meleg, vidám sapka a fejemen.
Régen még szén is volt a garázsunkban, így könnyen mosolygott a hóember, és anyukámnak hála, a répaorr is a helyére került. Ma már egyre kevesebb a hóember, főleg decemberben. Nyilván fent a hegyekben van hó, de régen nem kellett olyan messzire menni ahhoz, hogy élvezhessük a puhaságát.
Nagyon szerettem azt az érzést gyerekként, amikor a síanorákom már majdnem teljesen átázott, a szám elkékült, a fogaim egymásnak koccantak, de tudtam, hogy addig bizony be nem megyek a meleg szobába, amíg le nem bombáztam teljesen a tesóm hófalát, és a bolond kis fejét. Derekasan állta a sarat. Hiába volt olyan kis vékony, mint az alkarom, minden erejével azért küzdött, hogy a végére csuromvizes legyek. Az egyujjas síkesztyűbe beleizzadt a tenyerem, a szánkóm pedig mélyen beleépült a hóba. Hasznos szolgálatot tett, hiszen rajta tároltam az előre legyártott hógolyókat. Hideg szél fújt. Egyre jobban fáztam. Mivel a hegyen laktunk, ezért sokkal hűvösebb volt a kertünkben, mint lent a faluban. A karácsonyfa fényeit sokáig néztem a sötét udvarról, és minden csodájával együtt imádtam!
Ezeket az élményeket bármikor fel tudom idézni, még a szememet sem kell lehunyni hozzá. Boldog évek voltak, sok szánkózással, majd meleg teával, és sós pufival. Tudtuk, hogy nem csak most játszhatunk a hóban, hanem a következő három hónap minden napján. Imádtuk a telet. Legalább annyira, mint a nyarat.
Egyszer a gimis osztályommal színházban voltunk Pesten, és mivel szerettem volna nagyon csinosan felöltözni, ezért magassarkúban tipegtem egész este. Amikor vége lett a darabnak, és kimentünk a színház elé, azt láttuk, hogy rövid idő alatt rengeteg hó esett. Felültem az esztergomi buszra, és lenyeltem a békát, hogy a helyes kis cipőmben le fog fagyni a lábam, miközben hazasétálok a hegyre. Anyukám várt otthon a buszmegállóban, egy pár meleg bakanccsal a kezében. Belebújtam, és miközben a havat tapostuk édesanyával az üres úton, élveztük a csendet, és a faágakon megülő hóban gyönyörködtünk. Életem egyik legszebb élménye volt. Felejthetetlen.
Erre a télre a bakancslistám csupa "havas dolgot" tartalmaz. Szeretnék végre...
1. Hógolyócsatázni egyet anyukámék kertjében
2. Hóembert építeni, és szénnel kidíszíteni
3. Szánkózni a domboldalon és közben hangosan kacagni
4. Megtenni két métert sítalpon sík terepen anélkül, hogy kitörném a nyakam
5. Beöltöztetni a kutyákat jó meleg ruhába, és szanaszét dobálni őket hógolyóval
+1. Leszedni a kezemmel a korlátról a havat, összegurítgatni hógolyónak, és teli erővel nekicsűrni a ház falának
Remélem, hogy majd egyszer az én gyerekeimnek is lehetősége lesz kint vacogni a hóban, a sötétben, és közben azért izgulnak majd, hogy elég hógolyót gyúrtak-e a másnapi végső küzdelemhez. Csodás élmény marad egész életükre...persze ha megtanítom majd őket arra, hogy megbecsüljék ezeket a napokat, és ne csak a kütyüket nyomkodják 0-24-ben.
Címkék: Kincsek
